Első tanítóm a csillagos Ég

lírai (ön)vallomás

         „Einstein”. Egy időben ez volt a ragadványnevem az iskolában. No nem képességeimet értékelték túl ilyen formán társaim, csupán azt a tulajdonságomat méltányolták ezzel, hogy értettem, sőt érthetően és szívesen magyaráztam el fizikájának alapjait. Ugyanígy otthonos és „könnyen emészthető” volt számomra a keleti filozófiák tanítása a való világ látszólagos voltáról. Mert nagy tanítóm volt nekem, amikor pedig még iskolába sem jártam: maga a csillagos Ég.

         Már kicsi gyerekként legfőbb szórakozásom a szemlélődés volt. Órákig tudtam bámulni a vizet, a felhőket, a fákat, vagy pl. egy nagyobb rovar küzdelmét pókkal (emlékszem, mert ez ügyben meg akartam várni a „végkifejletet”, lemaradtam egy mozielőadásról és első „randimról” is egyben).  De legfőképpen örömmel néztem az esti égboltot.

Később aztán hogy kisiskolás koromban csillagászati alapismeretekhez jutottam, „faltam” az ilyen témájú könyveket. Megfigyeléseim és a tanultak nagyszerűen illeszkedtek egymáshoz.

A legnagyobb „demonstrációs tábla” szemléltette tehát tér és idő viszonylagosságát, mielőtt még ezt ténylegesen tanulhattam volna. Máig beleborzongok, ha arra gondolok a csillagos eget nézve: lehet, hogy egyik-másik közülük már réges-rég kihunyt, hiszen én annak az égitestnek többezer éves állapotát láthatom ha annyi fényévnyire van, mert annyi idő alatt ér ide onnan a fénybe rejtett információ.

Tér és idő összefüggéseit tehát már azelőtt átéreztem, hogy azt relativitáselméletként tanultam volna.

Ugyanígy TUDTAM azt is, hogy  az égboltnak nevezett vetület, az égi kép amit látok, tulajdonképpen csak egy nézőpontból igaz, és nem maga a valóság. A csillagok valós égitestek ugyan, de elhelyezkedésük egymáshoz képest ténylegesen más, mint amilyennek csillagképekként látszanak.   

Nem tudtam volna akkor még ezt így elmondani, de kezdettől mélyen átéreztem mindezt.

Később, amikor ezekről tanultunk, úgy éreztem: ebben otthon vagyok, és könnyedén sajátítottam el az erről szóló ismereteket.

          De valahogy az a kisgyerekkori Tudás élőbb és mélyebb volt. Van egy szavakra át nem fordítható, szavakban át nem adható része. Amit viszont, hozzám hasonlóan bárki átélhet, aki egy ráérős esti sétán, esetleg tábortűz mellett fölnéz az égre (városon kívül kisebb a fényszennyezés, ott még lehet látni a csillagokat).

És ha netán már gyerekkorodban csillagokat néztél mint én, akkor részese lehetsz annak a  csodának, hogy egyszer csak Te magad nézed a végtelen Eget, és veled együtt az a kisgyerek is aki valaha voltál, és valahol benned él most is.

Így az elmélyült csillagnézős csöndben átláthatsz egyszerre időt és teret, látszatot és valóságot – és átélheted az Örök Jelent.

Csillagfény-csoda

Fáradt kis fénysugár,

szemembe érsz.

Rád csukom szemhéjam-

már bennem élsz.

Reszkető csillagfény,

most már ne félj.

Nem volt hiába.

Sorsod betelt.

Végtelen nagy űrön,

téren és időn át

hazataláltál.

Benned otthon vagyok én is.

A csend most végtelen.

A nyugalom végtelen.

A szeretet végtelen,

e pillanatban,

hogy e csillagfény-nyaláb

szemembe hullt.

MOST épül a Jövő.

MOST gyógyul a Múlt.