Istenek születése

Kezdetben csak Khaosz, a tátongó üresség létezett, belőle vált ki Erbosz, az alvilági Sötétség, és Nüx, a fekete Éjszaka. Aztán megszületett Gaia, a széles mellű Föld, a világmindenség megingathatatlan alapja, s önmagából hívta létre Uranoszt, az Eget. Akkor már megjelent minden élet ősforrása, a Szerelem a világban, az Ég a Föld után kívánkozott, s Gaia a százkezű Hekatonkheireket, az egyszemű Küklópszokat és a Titánokat hozta világra.

Ókeanosz volt a legidősebb a Titánok közül, Kronosz a legfiatalabb; közéjük tartozott Hüperión és Theia is, Éósznak, a Hajnalnak, Héliosznak, a Napnak, és Szelének, a Holdnak a szülei, valamint Iapetosz, Prométheusz és Epimétheusz atyja, és Mnémoszüné, az Emlékezet istennője. Ókeanosz felesége volt az aranykoszorús Téthüsz, Kronoszé Rheia, Iapetoszé pedig Themisz, az igazság jövőbelátó istennője.

De Gaia hiába szülte meg gyermekeit, Uranosz bilincsbe verte az egyszemű és a százkezű óriásokat, és az Alvilág legsötétebb mélyére taszította őket, a Tartaroszba, amelyet ugyanakkora távolság választ el a földtől, mint az eget. A Titánokat is sorra elrejtette, így a nyüzsgő élet helyett sokáig egyetlen, mozdulatlan ölelés töltötte be a világot. Végül is Gaia elkeseredetten fordult gyermekeihez:

- Hallgassatok rám, gyermekeim, és álljatok bosszút kegyetlen atyátokon!

Félelem fogta el a Titánokat, egyik sem mert szólni, csak Kronosz, a legfiatalabb vállalta, hogy eleget tesz anyja felszólításának, hiszen Uranosz maga idézte fel maga ellen Gaia és gyermekei haragját. Éles sarlót vett át anyjától, lesbe állt, és váratlanul súlyos sebet ejtett Uranoszon. Az Égnek a földre cseppenő véréből esztendőre megszülettek a bosszúálló Erinnüszek, abból pedig, ami a tenger habjaira hullott, Aphrodité, a Szerelem szépséges istennője támadt életre, s gyöngykagylóban hajózott Küthéra, majd innét Küprosz szigetére.

Kronosznak és Rheiának három leánya született, Hesztia, Démétér és Héra, meg három fia, Hádész, Poszeidón és Zeusz. De Kronosznak atyja, Uranosz átka járt az eszében, amely kimondta, hogy őt is saját gyermeke fogja legyőzni. Ezért gyermekeit, amint megszülettek, sorra lenyelte. Nem tudott ebbe belenyugodni Rheia, s amikor legkisebb fiát, Zeuszt világra hozta, elhatározta, hogy megmenti az életét. Követ pólyált be újszülött gyermeke helyett, azt adta át Kronosznak, Kronosz le is nyelte. Zeuszt pedig elrejtette Kréta szigetén Rheia, a Dikté-hegy barlangjában. Itt két nimfára, Kréta első királyának, Melisszeusznak a leányaira, Adraszteiára és Idára bízta a gyermeket, ezek friss mézzel és az Amaltheia kecske tejével táplálták, a fegyveres Kurészek pedig vigyáztak rá, s dárdáikat pajzsukhoz verve éktelen lármát csaptak, hogy elnyomják a síró csecsemő hangját, nehogy Kronosz felfigyeljen rá.

Zeusz utóbb mindannyiuknak meghálálta szolgálatukat, a két nimfát Rheia az Istenek Anyja papnőivé, a Kurészeket saját krétai temploma papjaivá tette, akik Zeusz gyermeksége emlékére fegyvertáncot lejtettek az ünnepen. Az Amaltheia kecskét, miután kimúlt, az ég csillagai közé emelte Zeusz, bőréből készítette oltalmazó pajzsát, az aigiszt, szarvából pedig a bőségszarut, amelyből étel-ital soha ki nem fogyott.

Mert Zeuszra várt a legnagyobb hatalom, ő lett az istenek és az emberek atyja, miután felnőtt, és beteljesítette az átkot, amelyet Kronoszra kimondott Uranosz. Ókeanosz leánya, Métisz, az Ész istennője látta el tanácsokkal, ő adta Zeusznak a varázsszert is, amellyel Kronoszt arra kényszerítette, hogy visszaadja lenyelt gyermekeit. Azok sorra ki is léptek a napfényre atyjuk gyomrából, de születésük rendjét megfordítva: elsőnek a bepólyált kő, utolsónak Hesztia. Ezért Hesztia - a házi tűzhely istennője - a legidősebb és a legfiatalabb isten egy személyben.

Így Zeusz, a legkisebb fiú visszahozta az  életbe idősebb testvéreit, s most már velük együtt küzdött meg Kronosszal a világ uralmáért. Kronoszt támogatták a Titánok, csak Ókeanosz állt félre a harctól, leánya, Sztüx pedig, az Alvilág folyója, négy gyermekével, a Győzelemmel, Erővel, Féltékenységgel és Erőszakkal Zeuszt segítette, ezért kapta jutalmul, hogy a legszentebb eskü az ő nevét idézze.

Prométheusz, Iapetosz fia is Zeusz és a többi fiatal isten oldalára állt, mert anyja, Themisz időben kioktatta. Hasznát is vette Zeusz Prométheusz bölcs tanácsainak. Felhozta a Tartaroszból a Küklópszokat, akik akkor kovácsolták számára a villámot, Hádész számára pedig a láthatatlanná tévő sisakot, Poszeidón számára a háromágú szigonyt. Ilyen fegyverek segítségével győzték le Zeusz és testvérei Kronoszt és a Titánokat, majd maguk között osztották fel a világot. Zeusznak jutott az Ég, Poszeidónnak a tenger, és Hádésznak a föld mélyén az Alvilág. A Titánokat pedig Zeusz letaszította a Tartaroszba, és a Hekatonkheireket, a százkezű óriásokat rendelte az őrizetükre. Utóbb Kronosznak megkegyelmezett, felengedte a Tartaroszból, de száműzte, és messze nyugaton, a Boldogok Szigetein, az üdvözült halottak fejedelmévé tette.

Akkoriban, amikor a Titánok harca folyt, már tele volt a világ istenekkel. És minden isten megszületése teljesebbé tette a világot valamivel, ami addig hiányzott. Az Éjszaka leányai a Nappal és a Végzet, fiai a Halál és az Álom és Mómosz, az örök gáncsoskodó, aki még az istenek alkotásaiban is csak kivetnivalót talált. Az Éjszaka leányai voltak a Moirák: Klothó, Lakheszisz és Atroposz, akik a sors fonalát fonják, meg Nemeszisz, aki minden bűnt megtorol, és Erisz, a viszály istennője. Ókeanosz és Téthüsz gyermekei voltak a folyók, az ő leányuk volt a széphajú Dórisz is, Néreusznak, a tenger öreg istenének a felsége, a Néreiszek anyja, s az ő házukban nevelkedett Héra is, amíg Zeusz felesége nem lett.

Háromszáz évig szerették egymást Zeusz és Héra, amíg egymáséi lehettek; az ő gyermekeik voltak Arész, a háború istene, Hébé, az ifjúság istennője, valamint Eileithüia, aki az újszülötteket segítette a világra. Héra hű feleség volt, s féltékenyen nézte, ha Zeusz más istennőket vagy éppen halandó leányokat ajándékozott meg szerelmével. Zeusz és Démétér leánya volt Perszephoné, de Démétér, a termékeny anyaföld istennője, a halandó Iasziónnal is ölelkezett a barázdák között, s ekkor az istennő halandó szerelmesét a féltékeny Zeusz villáma sújtotta halálra. Démétér és Iaszión fiát, Plutoszt, a Gazdagságot azonban saját leánya, Eiréné, a Béke nevelésére bízta Zeusz, s a bőségszaruval ajándékozta meg. Kronosz leányai közül csak Hesztia nem ismerte soha a szerelmet, ő mások házi tűzhelyére vigyázott, külön temploma sem volt, de valamennyi isten templomában tiszteletben részesült.

Zeusz és Mnémoszüné leánya volt a kilenc Múzsa: Kleió, Melpomené, Thaleia, Euterpé, Terpszikhoré, Erató, Kalliopé, Urania és Polühümnia, az ének és a zene, a költészet és a tánc bűvös hatalmú istennői, a költők pártfogói. Pieriában születtek, de a Helikón forrásai körül is otthon vannak, és az istenek palotáit is az Olümposzon az ő énekük tölti be.

Zeusz és Themisz leányai a Hórák, az Évszakok istennői, akik a természet rendje felett őrködnek, de őrködnek a rend és igazság felett az emberek világában is, ezért az egyiknek a neve Diké, "Jog", a másiké Eiréné, "Béke", a harmadiké pedig Eunomia, "Törvényesség".

Anya nélkül született Zeusz legkedvesebb gyermeke, Pallasz Athéné, az okos szűz, a városok védője, minden szép mesterség tudója, és minden tudomány pártfogója. Apja fejéből pattant ki teljes fegyverzetben, sugárzó szépségben, a Nap is megállította gyors fogatát az égen, hogy megcsodálja, amikor megszületett. Az Olümposz valamennyi istene örült neki, csak Héra nézte ezt is féltékenyen, s eltökélte, ha Zeusz nélküle hozta világra leányát, ő is fiat fog szülni apa nélkül. Hát úgy is tett, amint mondta; így született Héphaisztosz, de olyan csúf volt, hogy maga Héra is elborzadt látásán, s hogy ki ne nevessék a többi istenek, lehajította az Olümposzról. Még szerencse, hogy a tengerbe esett, hol a Néreiszek - Thetisz és nővérei - szelíden karjaik közé fogták és felnevelték. Örökké sánta maradt, de a kovácsmesterséget nagyszerűen értette, először a tenger mélyén, egy barlangban, jótevői, a Néreiszek számára készített mindenféle drága ékszert, majd visszatért az Olümposzra, itt állította fel ragyogó kovácsműhelyét, és az isteneknek emelt fényes ércpalotát.

Kronosz testvérei, a Titánok közül való volt Koiosz és Phoibé, az ő leányuk volt Aszteria és Létó. Aszteria fürjjé változva menekült Zeusz szerelme elől, de Létó engedett a csábításnak, és evvel Héra haragját vonta magára. Szíve alatt hordta már Zeusz ikermagzatát, Apollónt és Artemiszt, de megszületésükig még sokat kellett szenvednie. Ha elfáradt, nem volt egy talpalattnyi hely, ahol fejét álomra hajthatta volna, ha megszomjazott, nem volt forrás, amely megitassa, mert Héra bosszújától félt mindenki. Országról országra, szigettől szigetig bolyongott a szegény földönfutó, de nem akadt földrész, amely befogadja. Így jutott Délosz szigetére.

Délosznak nem voltak termékeny földjei, Déloszban kövér nyájak sem legelésztek. Kavicsai között a fű is alig nőtt, nem is törődött vele senki.

- Délosz, köves sziget, akarsz-e Apollón szülőföldje lenni? Most senki sem törődik veled, de ha befogadsz engem, rajtad fog születni Apollón, és rajtad fog állni a messzelövő isten temploma.

Örült neki Délosz, hogy ne akarta volna. Csak egyért aggódott:

- Azt beszélik, Létó, hogy féktelen erejű isten lesz a te fiad. Meg lesz-e elégedve olyan kicsi szigettel, mint én vagyok? Nem fogja-e megvetni kavicsos, kopár földemet? Félek, hatalmas lábával a tenger habjai alá lök, és keres más hazát magának, ahol lombos fák közt építhet templomot. Rajtam meg a vízben a fekete fókák vehetnek szállást maguknak.

Erre Létó megesküdött:

- Hallja meg hát az Ég és a Föld és az alvilági Sztüx hömpölygő vize - ennél nagyobb esküt nem ismernek az istenek -, hogy itt lesz örökké Phoibosz Apollón illatos oltára, itt lesz szent ligete, s minden más szigetnél többre fog téged becsülni.

Ebben megnyugodott Délosz. Örült már előre Apollón születésének, és szívesen befogadta Létót.

És Létó Déloszban várta a gyermeket. Az istennők mind nála voltak, Dióné és Rheia, és Themisz, aki az igazságot mindig napvilágra hozza, és Amphitrité, a zúgó tenger asszonya, meg a többi istenasszonyok is. Csak a fehérkarú Héra volt távol, meg Eileithüia, mert a féltékeny Héra eltitkolta előtte Apollón születését. Így mit sem sejtve ült a magas Olümposzon, az aranyos felhők alatt.

De az istennők elküldték érte szelek szárnyán járó követüket, Iriszt, meghagyva neki, hogy óvatosan, Héra háta mögött szóljon Eileithüiának. Mert tudták, hogy különben Héra útját állná.

Úgy is tett Irisz. S amint megparancsolták az istennők, ígért is Eileithüiának mindenféle szépet, borostyánkővel díszített, kilenc hüvelyk hosszú aranyláncot, csak jöjjön Déloszba. Eileithüia ráállt, és most már ketten mentek vissza. Mint megriadt galambok, sebesen szelték a levegőt.

Amint Déloszba ért a gyermekáldást hozó Eileithüia, a Künthosz-hegy oldalán, pálmafa tövében megszületett Apollón és Artemisz. A föld is mosolygott alattuk, az istennők pedig ujjongtak örömükben.

Istennők dajkálták, fürösztötték Apollónt, ők pólyálták szépen hófehér gyolcsba, aranyszalaggal. De nem sírt tej után, mint a többi gyermek. Halhatatlan ajkait Themisz istenasszony illette nektárral és édes ambrosziával. S amint megízlelte Apollón az isteni eledelt, tüstént fickándozni kezdett, izmos kis lábaival lerúgta magáról a pólyát - az aranyszalag is elszakadt -, és vidám szóval szólt oda az istennőknek:

- Megjöttem közétek! Én leszek a lantnak, és a görbe íjnak az istene, én leszek a jósisten is, aki Zeusz megmásíthatatlan akaratát fogom hirdetni az embereknek.

Így szólt a fürtös fejű Phoibosz, és lépkedett is mindjárt nagyokat Délosz földjén. Ámultak-bámultak az istennők, a boldog sziget pedig, amint magán érezte az istent, egyszeriben kivirult, ragyogó aranyvirággal.

Létó ikergyermekei hamar megtanulták a messzelövő íj kezelését. Artemisz nem is törődött egyébbel, egész nap csak erdőt-mezőt járta a vad után hű kísérőivel, a nimfákkal, maga szűz maradt, és elűzte magától azt a nimfát is, aki engedett a szerelem csábításának. Apollón ujjai nemcsak az íj idegéhez, hanem a lant húrjaihoz is értettek; az ő birodalma a messzeség, ahová biztosan találó nyilait röpíti, amerre az ének száll a lant húrjairól, és a messze jövendő, amelynek titkait az ő jóslatai tárják fel.

Miután a jóslás művészetét már megtanulta, hátra volt még, hogy alkalmas személyt keressen magának. Így jutott Delphoiba, a Föld köldökéhez, ahol valamikor maga Gaia, majd leánya, Themisz mondott jóslatot. De a nyílást, amelyen keresztül a jóslatok feltörtek a mélyből, Püthón, a hatalmas sárkánykígyó őrizte. Az ifjú isten megküzdött a sárkánnyal, íját emelte rá és leterítette, majd egészen a Tempé völgyéig futott, hogy ott megtisztuljon a vérontás bűnétől. Idővel sok más szentély is épült Apollón tiszteletére, ahová jóslatért fordultak az emberek, de legtekintélyesebb jóshelye Delphoi maradt.

Messze földről zarándokoltak el ide tanácsért. A földhasadék felett háromlábú széken ült a szentély papnője, a Püthia, és Apollón nevében hirdette ki kétértelmű jóslatait. Aki eltalálta a helyes értelmet, sikerrel járt, és fényes fogadalmi ajándékát helyezte el hálája jeléül a szentélyben, aki pedig félreértette a homályos szavakat, s vállalkozása balul ütött ki, csak saját ostobaságát okolhatta érte.

A Püthón sárkány legyőzése után a Péneiosz folyó vidékén találkozott Apollón Aphrodité játékos kedvű fiával, Erósszal, a szerelem istenével. Annak is íj volt a kezében.

- Pajkos gyermek, mi dolgod e hősi fegyverrel? -  kérdezte. - Az én vállamra illik az ilyen, aki biztos kézzel tudok vele sebeket küldeni a vadakra és az ellenségre. Az imént is leterítettem vele Püthónt, hány hold földet takart be egyszerre dögvész lehelő, lomha testével, amint elnyúlt! Te elégedjél meg fáklyáiddal, és örülj, ha evvel csip-csup szerelmek lángját lobbanthatod fel, de ne törj az én dicsőségemre.

Csak nevette Aphrodité fia:

- A te nyilad, Phoibosz, utolér mindenkit, de az enyém téged.

Így szólt, és fürgén szelve szárnyaival a levegőt, egyszeribe ott volt a Parnasszosz ormán. Ott kivett tegzéből két nyilat: az egyik horgas és csillogó hegyben végződött, a másik tompa volt, és ólom nehezítette a szárát. Az egyik szerelmet kelt, a másik szerelmet űz; emezt a Péneiosz folyó leánya, Daphné szívébe lőtte, amavval Apollónt találta el. Szerelmet fogott az isten tőle. De még a szerelem nevétől is futott a nimfa, csak az erdő sötétjének és a vadászzsákmánynak örült, és a szűz Artemiszt akarta követni, haját is egyszerű szalag tartotta össze. Kezét sokan kérték, de ő elfordult kérőitől, nem akart férfit ismerni, és a járatlan berkeket kereste. Atyja vőt és unokákat hiába várt tőle, ő hallani sem akart a mennyegzői fáklyáról, ha szó került rá, szép arcát szemérmes pirosság futotta el. Hízelgő karjával fonta át ilyenkor atyja nyakát, és úgy kérte, hogy követhesse Artemisz példáját. Péneiosz engedett, de nem engedett a saját szépsége.

Csak meglátta Phoibosz, s heves szerelemre lobbant Daphné iránt. Mint a könnyű szalma vagy mint az útszéli kerítés, ha túlságosan közel vitte vagy virradat után elhajította mellette fáklyáját a vándor, úgy lángolt az isten, úgy égett a keble, és reménységgel táplálta szerelme tüzét. Nézte elszabadult, nyakára leomló fürtjeit a lánynak, nézte csillagként fénylő két szemét, kezét, karját, de az könnyű szellőnél sebesebben futott tova, s nem állt meg, hiába hívogatta Phoibosz:

- Péneiosz nimfája, állj meg, maradj nálam, nem vagyok ellenség, maradj, ne félj tőlem, mint bárány a farkast, szarvas az oroszlánt, sast remegő tollal a galambok félik. Szeretlek, és azért űzlek itt az erdőn. Ne fuss hát előlem! Elesel, megsérti lábadat a tüske, és én volnék oka fájdalmadnak. Göröngyös a föld ott, ahol futsz, ne fuss hát, és lassítok én is. Kérdezd, hogy ki vagyok, kinek megtetszettél: nem a hegy lakója, nem vagyok én pásztor. Nem tudod, könnyelmű, nem tudod, kitől futsz, akkor nem is futnál. Delphoi földje és Klarosz és Tenedosz és Patara királyi palotája nekem szolgál, Zeusz az én apám, általam nyílik meg a belátók előtt, ami lesz, ami volt és ami van, és általam csendülnek össze a dalok a húrokkal. Biztos az én nyilam, hej, csak egy nyíl talál ennél biztosabban, az amely gondtalan keblemben sebet ütött. Az orvosság az én találmányon, segítő istennek hív a földkerekség, a füvek gyógyító erejének én parancsolok. De jaj, a szerelmet füvek nem gyógyítják, s nem használ magamnak, bár mindenki másnak használ tudományom!

Beszélt még többet is, de Péneiosz leánya remegve futott előle, és otthagyta félig mondott szavaival. Futtában még szebb volt, amint a szél lebegtette ruháit, és a könnyű szellő hátrafelé fújta lobogó fürtjeit.

De az ifjú isten sem vesztegette ott tovább gyöngéd szavait hiába, ő is nekieredt, és futott, amerre szerelme hajtotta. Mint a vadászeb, ha nyulat látott meg a réten, ez a zsákmányt, az a szabadságot keresi, az egyik beéri, és a mohó fogak közül ugrik el már a másik: így volt az isten és a szűz, egyiket a remény, a másikat a félelem tette fürgévé. Mégis, az üldözőt szerelme szárnyai vitték lankadatlan, már-már utolérte a menekülőt, és lehelete a leány nyakán elomló fürtöket érte. Ez erejehagyottan sápadt el, üldözője győzött, és a leány a Péneiosz habjaira tekintett.

- Segíts, atyám - kiáltott -, Föld anyám, te nyílj meg, vagy változtasd el vesztemet okozó szép leányalakom!

Alig volt ideje szavát bevégezni, s már nehéz zsibbadás fogta el tagjait, lágy keblét gyönge faháncs vette körül, haja lombbá, karjai ágakká fejlődtek, imént még gyors lába gyökeret vert, csak régi szépsége maradt változatlan. De Phoibosz még így is szerette. Törzsére tette jobb kezét - a friss kéreg alatt még érezte, amint a leány keble megremeg -, s karjával átölelte az ágakat, megcsókolta a fát, de még a fa is visszahúzódott a csókok elől.

És megszólalt az isten:

- Hát ha nem lehettél az én hitvesem, mégis az én fám leszel. Homlokomon, lantomon, tegezemen mindig téged foglak viselni, babérfa. Amint az én ifjúi fejemen örökké nyíratlanok a hajfürtök, te is mindig hordozni fogod örökzöld lombjaid büszke koronáját.

Bevégezte Apollón, és imént nyert ágaival intett rá Daphné, a "babérfa", és ingatta lombkoronáját, mintha a fejével bólogatott volna.

Maiát az arkadiai hegyekben szerette meg Zeusz. Külléné hegyének árnyékos barlangjában lakott a széphajú nimfa. S mikor megszületett fiacskája, Hermész, bölcsőbe fektette. De a kis Hermésznek nem volt sokáig maradása.

Kilépett a bölcsőből, és átlépte a barlang küszöbét. Éppen egy teknősbéka legelészett a barlang előtt, hetykén rakta lábait a viruló pázsiton. Nagyot nevetett Hermész, amikor meglátta, és nem állta meg szó nélkül:

- Jókor jöttél, hozott isten minálunk, te kedves kis jószág! Micsoda gyönyörű játék, ugyan honnan-merről? Kicsi cserépteknő, de lába is van, járni is tud. No, majd én beviszlek, már éppen rád vártam, meglásd, megbecsüllek, te vagy a legelső, de nem a legutolsó, kiből hasznot látok. Gyere csak, jobb lesz bent minálunk, idekint még könnyen valami bajod esnék. Bajt hozó igézés ellen leszel varázsszer, amíg élsz, s ha meghalsz, szépen hangzó éneket fogsz mondani.

Így szólt, és két kézre fogta a teknősbékát, és úgy cipelte be magával a barlangba. Ott aztán a puha testet szépen kiemelte a teknőből, fúrt-faragott rajta ügyes kézzel: kimondani és megtenni csak egy gondolat volt Hermész számára. Nádszálakat metszett, arányosan, azokat szúrta át a teknő kőkemény hátán, könyökmódon hajló fogót illesztett hozzá, ezen át gerincet fektetett, és juhbélből készült hét szál szépen összehangzó húrt feszített ki rajta. Amikor elkészült vele, ki is próbálta mindjárt.

Pengette a húrokat, és énekelt is hozzá szépen, mindenről, ami csak eszébe jutott. Megénekelte Anyácskát, a szépcipellős hegyi nimfát, és Zeuszt, Kronosz fiát, megénekelte Anyácska cselédeit is sorjában, és ragyogó lakását és a drága kincseket a barlangban.

De aztán ezt a mulatságot is elunta. Abbahagyta a muzsikát, és az új játékot bölcsőjébe dugta. Húsra éhezett meg, és egy ugrással a barlang szájánál termett újra, onnét körülnézett a vidéken. S mikor a Nap már elpihent az Óceánban, Hermész az éj leple alatt elindult Pieriába.

Pieriában legelészett az istenek gulyája. Hermész hamarosan kiválasztotta Phoibosz Apollón ötven tehenét, és azokat elhajtotta. Homokos volt az út, meglátszottak rajta a lábnyomok. De most sem fogyott ki a ravasz ötletekből. Saruját elhajította, lombos faágakat kötött nyalábba, tamariszk és mirtusz hajlékony vesszejével saru helyett azt illesztette a talpa alá. A teheneket pedig háttal fordította, és úgy hajtotta tovább, hogy a lábnyomok visszafelé vezessenek.

Egész úton csak egy öregemberrel találkozott, az éppen a szérűjén dolgozott. Hermész odaszólt neki:

- Jó öreg, meglátod, munkádon áldás lesz, ha hallgatsz rám: amit láttál, tedd nem látottá, amit hallottál ne mondd el senkinek. - És továbbsietett a tehenekkel.

Jó is volt sietnie, mert az Éjszakának, a tolvajok segítőtársának, már letelt az ideje.

Püloszban, az Alpheiosz folyó mellett jó tágas istállót talált, abba hajtotta be Apollón széles homlokú teheneit. Meg is itatta őket, illatos szénával, harmatos lóherével megetette gondosan, aztán tűzrevalót gyűjtött, pompás tüzet rakott, csak úgy lobogott a lángja, csak úgy sercegett, ropogott a jóféle gyantás rőzse. Két tehenet mindjárt meg is sütött rajta.

A maradékot elégette, a parazsat fekete homokkal betakarta, mielőtt továbbállt. Bizony felkelt már a Nap, mikor visszatért Külléné hegyére. De szerencséjére senkivel sem találkozott a hosszú úton, sem istennel, sem emberrel, még a kutyák sem ugatták meg.

Csakhogy Anyácska bezárta a barlang ajtaját. Oda se neki: Hermész behajlította a derekát, és a kulcslyukon át osont a szobába. Odabent aztán lábujjhegyen lopózott a bölcsőjéhez, pólyába bújt ismét, és ártatlanul feküdt ott, mint aki kettőig sem tud számolni. Ujjacskáival a pólya szalagjait babrálta, hóna alatt tegnapi játékát, a békateknőből készült lantot szorongatta. De Anyácska eszén nem tudott túljárni.

- Hol kószálsz éjnek idején, te rosszcsont? - kérdezte szigorúan. - Jaj, mennyi bajom van veled, csak tegnap születtél, és már attól kell félnem, hogy eljön érted Apollón, nehéz bilincset rak rád, amitől sohasem szabadulsz meg.

Hermész csak nevetett: - Sose félts te engemet, Anyácskám! Ha sokat nyomoz utánam Létó fia, akkor még jobban megjárja velem. Elmegyek Delphoiba, behatolok fényes otthonába, ott majd bőséggel találok elemelni valót: szépséges háromlábú székeket és üstöket, aranyat és vasat és rengeteg ruhát. Megláthatod, ha éppen akarod!

Eközben Apollón is észrevette, hogy ötven szép tehene eltűnt a legelőről. Csak a fekete bika sétált ott rangosan, no meg négy komondor, de az őrizetükre bízott nyájnak se híre se hamva.

Találkozott ő is a görnyedt hátú öregemberrel, aki az éjt is nappá téve dolgozott folyvást a szérűn. Most éppen a palánk gerendáit igazgatta. Megkérdezte tőle Apollón:

- Hallod-e, te öregember, nem láttál-e valakit, amint kajlaszarvú ötven szép tehenemet hajtotta el erre?

- Látok én sok mindent - felelte az öregember -, de bizony nehéz volna mindent töviről hegyire elmondani. Itt dolgozom késő éjszakáig, s már kora hajnalban kezdem nap mint nap, és annyian járnak az úton; van, aki jóban jár, még több, aki rosszban, de nehéz egyenként az ilyet kitapasztalni. Hanem te, rémlik valami, mintha egy csöppséget láttam volna tegnap tehenekkel. A kezében vessző volt, és a teheneket hátrafelé vezette.

Alighogy bevégezte az öreg, jósmadár repült fel. Attól megtudta Apollón, hogy csak Zeusz újszülött fia lehetett a tolvaj.

Pülosz táján látja már a nyomokat, de nem érti: a paták nyomai mind Pieriába, a legelő felé vezetnek. Hát még a tolvaj lábnyoma, szörnyű nagy, kusza formájú! Emberé nem lehet, sem farkasé, sem oroszláné, de még a medve talpa sem ilyen idomtalan.

Elérkezett hamarosan Külléné hegyére Apollón, és nagy sebbel-lobbal átlépte Maia árnyékos barlangjának kövezett küszöbét. Hermésznek sem kellett több. Amint megpillantotta a haragos istent, fülére rángatta a pólyát, magát összehúzta, mint valami gyámoltalan apróság, mikor langyos fürdő után édesdeden elalszik. Pedig dehogy aludt! Hanem a lantot most is a hóna alatt szorongatta.

Apollón rögtön megismerte Maiát, a hegyek nimfáját, meg a nimfa kisfiát, Hermészt. De előbb még szétnézett a barlangban, minden zúgba betekintett, fényes kulccsal három ajtót is kinyitott. Hanem csak nektárt talált, meg illatos ambrosziát, aranyat, ezüstöt, és a nimfa bíborszínű, ezüstfényű ruháit.

Akkor a bölcsőhöz lépett és ráripakodott Hermészre:

- Add elő, gézengúz a teheneket gyorsan, amíg szépen beszélek! Mert tudok én mást is, megfoglak, és lehajítalak a sötét Tartaroszba, onnét aztán anyád sem apád sem tud felhozni többé!

Hermész csak pislogott értetlenül:

- A tehenek? Micsoda tehenek? Hagyj aludni szépen, az még az én dolgom, de nem teheneket előadni. Nem találtam soha semmiféle tehenet, de nem is tudom, mit akarsz tőlem, hiszen én sem kértem tőled a becsületes megtaláló jutalmát. Csak tegnap születtem, a lábam is gyönge még ahhoz, hogy kilépjek a bölcsőmből a göröngyös földre. Aludni szeretek, meg Anyácska édes tejét, meg a langyos fürdőt, mással ugyan nem törődöm. Az istenek is kifognak nevetni téged ha megtudják, hogy rajtam kerested teheneidet.

Azzal befelé fordult, és vidám fütyörészésbe kezdett, mintakire semmi sem tartozik az egészből. Erre már Apollón is elnevette magát.

- Ne tettesd magad, kis huncut, csak ki a bölcsőből! Úgyis tudom, ki vagy: tolvajok istene, míg a világ világ, ez lesz a te címed az istenek között. - És megfogta Hermészt: - Úgy, most mutasd meg hova hajtottad teheneimet!

De Hermész nem hagyta magát.

- Mit akarsz tőlem? Miért erőszakoskodol velem? Hogy a föld nyelte volna el, valamennyi tehén csak van a világon! Színét sem láttam egynek sem, soha életemben. De gyerünk Zeusz elé, tegyen ő közöttünk igazságot.

És Zeusz két szép fia, az ezüstíjas Apollón és Hermész, a kis huncut, fölmentek az Olümposz hegyére. Ragyogó derű öntötte el a hegy havas fejét, együtt volt éppen valamennyi isten, mikor odaértek.

Haraggal fogadta Zeusz atya Apollónt:

- Phoibosz, ugyan dicső zsákmányt hoztál magaddal: újszülött gyermeket! Ugyan sürgős lehet, hogy az istenek gyűlése elé hozd!

- Ó, atyám, hallgass meg - felelte Apollón -, s ne engemet gúnyolj zsákmánykedvelőnek. Ez a kicsi gyermek - újszülött, ártatlan - ötven szép tehenemet hajtotta el, vén tolvajokat is megszégyenítő ravaszsággal. Aztán visszafeküdt bölcsőjébe, magára húzta fülig a pólyát, s mikor teheneimet kerestem rajta, csak a szemét dörzsölte két kis öklével, és tudni sem akart semmit az egészről.

Így szólt Phoibosz Apollón, és leült a többi isten közé. De most Hermész kért szót:

- Ó, atyám, hallgass meg elmondom én hogy volt, a színigazságot, hiszen nem is tudnék hazudni. Anyácska házába, Külléné hegyének árnyas barlangjába egyszer csak beront ez, s vadul nekem támad, hogy adjam elő a teheneit. Igen, és fenyegetőzött is kegyetlenül, hogy ledob az Alvilágba. Persze, könnyű neki, hiszen ő erősebb, daliás, szép ifjú, én meg csak tegnap születtem, és ezt ő is tudja. Hát ilyen egy tolvaj, kicsi, gyönge gyermek marhák elhajtója? Védj meg, atyám, engem az erősebb ellen!

És még akkor is vele volt a pólya, jobb karján átvetve. De Zeuszt nem lehetett kijátszani. Jól tudott ő mindent, és szívből nevetett a kis imposztoron. Aztán kiadta a parancsot, hogy kísérje el Apollónt, keressék együtt a teheneket, úgyis azt a hivatalt szánta neki, hogy az istenek követe és útbaigazítója legyen, ha megnő.

Zeusz parancsának engedelmeskedni kellett. El is értek Püloszba, az Alpheiosz folyó gázlójához. Ott Hermész kivezette a magas gerendájú istálóból a teheneket. Akkor látta csak Apollón, hogy kettő hibázik az ötvenből. Meg is kérdezte Hermészt:

- Hogy tudtál, te gézengúz, egynapos korodban két tehenet megnyúzni? Szörnyű erőd lehet, magam is félek már tőled - s azzal megkötözte erős kötelekkel Hermész kezét.

De Hermész sem volt rest, annyi ereje még megkötözve is volt, hogy a teheneket elbűvölje. Mintha gyökeret vert volna a lábuk, se té, se tova nem tudtak elmozdulni. Csodálkozott Apollón váltig, de kénytelen volt szabadon engedni Hermészt, hogy az feloldja a teheneket a varázslat alól.

Most aztán Hermészen volt a sor, hogy kiengesztelje sok bosszúságáért, no meg a hiányzó két tehénért Apollónt. Szerencsére ott volt a lant, melyet egy percre sem tett ki a kezéből. Megpendítette a húrokat, és elkezdett énekelni hozzá.

Édes vágy öntötte el erre Apollón szívét, és ragyogó arca nevetett az örömtől. És Hermész pengette a lantot, és zengő hangon énekelt, megénekelte a Földet és Eget, és megénekelte sorjában az istenek születését.

- Aranyos kópé - tört ki az elragadtatás Apollónból -, ötven tehenemet sem sajnálnám ezért az énekért! Hol tettél szert erre a gyönyörű muzsikára? Én vagyok a Múzsák karvezetője az Olümposzon, de közöttük sem hallottam még soha ehhez hasonlót. Legyünk barátságban ezentúl, és somfa dárdámra esküszöm, én vezetlek téged a nagy istenek közé, s most már dicső híred - tiéd meg anyádé - fennmarad örökké.

- Szívesen megtanítlak téged is a muzsikára, sőt neked is adom a lantot - mondta Hermész, és hízelkedve simult daliás bátyjához. - Csak máskor aztán nem kell egy pár tehénért ekkora lármát csapni.

Akkor kihajtották a teheneket a pázsitos legelőre. Aztán kéz a kézben tértek vissza ketten a havas Olümposzra.

Zeusz atya boldogan gyönyörködött bennük. És derűs fényben ragyogott az Olümposz.

De Gaia, a Földanya, megirigyelve az olümposziak uralmát és bosszút kívánva gyermekeiért, a Titánokért, világra hozta a Gigászokat, a kígyólábú óriásokat. Elhalványodtak a csillagok, Héliosz, a Nap istene is elrémülve tartotta vissza lovait, mikor előjöttek a földből a Gigászok, akik még meg sem születtek, és már háborúhoz készítették  jobbjukat. Anyjuk Gaia, bosszút lihegő szavakkal biztatta őket:

- Ti fogjátok legyőzni az égi isteneket; hadd lássa meg Kronosz fia, hogy van-e fegyvere ellenem! Most dőljön el, hogy Rheia gyermekei hatalmasabbak-e, mint az enyémek. Mert senki sem adja meg a Földnek az illő tiszteletet, s nem válogat Zeusz az eszközökben, ha a Titánok ellen harcol. Prométheusz eleven májából lakmározik a sas Szkithiában. Atlasz a tüzes égboltot tartja feje búbján a hüperboreoszok földjén, miközben ősz hajára és szakállára Észak kemény jege rakódik. Hát még Titüosz, akinek folyton megújulnak a belei, de csak azért, hogy a keselyű újra meg újra azt falja. De most itt vagytok ti, bosszúálló hadsereg, oldjátok meg a Titánok bilincseit, védjétek meg anyátokat! Itt vannak a hegyek és folyók, Zeusz ellen minden tagomat felhasználhatjátok. Csak győzzétek le az Olümposz isteneit, feloszthatjátok majd magatok között az uralmat, legyen a tiéd, Tüphóeusz, az ég villáma és a királyi jogar, neked szolgáljon, Enkeladosz, a tenger, egy másik ragadja magához a Hajnal gyeplőjét, tiéd legyen Delphoi babérága, Porphürion, és Kirrha minden temploma.

Könnyű volt rávenni a harcra a szilaj óriásokat. Már azt hitték a balgák, hogy kezükben van a győzelem; egyik azt tervezte, hogy hogyan fogja Poszeidónt kiráncigálni a tenger habjai közül, a másik Arészt akarta leteríteni, a harmadik Apollón szép fürtjeit érezte már goromba kezei között, és örültek már, hogy övék lesz Aphrodité, sőt a megközelíthetetlen Artemiszt és a szűz Pallasz Athénét is elhurcolják.

De eközben Irisz is összehívta az isteneket Zeusz olümposzi palotájába. Feljöttek a tenger meg a folyók istenei is mind, sőt még az alvilági lelkek is, Hádész és Perszephoné; a halál lovai visszahőköltek a fénytől a szokatlan úton, és bizonytalanul haladtak tovább, sűrű sötétséget fújva orrlikaiból. Mikor már együtt voltak mindnyájan, így szólt hozzájuk Zeusz, az emberek és istenek atyja:

- Ó, te soha el nem pusztuló isteni sereg, ti, kiket örökre megillet az ég, és akik nem vagytok a halál végzetének alávetve, látjátok, hogy a Föld megint milyen összeesküvést sző a mi világunk ellen? Új fiakat hozott világra ellenünk, de csak azért, hogy annyi sírdombbal legyen több a hátán, mint ahány gyermeket hozott a világra.

S megharsant a felhők trombitája, az isteneknek az Aether, a Gigászoknak a föld adta meg a dörgő jelet a rohamra, a természet újra zűrzavarossá lett, és aggódik uráért. A dölyfös Gigászok szétfeszítik a természet határait, a sziget elhagyja helyét a tengerben, a sziklazátonyok felszínre kerülnek, a tengerpartok eltolódnak, a folyók megváltoztatják medrüket. Az egyik az Oita hegyét, a másik a Pangaiont, az Osszát vagy a jégborította Athoszt használja fegyverül, amaz a Rhodopé sziklás hegyét szakítja fel a Hebrosz forrásaival együtt, és a Gigászok vállán csorog végig az Enipeusz vize is. Maga Gaia kisimult mezők felületén ül, nincs magaslat többé a földön, a Földanya gyermekei között osztotta szét önmagát.

Irtózatos recsegés-ropogás, vad harci lárma töltötte be a levegőt. Elsőnek Arész hajtotta sebes lovait az ellenségre, aranypajzsa tűznél fényesebben ragyogott, dús fürtjeit sisak szorította le. Pelóroszt érte a kardja, ott, ahol a combja végén szörnyalakjához a két kígyótest csatlakozott; mind a három életét egyetlen csapással oltotta ki. Aztán az elterült óriási testen diadallal hajtotta végig harci szekerét.

Mimasz rohant elő, hogy megbosszulja testvére halálát. Már felragadta Lémnosz tűzhányó szigetét, Héphaisztosz műhelyével együtt, és Arészre hajította volna, de az isten megelőzte, dárdája hegyével agyvelejét érte. Mimasz emberi teste meghalt, de a kettős kígyótest élt még, és szörnyű sziszegéssel tört halála után is legyőzője ellen.

Pallasz Athéné nem használta dárdáját, csak a pajzsát mutatta Pallasz Gigásznak a Gorgó-fejjel, de ezt látni is elég volt: rémülten érezte a Gigász, hogy kőkeménység kúszik végig a tagjain, és anélkül, hogy sebet kapott volna, merev lesz és tehetetlen mint a márvány. Éppen akkor keresett sziklát a közelben Damasztór, hogy az istenekre hajítsa, s most testvére megmerevedett testét kapta fel szikla helyett.

Csodálkozva látta testvére halálát. Ekhión, s hogy megpróbálja az istennőt, szembenézett vele, akivel senki sem nézhet szembe kétszer. Vakmerő tekintetével megérdemelte halálát, és a halállal együtt ismerte meg az istennőt. Utána Palléneusz nyújtotta elvakult kezeit Athéné ellen; emberi testét dárdája hegyével ölte meg az istennő, ugyanakkor a kígyórész a Gorgó jéghideg tekintetétől fagyott merevvé.

Porphürión Délosz szigetére rontott, hogy a világ tengelyét csavarja az istenek ellen. Elborzadva látta Néreusz, a tengeri öreg, nyirkos barlangjából kiugrott ősz atyjával Thetisz, és Poszeidón palotája magára maradt. A Künthosz-hegy csúcsáról segítségért kiáltottak a szelíd nimfák, akik egyszerű nyilaikkal vadászni tanították egykor Apollónt, és akik először vetettek ágyat Létónak, mikor megszületett ragyogó két gyermeke, Apollón és Artemisz. Rémülten kiáltott fel Apollónhoz segítségért maga Délosz szigete:

- Az én ölembe tett Létó, mikor születtél, hát most hallgass meg engem, és segíts, mert kegyetlen kéz felszakít, hogy újra bolyongjak, mint régen! - Mert Délosz szigete, mielőtt Apollón megszületett rajta, állandó hely nélkül bolyongott a tengeren. Apollón megjelent, és legyőzte Porphüriont.

A Gigászok Halála után Gaia még Tüphónt, a százfejű, tűzokádó óriást hozta a világra, hogy ez is az Olümposz uralma ellen lázadjon. Az istenek Egyiptomba menekültek előle, de végül is Zeusz legyőzte, és a szicíliai Aitné (Etna) hegyét borította rá; Tüphón időnként megrázkódik, és ilyenkor láng csap fel a tűzhányó hegy mélyéről. A földön Tartarosz kígyóleányától, Ekhidnától származó szörnyeteg gyermekeit hagyta csak maga után; ezek mindaddig zaklatták a világot, amíg Zeusz halandó fia, Héraklész meg nem ölte őket, és az olümposzi rend oltalmazásával kiérdemelte a halhatatlanságot.

Az Olümposz égbe nyúló csúcsán épült fényes palotáikból figyelik a halhatatlan  istenek a világot, és féltékenyen ügyelnek a rendre, hogy a Nap és a Hold és a csillagok a számukra kiszabott pályán járjanak örökké, és semmi ne lépje túl a mértéket. Amikor Phaethón elbizakodottan apja, Héliosz szekerén felhajtott az égboltra, gyönge kezével nem bírta a szárnyas lovakat fékezni, ezek túlságosan közel ragadták a földhöz a tüzes Nap-szekeret, majdhogy lángra nem gyúlt tőle a föld, és ekkor Zeusz villámával sújtotta halálra a vakmerőt. Nővérei megsiratták, az ő könnyeikből keletkezett a borostyánkő, ők maguk pedig égerfákká változtak.

Prométheusz

Ott, ahol Próteusz, az Ősvíz gomolygó és szeszélyes alakot váltó tömegei borítottak mindent valamikor, az istenek megszületésével kialakult a világ, és örök törvények uralkodtak szép rendje felett. Zeusz leányai, a Hórák a tél után meghozták a viruló tavaszt, majd a gyümölcshozó őszt évről évre, és nimfák táncoltak a források körül. Éosz, a rózsás-ujjú hajnal jelezte nap mint nap Héliosz érkezését, és a Napisten, szárnyas paripáit fogva szekerébe, fölhágott a tenger habjaiból az égboltra. Jöttére a csillagok a tengerbe vetették magukat, csak Phószkphorosz a hajnali csillag várta be nyugodtan egy helyben állva a napkeltét. Az égbolt másik oldalán gyors lovon suhant tova Szeléné, a Hold istennője, mert ha bátyja megérkezik, neki távoznia kell. A tenger mélyén lakott Poszeidón feleségével Amphitritével, csak időnként merült fel, hogy háromágú szigonyával vihart kavarjon, majd elcsitítsa ismét a háborgó vizeket, s a csillogó habok hátán ilyenkor Néreusz leányai lejtettek végig ezüst cipellőjükkel.

Elégedetten nézte őket Zeusz az Olümposz égbe nyúló csúcsáról.

De még nem mutattak be áldozatokat és nem énekeltek himnuszokat az isteneknek,  a világmindenség szépsége tanúk nélkül maradt, és a földet nem szántotta fel senki, városok nem épültek, és a tengert sem járták be karcsú hajók, mert nem voltak még emberek.

Prométheusz végre a phókiszi Panopeusz környékén alkalmas anyagot talált, és Pallasz Athéné segítségével abból formálta az első embereket. Tudatlanok voltak eleinte ezek az emberek, nem sokban különböztek az állatoktól, csak gyöngébbek, tehetetlenebbek és védtelenebbek voltak a legtöbbnél. Homályos barlangok mélyébe húzódtak, vagy a földbe ásták magukat, mint a hangyák, amit láttak, nem értették, amit hallottak, nem fogták fel, öntudatlanul élték végig életüket, mint az álomképek. Ették, amit véletlenül találtak, a jövőre nem gondoltak, s ha veszély támadt rájuk - eső és fagy és vadállat -, nem tudtak védekezni ellene.

Már-már kipusztulás fenyegette az emberi fajtát, amikor Prométheusz lelopta számukra az égből a tüzet, amely idáig csak az olümposzi istenek tulajdona volt. A tűz segítségével azután az emberek megtanulták a mesterségeket, az anyag megmunkálását és a fémek feldolgozását, téglát égettek, és házat építettek, mindenféle hasznos szerszámot készítettek maguknak, s amint munka közben fokról fokra ügyesedett a kezük, egyre világosabb lett az értelmük is. A tűz használata során az emberi öntudat szikrája is fellobbant bennük, megfigyelték az évszakok váltakozását, és ahhoz alkalmazkodva művelték a földet. Megismerkedtek a számokkal és a csillagok világával, a betűvetéssel és a költészettel, megtalálták erdő-mező füvei között az orvosságot a betegségek ellen, megtanulták, hogy kell szekerük elé lovat és hajóik elé a vitorlát dagasztó szeleket fogni. Messze lövő íjjal és nyilakkal felfegyverkezve nemcsak védekezni tudott az ember, hanem az elejtett vad sűrű bundáját is megszerezte magának, védelmül a hideg ellen.

Prométheusz ajándékának, a tűznek köszönhette tehát az ember, hogy kiemelkedett az állatok sorából, sőt a természet más erőivel együtt az állatokat is a maga szolgálatába kényszeríthette. Még arra is megtanította Prométheusz, hogyan lehet madarak röptéből, az áldozati állat beleiből, álomképekből és más előjelekből a jövőre következtetni, de ügyelt rá, hogy senki ne lássa meg halála napját előre, nehogy reményét veszítse, amíg él.

Zeusz féltékenyen látta, hogy a tűz a halandók birtokába került. Haragosan megfenyegette Prométheuszt:

- Iapetosz fia, hiába vagy mindenkinél ravaszabb! Most örülsz, hogy engem kijátszottál, de még megkeserülöd te is, és az emberek is megfizetnek érte! Olyan ajándékot küldök nekik, amit mindnyájan szeretni fognak, és észre sem veszik, hogy a saját szerencsétlenségüket ölelik benne.

Így szólt és nevetett az istenek és az emberek atyja, s meghagyta Héphaisztosznak, a kovácsmesternek, hogy gyúrjon össze gyorsan földet vízzel, és abból formáljon istennőkhöz hasonló szépséges alakot, Athéné pedig tanítsa asszonyi munkára, mesteri szövésre-fonásra, az aranyos Aphrodité öntsön kedvességet, vágyat keltő szépséget a fejére, míg Hermész lássa el mindenféle csalafintasággal. Ezek szót fogadtak Zeusznak, hamarosan szemérmes szűz alakját formálta ki az agyagból a sánta kovácsisten, Pallas Athéné felövezte és kicsinosította, Aphrodité kísérői, a Khariszok és Peithó, a rábeszélés istennője, aranyláncokat aggattak rá, a szép hajú Hórák tavaszi virágból font füzérrel díszítették fel, Hermész hazugságot, csábító szavakat és tolvajszokásokat rejtett a keblébe, s ugyancsak ő, az istenek követe adott nevet is neki: Pandorának, "mindenki által megajándékozottnak" nevezte el, mert az Olümposz minden lakója ajándékozott neki valamit. S Hermészre bízta Zeusz, hogy vigye ajándékba Prométheusz testvéréhez, Epimétheuszhoz.

Epimétheuszt jó előre figyelmeztette Prométheusz, hogy ne fogadjon el semmit Zeusztól, de Epimétheusz megfeledkezett az intelemről, befogadta házába Pandórát, az első asszonyt, s csak mikor már ott volt a baj, akkor kapott észbe.

Jókora agyaghombárok álltak Epimétheusz háza körül, felébe-harmadában a földbe süllyesztve. Az egyikben gabona volt, a másikban must vagy olaj, így Pandóra mindent megtalált férje házánál, ami csak kellett. Egyetlen hombártól tiltotta Epimétheusz az asszonyt, de hiába, mert Pandóra oldalát fúrta a kíváncsiság: ugyan mi lehet benne? Egy óvatlan pillanatban leemelte a hombár fedelét, hát a sokféle baj kirepült belőle az emberek közé, akik eddig gond nélkül éltek. Kirepült a hombárból a Fáradság, a Betegség, az Öregség; Pandóra ijedten csukta vissza a fedelet, de már késő volt, csak a Remény volt már a hombárban, amikor újra lezárult a nyílása. Azóta kell az embereknek fáradságos munkával keresniök meg a mindennapi kenyeret, és azóta töri meg tagjaikat a betegség és az öregség.

Így büntette meg Zeusz az embereket, amiért elfogadták a tüzet Prométheusz kezéből. De kegyetlenül megbüntette Prométheuszt is, hálátlanul megfeledkezve arról, hogy valamennyi Titán közül egyedül Prométheusz segítette őt Kronosz és testvérei ellen. Hívatta Héphaisztoszt, és megparancsolta neki, hogy a föld peremén, ember nem járta pusztaságban láncolja egy sziklához.

Héphaisztosz szíve megesett az elítélten, még azt is hajlandó lett volna megbocsátani, hogy éppen az ő olümposzi műhelyéből lopta ki Prométheusz a tüzet a kérészéletű halandók számára, de Zeusz parancsának engedelmeskednie kellett. Az alvilági Sztüx két gyermekével, Kratosszal és Biével, akik mindig készen álltak arra, hogy nyers erejüket Zeusz akarata alá rendeljék, a szkíták földjére hurcolta Héphaisztoszt, és ott megbilincselve, súlyos pörölycsapásokkal magányosan álló sziklához szegezte Prométheuszt, hogy tagjait se tudja mozdítani többé, s a szabad ég alatt a nyári nap heve, a tél vihara kínozza örökké.

A pörölycsapások felverték a pusztaság csendjét, de csak Ókeanosz leányai hallották meg messziről, oda is siettek, hogy részvevő szóval vigasztalják elhagyatottságában a Titánt. Prométheusz szörnyű kínjai között is büszkén vállalta, amit az emberekért tett. Eljött maga Ókeanosz is - sasparipáját zabla nélkül, puszta gondolatával irányítva -, és felajánlotta, hogy megszerzi számára Zeusz bocsánatát, ha megalázkodik. De Prométheusz hajthatatlan maradt: ő, aki Uranosz, majd Kronosz bukását látta már, a harmadik istennemzedék királyáról, a zsarnok Zeuszról is tud jóslatot.

Csak egyetlen emberi lény vetődött Prométheusz kínjai színhelyére: az argoszi Ió, Inakhosz király szerencsétlen leánya, akit Zeusz szerelme és Héra féltékenysége űzött el hazájából, Héra papnője volt Ió, s mikor Zeusz beleszeretett, az istennő tehénné változtatta, és Gaia fiára, az ezerszemű Argoszra bízta; ez Mükéné közelében olajfa törzséhez kötve őrizte éjjel-nappal éberen, mert ha egész testét beborító szemei egy részét le is hunyta, maradt még elég nyitva, hogy szemmel tartsa Héra halandó vetélytársát. Csakhogy Zeusz végül Hermészt küldte le hozzá, ez fuvolája bűvös hangjaival Argosz valamennyi szemét arra kényszerítette, hogy lecsukódjanak, s ekkor Hermész lefejezte Gaia szörnyszülött fiát, és eloldotta a Ió kötelékét. Hermészt azóta nevezték Argeiphontésznek, az "Argosz-ölőnek". Argosz ezer szemét szent madarának, a pávának legyezős farkára helyezte Héra, Ióra pedig bögölyt bocsátott, hogy ne örülhessen szabadságának. A bögöly üldözőbe vette, s mint meghajszolt tehén, a fél világon száguldott keresztül a boldogtalan.

Dódóna jóstölgyei már Zeusz hitvesét üdvözölték benne, de hosszú bolyongás várt még reá, bejárta Észak, Kelet és Dél messze vidékeit, a bögöly mindenütt a nyomában volt, és nem engedett lábainak pihenést. Reménytelen bolyongásában már-már eszét vesztette, úgy rémlett neki, hogy Argosz jött fel újra az alvilágból, és űzi étlen-szomjan úttalan utakon. Kimerülten, éhségtől és szomjúságtól elgyötörten érkezett a sziklához, amelyhez szögezve Prométheusz szenvedett. Prométheusz előtt anyja, Themisz tárta fel a jövőt, ő tudta egyedül, milyen veszélyes tájakon kell még Iónak megfordulnia, a Kaukázus ormán kell áthaladnia, a csillagok szomszédságában, az amazonok asszonynépe fogja útbaigazítani a Thermódón vidékén, a Maiótiszon keresztülgázolva azon a tengerszoroson át jut el Európából Ázsiába, amelyet majd róla fognak Boszporosznak, azaz "Tehénátkelőnek" nevezni az emberek. Prométheusz kioktatta Iót, hogy Kelet felé haladva vigyázzon, nehogy a Gorgók sötét országában e borzalmas tekintetű hattyúleányok szemébe nézzen, mert aki ezt teszi, menten kővé válik; kerülje az alvilági rév körül tanyázó szörnyetegeket is, a kutyafejű griffeket és az egyszemű arimaszposzokat.

- A messzeségben vár a föld, amelyen az aithiopszok sötétbőrű jámbor népe lakik - bíztatta a szenvedő Prométheusz a szenvedő Iót. - Ha elérted a Nílus vízesését, haladj már bátran a szent folyó mentén, a Nílus deltájában érnek véget szenvedéseid. Ott Zeusz szelíd kezével fog megérinteni, attól meggyógyulsz, és fiat szülsz, Epaphoszt, aki Egyiptom királya lesz, és a Nílus által öntözött földet fogja megművelni. Innét tér vissza öt nemzedék múltán ötven leány utódod Argoszba, és a te ivadékod lesz a tizenharmadik nemzedékben az a hős, aki engem Zeusz akarata ellenére is megszabadít.

Megvigasztalódva folytatta útját a tehénszarvú leány, s minden úgy is történt, ahogyan Prométheusz megjósolta. A Nílus partján megszületett Zeusz és Ió fia, de Héra még őt is gyűlölte, és a Kurészeket kérte, hogy elrejtsék. A Kurészek szót fogadtak Hérának, de Zeusz ezért halállal büntette őket, Ió pedig fia keresésére indult, bejárta egész Szíriát, és a bübloszi király szolgálatába állt, a kis királyfit dajkálta, amíg rá nem talált saját elvesztett gyermekére. Akkor Epaphoszt visszavitte Egyiptomba, az egyiptomi királyhoz ment feleségül, s így ennek halála után Epaphosz lett a király. Feleségül vette a Nílus leányát, Memphiszt, és az ő nevére alapított várost. Ió is nagy tiszteletben részesült; az egyiptomiak istennőjüket, a tehén alakú Isziszt látták benne.

Epaphosz és Memphisz leánya volt Libüé, akiről egy egész országot neveztek el, Líbiát. Libüét Poszeidón, a tenger istene szerette meg, az ő ikerfiai voltak Agénor és Bélosz. Agénór és utódai Föníciában uralkodtak, Bélosz Egyiptomban maradt, és Ankhinoét, a Nílus leányát vette feleségül; az ő ikrei voltak  Aigüptosz és Danaosz. Aigüptosznak ötven fia, Danaosznak ötven leánya született.

Aigüptosz fiai erőnek erejével feleségül akarták venni Danaosz leányait. Danaosz ekkor Pallasz Athéné tanácsára hajót szerelt fel - mondják, hogy ez volt az első hajó a világon -, és evvel áthajózva a Földközi-tengeren, Argoszban, ősanyja, Ió szülővárosában kért a maga és leányai számára menedéket.

Pelaszgosz volt akkor Argoszban a király, és róla pelaszgoknak nevezték a népet, amely felett uralkodott; ezek tiszteletben tartva a menedékjogot, védelmükbe fogadták a leányokat, akik fehér gyapjúval koszorúzott lombos ágat - az oltalomkeresők jelvényét - tartva kezükben, könyörögve vették körül az istenek oltárait.

De amikor megérkezett Aigüptosz ötven fia, és erőszakkal követelte magának Danaosz ötven leányát, hiába volt minden ellenkezés. Danaosz végül is cselhez folyamodott. Felkészítette lakodalomra leányait, de titkon egy-egy tőrt adott mindegyiknek, hogy a nászéjszakán öljék meg a gyűlölt vőlegényeket. Úgy is történt, csak Hüpermnésztra kímélte meg Lünkeusz életét, mert ez volt az egyetlen Aigüptosz fiai közül, aki nem kényszerítette házasságra Danaosz leányát, hanem gyöngéd tisztelettel közeledett hozzá. Hüpermnésztra ezért megszerette  Lünkeuszt, és önként ment hozzá feleségül. Evvel azonban atyja haragját vonta magára, aki bírák elé állította, azzal vádolva őt, hogy megszegte az apai parancsot. Ekkor maga Aphrodité istennő jelent meg a bírák előtt, hogy megvédje Hüpermnésztrát.

- Az Ég is vágyódik a Föld után, és szerelem tölti el a Földet is, az ő szent nászukban virul ki a természet, amikor az Ég esője a Föld ölére hull, ettől szaporodik a nyáj, és telik meg a kalász, és én vagyok az, aki szerelmet ültetek minden élőbe - jelentette ki Aphrodité, és a bírák felmentették Hüpermnésztrát, mert az istennő szelíd törvénye előbbrevaló a szigorú apai parancsnál.

De Aphrodité törvénye a durva erőszakot elveti, és csak a gyöngéd szerelmet igazolja. Argoszt szárazsággal büntette Poszeidón, mert egykor régen, amikor a tenger istene még Hérával vetélkedett a város birtokáért, Inakhosz a fehérkarú istennőnek emelt templomot. Szomjúság gyötörte Danaoszt, s elküldte leányait, hogy keressenek forrásvizet a környéken; ezek elszéledtek, s Amümóné elvesztette már szeme elől nővéreit. Forrást nem talált ő sem. Egy szarvas tűnt fel előtte, Amümóné célba vette nyilával, a nyíl célt tévesztett, és csörrenve esett a bozótba, ahol egy szatír aludt éppen. A homlokán szarvat viselő, kecske lábú istenség felébredt a zajra, megpillantotta a leányt, és féktelen vággyal vette üldözőbe. Riadtan kiáltott segítségért Amümóné, mire hirtelen Poszeidón jelent meg előtte, a szatír elmenekült, s a leány boldogan fogadta el isteni megmentőjének a szerelmét. Poszeidón akkor fakasztotta halandó szerelmese kedvéért háromágú szigonyával a tikkadt talajon a bővizű Lerné forrást.

Aigüptosz fiai azért bűnhődtek, mert erőszakkal akarták Danaosz leányait házasságra kényszeríteni. De Danaosz leányai - a Danaidák - is meglakoltak haláluk után, mert a vőlegényeket orvul megölték. Az alvilági bírák arra ítélték őket, hogy időtlen időkig lyukas hordóba merjenek vizet. Hüpermnésztra és Lünkeusz viszont mint a hű szerelem mintaképei éltek tovább az emberek emlékezetében, haláluk után Zeusz oltára mellé, közös sírba temették őket. Kiváló hősök származtak tőlük, az ő unokájuk volt Akrisziosz, Akrisziosz unokája Perszeusz. Perszeusz egyik unokája, Amphitrüón feleségül vette unokatestvérét, Alkménét, az ő házasságukból született Iphiklész; Alkménének Zeusztól született fia volt Héraklész: Ió ivadéka  a tizenharmadik nemzedékben, aki Prométheuszt megszabadította.

De addig még sokat kellett szenvednie az emberszerető Titánnak.

Zeusz fülébe jutott, hogy Prométheusz valami homályos jóslatot emleget, amely az ő uralmát fenyegette. Elküldte hát Hermészt, csikarja ki a titkot, de Prométheusz nem hallgatott a rábeszélő szóra, és nem rettent meg semmi fenyegetéstől.

- Nyíltan beszélek: minden istent gyűlölök, mert rosszal viszonozták a jót, amit tettem velük - mondta hajthatatlanul, és elutasította az istenek követét.

Megremegett erre a föld, és megdördült az ég, irtózatos vihar csapkodta a tengert, és Zeusz villáma sújtott a sziklára, amely Prométheusszal együtt a mélységbe zuhant. A sötét Tartarosz fogadta magába Prométheuszt, és az volt kimondva rá, hogy csak akkor jöhet fel újra a napvilágra, ha akad egy halhatatlan, aki önként cseréli fel az örök életet a halállal.

Múltak az évek, az évszázadok, s történt egyszer, hogy Héraklész a félig emberi, félig ló alakú kentaurokkal keveredve harcba, véletlenül éppen az istenfélő Kheirónt találta el a lernéi hidra epéjébe mártott mérges nyilával. Héraklész sajnálkozva húzta ki a sebből a nyilat, és Kheirón saját gyógyfüvei közül keresett rá orvosságot. De a seb gyógyíthatatlan volt. Barlangjába visszahúzódva, szőrnyű fájdalmai között már a halált kívánta Kheirón, de nem tudott meghalni, mert mint Kronosz fia halhatatlan volt. Akkor engedte fel Prométheuszt az Alvilágból Zeusz, hogy Kheirónnal cseréljen.

Visszatérhetett hát a napvilágra Prométheusz, de szabadságát nem nyerte még vissza: Hermész a Kaukázus egyik sziklájához vezette, ahhoz láncolta őt Héphaisztosz, Zeusz pedig egy vérengző sast rendelt oda, hogy csőrével hasítsa fel Prométheusz keblét, és napról napra megújuló máján lakomározzak.

Akkor már Héraklész számos szörnyetegtől szerzett békét a világnak, megölte többek között a nemeai oroszlánt és a lernéi hidrát; mindketten Tüphón és Ekhidna gyermekei voltak, akárcsak a sas, amelyet Prométheuszra szabadított Zeusz kegyetlen bosszúvágya. Amikor kalandjai során a Kaukázushoz érkezett Héraklész, nem is habozott sokáig, biztosan célzó íját felajzotta, nyilat helyezett az idegre, és a sast lelőtte.

Prométheusz hálatelt szívvel üdvözölte, s a gyűlöletes apa kedves fiának nevezte Héraklészt, de Zeusz hős gyermeke nem elégedett meg avval, hogy a sas kegyetlen csőrétől szerzett nyugalmat Prométheusznak. Vitába szállt Zeusszal, és szemére hányta, hogy míg neki az emberek javára szolgáló hőstetteiért az olümposzi halhatatlanságot ígérte meg, az emberek legnagyobb jótevőjének még mindig nem oldotta fel bilincseit. Helyeslően bólintott Zeusz, mert örült, hogy fia a sas lenyilazásával is gyarapította dicsőségét, s hozzájárult Prométheusz bilincseinek a feloldozásához. Most már Prométheusznak sem volt oka elhallgatni titkát. Mihelyt szabad volt újra, elárulta, hogy Néreusz leánya, az ezüstcipellős Thetisz az, akiről kimondta a Végzet, hogy apjánál kiválóbb fiúnak fog életet adni. Ezért Zeusz felhagyott a szándékkal, hogy Thetisz kezét megkérje, sietve a halandó Péleusz királyhoz adta feleségül, s a jóslat be is teljesedett, mert Thetisz halandó gyermeke, Akhilleusz, hírben-dicsőségben magasan Péleusz fölé emelkedett.

Ezután Prométheusz bebizonyította, hogy ő az emberek és az istenek közös jótevője. Mert megtanította az embereket arra is, hogy a tűz segítségével hogyan kell szobrokat önteni, s az emberek sorra megteremtették az isten alakokat, mindet a saját képmásukra, a legszebb férfiakhoz és asszonyokhoz hasonlóak. Magának Prométheusznak a szobrát is elkészítették az emberek, és Pallasz Athéné meg Héphaisztosz szobra mellett helyezték el. Athénban évről évre Prométheusz oltára előtt égő tűzről gyújtották meg a fáklyákat, és versenyfutásban vitték az új tüzet a szobrászok és a fazekasok műhelyeibe. És ez a jámbor szokás is azt mutatta, hogy Prométheusz, amikor ellopta a tüzet az istenektől, senkit nem rövidített meg vele. Hiszen a tűznek az a természete, hogy nem fogy, akárhány új lángot gyújtanak meg rajta.

(Trencsényi-Waldapfel Imre feldolgozása)