Nem éltem még az ősparadicsomban, amit a két isten teremtett. De láttam Földön csak egy helyen, van élet. Az égből néztem alá, és mindent láttam. Láttam a kertet, amit a két isten alkotott, és láttam az embert, akit a két Isten Ádámnak nevezett maga után. Ekkor istenben voltam, onnan néztem a világra, nem születtem, lettem a fény egy pillanata alatt. Hallottam Isten szavát:” menj a Földre Ádámhoz, akit ketten teremtettünk, menj Ádámhoz, Isten fiához, és az én fiamhoz, legyél csak az én gyermekem, Ádám mellett.”. Az égből zuhantam alá, érzésem semmi nem volt, láttam és hallottam, láttam az Édent, amit a két isten alkotott és nem tetszett az Éden. Nem tetszett a föld, nem akartam a földön élni, és nem akartam Ádámot látni sem. Ádám nem hasonlított rám, termete és szavai is mások voltak. Néztem, és nagyon undorodtam testétől. Testét szőr fedte, hangja motyogás volt. És két neme is volt, ami taszított. Menni akartam. Akkor hallottam Isten szavát.” Ismerd meg Ádámot. Örök életben élhetsz a Kertben mellette, a törvényeim ha megtartod.” Nem ismertem a törvényeket az én Istenem, aki küldött nem mondott törvényt, szabadságot adott, de azt mondta, Ádámot meg kell ismernem. Láttam - száz földi évek teltek el – Ádám változott, testéről eltűnt a szőr, arca kedves lett számomra. De nem szerettem, nem ismertem a szeretetet, nem éreztem vonzódást hozzá. Inkább vonzott Istenem, akit gyakorta szólongattam, hogy ne hagyjon itt e kegyetlen világban. Az Istenem szavaimat meghallgatta, és elküldte fiát hozzám, akit megismertem, akitől méhemben két gyermek fogant. És született akkor, amikor Ádám mellett éltem, de nem tudtam mire való, mire jó, mit kezdjek vele. Gyermekeim ott nőttek mellettem, nevet nem adtam nekik, nevet az Isten fia adott nekik Diatótosz és Amilabesz volt a nevük. Lassan nőttek, száz földi év alatt tanultak meg járni, háromszáz földi év alatt tanultak meg beszélni. Beszédüket nem értettem, mert én csak Istenem, Lucifer szavát értettem. Kértem Lucifert hívja vissza fiát tőlem, mert kezdtem Ádámot megkedvelni. De Istenem nagy haraggal mordult rám, és azt mondta, háljak Ádámmal, és hitessem el vele, hogy a két gyermek az övé, csak ekkor és csakis ekkor hívja vissza fiát, aki alakra hasonlatos volt Ádámhoz, de teste fénylett, ragyogott, és termete háromszor volt nagyobb Ádámnál –nem örültem a cserének. De nem örültem Lucifer fiának sem. Meguntam már, szép és csodálatos volt de meguntam. Lucifer fiát Satanelt többé nem láttam, de láttam egy lényt, aki szüntelen mellettünk volt, nem ismertem előtte hasonlót, nem tudtam mi és kicsoda ő. E lény beszélt de nem volt hasonlatos alakja hozzánk. Olykor ez, olykor az volt. Nem volt állandó teste, máskor csak a légből szólt.

   Két fiam már háromszáz éves lett, amikor Ádámot megismertem. Nagyon bántam Satanelt, mert Ádám ostoba és ügyetlen volt, és nem ismertem meg a szeretetet vele sem. Nem ismertem meg a szerelmet vele sem, Lucifert szerettem, és vártam mikor visz vissza az égbe. De a másik isten nem engedte. Nem mehettem, mert kettőjük megállapodása volt a létem a földön, ketten döntöttek sorsomról. Magányom egyre hatalmasodott.

   Ádám örömét lelte bennem, és nélkülem nem létezett, nem ment sehova, és nem tett semmit. És látta hogy két fia van, és elhitte. Ádám értette a beszédüket és már én is értettem. A szebbik fiam beszélt Ádámmal, arra kérte hagyjuk el az édent, ne éljünk Isten parancsa alatt. A másik a fiam a szebbik kérlelte Ádámot hogy Isten törvényeit betartsuk, és éljünk örökké.

Komor évek voltak ezek! Én nem tudtam mi az örök élet, hiszen kezdettől voltam, léteztem az idők kezdete óta. Szeme és füle voltam Lucifernek, sokszor azt éreztem én, vagyok Ő maga. Menni sem akartam, menni az égbe mentem volna, de oda nem mehettem, akkor inkább maradtam volna az életben, baj és gond nélkül. Maradtam volna Ádámmal, olyan félig ember félig lény volt, de nem zavart már.

  Már a földön voltam ötszáz évet és még nem láttam magam. Nem tudtam, hogy nézek ki, milyen az arcom milyen az alakom, milyen a hangom, milyen az illatom. Nem láttam arcom senkiben. Könyörögtem Istenemhez, kértem ne hagyjon magamra ebben az ocsmány világban. Kértem mutasson meg engem magamnak. Kértem ismerhessem meg milyen, vagyok, hogy lássam mások milyenek. Lucifer kegyes volt hozzám és teljesítette kérésem. Megláttam magam egy fénylő felhőben, csodálatos teremtés közeledett felém. Azt mondta, jól nézzem meg, mert én ő vagyok. Néztem magam, és éreztem, nem tudok senkivel élni csak a hozzám hasonlóval, olyannal, olyan tökéletessel amilyen én vagyok.

  Kértem Istenem, adna nekem társat hozzám hasonló tökéletest és pusztítaná el a fiakat és Ádámot. Panaszoltam, hogy boldogtalanságban élek. Hiányzik az Eon- világ, ahonnan származom, hiányoznak az Eon-lények, gyűlölöm a paradicsomot. A másik Isten – a gonosz – meghallotta könyörgésem, így szólt:” mindent megkaphatsz, szerelmet, férfit asszony, gyermeket, vagyont, országot, fényességes hatalmat, de csak rövid ideig élheted ezeket. Megkapod a halált, ha menni akarsz, ha Ádámot elhagyod, megkapod a fájdalmat, amikor fiaid halála elérkezik.”

  Álmodtam, láttam a halált, fényesség és ragyogás volt. Édes élvezet. Álmomban Diatótosz szétmarcangolta Amilabeszt. Szájában testvére véres húsa volt, minden véres volt és én boldog voltam. Ádámnak elmondtam álmomat, elmondtam, hogy el kell hagynunk Édent, ahol semmi nem vár ránk csak unalom és békétlenség. El kell hagynunk az Édent, mert a világ nekünk adatott, így mondta Lucifer. Elmondtam Ádámnak a két fiú Sataneltől van, és megismerkedésünk óta számtalan eonlénnyel voltam, akiket az Isten küldött nekem unalmam elűzésére, vágyam kielégítésére.

   Beszéltem Ádámnak a tudásról, az Istenek világáról, beszéltem arról, hogy ő ötszáz évig állat volt.

Ádám feldühödött, és az égre emelte szavát, beszélt és sírt, és ordított a törvény ellen, amit betartott, és gyűlölettel tekintett civakodó „gyermekeire”, látszott halálukat várja.

  Ekkor már állapotos voltam Ádámtól, de nem tudta, nem tudta mit jelent az, nem tudta, hogy nemzhet embert bennem akarata szerint. Már nem állt a két fiú közé, és védelmet Isten sem adott, ezért a két testvér egyszer összekapott amikor, a szebbik fiamnak vére elfolyt az Éden aranyos földjén.

II.

Leánygyermeket hoztam a világra. Termete hatalmas volt. Mikor született egy napra rá embernyire nőt, másodnapra járt, harmadnapra beszélt, és négy nap telt el amikor vágyakozott a világ minden boldogságára. Síra volt a neve, Ádámtól kapta aki rettegett leányától.

  A fiam húsát felették az állatok, leányom négy napos volt amikorra fiamnak nyoma nem volt.

  Az én szép fiam megismerte Sírát, és nem sokkal később gyermekük született. Egy fiú és egy leány. Andromeda és Plútó. Ezek külön éltek, alig láttam őket.

   Ekkor még az édenben voltunk. Egy éjjel  - mindig nappal volt – álmot láttam, ködben négy isten ereszkedett le hozzám, és szóltak: „Éva az Édent el kell hagynod, mert az Istenek között háború van, ha itt maradsz Isten – a gonosz – megöl mindőtöket. Megöl, mert nem tartjátok a törvényt, mert egymás között házasodtok és nemzetek utódokat. Isten  - a gonosz – elhagyta a Édent, dolga többé nincs vele. Örökre elrejti azt. Ha nem akartok a feledésbe esni mennetek kell!”

  És láttam a világot minden országával, kincses városával. Láttam a végtelen életet és halált, láttam, mind meghalunk, ha elhagyjuk isten paradicsomát, és tudtam, ha nem tesszük az ember sosem születik a világra.

Nem akartam a feledésbe esni, élni és halni akartam. Élni amíg életem kitart, élni utódaimban örökre, Istenem akarata szerint.

   Másnap Isten Törvénye elé mentem villámló égben jelent meg a Törvény. Akkor szóltam: „nem kell az élet, és nem kell a halál sem, nem kell a fájdalom, és nem kell az öröm sem, nem kell semmi jó és semmi rossz Tőled”.

A Törvény szavát nem hallottam, de láttam falakat omlani, és a falak leomlottak, mögöttük iszonyatos sötétség tátongott, ekkor Ádám rám kiáltott. „Mit tettél Éva!?”. Nem maradhattunk Égi lények serege rontott ránk, haraggal, gyűlölettel.

   Kiűzettünk az Édenből. Tíz emberi évet éltünk sötétségben. Nem éheztünk, nem szomjaztunk, nem fáztunk. Isteni vérünk óvott minket. Amikor elérkezett a fény a földre. A föld olyan lett, mint az Éden, de végtelen, határtalan minden irányban. Volt este és volt nappal. Az égen egy fényes Isten adta nekünk a meleget, a fényt. Istenem, Az én szépséges Istenem, Lucifer.

   Ekkor voltam a földön ötszáztíz éve , ennyi éves voltam. Családommal, Ádámmal, Diatótossal, Sírával, Andromedával, és Plútóval ételt adó térségben éltünk. Nem tudtam, nem éreztem soha éhséget, szomjúságot, de a fényben és a melegben, az éjszakában és a nappalban, álomban, ébrenlétben ennem kellett. Ekkor láttam öregszem. Láttam a tó szikrázó tükrében, szépséges halványodik, sírtam, könnyem az égre szállt mindhiába. Fájt szívem, fájt, hogy elhagytam Istenem, fájt, hogy Istenem becsapott, mert semmit itt a létben tőle nem kapok. És erősebb a másik isten, aki bosszújával a végtelenségig űz.

   Bánatom, keserűségem még nem szállt el teljesen, amikor égi lények jelentek meg, sokan nagyon sokan voltak, Satanelhez hasonlók, szépségesek, csodálatos ragyogó férfiak. Megkerestek engem, elmondták az égiek háborúja, taszította őket a földre, és itt kell élniük, amíg Isten meg nem bocsát nekik vétkeikért. Kérdeztem mi a vétketek? A vétkük a test vágyása volt –legalábbis ezt mondták -, vágytak a fénytest után a valóságos test után. Amit anyagnak neveztek, anyagnak, melyben Isten tévedése megtalálható. És látták leányomat a szépséges Sírát és maguknak akarták. Síra nem ellenkezett, és sokukat ismerte meg. Sok gyermeket szült szám szerit hatszázhatvanhatot.

   Ádám könyörgött, kérlelt minket, ne tegyük, ami szívünk szerint van, ne engedjünk az angyalok csábításának, mivel azokat a mindenható isten elűzte, a halálba. Kérte ne engedjem magamhoz az angyalokat, de nem tudtam nemet mondani nekik. Ne tudtam ellenállni szépséges termetüknek, férfiasságuknak, amit csak tőlük ismertem meg még a kezdetekben, Sataneltől, és az Eonlényektől. Így sok gyermekem született akkoriban. Mind hamar nőtt fel, négy nap kellet és a társat választottak az angyalok közül. Az angyalok férfiak és nők voltak és még valamik, amit sosem tudtam meg. Így lett igaza istenemnek, mikor azt mondta hozzám hasonlóval is megismerkedem. Ilyenkor nem termékenyültem meg, de boldog voltam, és áldottam az én Istenemet.

III.

 

Áldozatot mutattam be Istenemnek. Szokásunk lett ételt és italt áldozni. Gyümölcsöt és mézbort. Ezt rendesen cselekedtük hegyek magaslatán ahol hidegen, fujt a szél, ahol az este sokáig elkerült. Áldozatunk mind elfogadásra talált, de csak egy ideig.

  Síra más szokást vett fel. Nem ismertem természetét, nem ismertem mihez vonzódik, nem tudtam, mit akar. Most tudom az egy igazat, akarhatta. Mást áldozott, gyermekeket égetett meg, és vérüket ontotta.

   Kértem Istenemet, szóljon hozzám, kértem ne engedje Sírát paráználkodni, ne engedje ölni, ölni, saját gyermekeit. Istenem így szólt:” Éva, fiam ágyasa miért lázadsz ellenem? Minden gyermeked tőlem van. Ádám gyermekei hol vannak?”

  Szemhunyásnyit nem aludtam, a békesség elhagyott engemet. Ádámot nem engedtem magamhoz, és nem engedtem magamhoz az angyalokat sem. Boldogtalan voltam, fájt minden életem, az elhagyott a megkapott, a halál-élet, a sok fájdalommal csalódást okozott. Nem fájt igazán semmi, nem kínzott nélkülözés, szerelemben éltem Istenem akarata szerint. A fájdalom hiánya fájt. Immár hatszázötven éves lettem, és alig változtam. Termetem, szépséges alig kopott, alig fogyott. Gyermekeim sem változtak. Nem öregedtek. Az ismert földön ekkor már negyven ezren voltunk. De nem feledtem Isten kérdését:”Ádám fiai hol vannak?”. Nem tudtam, hol vannak, nem láttam Ádámot sem Andromedát, sem Plútót. Annyit hallottam, hogy számuk ezer és ezer lett, hallottam, hogy más istent imádnak, hallottam, hogy ellenünk halált terveznek.

   Gyermekeink még nagyobbak lettek, hegyekig nőttek, minden élelmet elraboltak, majd egymást ették-ölték. Sátramból, amikor kiléptem ezer sátrat, láttam a völgyben, Andromeda családja volt Síráé mind elmenekült. Ők voltak az erősek, őket védték az angyalok.

  Hétszáz éves voltam, amikor Ádám megtámadta az óriásokat. Vér ömlött a földeken, a mezőkön bokáig gázoltunk az iszapos vérben, hatalmas csontok hevertek zúzva-törve, dögletes bűz terjengett szerteszét. Ez a halál –gondoltam -, de nem éreztem semmit, semmit nem bántam meg. Az égre néztem , kékes-fekete felhők gyülekeztek. A távolból, mint leomló hegyfalak közeledett a víz.

  Nem haltam meg. Az égbe vitt Istenem, örökké élni, örökké szeretni.