forrás: http://atjaro-penta.blog.hu/2010/11/01/isten_felismerese

Naprendszerünk Logoszában olyan személyiségű – vagy helyesebb lenne inkább azt mondani, hogy egyéniségű – Istent tisztelhetünk, amilyet bármilyen értelmes ember csak kívánhat. Ugyanis

Rá érvényes mindaz a jó, amit bármilyen személyes istenségről valaha is állítottak. Az olyan tulajdonságokat, mint részrehajlás, igazságtalanság, féltékenység, düh, kegyetlenség, stb. természetesen egyszer és mindenkorra félretehetjük, mivel lehetetlenek bármely, nevét valóban kiérdemlő istenség számára, és mivel kizárólag az emberi képzelet világába tartoznak.

Ami a Naprendszerét illeti, Ő a mindentudó, mindenhol jelen levő és mindenható. Szeretet, hatalom, erő, bölcsesség és dicsőség, mindezek a legteljesebb mértékben sajátjai, de ezek is csak silány utánzata a megfogalmazhatatlan tulajdonságainak.

Legyen bármilyen hatalmas Egyéniség is – hármasság az egységben, Isten a legteljesebb mértékben – mégis, elképzelésünk sincs, hány szint választja el az Abszolúttól, a Megismerhetetlentől, aki számára még a naprendszerek is csak apró kozmikus porszemek.

Valószínű, hogy egyáltalán nem tudjuk Őt elképzelni, ezért sok hívő ember inkább nem is próbálkozik azzal, hogy képet alkosson róla, hanem egyszerűen úgy gondol rá, mint aki mindenütt jelenvaló, minden dolgot áthat, és így mi magunk is Ő vagyunk, minden más ember is Ő, és valójában nem is létezik más, csak Isten.

A fizikai síkon az elsődleges megnyilvánulása a Nap, és ez segíthet egy kissé megérteni valamennyit a Nap Logosz jellemzőiből, képességeiből, és belátni, mennyire igaz, hogy minden Tőle származik. A Napot tekinthetjük egy lencsének is, amin keresztül átsüt a hétszeres Logosz ereje.

Itt kell megjegyeznünk, hogy minden állócsillag a miénkhez hasonló nap, mindegyik egy Logosz részleges kifejeződése.

A fizikai Napot, ami valójában nem úgy fest, mint amit mi esetleg belőle valaha is érzékelhetünk, úgy tekinthetjük, mint a Nap Logoszban levő egyfajta gigantikus elektromágneses erőközpont vagy csakrát, ami az emberi szívnek felel meg. Ez a Logosz testében levő legfőbb központ külső kifejeződése, egy hétszeres valóság.

Bár az egész Naprendszer a Logosz fizikai teste, mégis azon kívüli tevékenysége óriási mértékben nagyobb, mint azon belül. Ez a számunkra olyan hatalmas Naprendszer az Ő számára csak egy apróság, mert bár mindez Ő, de ezen túl és felett olyan dicsőségben és nagyszerűségben létezik, amiről ma még fogalmunk sincs. Így bár egyet tudunk érteni a panteistákkal abban, hogy minden Isten, mi ennél sokkal messzebb megyünk, mint ők, mert felismertük, hogy a Logosz létezése messze túlterjed univerzumának határain. „Egy töredékemmel áthatom a mindenséget, és megmaradok.” (Bhagavad Gita¹⁰, X. 42.)

Így a Nap Logosz létezése messze túlterjed rendszerének határain: úgy ül azon, mint valami lótusz-trónon. Nevezhetjük pl. az istenné vált emberiségnek, de mégis végtelenül nagyobb, mint az emberiség. Gondolhatunk az Augoeides-re¹¹ (lásd: A kauzális test, XVI. fejezet), amint az egyre magasabbra, a végtelen felé emelkedik. Azt, hogy az a forma állandó, vagy talán csak egy bizonyos szinten látható – ki tudja megmondani?

Ez a jól ismert „Nagy Madár” - szimbólum – ( a Sas ) alapja, amellyel az Istent szokták jelképezni, amint univerzuma, a tér vizei felett lebeg, vagy repül fejlődésének vonala mentén. A Nagy Madár szárnyai közt megpihenni azt jelenti, hogy az ember ”meditációjában” felismeri a Logosszal való egységet. Azt mondják, hogy az, aki eljut erre a szintre, az idők végezetéig pihenhet ott.

Valószínűleg szavakkal nem fejezhető ki az emberiség Vele való egyesülésének módja. Mi, emberi lények bizonyos értelemben olyanok vagyunk, mint sejtek az ő testében, ám biztosan sokkal többek vagyunk ennél, mivel rajtunk keresztül megnyilvánuló élete és hatalma túl van minden mértéken, ami párhuzamba állítható lenne egy alacsonyabb szinttel, mint például azzal a kapcsolattal, amit a mi fizikai testünk sejtjei jelentenek nekünk, szellemi lényeknek.

A legalsó kozmikus síkon való megnyilvánulásában úgy vehetjük, hogy az Első Aspektusa van a legmagasabb – az âdi – síkon, a Második Aspektusa az anupâdaka vagy monádi síkon, míg a Harmadik az âtmikus sík magasabb részén.

Ezért egy adeptus a fejlődése folyamán, amikor tudatát fokozatosan emeli síkról síkra, elsőként a Harmadik Aspektust éri el, és felismeri egységét azzal, és csak hosszú időszak múltán léphet tovább, hogy tökéletes egységbe kerüljön a Második és az Első Aspektussal.

Az ókori görög misztériumokban a Logoszt bizonyos játékokkal játszadozó gyermek, Bacchus jelképezte. E játékok egyike a dobókocka volt, ami az öt platóni test egyike. Ezek a következők:

·         a tetraéder, amit 4 egyenlő oldalú háromszög,

·         a kocka, amit 6 négyzet,

·         az oktaéder, amit 8 egyenlő oldalú háromszög,

·         a dodekaéder, amit 12 egyenlő oldalú ötszög és

·         az ikozaéder, amit 20 egyenlő oldalú háromszög határol.

Ha ezekhez hozzávesszük egyik szélső értékként a pontot, a másikként a gömböt, 7 elemből álló alakzatcsoportot kapunk, amelyek megfelelnek Naprendszerünk 7 síkjának. Ezek egyike sem a nekik megfelelő sík atomjainak formáját jelképezi, hanem azokat az irányokat, amelyek mentén az atomokat körülvevő erő hat. Ez a szakrális geometria, Isten megértésének nyelvezete.

Ez valamelyest segít megérteni Platón jól ismert mondását: „Isten szereti a geometriát”. Úgy látszik, a régiek nem úgy tanulmányozták az eukleidészi geometriát, mint ahogyan mi tesszük, önmagáért, hanem inkább úgy, mint valamilyen magasabb felé vezető dolog megoldásának képletét. Úgy is mondhatjuk, hogy Isten lénye a szakrális geometriában jut kifelyezésre.

Isten tehát, ahogy Hermész dicsőítő énekében kifejezi, nem más, mint az élő, vibráló, mindent tartalmazó és magába foglaló Valóság, maga az Élet.