Így készültek a kumráni kéziratok Fotók: Somorjai László

Itt van mindjárt a hatvanéves évforduló. Minden turistáknak osztogatott brosúrában ott áll, hogy 1947 nyarán egy a beduinok félnomád taamira törzséből származó pásztorfiú, név szerint Muhammad Ahmed el-Hamed (becenevén edh-Dhib, vagyis „A farkas”) elveszett kecskéje keresése közben bukkant rá – a később 1. számúnak keresztelt – barlangban az első hét tekercsre, melyekkel saruját akarta megfoltoztatni. Csakhogy Muhammad 1956 októberében egy háromtagú bizottság előtt úgy nyilatkozott, hogy a tekercseket még 1945-ben találta, s azokat hosszú ideig sátrában őrizgette. A hét tekercs közül előbb hármat a jeruzsálemi Héber Egyetem professzora, Eliezer L. Sukenik vett meg 1947-ben, négy pedig egy betlehemi arab régiségkereskedő, Kando közvetítésével jutott el Samuel Mar Athanasius Jesuéhez, a Szent Márk-kolostor rendfőnökéhez, aki később azt hazudta, hogy a kéziratok kolostorának könyvtárában bukkantak fel. Az apát, miután Sukenik profeszszor közreműködésével azonosította a kéziratokat, a tekercseket az Egyesült Államokba csempészte. Innen sikerült 1954-ben a Héber Egyetemnek megvásárolnia azokat 250 ezer dollárért.

A Könyv Szentélye a jeruzsálemi Izrael Múzeumban, ahol a tekercseket őrzik

A kutatások ezután sem szüneteltek. 1947 és 1956 között tizenegy Kumrán környéki barlangból egy tucat pergamenre és egy rézlemezre írott komplett tekercs került elő. Ide kell még számítanunk azokat a papirusz- vagy pergamentöredékeket is, amelyeknek pontos számát ugyan még nem ismerjük, de a becslések szerint ez a szám hatjegyű is lehet. Az eddig azonosított kéziratok között több mint 800 eredeti szöveg található, teljes vagy töredékes formában. Egyedül a Kumránhoz közeli 4. számú barlangban talált kéziratok tartalomjegyzéke 555 különböző dokumentumot tartalmaz! A kéziratok túlnyomórészt héberül íródtak, kisebb részük arámi nyelvű, néhány tekercs szövege pedig a Biblia legrégibb görög változatát, a Szeptuagintát őrzi. (A 7. számú barlangban talált néhány aprócska görög nyelvű töredék egyes kutatók szerint az Újszövetségből származik, de a tudományos közvélemény ezt a feltételezést mindmáig elveti.) A már korábban is ismert kéziratok között – teljes vagy töredékes formában – a héber Szentírás valamennyi könyve szerepel. Ez azért hallatlanul jelentős dolog, mert a héber Biblia legrégibb szövegeit a kumráni tekercsek felfedezése előtt csak a középkorból (9–10. század) fennmaradt kéziratok jelentették. A legkorábbi holt-tengeri bibliakézirat Sámuel második könyvének egy részletét tartalmazza az i. e. 3. század végén készült átírásban. Érdekes, hogy ennek az ősi héber kéziratnak a szövege közelebb áll a görög fordításhoz, mint a ma fennmaradt maszoretikus, kora középkori szöveghez.
A barlangokból azonban nemcsak bibliai kéziratok, hanem egyes apokrif, azaz az ószövetségi kánonon kívül rekedt, de a Szeptuagintában meglévő vallásos szövegek is előkerültek. A kéziratok harmadik csoportját alkotják a pszeudepigrafikus (ál-szerzőségű) iratok, amelyek sem a júdeai héber, sem az alexandriai görög kánonba nem kerültek bele, ugyanakkor meglehetősen népszerű olvasmányok voltak. Ide tartozik a Jubileumok könyve, az Újszövetségben is idézett Énokh könyve; továbbá a Józseffel, Amrámmal és Mózessel kapcsolatos fiktív történetek, és néhány apokrif zsoltár is.
A kumráni közösséget az ötvenes évek óta csaknem egybehangzóan a zsidóság harmadik legismertebb vallásfelekezetével, az esszénusokkal azonosítják. A közösségi irodalmat szabályzatok, bibliaértelmezések, vallásos költészet, prózai vagy verses formában írt bölcseleti művek, sajátos időszámítási rendszerben mozgó naptárak, valamint liturgikus szövegek alkotják. Van azonban néhány, az eddigi kategóriákon is kívül eső lelet is, melyek közül kétségkívül a legtitokzatosabb az úgynevezett Réztekercs, amely összesen 64, nemesfémeket és értékes kéziratokat őrző rejtekhelyet sorol fel. A több mint 100 tonnányi (!) elrejtett aranyat és ezüstöt sokan próbálták már megtalálni az elmúlt fél évszázad során, mindeddig sikertelenül.
Közismert tény, hogy a kumrániak nem ismerték a hagyományos értelemben vett „történetírás” műfaját: szövegeikben kronológiailag azonosítható adatok (nevek, dátumok) alig-alig fordulnak elő; a tekercsek között nincsenek kortörténeti dokumentumok; és a felekezet tagjai saját történetüket is kriptikus nyelven, a bibliamagyarázat köntösébe öltöztetve örökítették meg. Íme, a közösség eredetéről szóló, a Damaszkuszi iratban olvasható, „rejtjelezett” szöveg: „A harag idejében – háromszáz és kilencven évvel az után, hogy Nabúkadneccárnak, Bábel királyának kezébe adta őket, gondoskodott róluk, és kisarjasztotta Izraelből és Áronból a sarj gyökerét (nécer), hogy országa ennek az öröksége legyen, és [a gyökér] a jó talajon dúsan növekedjék. Ők pedig felismerték bűneiket, és belátták, hogy vétkesek, ámde húsz éven át olyanok voltak, mint a vakok, mint akik tapogatóznak az úton. Isten azonban megértette a tetteiket, azt, hogy teljes szív(ükk)el keresték Őt, és igaz tanítót (more cedeq) támasztott nekik, hogy az Ő szíve szerint való útra térítse őket. És tudtukra adta a későbbi nemzedékek felől mindazt, amit majd megtesz az utolsó nemzedékekben, az elpártolók társadalmában – ők azok, akik letértek az útról.” (Komoróczy Géza fordítása)
A „harag ideje” minden bizonnyal a IV. Antiokhosz Epiphanész-féle zsidóüldözésre vonatkozik, a „sarj gyökere” pedig Ézsaiás próféciájára vezethető vissza: „És néped mind igaz lesz, és a földet mindörökké bírják, plántálásom vesszőszála ők (nécer mattaav), kezeim munkája dicsőségemre.” A közösség alapítója, akit másutt Igazság Tanítójának neveznek, cádókita származású pap volt, ami már önmagában is szembeállította őt és követőit a lévita származású Hasmóneus uralkodókkal, akik törvénytelen módon egyesítették a világi és vallási hatalmat. Valószínűleg a sajátosan kumráni bibliakommentár-műfaj (peser) kezdeményezőjének is az Igazság Tanítóját tekinthetjük, mivel ő volt az, akivel „Isten tudatta szolgái, a próféták szavainak minden titkát”. (Habakuk-kommentár) A Tanítót maga Isten választotta ki arra, hogy a közösséget (jahad) megszervezze. Hallatlan tekintélye ellenére mégsem kerülhették el a szakadást. Hitehagyók, árulók, kishitűek jelentek meg soraikban, élükön a Hazugság Emberével, aki üldözte az Igazság Tanítóját. Egy „Absalom házának” nevezett csoportról is értesülünk, amely hallgatott, amikor a Tanítót üldözték, és nem nyújtott segítséget neki a Hazugság Emberével vívott harcban. Még veszélyesebb üldözésnek voltak kitéve a Tanító és követői a Gonosz Pap részéről. A Habakuk-kommentárban szenvedélyes elbeszélést találunk arról, hogy a felbőszült Gonosz Pap váratlanul megjelent az Igazság Tanítójának közössége előtt, hogy „féktelen haragjában elnyelje őt. Száműzetése helyén, és a nyugalom napjának idején – az engesztelés napján – jelent meg előttük, pompájában, hogy elveszejtse őket, és botlásra kényszerítse őket a böjt napján, nyugalmuk sabbatján”. (Egyébként ez a jelenet elképzelhetetlen lett volna, ha a jeruzsálemi naptár és az esszénusok időszámítása nem tért volna el egymástól. Az Engesztelés napján ugyanis a főpapnak a Szentélyben kellett szolgálatot teljesítenie.) Egy másik szövegből az derül ki, hogy „Efraim és Manassé gonoszai” arra törekedtek, hogy „kinyújtsák karjukat a pap [vagyis az Igazság Tanítója] és az ő szövetségének tagjai ellen”.
De azonosíthatók-e egyáltalán valós történeti személyekkel vagy csoportokkal a fentiekben idézett kódnevek: Igazság Tanítója; Gonosz Pap; Hazugság Embere; Absalom háza; Efraim és Manassé? A fél évszázadra visszatekintő kumranológia sok tekintetben máig sem jutott konszenzusra e kérdésben. Kezdjük a sort az Igazság Tanítója legfőbb ellenfelével, a Gonosz Pappal. Róla kiderül, hogy olyan főpap volt, aki jó hírnévnek örvendett, mielőtt a főpapi székbe ült volna. Ellenségeit hazájában és idegenben is legyőzte. Ugyanakkor beszennyezte Jeruzsálemet és Isten Templomát, végül bűnei miatt idegen ellenség kezébe esett, akik megkínozták és kivégezték. Ezeknek a feltételeknek csakis az egyik Makkabeus-fivér, Jónathán felel meg maradéktalanul: ő ugyanis kezdeti győzelmei után, amelyekkel méltán vívott ki magának tiszteletet, a bálványimádó Szeleukida trónbitorlótól, Alexandrosz Balasztól fogadta el a főpapi címet; s egyedül neki kellett elszenvednie „Görögország királyai vezéreinek” bosszúját: ő volt az, akit „az erőszak népei” gyilkoltak meg. A leglényegesebb kérdésben, vagyis az Igazság Tanítójának kilétében ennyire sem látunk tisztán. Ha a Makkabeus Jónathán volt a Gonosz Pap, akkor az Igazság Tanítója csakis az ő kortársa lehetett. Úgy tűnik, meg kell barátkoznunk azzal a helyzettel, hogy az Igazság Tanítója valószínűleg továbbra is névtelenségbe burkolózik, mivel sem a Makkabeus-könyvek, sem Josephus Flavius művei nem szolgálnak elegendő felvilágosítással e rejtélyes felekezetalapító kilétének megállapításához.
Az esszénusok közössége egy olyan világban jött létre, amely apokaliptikus lázban égett, és türelmetlenül várta a próféták által megjövendölt messiási kor megszületését. Az úgynevezett Háborús szabályzat (Szerek ha-milhama) végén az eszkatologikus háborút lezáró győzelmi himnuszt találunk: „Ó Sion, örvendezz! Örvendjetek Júda városai! Kapuid álljanak mindig kitárva, hogy bevezethessék oda a népek seregeit! Királyaik szolgálóid lesznek, elnyomóid mind meghajolnak előtted; s még a port is lenyalják lábaidról. Kiáltozzatok örömötökben, népem leányai! Ékesítsétek fel magatokat csillogó ékszerekkel, és uralkodjatok a népek királyságán! Az Úré az uralom, és Izraelé az örök hatalom!”
Az esszénusok természetesen sem az „elnyomóid mind meghajolnak előtted”, sem pedig az „Izraelé az örök hatalom” kijelentést nem értelmezték szimbolikusan. Hitük szerint ők voltak a „Világosság Fiai”, akik az idők beteljesedésekor a „Sötétség Fiai”, a „Szövetség Istentelenjei”, a „Béliál Serege” és a Szent Földet megszállva tartó „Kittim” ellen indulnak harcba. Az esszénusok a negyven évig dúló háború legapróbb részletét is kidolgozták. Elképzelésük szerint a negyven év harminchárom plusz hét évre oszlik, ebből a harminchárom év a négy sabbatévet levonva – amelyben természetesen nem küzdenek majd – marad huszonkilenc év. Ebből kilenc évig „Sém fiai” ellen, tíz évig „Hám fiai” ellen és további tíz évig „Jáfet fiai” ellen harcolnak majd, a végső, hatéves összecsapás pedig „Kittim királyainak” (vagyis a római császároknak) teljes vereségével végződik majd. A földön harcolókat az Ég seregei, az angyalok is segítik, de a legfőbb szabadító maga Isten lesz. A Háborús szabályzatban ábrázolt „jók és gonoszok összecsapásában” a papok és a léviták aktívan nem vesznek részt. A Gyülekezet Hercege nevet viselő fővezér pedig nem viseli magán a Messiás Király jellemvonásait. Más kumráni iratok Áron Messiásáról és Izrael Messiásáról, vagyis egy papi és a királyi Felkentről beszélnek; s az egyik szöveg egy harmadik személyt is megjelöl: a Prófétát, akiről megtudjuk, hogy az előző kettővel együtt fog majd megjelenni. Ez utóbbi csakis a Mózesnek megígért Próféta lehetett: „Prófétát támaszt néked az Úr, a te Istened teközüled, a te atyádfiai közül, olyat, mint én: azt hallgassátok!”
Minden jel arra mutat, hogy a Róma elleni 66-os felkelés meggyújtotta az „apokaliptikus bomba” gyújtózsinórját az esszénusok közösségében. Josephus Flavius még egy Johanan nevű, az esszénusokhoz tartozó tábornokról is beszámol, ami a felekezet aktív részvételét mutatja az első zsidó háborúban. Az esszénusok tehát egyáltalán nem valamiféle pacifista közösséget alkottak: legalább annyira a „Törvény rajongóinak” tekinthetjük őket, mint a zélótákat. Vitatott kérdés ugyanakkor, hogy a kumráni közösség ellenállt-e a római légióknak, mikor azok feltehetően i. sz. 68-ban ostrom alá vették őket, vagy a csata előtt evakuálták a települést, ahová zélóták költözködtek be helyettük.
A Maszadán talált néhány esszénus irattekercs (például a Szombati égőáldozat dalai, másnéven Angyali liturgia töredékei) arra mutatnak, hogy néhányuk még időben el tudott menekülni Kumránból, hogy az utolsó zélóta kézen maradt erődben várja ki a Világosság Fiainak végső győzelmét a Sötétség Fiai felett. A zsidó vallás harmadik legjelentősebb felekezetének utolsó maradékát a Maszadát ostromló Flavius Silva tábornok csapatai már holtan találták meg az erőd fennsíkján i. sz. 73 vagy 74 tavaszán. (A szerző történész)