És mielőtt bármi is létezett volna, az Atya volt az, aki egyedül létezett, a világok előtt, melyek a mennyben jelentek meg, vagy a földi világ előtt, vagy fejedelemség, vagy fennhatóság, vagy hatalmasságok előtt. […] megjelent […] és […]. És semmi sem született meg az ő kívánsága nélkül.

Ő azután, az Atya, azt kívánta, hogy megmutatkozzon gazdagsága és dicsősége, elhozta hát ezt a nagyszerű versengést ebbe a világba, azt kívánván, hogy jelenjenek meg a versengő felek, és mindazokat, akik versengtek hátrahagyta azokkal a dolgokkal együtt, melyek létrejöttek, és ellátta őket felfoghatatlan tudással és visszatért az egyhez, aki létezik.

És azok, akik versengenek velünk, révén ellenfeleink, ellenünk tesznek, szándékunkban áll legyőzni tudatlanságukat a tudásunk által, mivel mi már ismerjük a Kifürkészhetetlen Egyet, aki által létrejöttünk. Semmink sincs ezen a világon, legkevésbé a világ feletti uralom, mely létrejött és fogva tart bennünket a világokban, melyek a mennyekben vannak, ahol létezik az általános halál, körülvéve egyénekkel […] evilági. Megszégyenítettekké válunk a világok által, mivel nem mutatunk érdeklődést irántuk, amikor becsmérelnek bennünket. Amikor szégyent hoznak ránk, csak nézzük őket és nem szólunk.

Mivel a saját dolgaikkal foglalkoznak, miránk az éhezés és szomjazás vár, keresvén a letelepedési helyet, a helyet, mely a miénk és a mi lelkiismeretünkre van bízva, nem tartoznak azokhoz a dolgokhoz, melyek létrejöttek, de nem tartoznak hozzájuk. A szívünk vágyakozik a létező dolgok iránt, habár betegek vagyunk és legyengültünk a fájdalomtól. Ám hatalmas erő rejtezik bennünk.

Valójában a lelkünk beteg, hiszen a nélkülözés házában lakik, miközben minduntalan anyagot hord a szemébe a szél, azt kívánván, hogy megvakuljon. Emiatt követi a szavakat és a szeméhez igazítja azokat, mint gyógyszerekre <nyitott> rájuk, elvetvén […] a gondolatát […] a vakságnak […] mindezek után, amikor tehát valaki ismét tudatlanságba jut, teljesen elsötétül és anyagivá válik. Így a lélek […] egy szót minden órában, hogy a szeméhez igazítsa, mint gyógyszert, azért, hogy lásson, és a fénye elrejtse a veszélyes erőket, melyek ellene harcolnak, és hogy ő vakítsa meg őket az ő fényével, és bezárja őket az ő létezésébe, és álmatlanságba taszítsa őket, és merészen használja az erejét és a jogarát.

Mindeközben ellenfelei szégyenben hagyják őt, felszalad hát a kincses-házba – abba, ahol a tudata van – és a raktárába, mely biztonságos, mivel semmi a dolgok között melyek létrejöttek nem rémisztik meg, és idegen sem lép be a házába. Sokan a szülőhelyéről valók akik ellene harcolnak, nappal és éjszaka, nem pihennek sem nappal sem éjszaka, vágyaik elnyomják őket.

Az eredmény pedig az, hogy a szívének keménységét hordozó lényeg megcsapja a tudatát, vele a tudatlanság erői és az eltévelyedés démona.  Ezek nem engedik tudatának felemelkedését, mert teljesen kifárasztotta magát a keresésben, hogy megtalálhatja a reménységét.

A racionális lélek  kifárasztotta magát a keresésben – megismerte az Istent. Kutatóan dolgozott, teste kimerültségéig hajtotta magát, elkoptatva lábait az evangélista követésében, tanulván a Kifürkészhetetlen Egyről. Megtapasztalta saját felemelkedését. Megpihent Őbenne, aki nyugalomban van. Megpihent a menyasszony-szobában. Elfogyasztotta a díszebédet, mivel igencsak megéhezett. Részesült a halhatatlan ételből. Megértette, miután törekedett. Megpihent a munkájából, miközben a felülről rásugárzó fény nem halványodott. Ezé a fényé a dicsőség és a hatalom és a kinyilatkoztatás mindörökkön örökké. Ámen.

 

Fordította: Aranyi László