Az isten egy ma is jól értelmezhető, magyar szavakból álló összetétel, amely különös, ellentmondásoktól sem mentes pályát futott be az etimológusok tanulmányaiban. A finnugrista „szaktudomány” korábbiakhoz képest megváltozott ítéletét Voigt Vilmos (19..) így fogalmazza meg: „Isten szavunk eredetének kutatása a legismertebb ilyen vadászterület. Az utóbbi generációkig még a nyelvtudományunkon belül is itt megengedett volt a merész és ellenőrizetlen fantázia. Az utóbbi kézikönyvek viszont rendszerint visszautasítják e tarthatatlan elmeszüleményeket, és egyre inkább belső fejlődéssel magyarázzák vallástörténetünk legkorábbról ismert, és ennek következtében sem könnyen értelmezhető fogalmait.”

Érdemes felfigyelni rá, hogy a szent kutatási feladat a szerző megfogalmazásában már csak vadászterület; s hogy tudományos igényű érvelés (például a székely írás nyújtotta lehetőségek kihasználása) helyett [1] csupán a jelzők osztogatására futja a neves szerző tehetségéből.

Voigt Vilmos Pais Dezső 1975-ben megjelent munkájára hivatkozik (282-286. o.), amelyben Pais jobbára az etimológia perzsa ágával foglalkozik; főleg azzal, hogy ki is vetette fel először ezt az ötletet. Azaz a párhuzam keletkezésére sem Pais, sem elődei, vagy követői nem adnak kielégítő magyarázatot. Többnyire csak a szavak rokonságának (hasonlóságának) felismerésére voltak képesek.

Persze a perzsa-magyar kapcsolatok vizsgálata eleve nem is adhat választ az isten szó eredetének kérdésére, mert a szó gyökerei – a nagy távolságokra szóródott párhuzamok tanúsága szerint – a kőkorszak mélyébe, akár 50-100 ezer évvel ezelőttre nyúlnak vissza. A finnugrista „nyelvtudomány” pedig – adatok és módszer híján – a hatezer évnél idősebb nyelvi emlékekkel és kapcsolatokkal nem tud mit kezdeni.

Voigt Vilmos fent idézett soraiból annyi azért kiderül, hogy a „szaktudomány” álláspontja az „utóbbi kézikönyvekben” gyökeres fordulatot vett. Kitetszik e néhány mondatból, hogy a kudarc beismerésére annak ellenére kényszerültek finnugrászaink, hogy az isten „vallástörténetünk legkorábbról ismert” fogalma.

Horváth János már 1817-ben megállapította, hogy „az isten a magyarok tulajdon szavok, s egy jó s egyetlenegy istenségnek a neve volt”. Joggal tekintette magyar szónak, hiszen az akkor ismert adatok szerint más nép nem használta istenére ugyanezt a szót. S az isten egyébként is oly fontos szavunk, hogy akkor még fel sem merült a „nyelvészeti szempontok” miatti elajándékozása. Ennek az elajándékozásnak a divatja egyébként is csak néhány évtizeddel később, az 1848/49-es szabadságharcunk vérbefojtása után jött el.

Kandra Kabos (1897/67) az altáji menny- és istenneveket felsoroló táblázatában megemlíti a jenyiszeji osztjákok es, valamint a kínaiak tien szavát is. Nem fűz megjegyzést a táblázatában szereplő, „menny-ég” jelentésű zürjén jen-es szóhoz, bár annak két eleme genetikai kapcsolatban van az isten elemeivel, csak az összetétel sorrendje eltérő.

A „nyelvtudomány” által szigetnyelvnek minősített sumérben szintén megtalálható isten szavunk megfelelője. P. Anton Deimel szótára (1934/139) szerint a sumér istin, isten jelentése „egy, egyetlen” (eins, einzig). Amihez Zakar András (1973) a következőket fűzi: „Az „Isten” szó jelentése tehát világos: egy, egyetlen, az egyedüli, az egyedülvaló. Ezek a jelzők vagy megállapítások pontosan illenek az Istenre, aki az Ószövetségben is sokszor az egyedülvaló néven szerepel. Ez a szó sohasem szerepel a sumérben számnévként.”

Azaz a sumér párhuzam megerősíti Horváth János bő évszázaddal korábban, „egyetlenegy istenség”-ről alkotott álláspontját. E monoteizmusra utaló összefüggés persze magyarázatot igényel, mert az agyagtáblákból úgy tudjuk, hogy a suméreknek több istene is volt. A nyelvek időnként meghökkentő hagyományőrző képességére gondolhatunk: arra, hogy a sumér nyelv megőrizte egy korábbi magyar monoteizmus emlékét.

A finnugrizmus két ok miatt sem vonhatta le ugyanezt a következtetést. Egyrészt azért, mert nem ismerte fel a ten utótag önálló istennév voltát (1. ábra). Másrészt azért, mert egy ilyen felismerés ellenkezett volna azokkal a „tudománypolitikai” irányelvekkel, amelyek oly sok esetben tudatosan irányították tévútra a mitológiai és őstörténeti kutatást.

A finnugrista álláspont évtizedekig (Voigt megfogalmazásában „az utóbbi generációkig”) változatlan maradt:

Bárczi Géza (1941/138) szerint isten szavunk „ismeretlen eredetű; … de talán … figyelembe vehető az a vélemény, mely szerint a finnugor eredetű ős szó régies is alakváltozatának származéka volna, bár ez sem meggyőző, s a képzés érthetetlen.”

A TESz (1970/II/242) szerint „Bizonytalan eredetű. Talán származékszó: az ős főnév eredetibb is alakváltozatából keletkezhetett -t és -n képzővel. Ez a képzőegyüttes megvan nőstény szavunkban is.”

Ehhez képest az 1988-ban magyarul is megjelentetett Mitológiai enciklopédia az állóvízbe dobott kőnek bizonyult, mert nyilvánvalóvá tette az addig kevesek által, vagy egyáltalán nem ismert párhuzamokat. Ezek közé tartozik a hatti Estan és hettita Istanu, amelyeket (lévén a napisten nevéről szó) már nem lehetett figyelmen kívül hagyni, vagy (mint a sumér isten esetében) a vélt jelentésbeli különbségre hivatkozva félretenni. Az isten párhuzamai után bogarászóknak a Mitológiai enciklopédia a hatti, hettita és sumér adatokon túlmenően is tartogatott meglepetéseket, például az azték Tenocs nevét. Ő egy isten fia, aki népét a róla elnevezett Tenochtitlán, a mai Mexikóváros területére vezette. Ez a Tenocs a fenti zürjén jen-es megfelelője.

Róna-Tas András (1996/129,159) ocsúdott fel legkorábban az új adatok okozta sokkból. Rédei megfogalmazása szerint „meg nem támogatott, ad hoc ötletként felveti”, hogy az isten szó kaukázusi és kazár közvetítéssel kerülhetett át a magyar nyelvbe. [2 ] Ezzel a kísérletével Róna-Tas András kétoldalú támadásoknak tette ki magát. Egyrészt felborzolta azok idegeit, akik kézzel lábbal tiltakoztak a magyar nyelv déli kapcsolatainak elismerése ellen. Másrészt joggal rá lehetett kérdezni, hogy a hattiak a magyar ős szóból képezték-e a napistenük nevét?

A „tudós” társadalom e szemük előtt felrémlő lehetőség elhárítására megpróbált egy újabb magyarázatot kidolgozni az isten szó eredetére. Ennek lényege egyrészt a távoli déli magaskultúrákból való származtatás elleni tiltakozás, másrészt a magyar eredet tagadása. Ez az összetett célkitűzés azonban nehezen illeszthető a tényekhez, ezért a szakértők között vita bontakozott ki.

Makkay János (1998/30,47) arra hívja fel a figyelmet, hogy a hettita szó jelentése „napistennő” (tehát nem férfi isten!), s ez szemantikailag akadálya az egyeztetésnek. [3] Rédei Károly úgy véli, hogy Makkaynak komoly kronológiai érve is van Róna-Tas etimológiai felvetésével szemben: ugyanis a hettita birodalom Kr. e. 1200 körül bomlott fel, a feltett kaukázusi - kazár - ősmagyar kapcsolatok pedig csak a Kr. u. 600 utáni időre tehetők. Rédei szerint a két időpontot elválasztó 1800 esztendő ellene mond bármiféle népi-nyelvi kapcsolatnak (s ezt a kinyilatkoztatását minden indoklás nélkül komolyan kellene vennünk). [4]

Makkay és Rédei álláspontját az énlakai „eGY USTeN” ligatúra cáfolja (2. ábra). A ligatúra részét képező székely „us” rovásjelnek ugyanis kitűnő formai és jelentésbeli párhuzama van a hettita hieroglif írás „isten” szójelében. Ugyanezt a jelet a vámfalui fazekasok „Isten szeme”, [5] a veleméri parasztok pedig „Isten valamicsodája” [6] néven emlegetik. S ha a jel formája és jelentése lényegében változatlan maradt a hattiak és hettiták korától máig, akkor a hozzá tartozó szó is átívelhette ugyanezt az időbeli és térbeli távolságot. Ez az írástörténeti jelenség ugyan nincs összhangban a finnugrista nyelvészeti deszkamodellel, de ez csak azoknak okozhat gondot, akik a megalapozatlan finnugrista álláspontot komolyan vették.

1. ábra. A Marsigli-féle rovásnaptár részlete és székely rovásjelek

Visszakanyarodva Rédei Károlyhoz, ő annyiban gazdagította az isten etimológiájával foglalkozó irodalmat, hogy megvizsgálta az „isten” jelentésű uráli szavak (torem, ilma, juma, num, lwaj) szóbokrait. Leszögezi, hogy valamennyi uráli szó ősi időből való, s az „ég” és „isten” jelentést egyaránt hordozó megnevezésekben ama szemlélet rejlik, hogy a világmindenség teremtője és ura az égben lakozik. E hitbeli felfogás közös a primitív (pogány) meg a tételes vallásokban; és előfordul más nyelvekben, illetőleg nyelvcsaládokban is, pl. török tengri”'Himmel, Gott”. (Hozzátehetjük, hogy ez tükröződik az amerikai atapaszk égisten nevében is, ugyanis a Jakiszta név ja szótagja „ég, világosság” értelmű.)

Azonban Rédei – a finnugrizmushoz méltóan – meg sem említette az isten (eredetileg ten) távoli megfelelőit, amelyek közé tartozik például a kínai tien „ég” is. Talán mondanunk sem kell, hogy egy tudományos igényű vizsgálat során a kiinduló adatok ilyen előzetes megrostálása elképzelhetetlen.

Istenünk állandó jelzői is az égre mutatnak. Például az Úr-nak megfelelő Uranosz neve a görögben „égbolt, menny” jelentésű (Voigt/2004/46). Az Egy jelző pedig az ég szó rokona. S a fent említett, szintén eget jelentő atapaszk ja sem más, mint istenünk Jó jelzőjének indián megfelelője.

Így aztán az adatokat „gondosan” megrostáló Rédei megállapíthatta, hogy bár az uráli nyelvekben az „ég” és az „isten” fogalmát ugyanaz a szó fejezi ki, ez alól a magyar isten kivételt képez.

Rédei csak azért juthatott erre a következtetésre, mert nem volt hajlandó észrevenni a magyar isten, a türk tengri „ég, isten”, a kínai tien „ég”, a japán tenno „istencsászár”, a sumér dingir [7] „isten” és isten „egy”, valamint az azték Tenocs istennév közös elemét. Talán azért, mert akkor azt kellett volna megállapítania, hogy a magyar isten sem kivétel a fenti szabály alól. Vagy azért, mert akkor az isten azon tízezer évnél idősebb nyelvi jelenségek egyikének bizonyulna, amelyek megkérdőjelezik az uráli/finnugor nyelvcsalád létét is. E helyett a finnugrista nyelvészet szokásos megoldását választja: a tények tudomásul vétele helyett, a levezetés előtt tornyosuló ismert nehézségeknek fittyet hányva, „rekonstruált” iráni alakokból próbálja meg levezetni isten szavunkat.

2. ábra. Az énlakai „Egy Usten” ligatúra az északi sarkon elképzelt megszemélyesített világoszlopot (a Tejútat) ábrázolja

Ezek az újonnan látótérbe került adatok és szempontok segítenek megérteni azt a finnugrista hátraarcot, amely Voigt Vilmos bevezetőként idézett mondataiban is tükröződik. Az évtizedeken át hangoztatott (az ős szóra alapozott) álláspontok hamarosan „a merész és ellenőrizetlen fantázia tarthatatlan elmeszüleményének” nyilváníttattak, amint a magyar ősvallás alábecsülését lehetetlenné tevő párhuzamos adatok merültek fel.

 Mivel nincs okunk a hátrafordulók követésére, a bizonyítatlan finnugrista dogmáktól nem korlátozva értékelhetjük a rendelkezésünkre álló adatokat.

Az ős szó mai alakja csak a XVIII. század második felétől igazolható, első fennmaradt alakváltozatai: ausi, esu, vsu, ise, vs, vus. [8] Ha figyelembe vesszük a korabeli latin írásunk fogyatékosságait, akkor is azt kell gondolnunk, hogy az ős hangalakja és írásmódja us lehetett. Az előtag jelenik meg az asszír Assur „Ősúr”, az egyiptomi Ozorisz/Usziri „Ősúr”, és a kelta Esus „Ős“, a gallok ősi istene (velsz Oes „idős, ős”) nevében, valamint az etruszk eis/ais „divinita” szóban (amelyet Mario Alinei professzor azonosított a magyar ős szóval, 2005/49).

A nikolsburgi ábécében fennmaradt az ős hasonlóképpen régi szójele is, az „us” jelnévvel ellátva. Hogy ez valóban az ős szó jele, azt a jelforma képi tartalma és alkalmazása egyaránt megerősíti.

E szójelnek a székely írásanyagban csupán egyetlen alkalmazása ismert az énlakai unitárius templomból. Az énlakai rovásligatúra (2. ábra) a „gy”, „us” és a „tn/nt” jelekből áll, s az „eGY USTeN” olvasatot adja. [9] További előfordulásai ismertek a magyar népi hieroglifák között: a vámfalui „isten szeme” és a veleméri „isten valamicsodája” jelben. Az énlakai ligatúrának hun, horezmi, hettita és obi-ugor megfelelői is vannak.

A kőkori szójel egyfajta kései alkalmazása a keresztény mandorla. Ennek szilvamag alakú ívében szokásosan Szűz Mária áll, karján a kisded Jézussal – azaz a mandorla Jézus születésére emlékeztet. E születésnapot karácsonykor ünnepeljük, amikor a Nap épp a Tejút hasadékában kél. Az eredeti „us” jel a pogány napistent, tehát valóban az őst (a hun dinasztia ősét) ábrázolja.

Az isten összetétel utótagja

Az utótag nem képző, hanem a jelző nélküli, eredeti istennév. Lehetséges, hogy egyúttal a világ megszemélyesített forgástengelyének (a Tejútnak), illetve a káosszal azonosított tengernek a neveként is szolgált valaha.

A ten kezdetben a mennydörgés hangját utánzó szó (vö. döng, dördül, dong, zeng, peng, pendül!), amely többek között a latin ton „hang” és a sumér ti, din „élet” szóval is genetikus kapcsolatban van. Istennévként szolgáló változatai a magyar Du, Dana, szkíta Thana, kínai tien, japán tenno, török tengri, szanszkrit deva, hellén deos, theos, latin deus, olasz dio, francia dieu, spanyol dios, oláh deu, litván diewos, lett dews, óporosz deiwos, perzsa dev, div, cigány devel stb.

A ten előfordul a tengely, tenger, tanító, tündér szavainkban is; összefüggésben azzal, hogy az ókori vallások egyes isteneit a világ forgástengelyével azonosították, a tanító istenek némelyike pedig a tengerből tűnt elő. Ez a magyar szóbokor az isten idegen nyelvből történő eredeztetését kizárja.

Az altatódalainkban előforduló „tente” szintén e második tag rokona, egy olyasfajta ősvallási ima maradéka lehet, amelyben az altatódalt éneklő anya az isten áldását kérte gyermekére, vagy az isteni példa követésére biztatta, az eljövendő fiúistenhez hasonlította gyermekét.

Ide tartozhat az Éden neve is, amely az „é” (épület, épít) gyökből, meg a Den istennévből áll és „Den háza” jelentésű. Kevés figyelem jutott Tin/Tinia etruszk főisten nevének is, pedig annak felesége az Enéh-nek megfelelő Uni, fia pedig a szkíták ősapjának tekintett, a károk által Magornak nevezett Heraklész (etruszk Herkle).

Azt, hogy a Ten valaha önálló istennév volt, amely az ős jelzővel csak később forrt egybe, a Marsigli-féle rovásnaptárban való önálló előfordulása is bizonyítja (1. ábra). Természetes, hogy erre a rendkívüli ősvallási jelentőségű fogalomra a vallásos fogalomjelekből kialakult székely rovásírásnak külön jele volt (a Nikolsburgi rovásábécében is előforduló nt/tn ligatúra, amelyet archaikus jelképeken alkalmaztak), hasonlatosan az óperzsa ékíráshoz, amelyben Ahuramazda nevének jelölésére szintén külön szójel szolgált.

Az isten összetétel jelentése

Az elemek jelentésének összegzésével nyilvánvaló, hogy az isten szó eredeti jelentése „ős Ten, ős dörgő, ős tenyésző”. Párhuzamai közé tartozik az esztendő „isten-idő”, az ösztön és a nőstény „nőisten” is.

A magyar isten szót rokonították már a „tűz” jelentésű görög eszta/esztia és latin veszta szavakkal, a párszi izdan/jezdan-nal (Vámbéry), a „teremtő” jelentésű cseremisz está-val (Reguly), az „atya” jelentésű finn isá-val (Hunfalvy).

A figyelembe sem vett párhuzamok száma pillanatnyilag fel sem becsülhető. Ezek példájaként elég az angol stone „kő” szóra hivatkozni. A kő, anyagának időtállósága miatt, a kezdetektől az örökkévalóra emlékeztette a vallásos embereket. Ezért kerülhetett át valamikor, talán a kőkorszak mélyén, ősvallásunk isten szava az indoeurópaiak őseihez „kő” jelentéssel. Lehet ebből arra következtetni, hogy az indoeurópai nyelvcsalád kialakulásakor (a stone ősének átvételekor) a magyar ősvallás kőből készült isten-jelképeket alkalmazott?

Az isten szócsaládja az eddigiek alapján is kiterjedtnek látszik. Ez azonban természetes, mert a legősibb (kőkori) vallásos műszavak egyike lévén, joggal jelentkeznek a legkülönfélébb nyelvekben a rokonságába tartozó szavak. Szócsaládjának elterjedtsége alapján következtethetünk arra, hogy az isten akkortájt alakult ki, amikor az afrikai őshazáját elhagyó homo sapiens sapiens a Közel-Keleten első ízben Eurázsia területére lépett. Az isten annak a gazdasági és kulturális értelemben is alkotó korszaknak a terméke lehet, amely az Éden és az aranykor képzetében maradt fenn a jégkorszak során szétszóródott emberiség mitológiáiban.

Az adatok szaporodásával egyre nyilvánvalóbbá válik (sokak számára mindig is nyilvánvaló volt), hogy az isten szóbokra rendkívüli jelentőségű adathalmaz, amely lehetetlenné teszi a merev finnugrista ideák tiszteletben tartását. Az isten szó abból az eurázsiai ősnyelvből való, amelyből a magyar nyelv is reánk maradt.