Véletlenül tévét néztem, és az ECHO-tv-n érdekes műsor volt egy Svájc hegyei közt élő, rovásírással író, turáni ornamentikájú (szarvas, napvirág, tulipán és társai), hagyományú és magukat hun eredetűnek tartó népről. Rá is kerestem interneten, és a műsorban említett Kiszely-tanulmányt is megtaláltam, ebből idézek most nektek, de itt, ezen a címen meg is találjátok az egészet. A kis bekezdés után pedig kedvcsinálónak felpakoltam egy csomó képet.

„Azt gyanítják, hogy a régi hunok utódai. E kis törzs Wallis kantonban lakik, mintegy 4‑5000 lélekből áll, maguk is a hunok utódainak tartják magukat, s sajátságos nyelven be­szélnek, de máskülönben a szomszéd vidékek népeitől alig különbözteti meg őket valami. Majdnem mindnyájan világoskék vagy szürke, zöldesbe játszó szemekkel, szőke vagy barna hajjal, széles csontos homlokkal, kissé kinyomuló járomcsonttal bírnak. Orruk kö­zön­séges, álluk széles, s nyakuk erős és vállaik kiemelkedők, de átlag alacsony termetűek. Nyelvük, mely most a francia nyelv s műveltség gyors terjedése következtében kiveszésnek indult, egyetlen európai nyelvhez sem hasonlít, de alaposan eddig nem is ismertették, valamint szokásaikat sem, de ami világra jutott, az saját mondásaiknak hitelét némileg valószínűvé teszi. Különösen érdekes adat, hogy temetkezésnél a halott mellett több óra hosszat sírnak és üvöltöznek s a temetés után hosszú élénk tor következik, s hogy végre a lakosoknak nagy hajlamuk van a kóborlásra. Néhány helynév egészen magyar hangzású, mint Penszék, Kuimez, Luk, Náva, Návaszék, Kalló, Barma, Feja stb. Nagy kár volna, ha e nyelv előbb elpusztulna, mielőtt azt szakértők egész részletességgel tanul­mányoz­hatnák”. (Horváth Mihály. Megjelent A Föld és Népei című kötetben 1881‑ben)