„Az Isten kertje gyönyörűségében (a Satya Yuga-ban) voltál, minden drágakövekkel körülvétettél vala… a te dobjaidnak és sípjaidnak szerszámai te benned attól a naptól fogva készít­tettek meg, mikor teremtettél. Te vagy a felkenetett kerub… a tüzes drágakövek között szüntelenül jártál. Töké­letes voltál a te útjaidban attól a naptól fogva, melyen te­remtettél, míglen álnokság találtaték benned… ez okáért le­vetlek téged az Isten hegyéről, és elvesztelek téged”.

A Beavatottak neve Kis-Ázsiában mindenütt: „az Igazságosság fái”, a Libanon cédrusai, s ugyanilyen neveket kaptak egyes zsidó királyok is. Indiában is így hívták a nagy adeptusokat, de csak a balkéz adeptusait. Amikor a Vishnu Purâna elmondja, hogy „a világot elborították a fák”, mialatt a Prachetasa-k – akik „10000 évet töltöttek önmegtartóztatásban a hatalmas óceánban” – elmélyedtek imáikban, akkor az allegória az atlanteánokra és a korai ötödik faj – az árják – adeptusaira vonatkozik. Más „fák (Varázsló adep­tusok) pedig megsokasodtak és elárasztották a védtelen földet, az emberek pedig elpusztultak… mert nem tudtak tízezer éven át fá­radozni”. Ezután a Rishik, az árja faj Bölcsei, akiket Prachetasa-k­nak hívtak, a beszámoló szerint „előjöttek a mélyből , majd a szájukból fújt lángokkal és széllel elpusztították a gonosz „fákat” és az egész növényi birodalmat. Végül Soma (a Hold), a növényi birodalom uralkodója köt békét a Jobboldali Ösvény adeptusaival, s az egyezségben felajánlja mennyasszonyként Marishâ-t, a „fák leszár­mazottját”. Ez utalás arra a nagy harcra, ami az „Istenfiak” és a Sötét Bölcsesség fiai, a mi őseink, más szóval az atlanteán és az árja adeptusok között végbement.

Mahabhârata-ban az Anugîtâ epizó­dot, ahol a Brâhmana ezt mondja feleségének: „Az Én segítségével felfogtam az Énben lévő székhelyt, ahol a Brahman az ellentétpároktól mentesen lakozik, s ahol a hold a tűzzel (vagyis a nappal) egyesülve mint az intellektuális princípium éltetője minden lényt fenntart”. A Hold valóban az elme (Manasz) istensége, de csak az alsóbb síkon. Az egyik Kommentár ezt mondja: „A Manasz kettős, alsó részében lunáris, felső részében pedig szoláris”. Vagyis más szavakkal, a manasz felső aspektusa a Buddhi felé vonzódik, míg az alsó aspektus lebocsátkozik az állati lélekbe, amely telve van önző és érzéki vággyal, s annak a sza­vára hallgat, az adeptus és a profán ember életének misztériumát ebben kell keresni, s ez magyarázza a post mortem elszakadást az isteni és az állati ember között. A Ramayana – amelynek minden sorát ezoterikusan kell olvasni – fennkölt szimbológiával és allegóriával tárja fel egyaránt az ember és a lélek megpróbáltatásait. Az Anugîtâ-ban így szól a Brâhmana: „A belsőben (a testen belül), mindezen életszelek (princípiumok?) közepette, melyek a testben mozognak, és egymást felfalják, a hétszeres Vaishvâna tűz lángol”.

De a legfőbb „Lélek” a Manasz vagy elme, ezért a szöveg szerint Soma, a Hold, egyezséget köt a Manasz szoláris részével, amelyet a Prachetasa-k személyesítenek meg. De a Ramayana hét aspektusát felnyitó hét kulcs közül, ez csak az egyik kulcs, és­ pedig a metafizikai aspektus kulcsa. Megjegyezzük, hogy minden más Szentíráshoz is hét kulcs szolgál.

A különböző Beavatottakat jelző „Fa” szimbólum majdnem mindenütt használatos volt. Jézust az „Élet fájának” hívták, mint minden más adeptust, aki a jó Törvény oldalán állt, míg a baloldali ösvény adeptusairól mint „kiszáradó fákról” beszéltek. Keresztelő János a „fejszéről” szól, amely a „fáknak gyökerekre vettetett” (Máté, III. 10.) Assirius hadseregét szintén fáknak nevezi a próféta. (Ézsaiás, X. 19.)

Az egész keresztény elképzelés két ellentéten – a Jakin és Boaz, a jó és a gonosz, a Krisztus és a Sátán, az άγαθαί καί κακαί δυνάμεις (jó és gonosz erők) ellentétpárján nyugszik. Ha elvennénk a kereszténységből a Bukott Angyalok alapvető té­telét, akkor eltűnne az Édenkert lugasa, Ádámmal és Évával együtt a semmibe foszlana. Maga Krisztus is, az Egy Isten és Megváltó kizárólagos szerepében, mint az állati ember bűneiért vezeklő áldozat, egyszeriben használhatatlan és értelmetlen mí­tosszá válnék.

János Jelenései még a védikus korban készültek volna, s ha nem tudnánk ma már teljes bizonyossággal, hogy az egyszerűen nem más, mint az Énok Könyvének egy változata, melyben a pogány antik kor sárkány-legendái is szerepelnek, akkor a leírás nagyszerűsége és szépsége befolyásolhatná a bírálók véleményét a keresztény interpretáció elfogadására, ahol az első háború színtere a csillagos égbolt, s az első vérengzők az Angyalok voltak. De a jelenlegi kutatások állásánál a Jelenéseket – eseményről eseményre – más és sokkal régibb víziókra kell visszavezetnünk.

A legkorábbi védikus árják mitológiájában, úgyszintén a későbbi purânai elbeszélésekben Budhát, a „Bölcset” emlege­tik, „a Titkos Bölcsességben járatosat”, euhemerista felfo­gásban ő a Merkur bolygó. A Hindu Classical Dictionary szerint a Rig Véda egyik himnuszának Budha a szerzője. Ezek szerint te­hát ő semmiképpen sem lehet „a Brahmanák egy későbbi fikciója”, hanem valóban igen régi megszemélyesítés.

Budha geneológiáját vagy inkább teogóniáját tanulmányoz­va a következő adatokra bukkanunk. A mítosz szerint Budha Brihaspati feleségének, az „aranyszínű” Târâ-nak a fia, apja pedig Soma, a (hímnemű) Hold, aki – mint a görög mitológiában Paris – elrabolja férjétől a hindu Csillagbirodalom ezer új Helénáját. Ennek következtében harc és háború tör ki a Swarga-­ban (a Mennyben). Ez az epizód egy ütközetet robbant ki az Istenek és az Asurák között. Soma Király szövetkezik Ushanas-sal (Vénusz), a Danava-k vezetőjével, míg az Isteneket Indra és Rudra vezetik, akik Brihaspati mellé szegődnek. Brihaspati se­gítséget kap még Shankara-tól (Shivától), akinek Guruja Brihaspati atyja, Angiras volt, s így támogatásában részesíti annak fiát. Az elbeszélésben Indrát úgy tekinthetjük, mint Mihály prototípusát, az Archistrategust és a „Sárkány” an­gyalainak legyőzőjét, tekintve, hogy Indra egyik neve Jishnu, ami „az égi seregek vezetőjét” jelenti. Mindkét megszemélyesítés a bosszúálló istenek védelmében harcol, mint egyes Titánok tették más Titánok ellenében. Az egyik megszemélyesítés Jupiter tonans oldalán, (Indiában Brihaspati a Jupiter bolygó, igen különös egybe­hangzás), a másik megszemélyesítés a mennydörgő Rudrát támogatja. E háború folyamán pártol el Indrától testőrsége, a vihar-istenek (Marut-ok). Az egész történet igen sokat elárul bizonyos részleteiben.

Az elnöklő géniusz, másként a Jupiter bolygó „kormányzója”, tehát Brihaspati, a kijátszott férj. Ő az istenek tanítója, vagy spirituális guruja, s ezek az istenek a nemző erőket sze­mélyesítik meg. A Rig Védában ő a Brahmanaspati nevet kapta, vagyis egy olyan istenség nevét, akiben „az istenek iránti hódolat nyer megszemélyesítést”. Így Brahmanaspati az isteni kegyelem materializációját jelenti, éspedig a rítus és cere­mónia, más szóval az exoterikus istentisztelet eszközeinek fel­használásával.

TÂRÂ, Brihaspati felesége viszont azon erők megsze­mélyesítése, amelyekkel a Gupta Vidya (titkos tudás) beavatottai bírnak, amint azt látni fogjuk.

SOMA asztronómiai szempontból a Hold, de a misztikus frazeológiában így hívják azt a szent italt, amelyet a brahma­nák és beavatottak a misztériumok és áldozati szertartások alatt isznak. A Soma növény, az asclepias acida, szolgáltatja azt a levet, amelyből a Soma italt, ezt a misztikus nedűt készí­tik. A Somában rejlő összes erőket csak a Rishik leszármazottai, a nagy misztériumokban résztvevő Agnihôtri-k vagy tűz-papok ismerik. De az igazi Somának valódi sajátsága az volt, (és ma is az), hogy új emberré teszi a Beavatottat, amikor az újraszületik, vagyis, amikor a beavatott asztrális testében kezd élni. Mert amikor a beavatott spirituális természetével legyőzi a fizikait, a Soma nélkül még ettől a légies formától is könnyen elszakadna, leválasztván azt magáról.

Târâ, a felesége – bár együtt él a dogmatikus hittel – azt szimboli­zálja, aki az igazi Bölcsesség után sóvárog, s így beavatást nyert Soma Király, a Bölcsesség adományozójának misztériumaiba. Soma ezért viszi őt magával, az allegória szerint. Az eredmény Budha, az ezoterikus Bölcsesség megszületése, Merkur vagy Hermész ugyanezt jelentette Görögországban és Egyiptomban. Budhát oly „gyönyörűnek” mondják, hogy még a férj – aki jól tudja, hogy Budha nem az ő holt-betűs istentiszteletének sarja –, mégis saját Fiának tekinti az „újszülöttet”, vagyis a rituális és értelmetlen formák gyümölcsének. Íme, röviden így hangzik az allegória egyik magyarázata.

(1) Az Ushanak, vagyis a Vénusz bolygó „seregei”, akik a római katolikusoknál Luciferré, a „hajnalcsillag” géniuszává (lásd Ézsaiás, XIV, 12.) alakultak át, e seregek másik neve tsaba vagy a „Sátán” had­serege. (2) A Daityák és Danavák, másutt a Titánok, a démonok, a Bibliában (Genezis, VI.) az óriások, akik az „Isten fiai” és az „Emberek leányaitól” származtak. Gyűjtőnevük mutatja a nekik tulajdoní­tott jelleget, s ugyanakkor feltárja a brahmanok titkos animus-ának jelentését, más néven Krati-dwisha-knak, „az áldozat-bemutatások ellenségeinek”, vagyis a színlelés ellenségeinek ne­vezik őket. Ezek azok a seregek, amelyek Brihaspati ellen, va­gyis az exoterikus népszerű és nemzeti vallások ellen harcoltak, de harcoltak Indra ellen is, aki a látható egek, a mennybolt istene, bár ő a korai Védákban még a kozmikus egek legmagasabb istene, lévén az megfelelő lakhelye egy extra-koz­mikus és személyes Istennek, akin túl semmiféle exoterikus vallás nem tud tovább jutni.

Ezután jönnek a Nágák, a Sarpak, Kígyók (Serpents) vagy Szeráfok. Az ő jelképeikben is felfedezhető jellemük tit­kos értelme. A mitológiában ezek fél-isteni lények, arcuk em­beri, testük sárkányfarokban végződik. Ezért nyilvánvalóan ők a zsidó seraphim is (hasonlítsuk össze a Serapis, Sarpa, Serpent szavakat); a seraphim egyes számú saraph, „égő, tüzes” (Lásd. Ézsaiás, VI, 2, 3.) jelentéssel bír. A keresztény és a zsidó angyaltan különbséget tesz a Seraphim és a Cherubim vagy Cherubok között, akik sor­rendben csak a másodikak, ezoterikusan és kabbalisztikusan azonban e kettő azonos, mert a cherubim bármely égi sereg-fajtá­nak egyszerűen csak a képét vagy hasonlóságát jelenti. Nos, amint már előbb mondtuk, Sárkánynak vagy Nágáknak hívták a Beavatott remetéket, mivel azok rendkívül bölcsek és spirituálisak voltak, és mert barlangokban laktak. Például, amikor Ezákiel (xxviii, 3, 4.) Tirus királyához szólva reá a Cherub jelzőt alkalmazza, s el­mondja neki, hogy bölcsessége és megértése folytán nincs többé titok elrejtve előle, az okkultista számára világos, hogy itt egy „próféta” – talán csak az exoterikus vallás köve­tője – intéz dörgedelmet egy másik iskolához tartozó Beavatott­hoz, és nem egy képzelt Luciferhez, a csillagokból lezuhant cherubhoz, az Édenkertből később kiűzött személyhez szól. Így tehát az un. „háború” sok jelentésének egyike allegorikus megemlékezés arról a harcról, amely az adeptusok két osztálya – a jobboldali és a baloldali ösvény – között végbement.

A „Kígyó Misztériuma” ez volt: Földünk, vagyis inkább a földi élet, gyakran úgy szerepel a titkos tanításokban, mint a Nagy Tenger. Az „Élet tengere” mindmáig kedvenc hasonlat ma­radt. A Siphrah Dzeniouta beszél a kezdeti káoszról, és a megsemmisülés (pralaya) után meginduló fejlődő univerzumról, amelyet a kitekerődző kígyóhoz hasonlít. „Ide és oda forogva, farkát szájában tartva, fejét nyakán elfordítva, dühöng és haragszik… Figyel és elrejtőzik. Minden ezer Nap elteltével megnyilvánul”.

A Purânákról szóló egyik kommentár megállapítja: „Ananta-Sesha, Vishnu egyik formája, a Fennmaradás Szent Lelke, és az Univerzum egyik szimbóluma, mivel úgy vélik, hogy Brahmâ Napjai elmúltával az Univerzum Ananta-Sesha-n alszik, s a Kígyó hét feje szolgál támaszául”.

Így tehát Isten Szelleme „alszik” vagy „lélegzik” a megnyilvánulatlan anyag Káosza felett, minden új „Teremtés” kezdete előtt – mondja a Siphrah Dzeniouta. Nos, Brahmâ egy Napja – amint már elmagyaráztuk – ezer Maha Yuga-ból áll, s minthogy minden éjszaka, vagy nyugalmi időszak ugyanolyan hosszú, mint ez a nappal, könnyű megérteni, mit jelent a Siphrah Dzeniouta ezen megállapítása, vagyis, hogy a Kígyó „minden ezer napban egyszer megnyilvánul”. Azt sem nehezebb felfogni, hogy merre vezet bennünket a Siphrah beavatott írója, amikor ezt mondja: „Feje összetörik a Nagy Tenger vizeiben: te osztod, szét hatalmaddal a tengert, te töröd szét a sárkány fejét a vizekben”. (lxxiv, 13.) Ez a mondás a Beavatottak fizikai életében – a „bánat tengerében” – reá kimért próbatételekre vonatkozik, az egyik kulcs megfejtése szerint. Egy másik kulcs szerint a nagy térség vizeiben lévő világláncok hét gömbjének egymás utáni megsemmisítésére vonatkozik. Minden csillagközi glóbuszt vagy gömböt, minden világot, csillagot vagy csillagcsoportot szimbolikusan „Sárkányfejnek” neveznek. De akár hogyan is ol­vassuk a szöveget, a Sárkány – s a Kígyó sem – jelentett soha semmiféle rosszat az antik világban. A metaforákban, az asztro­nómiai, kozmikus, teogóniai vagy egyszerűen fiziológiai (vagy fallikus) hasonlatokban a Kígyót mindig isteni szimbólumnak tekintették. Ha arról hallunk, hogy „a (kozmikus) Kígyó 370 szökkenéssel tovafut” (Ugyanott, 33. §), ez a 25868 évből álló nagy Trópusi év ciklikus periódusait jelenti, az ezoterikus számítások szerint ez a trópusi év 370 periódusra vagy ciklusra oszlik, amint a napév is 365 napra osztható. És ha Mihályt a keresztények a Sátán – másként a Sárkány – legyőzőjének te­kintették, ez azért van, mert a Talmud ezt a harcos személyi­séget a Vizek Hercegének tünteti fel, akihez még hét aláren­delt Szellem van beosztva, s ez elegendő ok volt arra, hogy a latin egyház Mihályt az európai hegyfokok védőszentjének te­gye meg. A Siphra Dzenioutha-ban a Teremtő erő „Kígyó formában spirális vonalakat és körvonalat készít teremtéséről”. „Farkát szájában tartja”, mert ez a vég nélküli öröklét és a ciklikus periódusok szimbóluma. Különböző értelmezéseinek feltárására azonban egy egész kötetre lenne szükség, s így ezzel a témával tovább nem foglalkozunk.