Jézus Krisztus Igaz története

Badinyi Jós Ferenc: Jézus Király, a Pártus herceg (részletek)

 

Kegyelem Néktek és Békesség!

 

Bevezetés

 

Jézust keresztre feszítették és megölték.

 

Miért is? 

 

Mert vallási vezetőként tekintettek rá az emberek. Vallási vezetők pedig a jeruzsálemi zsidó templom főpapjai lehettek csak, mert a csak zsidó vallás gyakorlata volt megengedett, és ez volt a hivatalos államvallás. Minden más hit, ideológia, Isten lényének más elképzelése eretnekségnek, pogányságnak volt törvényileg elrendelve, és azok hirdetőire, mint hamis prófétákra, a templomi törvény halálbüntetést írt elő. Jézust is ilyen „hamis prófétának” tartották a zsidó „vallásvezérek”, mert nem a kegyetlen, uralkodni akaró, zsidó valláspolitika által eszményesített Jehovát istenítette, hanem a mindenkit egyformán szerető Mennyei Atya gondviselői jóságát dicsérte és Igazságát tanította. Ezért akarták őt a zsidók megölni, ahogyan az evangéliumokban olvashatjuk:

 

„…Meg akartok engem ölni, mert az én beszédemnek nincs helye nálatok. Én azt beszélem, amit az én Atyámnál láttam, ti is azt cselekszitek azért, amit ti az atyátoknál láttatok.” (János 8:37-38.)

 

Jézus határozott különbséget tesz az Ő mennyei Atyja és a zsidók atyja - Jehova - között, akit nem ismert el Istennek az evangéliumi tudósítás szerint, mert így nyilatkozik róla:

 

„…Ha Isten volna a ti atyátok, szeretnétek engem, mert én az Istentől származtam és jöttem…. Ti az ördög atyától valók vagytok, és a ti atyátok kívánságait akarjátok teljesíteni. Embergyilkos volt az kezdettől fogva, és nem állt meg az igazságban, mert nincs benne igazság. Amikor hazugságot szól, a sajátjából szól, mert hazug és a hazugság atyja. ” (János 8:42-44.)

 

Később a zsidók rá is kérdeznek?

 

„…. Nem jól mondjuk mi, hogy szamaritánus vagy és az ördög van benned?” (János 8:48.)

 

            Jézus születését karácsonykor, azaz Gurusúnykor ünnepeljük az újra éledő fényben.

 

Jézus követésének útja azonban nem könnyű, mert tanításának csak igen kis részét foglalják magukban a kereszténység evangéliumai, melyeknek alapvető szelleme az, hogy „Jézus áldozati bárány, akinek vére elveszi az emberiség bűneit”. Ez a hittétel teljesen a zsidó vallásban gyökerezik és bizonyítéka annak, hogy nem Jézus Urunk alapította a mai keresztény vallásokat, hanem legnagyobb ellensége - Saul rabbi - a kereszténység Szent Pálja, aki sohasem hallotta Jézus szavait, fogalma sem volt arról, hogy mit tanított, hanem a zsidóság új szektáját alapította meg tanaival, melyeknek alaptétele az, hogy „vérontás nélkül nincs bűnbocsánat.” (Zsidókhoz írt levele 9:22.) 

 

Ezért lett a kereszténység hivatalos neve „zsidó-kereszténység”. Ezért nem találjuk meg az evangéliumok között Jézus tanítványainak írásait. Ugyanis a jézusi tanítás, az Istenfiúság tudatának lelkünkbe való közvetlen beültetése, Istenhez való közvetlen tartozásunk, Isten és lelkünk homogenitása mind-mind hiányoznak azokból az írásokból, amelyet a kanonizált, zsidó szellemű evangéliumok tartalmaznak.

 

Nem születhettünk bűnösnek; ez ellenkezik az isteni törvényekkel, és a józan ésszel. Így nincs szükség bizonytalan megváltásra sem.

 

Jézus sohasem mondta azt, hogy „bűnben születtünk”. Azt sem, hogy Ő a „megváltó”. Ez a zsidó-keresztény vallástanítás, az ún. „paulinista” teológia álláspontja. Jézus felvilágosító szavait megtaláljuk János evangélistánál, amint mondja: „Én világosságul jöttem e világra, hogy senki ne maradjon sötétségben, aki engem hisz.” (János 12-46.)

 

 

 

Jézus születési helye

 

„…lásd meg, hogy Galileából nem támadt próféta.” (János 7.52)

 

„…csak nem Galileából jön el a Krisztus?...

 

 „Dávid magvából és Betlehemből, ama városból jön el a Krisztus, ahol Dávid vala?” János 7:41-42)

 

Van tehát három helyszínünk: Galilea, Betlehem és Dávid városa.

 

Galilea: ez az elnevezés e tartomány héber nevéből ered. Ugyanis a zsidók „galil hag goiim”-nak nevezték ezt a területet. Angol fordításban így olvashatjuk, „galil of the gentiles”, vagyis a „nem zsidók országa”. Ugyanis a héber „goiim” kifejezés alatt a nem zsidó népek értendők, akik Júdeától északra laktak. Galileában tehát nem laktak zsidók!

 

Tudni kell azt is, hogy Galilea és Szamaria nagyon sokáig volta Pártos Birodalom fennhatósága alatt.

 

A galileai nép nem volt zsidó, hanem „máshitű”. A magaslatokon épített templomaikat a „korrupció helyének” nevezték el a zsidók, mert itt tisztelték a galileusok az Istenanyát, akit a biblikus írások „Astarte vagy Asthoret” néven említenek. Miután a Jehova-tisztelet nem ismeri el az Istenben lévő „női” teremtő erőt, így a héber nyelvnek még szava sincs az „istennő” kifejezésre. A galileusok vallása a „Fény Szűzének” nevezte, aki mellett ott találjuk a „Fény Atyát” (Bál, Bél,) és a „Fény Fiát”, aki a Világ Világossága (azaz Én-Lil).

 

E vallásnak a tudós papjait nevezték „mágus”-nak, szintén a sumér „mah” vagy „mag” - azaz „tudós, hatalmas” értelemben.

 

Az evangéliumoknak a judaisztikus teológia szerinti nézete és kiértékelése szerint, a zsidók azzal vádolták Jézust, hogy ő is „mágus” és ezt az álláspontot megerősíti Márk evangélista írása (3:22), ahol „belzebub”-bal van Jézus azonosítva. indoklás: „belzebub, démon és mágus” a héberben azonos jellel íródnak.

 

Betlehem: Az evangéliumi hagyomány Jézus születése helyéül jelöli. Máté így mondja „Jézus a júdeai Betlehemben született…” (2:1).

 

Ez a „júdeai „Betlehem” a „Beth-lehem” nevet Jézus halála után kapta a Saul-Pál követői által megalakított zsidó-keresztény egyháztól, mert ezt a kis települést Dávid idejétől kezdve Beth-lomon néven ismerték. Azért volt fontos a zsidó szellemű evangélistáknak „Dávid városának” Betlehemmé való változtatása, mert Mikeás próféta jövendölése szerint (5:2) „belőled (tehát Dávid városából) származik nekem, ki uralkodó lesz Izraelen.” Tehát azok nevezték át Beth-lomont Beth-lehemmé, akik Jézusban a zsidó Messiást látták és Jézust „Dávid leszármazottjának” hirdették. Ma már tudjuk, hogy a zsidók sohasem ismerték el Jézust az ő Messiásuknak (görögül Krisztusnak), mert még ma is epedve várják az ő valódi „messiásukat”, a Világ Urát.

 

De baj van a „júdeai Betlehemnek” Jézus idejében való létezésével is, ugyanis Júda Betlehemének semmi nyomát sem találták meg a Kr.u. első három században és az a tradíció, hogy Jézus itt egy barlangban született volna, legfeljebb a Kr.u.-i második század második feléig vezethető vissza, Justin mártír által említve.

 

Jézus tehát valóban Betlehemben született, de ez a Betlehem Galileában van, a goimok országában, Názárethtől kb. 6 km távolságban. Nagyon régi városka, és a 14. századból való „Amarna szövetségben” Bit-Lahmi néven található. Közelében van a Tábor-hegy, ahol a galileus vallásnak volt a magaslatra épült temploma, amit Kr.e. 218-ban III. Antiochus fallal vett körül. A legenda szerint Jézus innen emelkedett fel az égbe.

 

Tisztáznunk kell még a „Dávid fia” fogalmat is. Máté evangéliuma ugyanis Jézus Krisztusnak, Dávid fiának és Ábrahám fiának nemzetségi felsorolásával kezdődik, melynek ha a végére érünk (1:16) láthatjuk, hogy ez nem Jézus nemzetségtáblája, hanem azé a bizonyos Józsefé, akit a szent iratok Jézus édesanyja - Mária - férjének neveznek. Azután megtudjuk, azt is (1:20), hogy Mária a Szentlélektől fogant, és nem Jézus, hanem József, Dávidnak a fia. József van tehát eredeztetve a Dávidi nemzetségből.

 

De az evangéliumi írás Jézus szavaival is megcáfoltatja a messiási létezés rá vonatkozó azon feltételét, hogy ő - Jézus - mint Messiás, Dávid fia lenne, mert azt feleli a zsidók erre vonatkozó kérdésére:

 

„Ha tehát Dávid Urának hívja őt, akkor miképpen a fia?” (Máté 2-45)

 

Jézus nem az ószövetség áldozat-követelő Jehova istenét vallotta magáénak, hanem a szerető Mennyei Atyát, szavaival „Én azért születtem és ezért jöttem e világra, hogy bizonyságot tegyek az Igazságról.” (János 18:37)

 

De mi az „Igazság”? Hová lett Jézus urunk igazsága? Miért némították el apostolait, akik hirdették az Ő tanítását? Miért nincs Jézus apostolaitól eredő evangéliumunk?

 

 

 

 

 A református Bibliából vett térképrészleten jól látható, mindkét Betlehem ábrázolva van. Az eredeti, Galileában és az átnevezett, Jeruzsálem mellett. A Jézus korabeli térképeken a Galileai Betlehemet már nem ábrázolták...

 

Hová lettek az apostolok?

 

Egyikük sem lépett a római birodalom földjére, hanem csak az Eufrátesztől keletre tanították mindazt az „igazságot”, amit Mesterüktől, az Úr Jézustól tanultak.

 

Csaknem mindegyikük az Eufrátesztől a Indus folyóig elterülő Pártos birodalomban élt és szervezte a Jézus-hitűeket Jézus egyházába, hiszen Eusebios tudósít minket arról, hogy 360 templomukat rombolták le a Pártos birodalom bukását követő szaszanida-perzsa uralkodók, akik csak Zoroaszter - általuk átdolgozott - vallását ismerték el.

 

Az Úr által választott apostolok is galileaiak voltak.

 

Tekintve, hogy Saul-Pál a római kereszténység alapítója, munkásságával és hirdetett ideológiájával Jézus apostolai sohasem értettek egyet - érthető, hogy az általa alapított Római Egyház, mely a saul-páli júdai kereszténységet tette magáévá és vallását a júdaizmusból származtatja - teljesen mellőzte Saul-Pállal magával és tanaival is ellenkező jézusi apostolok munkásságát és igehirdetésének ismertetését.

 

Az Újszövetségben, szinte egyetlen, Jézus apostolaitól közvetlen származó iratot sem találunk, viszont az anyag 62%-a Saul-Pál műve.

 

Az Apostolok Cselekedetei 12. fejezete szerint Jakabot, János testvérét Heródes megölette. Maradt tehát tíz munkálkodó apostol, de ezek tevékenységéről innentől kezdve az „Apostolok Cselekedetei” című újszövetségi irat nem beszél, hanem az önjelölt, magát apostolnak kinevező Saul-Pál útjait és júdai-keresztény módszerű térítését írja le. Egyetlen kivétel van csupán, amikor:

 

„Előállanak azonban némely hívők a farizeusok szervezetéből valók közül, mondván, hogy körül kell metélni a pogányokat, és megparancsolni, hogy Mózes törvényét megtartsák.” (ApCsel 15:5)

 

És amikor nagy vetélkedés támadt, felkelvén Péter, mondá nekik:

 

„Atyámfiai, férfiak, ti tudjátok, hogy az Úr régebbi idők óta kiválasztott engem mi közülünk, hogy az én számból hallják az evangéliumnak beszédét és higgyenek… most azért mit kísértitek az Istent, hogy a tanítványok nyakába oly igát tegyetek, melyet sem a mi atyáink sem mi el nem hordozhattunk.” (ApCsel 15:7,10)

 

Ebből a részből tudjuk meg, hogy Péter ellenzett minden zsidó vonatkozást - elsősorban a mózesi törvényt (vagyis a Tórát, mely a Bibliában Mózes 1-5 könyvét tölti ki) - és azt elviselhetetlen igának nevezte. Viszont Saul-Pál ennek a folyamatosságát hirdette és a mózesi áldozat-ideológiába sorolta be egyszerű bűnbakként a galileai Jézust is.

 

Viszont a Jézus által választott és „felkent” apostolok nem a Saul-Pál vallást, hanem a „jézusi evangéliumot” hirdették, mely szerint Jézus azért jött e világra, hogy megkeresse és megtartsa azt, ami elveszett - értvén alatta Naphoz hasonlított - mindenkiről gondoskodó - mindenki Istenének imádatát. Ezt hirdették Jézus apostolai - a megmaradt tíz.

 

A keresztény papi breviárium szerint:

 

Máté: … nemsokára Etiópiába - a kusok földjére - utazik… a királyt és annak feleségét az egész országgal együtt Krisztus hitére téríti…

 

Kánáni Simon és Taddeus Judás: …ez Taddeus Mezopotámiát, az Simon Egyiptomot az evangélium prédikálásával bejárta. Azután Perzsiában találkozva, miután Jézus Krisztusnak számtalan hívőt szereztek és hitet azokon a mérhetetlen kiterjedésű vidékeken és azoknak a vad népeknek hirdették… (Meg kell jegyezni, Perzsia ebben az időben nem létezett, hanem a későbbiekben Perzsiának nevezett „mérhetetlen kiterjedésű területet” az apostolok idejében Pártos birodalomnak hívták.)

 

András (Péter testvére): …Jézus szenvedése és feltámadása után András, midőn Európa Szkítiájába jött, mely provincia neki Krisztus hitének a vetésére osztályrészül jutott…

 

Tamás: …a galileai Tamás apostol, a Szentlélek eljövetele után különböző országokba indult, hogy Krisztus Evangéliumát hirdesse. A párthusoknak, médeknek, perzsáknak, hírkánoknak és baktriaiaknak átadta a Krisztus-hit és az Életnek a Törvényeit. Végül a hindukhoz ment, őket a krisztusi vallásra nevelte.

 

Bartalomé: …galileai apostol, midőn az innenső Indiába indult, amelyik neki a földkerekség elosztásakor Jézus Krisztus evangéliumának prédikálására jutott, Jézus Urunk jövetelét Máté evangéliuma szerint hirdette azoknak a népeknek. De amidőn abban az országban nagyon sokakat Jézus Krisztushoz térített, és sok munkát és kellemetlenséget elszenvedett, a nagyobb Arméniába jött. Ott Polimus királyt és feleségét, azonkívül 12 várost a Jézus-hitre vezetett, ami az azon nép papjainak nagy irígységét váltotta ki… az ő  teste Albanusban, mely Armenia-mayor városa, ahol kiszenvedett - ott van eltemetve.

 

Fülöp: Bethsaidában született és a Szent-Lélek erejével az Szkítiájába ment evangéliumot hirdetni - és sok hívet szerzett A hitnek.

 

Jézus apostolai tehát a Pártos Birodalomban szervezték meg elsősorban a jézusi tanítás szerinti igazi Egyházat, amelyben teljesen ismeretlenek voltak a saul-páli spekulációk. Ez az egyház mentes volt a zsidó vonatkozástól és zsidó tanítástól. A Szeretet egyháza volt, ahol nem ismerte senki a „szemet szemért, fogat fogért” doktrínát; sem  a tanítók, sem a hívők. A Szeretet vallása élt itt, valóban vallva és gyakorolva. Ebben a „vallásban” az élet a fény és a sötétség együttes létezése. A Fény teremti a Tudást és a Jóságot, míg a sötétség birodalmává esik a nemtörődömség, tudatlanság, irigység, gyűlölet, bosszú, hazugság, kapzsiság, lopás, csalás, kétszínűség, dologtalan lustaság. A Fény teremti a művészeteket és belőle fakad az ihlet is.

 

Párthia területén már az ő igehirdetésük előtt is a „szeretet” volt az alap, melyre a szkíták életüket felépítették. A szkítáknál a „szeretet egyházának” megszervezése semmiféle nehézségbe nem ütközött, hanem a megértésben jó követőkre és hívőkre talált.

 

 

 

Hová lettek az apostolok írásai?

 

Fel kell tenni a kérdést: ha annak a Saul-Pálnak az írásait megőrizte a „kereszténység”, aki sohasem hallotta Jézust, és sohasem tanult tőle, akkor miért nem viselte gondját a jézusi tanítványok, az igazi apostolok írásainak?....

 

A helyes válasz megfogalmazásában igen sok történelmi valóságot kell felsorolni, és már a Kr.u. 2. századtól kell elindulni, amikor is a római központú „paulinista és zsidó gyökerű” kereszténység teljesen átvette azt a „zsinagógás felfogást”, mely szerint: „minden olyan tanítás és írás, mely nem a zsinagógából ered, mint eretnekség, elpusztítandó a hirdetőkkel együtt.”

 

A magát ortodoxnak nevező római egyház már a Kr.u. 2. században felégette, elpusztította az apostolok írásait. Amikor aztán ezt a „paulinista ortodoxiát” véglegesen megszilárdítja Konstantin császár Kr.u. 306-ban és az állam vallásává rendeli, így a valódi tudás - a „gnózis” - eretnekséggé minősült és követőire halálbüntetés várt. Minden büntetés ellenére azonban a „gnózis”, a Tudás haladt és már Kr.u. 140. körül Egyiptomban és Alexandriában is megjelentek az Apostolok Evangéliumának kéziratos másolatai. Ezt az állítást bizonyítja az az 52 darab kézirat, amit 1945-ben az egyiptomi Nag-Hammadiban (Nagy Harmat? - Aranyi) talált egy arab.

 

A Nag-Hammadi kéziratok között találjuk többek közt a következőket: Tamás Evangéliuma, Fülöp Evangéliuma, János Apokrifonja (Titkok könyve), a Hit Evangéliuma, Egyiptomi Evangélium (A láthatatlan lélek szent könyve),  Péter levele Fülöphöz, Péter Apokalipszise (Beszélgetés a Megmentővel), Mária-Magdala Evangéliuma, stb.

 

Jézus azt tanította, hogy Isten előtt minden ember egyforma érték és a tudás fénye az, amivel az ember jobban és jobban közeledhet Istenhez. Így történt aztán, hogy az ún. „gnosztikus keresztények” nem értettek egyet azzal, hogy a püspökök és egyházi „méltóságok” Isten és a hívő közé állnak, és magukat és beszédüket „Isten akaratának” nyilvánítják, s ezzel tulajdonképpen a hívő nem az Isten, hanem az egyház és az egyházi hierarchia szolgájává válik. Ezt az álláspontot azonban csak a társadalmi rend felforgatásának tulajdonították.

 

Lényeges teológiai különbségek a gnosztikusok tanításában:

 

1.      Jézus Isten-emberi mivoltának és küldetésének értelmezése, és

 

2.      A nő szerepe az isteni rendeltetésű életben.

 

 

 

Különbségek Jézus Isten-ember mivoltában

 

A római ortodoxia szerint „Jézus Isten Fia emberi testben. A keresztfán meghal. Eltemetik, de harmadnapra feltámad emberi testben, és negyven nap múlva a mennybe emelkedik, ugyancsak emberi testben.”

 

A gnosztikusok így vallották: „Jézus Isten Fia emberi testben, de ezt a testet akkor teszi le, vagy veszi fel, amikor akarja. Ő, az Isten Fia harmadnapon feltámad és Szelleme megjelenik ott, ahol ő akarja. Negyven nap után emberi szemmel látható Fényként emelkedik a menybe.”

 

Jézusnak azt az isteni és emberfeletti adottságát, amit a gnosztikusok állítanak, hogy akkor teszi és vagy veszi fel emberi testét, amikor akarja, a római ortodoxia kanonizált evangéliumai is igazolják, csak helyesen kell értelmezni. Így például, amikor a zsidókkal beszél és azt mondja: „Mielőtt Ábrahám lett, én vagyok.” (Jn 8:58-59),  majd: „Köveket ragadának ezért, hogy reá hajigálják; Jézus pedig elrejtőzködék, kiméne a templomból, átmenvén közöttük; és ily módon eltávozék.”  További rész: „…mert én leteszem az életemet, hogy újra felvegyem azt. Senki sem veszi el azt én tőlem… Van hatalmam letenni és ismét felvenni…” (Jn. 10: 17-18)

 

Jézus többször is kihangsúlyozza tanításának eltérését a mózesi iránytól:

 

„De ti nem hisztek, mert nem az én juhaim közül vagytok.” (Jn. 10:26) kell-e világosabb felelet arra vonatkozóan, hogy Jézus és a zsidók között áthághatatlan szakadék állt és áll ma is?

 

A római ortodoxia Jézusnak a „bűn eltörlése érdekében” való feláldozását és ehhez a gyilkossághoz szükséges igazolást, az „isteni hozzájárulásnak” egyházi, hivatalos elismerése és kinyilatkoztatása útján akarta elérni. Ezért adott Jézus utolsó szavainak olyan magyarázatot, mely szerint az ő mennyi Édesatyja „elhagyta” volna Fiát, ezeket a szavakat adva a haldokló, szenvedő és keresztre szögezett Jézusnak: „Én Istenem - miért hagytál el engem?”

 

Ezt Jézus arámi nyelven mondta, és az összes magyar bibliafordításokban így van leírva:”Éli! Éli! Lama Sabaktani!”. Azonban a fonetikus formában leírt mondatot nyelvtani szabályok szerint Így kell kimondani: „Éli! Éli! Lama Sabag Ta-Nim.” Ennek jelentése pedig: „Isten… Emeld az örökkévalóság honába a megsebzettet.”

 

Miközben vizsgálódunk, néhány különös probléma is felmerül: Vajon miképpen lehetséges az, hogy Jézus utolsó szavait Máté és Márk közli, akik nem voltak ott a megfeszítésnél; és János, aki az egyház tanítása szerint az egyik tanítvány volt, akit Jézus a legjobban szeretett, és (állítólag) ott állt a kereszt alatt, evangéliumában nem említi ezt?...

 

Erre az érdekes kérdésre több választ adhatunk. A legközelebbi maga János evangéliuma, ahol le van írva, hogy kik állnak Jézus keresztje alatt. (Jn. 19:25) Csak asszonyokat említ, és nekünk itt két fontos személyiségünk van: Jézus Édesanyja és Mária Magdaléna. Továbbá tudni kell azt a zsinagógai és egyben római rendeleteket is, mely szerint: „a kivégzések helyére férfiakat nem engedtek be!”. Tehát János nem lehetett az a tanítvány, akinek Jézus a keresztfáról azt mondta: Ímhol a te anyád. (Jn. 19:26-27)  De így nem lehetett az a tanítvány sem, akit Jézus a „legjobban szeretett”. De ha nem János, akkor ki volt az? Ezt tudjuk meg a Nag-Hammadi gnosztikus evangéliumokból.

 

Igen érdekes, de egyben nagyon kényes témához nyúlunk akkor, amidőn azt a tanítványt keressük, akit Jézus a legjobban szeretett. Ugyanis János evangéliumának 21. részében többször van említve ez a tanítvány, de az evangélista érthetetlenül és titokzatosan sohasem nevezi meg őt. Olvassuk csak az evangéliumi szövegeket: „Szóla azért az a tanítvány, akit Jézus szeret vala, Péternek: az Úr ott van” (Jn. 21:7) „Péter pedig megfordulván látja, hogy követi őt az a tanítvány, akit szeret vala Jézus, aki nyugodott is ama vacsora közben a kebelén…” (Jn. 21:20) „Ez az a tanítvány, aki bizonyságot tesz ezekről és aki megírta ezeket és tudjuk, hogy az ő bizonyságtétele igaz.” (Jn. 21:24)

 

A tanítvány nevének kitörlése az evangéliumból és nevének elrejtése minden bizonnyal egyházpolitikai célokat szolgált.

 

 

 

A Nag-Hammadiban talált gnosztikus evangéliumok

 

„Párbeszéd a Megmentővel” (Dialogua of the Savior) a címe annak a kéziratnak, mely elmondja, hogy: „Három tanítvány volt, akik Jézustól különleges oktatást kaptak: Tamás, András és Mária Magdaléna, akit Jézus a másik kettő fölé helyezett, …mert nagyobb tudása volt és úgy beszélt, mint a Mindenséget ismerő asszony.”

 

Ugyanez az írás Mária Magdalénát „látnok”-nak és olyan apostolnak nevezi, aki kiválóbb a többinél.

 

Fülöp evangéliuma szerint: „versengés támadt a férfi apostolok között Mária Magdaléna miatt, akit Jézus legbensőbb társának és a tudás szimbólumának nevezett, mert jobban szerette őt, mint a többi tanítványát és sokszor meg is csókolta.”

 

A fentiek ismeretében most már azt is megérthetjük, hogy Jézus Urunk feltámadásakor miért éppen Mária Magdalénának jelent meg először.

 

Láthatjuk tehát, hogy Mária Magdaléna, mint tanítvány és apostol, bizony beletartozott ama „tizenkettő” közé, annak ellenére, hogy az ortodoxia sohasem ismerte el „apostoli” vagy „tanítványi” voltát, hanem 2000 esztendőn keresztül (tehát mind a mai napig) „becstelen” nőként ismertette meg a „hívőkkel”.

 

Nézzük meg mindenekelőtt a nevét. Mária Magdaléna, a római ortodoxia által adott név. Ahol a „Magdaléna” felváltja a gnosztikusok által is használt valódi nevét, mely „Magdala”. Mai nyelvünk szerint „Magdalai Máriát” jelent. A Galileai-tó nyugati partján lévő „Mag-Da-La” nevű városból származott. Sumér-arámi nyelven a „ragyogó mágus városa” jelentéssel bír. (Mag = tudós, mágus, Da = helyhatározó rag, mint ErősD(a), KövesD(a), stb. és La = fénylő, ragyogó, átvitt értelemben „tökéletes”)

 

A jézusi hiteseket nevezi a szakirodalom „gnosztikusoknak” a „gnózisz”-ból értelmezve. De mit ért a szakirodalom „gnózis” meghatározás alatt? „Gnózis = mágusok tudománya” - mondja az értelmező szótár. Aki ismeri a „mágus tudományt”, annak egyáltalán nem idegenek a „gnosztikusok”, ugyanis mind a mágusok, mind a gnosztikusok - egyformán: „a misztikus Csend és a Szentlélek tartozékának vették a tudást.” De mit értsünk a „Szentlélek” kifejezés alatt? Jobban mondva: kérdezzük azt, hogy mit értettek ők a kifejezésben? Erre a Nag-Hammadi „Titkok könyve” így felel:

 

„Ő a láthatatlan, szűzi, tökéletes Lélek. Ő mindeneknek az Anyja lett, mert Ő mindenekelőtt létezett.”

 

„Jézus így mondja: az én anyám - a Lélek.”

 

Fülöp Evangéliuma szerint:

 

„A Lélek - Anya, és Szűz, párja az égi Atyának.” „A Mindenek Atyja egyesült a Szűzzel, aki lejött. Ez a Szentlélek, amelyik a Világra leszállt. Jézus ettől a Szentlélektől született.” (62-66)

 

 

 

Az utolsó vacsora - Leonardo festményén

 

Leonardo da Vinci mindezekkel tisztában volt. 1498-ban megfestett képén ugyanis Jézus jobbján, a főhelyen egy nő látható. Leányos arccal és hosszú hajjal, lesütött szemekkel, míg a festmény valamennyi többi alakja előre néz. Nem illet nőnek akkoriban sem férfiak társaságában felvetnie a tekintetét. Akaratlanul felmerül a kérdés: Leonardo már 1498-ban tudta azt, hogy Mária Magdala a „kedvenc” tanítvány, aki az „Úrvacsora” alkalmával - mint János evangéliuma írja „Jézus keblén nyugodott?” (Jn. 21:20)

 

A festményen üvegpoharakat ábrázol. Abban az időben csak Egyiptomban és Mezopotámiában voltak egyáltalán képesek ekkora tisztaságú üveget előállítani. Az ára viszont az aranyéval vetekedett, talán túl is haladta azt. Amelyik asztalon üvegpoharak álltak, az asztaltársaságnak minimum a legfelsőbb osztályból kellett származnia.

 

A kenyerük kicsiny cipók. Szkíta-hun eledel.

 

Lehetséges, hogy a Vatikánt ismerő és oda bejáratos itáliai művészek talán olyan iratokat is láttak, amelyek azóta „elpusztultak”. El kellett pusztulniuk az Igazságot hirdető írásoknak éppen úgy, mint az „igazmondóknak”: a mágusoknak, a tanítványoknak azért, hogy korunkban már megszűnjön az Igazság, a Tekintélytisztelet és uralkodjon az „érdek”.

 

De lépjünk is tovább. Konkrétan, Fülöp Evangéliumát vegyük elő, ahol Jézus Urunk így tanít az emberi életre vonatkozóan:

 

„Ne féljetek a testtől, de ne is szeressétek. Ha féltek tőle, uralkodni fog rajtatok. Ha szeretitek, elnyel és megbénít.”

 

A továbbiakban ilyen „törvényt” ad: „Nagy a házasság misztériuma. Nélküle a világ nem létezett volna. Most a világ létezése a férfitól függ, és a férfi léte a házasságtól.”

 

Ne csodálkozzunk tehát azon, hogy a korai kereszténységben - mely mentes volt minden saul-páli ideológiától - Mária Magdalát Jézus „hitveseként” tisztelik és ez megerősítést nyer a kanonizált János Evangéliumban, ahol ő az első, aki Jézus sírjához megy, „jó reggel, amikor még sötét vala” (Jn. 20:1) és futva értesíti Pétert és a tanítványokat.

 

Emberileg gondolkodjunk! A jó „hitves”, a feleség, az első a sírnál is, és Jézus is őt tekinti „elsőnek”, magáénak a földi élet emlékeként, hisz neki mutatja meg magát és szól hozzá. (Érdekes itt megjegyezni, hogy János írásában a „hitves” csak egy szóval fele, így: „rabboni”, ami János szerint „mester” jelentésű (Jn. 20:16). Sumér-arámi nyelven a „Ra-Ba-Ni” = „Világ Világa” értelemben olvasható.)

 

Talán nem kisebbítjük Őt, ha olyan valóságos élő személynek hisszük, akinek élete - emberi szempontból nézve is - teljes értékű. Hiszen a férfi és a nő egyesülésében teljesül az Isten üdvterve szerinti áldás. Isten adta szívünkbe a szerelem csodálatos érzését, és ebből teremtődik meg a házasság nagy misztériuma, mely nélkül - Jézus megismert igéje szerint - a világ nem létezett volna.

 

Milyen károsodás érheti lelkivilágunkat, ha arra a meggyőződésre és logikus következtetésre jutunk, hogy a Földre szállt Istenfia, a vérünkkel testet öltött Jézus, az Emberfia ebben is példát adott nekünk? Ugyanis így lesz teljes isteni hivatása és emberré válása Urunk Istenünk akarata szerint.

 

 

 

 

Morghen 1800. körül készített metszetén a Jézus mellett ülő alak egyértelműen nő. Mind a külsejéből, mind a tartásából egyértelműen ez sugárzik. Ekkoriban a festmény - mint a metszet mutatja - szinte tökéletes ép volt.

 

 

 

 

A legutóbbi restaurálás előtt így festett a Jézus jobbján ülő alak.

 

 

 

 

A restaurálás követően pedig így. Érdemes megfigyelni öltözetét: piros köpeny, kék ruha - pontosan a tükörképe a Jézus által viselt ruházatnak. Szintén rendkívül érdekes a "sehová nem tartozó, tőrt markoló kar" képe, valamint az üvegpoharak, és a kicsiny cipók, talán pogácsák(?).

 

 

 

 

A Jézus jobbján ülő „alak" arcának restaurálás utáni képe. (Aki ebben férfiarcot vél felfedezni,...) A festményen Jézus jobbján Magdalai Mária, Jézus társa és „legkedvesebb tanítványa" látható. Leonardo Magdalai Mária arcát pontosan ugyanarról a személyről mintázta, akiéről a Sziklás Madonna angyalát. „Angyalokat" a festők - már évezredek óta - mindig is nőkről mintáznak.

 

 

Dávid Fia

 

  A mai keresztény egyházak úgy tanítják, hogy Jézus Dávid Fia volt annak ellenére, hogy ez a zsidók véleményével ellenkezik. Ugyanis a zsidók nem ismerik el Jézust zsidónak, hanem galileai idegennek (gojimnak) tanítják a saját „hittanukban”, aki - miként a Talmud mondja: „Jézus varázslást űzött, tévútra vezette Izraelt és bűnre csábította.” (Sanhedrin 107.b. lap és Nazir 40.b. lap utolsó mondata.)

 

   Nem egyszerűen „faji hovatartozásról” van itt szó, hanem az ember Isten felé való fordulásának, az Istenről alkotott fogalmának és a szereteten alapuló emberi élet törvényeinek meghatározása és gyakorlatba vitele a jézusi tanítás tartalma.

 

  Ezzel szemben áll a zsidóság önös és minden más népet Isten kegyelméből kirekesztő, és a saját faji kiválasztottságában hívő ideológiája, melynek külön Istene van, aki kegyetlen és bosszúálló (Jahwe, Jehova, Jahu).

 

 Jézus viszont a szerető Mennyei Atyáról beszél, aki az Élő Isten, és mindenkit egyformán szeret.

 

 Úgy is mondhatjuk: a bosszú és az önzésen alapuló erkölcstelenség dicsérete áll szemben a Szeretet testvériségével. - Ezt a változhatatlan és egymással össze nem férő szembenállást legjobban mutatja a „Dávid Fia” kérdés, mely e jóságos Jézust, az Élő Isten Fiát, egy erkölcstelen és minden emberi jó tulajdonságot nélkülöző, egyszerű és műveletlen bűnözőtől származtatja. Ugyanis Dávid ilyen volt.

 

 Dr. Vágó Pál: A vérszerződés ereje című könyvéből idézet:

 

„Egyenesen kegyeletsértésnek érzem, ha valaki ortodox előítéletből Jézust. a tiszta erkölcs isteni jelenségét - mindenáron egy Dávidtól akarja leszármaztatni, akinek gonosztevő jelleme fémjelzi az ószövetség zsidó szellemét. A bibliaimádók csak Dávid és a filiszteus Góliát közötti párbajt állítják az utókor bámulatának reflektorfényébe. Szeretik ezzel szemben elhallgatni a nagy hősiességet kegyetlenül cáfoló tényt, hogy Absolon fiának lázadásakor sírva menekül és házának őrzését 10 ágyasára bízza (2Sám. 15:15-16). A csatában közvetlenül nem vesz részt. Ezt a veszedelmes mesterséget zsoldosaira bízza.

 

Amikor azonban Rabbah városának elestéről értesül, szabályszerű ávos hősként ott terem és a város lakosait, mint az írása mondja: ’kihozatá és némelyeket fűrész alá, némelyiket vasborona, némelyikét fejsze alá téteté. Némelyiket mészkemencén vitt által és így cselekedék az Ammon fiainak minden városával.’ (2Sám. 12:31) - (Megjegyzés: az elfogott ellenség ’elgázosítása’ tehát zsidó találmány volt.)

 

De ezzel Dávid jellemrajza még nem merült ki: legvitézebb hadnagyát, a hettita Úriást (azaz Óriást) fondorlatosan agyonvereti, mert a Dávid által megvesztegetett katonái magára hagyják őt az ütközetben. Tette pedig ezt azért, mert időközben Óriás szép feleségét, a fürdő Betsabét, a háza tetejétől megleste és elcsábította (2Sám. 11) - Zsoldosaival kiraboltatja saját alattvalóit (1Sám. 27:10) - Nabal hirtelen meghal, amikor ennek feleségére, Abigailra szemet vet (1Sám. 25:38-39) - Izbozethet, Izrael törvényes örökösét bérgyilkosokkal öleti meg, és hogy a gaztett ki ne tudódjon, ezeket is kivégezteti. Az ekként elorzott teljhatalom birtokában Saul egész rokonságát felkötteti.

 

Páratlan az a goj együgyűség, megy 2000 év alatt sem vette észre, hogy szellemi leigáztatása azzal kezdődött, hogy a saját erkölcsi felfogásának megfelelő Jézus-ideál helyett, fejet hajt egy prepotens zsidó-Isten előtt, aki mindjárt az első parancsában így rivall rá: ’Én az Úr vagyok, a Te Istened, ne legyenek idegen isteneid én előttem!’ 

 

Akik e ’Tíz parancsolatra’ hivatkoznak, rendszerint elmellőzik e parancs teljes szövegét, mely így szól: ’Én az Úr vagyok, a Te Istened, aki kihoztalak téged Egyiptom földjéről, a szolgálat házából.’

 

Ne nevezzük hát Jézust sohasem ’Dávid Fiának’. Ne hozzuk kapcsolatba őt az emberi gonoszsággal még hivatkozásainkban sem, hiszen a földre szállt ’Isten Fia’ volt - és marad Ő az Élő Istent imádóknak.”

 

Magunknak kell számot adni tetteinkről és nem vallhatjuk azt a kimondottan zsidó felfogást, hogy az „áldozati bárány elveszi a mi bűneinket”. Még akkor sem, ha Jézust Isten bárányának nevezzük, hiszen Ő maga mondta: „Irgalmasságot akarok, és nem áldozatot.” (Mt. 9:13)

 

Jézus Ununk nem áldozta fel magát a mi bűneinkért, hanem az Őt - mind a mai napig - körülvevő bűnös világnak megmutatta isteni lényét, Istenfiúságát azzal, hogy legyőzte a halált.

 

De iszonyúan logikátlan állítás Jézusnak Dávidtól való származtatása, mert Máriának kellene Dávid ivadékának lennie ebben az esetben, hisz az Egyház „szeplőtelen fogantatást” ismer el és tanít. Viszont Máté, József geneológiájával kezdi evangéliumát, Józsefet származtatva Dávidtól, s ezt megerősíti Lukács is (2:1-5). Józsefnek viszont biológiailag semmi köze Jézushoz, Máriát pedig a legfanatikusabb ortodoxia sem tudta Dávid családjába helyezni.

 

Viszont arra  a feltételezésre, hogy Mária szkíta-pártus származású lenne, igen sok adatot szolgáltat a történelem, és így Szent Fiának - Jézusnak - emberi alakja is indokolja a zsidó vallással teljesen ellenkező Istenhitét és valláserkölcsi tanításait. Igen érdekessé válik felderítésünk, ha megismerünk néhány adatot erre vonatkozólag:

 

1. Pilátus Aktáiban (IX.3.) olvashatjuk, hogy a zsidók - nagyon jól tudva azt, hogy Rómának a Pártos Birodalom a legnagyobb ellensége - azzal vádolták Jézust Pilátus előtt, hogy: „A mágusok Keletről jöttek köszönteni a saját királyukat.”

 

2. Werner Keller csaknem minden nyelven kiadott könyvében erre vonatkozólag közli, hogy „A Jézushoz zarándokló és Keletről érkező mágusok a Mezopotámiai Sippár városában lévő Asztrológiai Iskolából jöttek és ebben a régi sumér városban talált ékiratok egyikéről olvasott le a német Schnabel professzor Jézus születésével kapcsolatba hozható adatokat.” (..Y la Biblia tiene razón. Edicion Omega, Barcelona 1957. 348-349.oldal).

 

A Pártos Birodalom fénykorát éli Jézus születésének idejében és Róma legnagyobb ellensége. Háromszor verték tönkre a pártos királyok a római légiókat. Ez a hatalmas birodalom az Eufrátesztől az Indus folyóig terjedt, és 500 éven át biztosította a békét és az emberi jólétet ezen a területen. Jézus születése előtti évtizedektől kezdve Galilea és Szamaria (Szarmatia) is a Pártos Birodalom fennhatósága alatt volt, Adiabene pártos herceg kormányzósága alatt. Az is közismert, hogy a pártos királyok felépítették a lerombolt sumér városokat és ápolták a régi sumér hagyományokat.

 

Ennek következtében biztosan állíthatjuk, hogy Jézus idejében még nem voltak a homok alá rejtve a sumér ékiratok, és léteztek a sumér tudomány fellegvárai (Nippur, Úr, Uruk, Kis, Mari, stb.), amelyeknek egyike volt a Sippár-i csillagvizsgáló intézet, ahonnét - állítólag - a mágusok Jézushoz zarándokoltak.

 

3. A görög Parthenos szó, melyet a görög szövegekben Mária neve mellett találunk mindig. Sok szakember ezt a szót angolul „parthean”, azaz „pártus” értelemmel fordította, pedig a görög szó jelentése (a biblikusok szerint) „szűz”. Talán úgy értelmezhető e görög szó: „a pártus szűz”.

 

 A biblikus és Jézusra vonatkozó evangéliumi szövegeket igen nagy fenntartással kell kiértékelnünk, mert minden igyekezettel a Jézus előtti zsidó történelem és hagyomány-tanhoz akarják a jézusi létezést visszavezetni. Így sok utalást találunk az ószövetségi evangéliumokban is. Csak egyetlen példát ragadok ki. Máté evangéliuma 27:9 így mondja: „Ekkor teljesedék be Jeremiás próféta mondása, aki így szólott, és vevék a harminc ezüstpénzt, a megbecsültnek árát, akit Izrael fiai részéről megbecsültek.” (jer. 32:6-9)

 

Ha most felütjük a Jeremiás könyvében jelzett hivatkozást, ott egészen másról van szó, és nincsen „harminc ezüstpénz” és „Izrael fiai által megbecsült” sem található. E „hivatkozásnak” alapja Jézusnak az a mondása, ami János evangéiumában van (Jn. 5:39) így: „Tudakozzátok a régi írásokat, melyek bizonyságot tesznek rólam.”

 

Milyen régi írásokra gondolt itt Jézus? …Milyen nyelven szólanak ezek az írások? ...Ugyanis a hivatalos ortodox teológia fel sem veti azt a kérdést, hogy: „Milyen nyelven beszéltek a zsidók Júdeában? …Milyen nyelven vádolták Jézust Pilátusnál? …és azt sem, hogy Jézus milyen nyelven beszélt Pilátussal? Ugyanis Heródes nem volt zsidó és 40 évig volt a „zsidók királya” a rómaiak jóvoltából. A rómaiak pedig éppen úgy beszéltek, mint Heródes - görögül. Ez volt Júdea hivatalos nyelve. Héberül a nép nem tudott! A galileaiak pedig arámi nyelven beszéltek és ezért is volt érezhető görög beszédüknél az idegenség. Az evangéliumok is mind görögül vannak írva, éppen úgy, mint az összes apokrif írások. Egyedüliek a Nag-Hammadi kéziratok „kopt” nyelvű tudósításaikkal. Igen sok biblia-kutató megállapította már ugyanezt és minden kertelés nélkül így írnak:

 

„A héber egy holt nyelv volt Jézus idejében és már meg van állapítva, hogy az ótestamentumot is görögre fordították azért, hogy a zsidók megérthessék.” (J.E. Conner PhD.: „Christ was not a Jew.” The Christian Book Club, Hawthrone, Ca., 1972. 28. oldal).

 

A júdeai zsidók így „elgörögösödtek” és 50 évvel Jézus után a szintén elgörögösödött zsidó - Josephus Flavius - lesz Galilea kormányzója és a zsidók történetét szintén görögül írja meg. Jézus tehát semmiképpen sem gondolt „héber” írásokra, amikor a „róla beszélő régi szövegekre” hivatkozott. Az egyedüli „régi írások” melyek szóba kerülhettek, tehát az „arámi hagyományok szövegei” lehetnek. Ezek pedig azok az ékiratok, melyek nyelvét ma „sumérnek” hívjuk. De ezek közé a „régi írások” közé sorolhatjuk az itt talált „rovásírásos” nyelvemlékeket is, hiszen a szkíták által épített Szkítopolisz is itt van, Názárettől 35 kilométernyire és Jézus idejében is így nevezték. Beth-Shean nevet csak későbben kapta. A szakirodalom szereti ezeket a rovásírásos nyelvemlékeket „föníciainak” felismerni, vagy a merészebbek „ó-hébernek”. Pedig itt héberek csak átmenetileg laktak néha, hiszen az ótestamentum éppen eleget emlegeti „Góg és Magóg” népét, akik bizony messzire zavarták innen a hébereket. Minden bizonyítékunk megvan tehát arra, hogy Galilea népét „szkíta utódoknak” is nevezzük. Így joggal állíthatjuk azt is, hogy megtartották és vallásos kegyelettel őrizték  a szkíta hagyományaikat. E hagyományok legszentebbje a galileusok vallása. Az, amit a héberek minden nyelven kicsúfolnak és a galileai szkítáknak a „magaslatokon épített templomait” a korrupció helyének nevezik azért, mert itt nem a zsidóknak Jahwe nevű istenét tisztelték, hanem a Napisten (Bál) és a Szűzanya (Astarte, Istár, Innana) felé fordult a nép könyörgése. A „világosság” és az „élet” tisztelete volt lelkük tartalma és nem a sötétség és a bosszúállás pusztító rombolása.

 

Josephus írja: „A zsidók mindig utálták a galileaiakat”. Hiszen talán éppen az állandó utálat, üldözés és lekicsinylés, mely a galileaiakat az „uralkodó néptől” és a zsidó államvallás és politikai rendszer részéről érte, volt a galileaiak összetartó ereje és szent hagyományaik megtartója. Annál is inkább, mert szkíta részről éppen úgy, mint a „sumérnek” nevezett örökségből a Szeretet törvényének betartása és annak gyakorlata volt a vallási hiedelem tartalma.

 

 

 

Új Szövetség

 

„…És ivának azokból mindnyájan…” Márk evangéliumából vesszük ezt a történet, amikor Jézus „vevén a poharat, hálát adván és adá nekik (Mk. 14:23). - a következőkben közli a szerző Jézus szavait, így: „Ez az én vérem, az új szövetség vére.” …Tehát Jézus „vérszövetséget kötött tanítványaival. - ez a tette csak a szkíta hagyományok ismeretével érthető. Ugyanis a szkíták nemzetsége volt az egyetlen, mely a felebaráti szeretetet „vérszövetséggel” pecsételte át „testvéri szeretetté”, a borba csöppentett vérük egyesülése által.

 

Kétségtelen, hogy Jézus az ősi szkíta hitvilág hagyományát támasztotta új életre ezzel az „Új szövetséggel”, hiszen a zsidó környezetben ez ismeretlen volt. Jézus korában egyedüliek voltak a Pártos birodalom uralkodói, kik megállapodásaik legértékesebb és felbonthatatlan pecsétjeként a vérszerződés szentségét gyakorolták, és csak ezzel indokolható ázsiai testvérnépeik állandó segítsége, mely oly politikai és katonai erőt biztosított részükre, hogy Róma 500 éven át tehetetlen volt velük szemben és a római légiók messze elkerülték a Pártos birodalom határait.

 

De térjünk vissza a „régi írásokra”, amelyeknek tudakozását Jézus említi, hogy azok mind róla beszélnek. Nézzük először is azt a Mariban talált ékiratot, mely hirdeti, hogy: „Az Isten elsőszülöttje, aki a ’Világ Világossága’ - En-Lil - egy napon emberi testet ölt és leszáll a Földre.” - Ez a prófécia beteljesedett, és így a galileai Jézusban, az Isten fiában felismerjük a 3000 évvel előtte már imádott Világ Világosságot, a sumér hitvilág En-Liljét. Az isten fia embernek született a prófécia népének utódai között és „Új Szövetséget” ad a népének.

 

De miért „Új Szövetséget”? - Ha „Újat” ad, akkor volt régi, hiszen itt van a bibliai „ószövetség”.

 

De álljunk meg ennél a kérdésnél egy pillanatra. Nézzük meg, hogy „Mi ennek az ószövetségnek a tartalma és azt is, hogy ki kötötte kivel?” A tartalom: Mózes I. könyvének 17:10-14 verseiben így olvasható (Miután a 9. versben mondja Isten Ábrahámnak):

 

„Te pedig az én szövetségemet megőrizzed, te és a te magod, te utánad az ő nemzedékei szerint. Ez pedig az én szövetségem, melyet meg kell tartanotok és közöttem és ti közöttetek és a te utánad való magod között: minden férfi körülmetéltessék nálatok. És metéljétek körül a ti férfitestetek bőrének elejét és ez lesz az én közöttem és ti közöttetek való szövetség jele.”

 

Ezt a szövetséget azonban Jézus nem ismerte el, hiszen a zsidók által hitt „bosszúálló Istent” egyszerűen csak „ördög atyának” nevezi (Jn. 8:44).

 

A körülmetélésre vonatkozólag pedig nem azt mondja a zsidóknak, hogy az Istentől való, hanem egyszerűen így: „…Mózes adta nektek a körülmetélést…” (Jn. 7:22).

 

Jézus e szavaival tehát a körülmetélést egyáltalán nem tartja „szövetségnek” és a szerető mennyei Atyát nem azonosítja a zsidó Jahwéval.

 

Ha Jézus nem ismeri el az „ószövetségnek” nevezett körülmetélési paktumot, akkor miért ad „Új Szövetséget”? - Mivel az Ő szavai és tettei tökéletesek, azt kell felelnünk, hogy „Jézusnak tudomása volt Ábrahám előtti népének azon hiedelméről, mely szerint En-Lil, a Világ Világossága, Jézus Öröktől fogva lett Istensége a Földre szállt Em-bar-ral (emberpárral) valóban „szövetséget kötött.” S ez a szövetség azoknak a „régi írásoknak” egyike, amelyre hivatkozik. Ez Jézusnak és népének az „ószövetsége”, mely a sok ezer éves szenvedéssel, meneküléssel, vándorlással feledésbe ment és így a nép elvesztette Istenben való életfájának gyökerét.

 

Az egyetlen szomorúság ebben az, hogy a keresztények nem ismerik vallásuk biblikus ószövetségének alapját és nem olvassák el azt, amit Ábrahám istene mond így (1Móz. 17:14): „A körülmetéletlen férfi pedig, aki nem metéli körül az ő férfitestének bőrét, az ilyen férfi kivágattatik, mert felbontotta az én szövetségemet.”

 

A II. Vatikáni Zsinat megállapítja, hogy: „A keresztények Ábrahám fiai a lélek szerint.”

 

Hát senki sem mer tiltakozni ebben az ügyben?

 

Nem lehetünk - pláne ’Lélek szerint’ - oda tartozók, hisz nem vagyunk körülmetélve és a bibliai ószövetségi isten félreérthetetlenül megmondja, hogy az „ilyen lélek kivágattatik” az ő népe közül.

 

A következőkben ismertetem a mi saját ószövetségünk szövegét - okulásra és elmélkedésre:

 

 

1. Iz-Ten tökéletes alkotásában, az Ő változtathatatlan akarata szerint, Én-Lil elválasztotta az Eget a Földtől és messzire távolodott a Föld attól.

2. Én-Lil kiásta a Mag-ot a Föld belsejéből, hogy majd kalász fakadjon belőle a Rendeltetés szerint.

3. Az Ég és a Föld szövetségévé a Fokost avatta; a Fokos és Nádkosár hivatásául pedig a Munkát rendelte.

4. Így magasztalta fel Én-Lil a Fokost. Aranyból lett az Ő fokosa, és ezüstből annak dísze. Feje lazúrkő és foka erős, mint a gátakat döntő Égi Bika.

5. Amikor Én-Lil megteremtette így a fokost és annak sorsát is megszabta, fején ékeskedő Szent Koronáját annak az Em-Bar-nak fejére illesztette, akit már előbb a Földre küldött és most kegyes szemmel nézett rájuk.

6. Az ég lakói mind köréje sereglettek és Én-Lil elibük tette a Szent Fokost.

7. Imával hódoltak Én-Lilnek az Ég lakói és aztán - égi szózat kíséretében - átadták Én-Lil Szent Fokosát a földi Em-Bar-nak, hogy a rávetett sors szerint használja azt.

8. Az Ég lakóinak szózata pedig az volt: „Vegyétek Én-Lil Szent Fokosát örök szövetségül. Mert szövetséget állapítunk meg mi közöttünk és ti közöttetek és a ti magotokból utánatok jövő nemzedékek között.

9. Iz-Ten - Én-Lil által - tinéktek és nemzedékeiteknek adta a Földet, a Tudás fájával örök birtokul. Telepedjetek és gyarapodjatok a négy folyók gazdag vidékein.

10. A Szent Fokos ama szövetségnek jele, melyet meg kell tartanotok mi közöttünk és ti közöttetek, akik majd a földi helyeken - a Munka erejével - felépítik Iz-Ten földi birodalmát. E Szent Fokos Szövetsége adja meg nektek a Föld birtoklásának hatalmát.

11. Azért rendeljük, hogy nemzedékeitek fiainak mindegyike éljen és munkálkodjon e Szövetség Fokosának erejével. A kezében tartsa és jól használja az Én-Lil dicsőségére.

12.  És amikor Én-Lil aranyfokosát a Földre szállt Em-Bar kezében látta, villámfényt szórt arra és mennydörgésként így hallatszott szava a Földre: „Szövetséget kötöttem veled kosi Em-Bar a Fokos erejével. A Föld ura lész mindaddig, míg hűséggel szolgálod és megtartod Szövetségemet.”

13. Az Ég lakói pedig jól segítették a földi kosiakat a Szövetség szerint. Bőség és boldogság fakadt a Földön a Fokos ereje által.

14. Városokat épített a Fokos és a Fokos Háza lett az Igazság szentélye, de a Szövetség ellen lázadó házat, az engedetlenség otthonát is a Fokos dönti romba.

15. Lemetszi a gonoszság fejét. Letöri koronáját és kivágja gyökerét, de segítője és oltalmazója a Jóság virágát termő Életfának.

16. Én-Lil Atya meghatározta a Fokos hivatását… és az Ég és Föld közötti Szövetség ereje által pedig mindörökre rendelte azt, hogy „A fokos dicsértessék….!”

17. Az Ég lakói jól teljesítették a Szövetséget. Mert ahogy a földi ember Em-Bar testében él a Lélek fénye és annak ereje által uralja, formálja az anyagot - folytatva Iz-Ten akarata szerint a Teremtés munkáját; ugyanúgy az Ég lakói között Én-Lil volt az, aki a Lélek - Én-Lil - ereje által teremtett tovább minden anyagot és testet.

18. Én-Ki áldotta meg - a Szövetség szerint - a Tudás Fájának országát; fákkal, növényekkel, madarakkal és állatokkal sokasítva meg azt a Föld színén és aranyat, ezüstöt, rezet és mindenféle ércet rejtett annak belsejébe. Az Ég lakói közül Is-Kur lett ezek gondozója, mert ő hozta az aranyat és az ezüstöt az Égből a Földre.

19. Aztán a négy folyó vizeit gazdagította Én-Ki bőséggel és a halak sokaságával. A vizek vigyázójául Én-Bi-Lulu-t rendelte az Égből.

20. Az Em-Bar fiai pedig - a Tudás Fájának erejével - ekér ls igát szerkesztettek. A Fokossal formálták azt. Elvetették Én-Lil által a Földre adott magvakat és kalászba szökkent gazdag termés ékesítette a földi mezőket. Öntözőcsatornákat is épített a Fokod és ezek gondozójául Én-Ki az égilakó Én-Ki-Du-t tette.

21. Bőség és öröm lakozott a Földön. Házak építésébe kezdtek és a téglavetésre, a téglavető formák készítésére az égilakó Kabta tanította meg a kusok nemzetségét.

22. Az állatok is megszaporodtak. Istállókat építettek nekik. Tejüket lefejték. Én-Ki úgy akarta, hogy Dumuzi - az Ég hű pásztora - tanítsa meg Én-Lil népét az állatokkal való bánásmódra és tejük felhasználására. Így tartották, őrizték az Égiek a Földi Kusokkal, Én-Lil Szent Fokosának népével kötött Szövetséget.

 

Ez a mi ószövetségünk, mely a suméroknál és a szkítáknál is a vallásos hiedelem szent tartalma volt, hiszen mindenütt, ahol a mi népünk lakozott, használták a „munka fokosát” és a királyi tekintély - a „szent szövetség” megtartásának jelképéül - aranyból készítette el Én-Lil szent fokosát úgy, amint annak leírását az ékiratos táblán találjuk. Tehát lapis lazulinból van a foka. Sumériában is és a szkíták földjein (Magyarországon is) megtalálták a régészek ezeket a leleteket, melyek legszebbjét a szkíta kincsek között láthatjuk. Tehát Jézus sumér-arám-szkíta hagyományismerete biztosan tudott erről az ószövetségről. De azt is jól tudta, hogy népénél a sok szenvedés a feledés fátylát borította a hagyományokra és a földön való megtelepedést, boldogságot, munkás, jó életet biztosító, de feledésbe ment ószövetséget olyan „Új Szövetséggel” kell életre hívni, mely feltámadást ad a lelki sebesülteknek. - jézussal kell tehát vérszerződést kötni a magyar népnek is, ha letargiába süllyesztett állapotából  fel akar támadni. - igyuk tehát a kehelyből igaz magyar hittel Jézus Urunk vérét, a feltámadás vérszövetségében.

 

 Ezt a mi ószövetségünket tartalmazó ékiratot Kramer olvasta le a Philadelphiai Egyetemi Múzeumban tárolt táblákról és a „Fokos teremtése” címen közli könyvében. Megemlíti, hogy itt van leírva a sumér hitvilág álláspontja a világ teremtéséről és isteni megszervezéséről.

 

 

 

 

 

Jézus és az Olajfák hegye; Jézus tanítása a Szentlélekről

 

Az evangéliumokból egyáltalán nem magyarázható és indokolható Jézus azon szokása, hogy az Olajfák hegyén lévő és a zsidók által a „korrupció helyének” nevezett Astarte templomba járt imádkozni, miként az írva találjuk eképpen:

 

„…méne az Ő szokása szerint az Olajfák hegyére; követék pedig Őt az Ő tanítványai is.” (Lk. 22:39) - „…éjszakára pedig kimenvén, a hegyen vala, mely az Olajfák hegyének neveztetik. És kora reggel hozzá megy vala az egész nép, hogy hallgassa a templomban.” (Lk. 21:37-38) - „És dicséretet énekelve kimenének az Olajfák hegyére.” (Mk. 14:26).

 

Írhatnánk még több idézetet. Jánostól is, de ez a legutolsó, Márktól idézve a legfontosabbnak látszik azért, mert az evangélista bizonyítja azt, hogy a Vérszövetség megkötése után mentek ki együtt az Olajfák hegyére, dicséretet énekelve. - Önkéntelenül feltámad az emberben az a logikus kérdés, hogy: Kit dicsértek énekelve? …Milyen volt az énekük? …Kitől tanulták azt és miért énekeltek „dicséretet” éppen az Olajfák hegyén, ahol a zsidók által utált Astarte (a galileusok vallása szerinti „Fény Szűzének”) temploma volt?...

 

Ezekre a kérdésekre a júdai-keresztény evangéliumok szellemében gondolkodva választ adni nem lehet. A logika azonban a gnosztikus írásokhoz küld minket vissza és ezek alapján - ha csendesen is, de félelem nélkül - talán azt mondhatjuk, hogy Jézus a Szentlélekként megnyilatkozó Fény-Szűzét dicsérte tanítványaival az Olajfák hegyén lévő „Szűzanya” templomban. - Az evangéliumokból csak a „hiányok” és az elnevezések pontatlansága következtében előálló „nem világos” kifejezések használhatók fel e történelmi nyomozásunkban. Ugyanis ezekben Jézus különbséget tesz a „Szentlélek” és az „Igazság Lelke” között. János evangélista tudósít az „Igazság Lelke” jézusi kifejezés állandó használatáról (Jn. 14:17, 15:26, 16:13), és ezt a Lelket Jézus az Atyától származtatja (Jn. 15:26).

 

A „Szentlélek” fogalmát nem tanítják az evangélisták. Egyedül Márk, aki írásának 13. részében tudósít Urunk buzdításáról, amit azoknak ad, akiket „törvényszékeknek adtak át, gyülekezetekben vernek meg én érettem”… mondva, hogy a „Szentlélek szól” majd a szenvedők helyett. (Mk. 13:11) - Minden valószínűség szerint tehát Jézus az „Atyától jövő Igazság-Lelke” kifejezés alatt a „kétszeri hármasság” földi - tehát emberben megnyilvánuló istenes Lelkiség erejét értette, és a Szentlélek Nála is ugyanaz volt, mint a gnosztikus tanításokban; vagyis a mindenkiről egyformán gondoskodó és mindenkit védelmező égi Édesanya - a „Fény Szüze”, aki - éppúgy mint a Fényfia - öröktől fogva lett

 

Ezt a meglátásunkat megerősíti az a történelmi valóság, mely szerint az apostolok által a Pártos birodalomban és - mint az egyházi iratok írják - Szkítiában megalakult Jézus-hitű egyházak azonnal bevezetik a kultuszba a Fény Szűzének tiszteletét.

 

 A saul-páli ortodoxia azonban száműzi a „Fény Szűzét”. Megtartja az Atya-Fiú-Szentlélek „szentháromságát”, de a „Szentlélek” náluk csak olyan elvont isteni hatalom, amelyért állandóan imádkozni kell a bűnök enyhítése és az „áldozat” által való megbocsátásának érdekében. Itt a Lélek nem „Anya és Szűz. Nem párja az égi Atyának” - Nem az a „Szentlélek”, amelyik a Világra leszállt; nem az, amelyiktől Jézus született… miképpen a gnosztikusok hitték és evangéliumaikban leírták. (Lásd pl. a gnoszikus Fülöp evangéliumot).

 

Aztán csaknem 600 év telik el addig, míg Jézus Édesanyját elismeri az ortodoxia „Szűzanyának” és tiszteletére Alexandriában megépül az első hajlék. De a mai napig sem azonosult a „Fény Szűzével”, aki a „szent-tűz” Szentháromságában él örökké. A templomban égő örök mécses, vagy örök „Szent-Tűz” - mint az „örök-Fény-Szentháromságnak jelképe” biztosította a vallási békét a Pártos birodalomban létesült Jézus-hitű, majd később „manicheus” és a perzsa zoroaszteri hiedelmek között.

 

Annak bizonyítására, hogy a hit ereje a politikai államhatalom elhatározásait is befolyásolja, hadd mondjak el itt egy érdekes történelmi példát: A Pártos birodalom Kr.u. 256-ban megszűnt és uralkodtak a szaszanida perzsák. A Jézus-hitű pártos-hun-mahgar-szkíta nép északi testvérei felé vándorolt és nagy részük „avarként” érkezik a Kárpát-medencébe, ahol megszületik a Nagy Avar birodalom, melynek Bizánc hatalmas összeget fizet aranyban évi „békeadó” fejében. A „Fény-Szentháromság” hiedelme is beérkezik a Kárpát-medencébe a Jézus-hittel és a zoroaszteri hagyományokkal. Fel kell ismerni tehát azt, hogy a volt Pártos birodalom népessége a „Szent-Tűz-i” hagyományokat vallásos kegyelettel ápolta. - a züllött és gőgös Bizáncban már a judai-kereszténység volt az államvallás és Herakliosz császár elrendelte a „Szent-Tűz” meggyalázását azzal, hogy mindenkinek bele kellett köpni abba. Maga is megtette ezt. Kr.u. 627-et írtak, amikor a „Szent-Tűz”  gyalázás megtorlására létrejött az avar-perzsa szövetség Bizánc megbüntetésére és a hatalmas avar haderő egy „Baján-fi” vezérletével legyőzte Bizáncot és a békekötést a harc után beérkező perzsa haderő vezérére - Sarbarazra - bízza a kegyelemért esedező görög  követséghez intézett utasításával, maga pedig hazatér hadával. - Ez az ostrom ékes bizonyítéka annak, hogy avar őseink már Jézus-hitűek voltak és a „Szent-Tűz” nekik azt a „Fény-Szentháromságot” jelentette, amit a gnosztikusok hagyatékaként a fentiekben ismertettünk.

 

A „magyar” történelemben igen fontos adatok ezek, hiszen igazolják a magyar népnek Jézus Urunkhoz való hűségét és azt is jól megmagyarázzák, hogy az I. Istvánnal megindult római, judai-keresztény „térítés” miért nevezett minket „pogánynak” és miért irtották könyörtelenül a „Szent-Tűzi Szentháromság” Jézus-hitében megmaradókat, akik semmiképpen sem akarták Pártus hercegüket ismét és ismét az ún. „Istentiszteleteken” feláldozni.

 

Ismerjük végre fel azt, hogy ezek a „térítők” a Saul-Pál által kialakított zsidó-Jézus nevében „térítettek”. Nem a Szeretet Törvényét követték, hanem a „szemet-szemért, fogat-fogért” kegyetlenséget gyakorolták. Ugyanazt végezte ez az „ortodoxia” a magyar néppel, mint amit 800 évvel előbb a gnosztikusokkal elkövetett. Az „írott hagyaték” a „Fény Fia” hívőkkel együtt került pusztításra. Azért nincsenek „rovásírásos” emlékeink. De ha Jézus parancsát követjük és „tudakozzuk a régi írásokat”, majd „nálunk lakik és bennünk marad ama Igazság Lelke”. (Jn. 14:17), amire az evangéliumi jézusi szavak tanítanak. De majd győzhetetlenné teszi ezt a Lelkedet a Fény-Szűze …az a védő óvó, gondoskodó „Szentlélek”, akiről a gnosztikusok oly szépen, okosan és kedvesen tudósítanak. És ebben van a Betlehemi Herceg keresésének a legszebb és magasra emelő misztériuma.

 

 

 

Az Élet Kenyere

 

Jézus önmagát „az égből alászállt kenyérnek” nevezi, de így is mondta: „Én vagyok az életnek ama kenyere, aki hozzám jő, semmiképpen meg nem éhezik.” (Jn. 6-35).

 

A mi „hagyománytanunk” csak Jézust és a sumér Gudeát ismeri oly „emberfiának”, akik egyformán az Istenes életben megszilárdult valóságos és igaz SZERETET  tanítói voltak.

 

Igazságuk, amit hirdettek, örökérvényű marad akkor is, ha az emberi gyűlölet és a másokon való uralkodás kegyetlen akarata nem állandósította az emberiségnél a SZERETET királyságát. kétezer év távolából ugyanis mind a ketten a szerető, gondoskodó, kegyelettel teli Jó-Istenről beszéltek, aki maga az igazság. A közös tanításuk törli el a közöttük lévő évezredeket. Tekintsünk hát bele Gudea ékirataiba, most itt, e témánknál, az „életnek ama kenyere” keresésében.

 

Véletlennek semmi esetre sem lehet mondani azt, hogy Gudea is „égi eredetűnek” mondja a kenyeret és a templomban adja a hívőknek azért, hogy az „Isten-Fiúság ereje” töltse be a lelkünket.

 

 

 

 

Gudea tanítása szerint: „a kenyér az Isten maga” …és amint írja az itt közölt szövegében: „Im-Ti-A-Ta …”Az élet vizével meghinti” …Ninda-Gis-Bisum… „megtöri a kenyeret” …Al-Inin-Ni-De… „Istenanyához kiált” …Bagar (lelkiséget adó) Királyomat …és most szó szerint fordítva így: „meg-neki-töm imát meg-neki-töm” - vagyis, a kenyeret adó Istent halmozza el imádsággal, mialatt mindenkinek ad a kenyérből. Mily érdekes visszhangja ennek a 2000 évvel későbbi jézusi intés így: „Egyétek4 ez az én testem, amit adok a világ életéért!”

 

 

 

A „kenyér” benned isteni erővé válik. Az ilyen „istenes gondolkodás másik alapja az „Élő-Víz”. Jézus így tanított erről: „…Valaki pedig azon vízből iszik, melyet én adok neki, soha meg nem szomjúhozik, hanem ez a víz örök életre buzgó kútfeje lesz őbenne.” (Jn. 4:24)

 

Gudea nyíltan hirdette a Szeretetet, és itt láthatjuk ránk maradt emlékét, az élet vizének kútfejét kezében tartó szobrát. - És így tanít:”A Te szíved a SZERETET kelyhe, melyből úgy kell kiáradni annak, mint a kezemben lévő pohárból az életvize árad.”

 

Abban a két évezredben, mely Gudeától Jézusig terjed, találunk királyságokat, amelyek a szereteten alapuló emberi jólétet és a boldog polgári életet akarták biztosítani a társadalomnak, de a gyűlöleterősebb volt. A „szeretet törvényét” legyőzte a „szemet-szemért, fogat-fogért „ ideológia kegyetlensége. És abban a pillanatban, és azon a helyen, ahol ez a „hóhér-törvény” a legerősebb - megjelenik az Isten Fia, aki azt tanítja:

 

„Én új törvényt adok Nektek, hogy egymást szeressétek!”

 

Jézusnak valóban „új” törvényt kellett adni azért, mert a Gudea óta eltelt két évezred alatt bizony igen megromlott az emberi lélekben a Szeretet.

 

 

 

 Szűz Mária

 

Mária, Jézus Urunk édesanyja, az öröktől fogva lett és a nagy Teremtésben részes „Fény-Szűzének” éppen olyan reinkarnációja, miként Jézus - a sumér Én-Lil - a „Fény-Fia” megtestesülése. Így Anya a Fiától és a Fiú az Anyjától nem elválasztható.

 

„Boldogasszony Anyánk…” - így fohászkodik a magyarság az égi Anyánkhoz, és mindenki Jézus Édesanyját, Máriát - érti Boldogasszonyunkként. Bobula Ida, az „Ősvallás Istenasszonya” című fejtegetésében igen jól bebizonyította, hogy a magyar népnek már megvolt a Boldogasszonya a római vallásra térítés előtt is, és Gellért püspök javaslatára rendelte és I. István királyunk azt, hogy Boldogasszonyunk Mária legyen. Jól is van ez így, hiszen Jézus Édesanyja volt az égi Boldogasszonynak embertestben megjelent alakja és a római vallás is csakúgy Égkirálynőnek tartja és hiszi Máriát - a Szűzanyát - miképpen az ősvallás Istenasszonya is az volt.

 

„Az Égkirálynő - avagy a Szűz, aki szül!...”.  A hozzánk legközelebb álló forrás, mely az ég királynőjéről beszél, az a Biblia. Itt Jeremiás könyvében a következőket olvashatjuk:  „Abban a dologban, mit szóltál nekünk Jahwe nevében, nem hallgattunk rád, hanem azt cselekedjük, amit a mi szánkkal fogadtunk, hogy füstölgő áldozatot viszünk az Ég Királynőjének és neki italáldozattal áldozunk, miképpen cselekedtük mi és az atyáink és a mi királyaink és a mi fejedelmeink Júda városában és Jeruzsálem utcáin… mert akkor beteltünk kenyérrel és jó dolgunk volt és semmi rosszat nem láttunk.” (Jer. 44:15-17)

 

Ki lehet az az Istenség, akit még Jahwénál is jobban tiszteltek a Jeremiás korabeli zsidók? Honnan ered ez a tisztelet, mely az „apáink” - vagyis a tradicionális népi hagyomány - maradékaként található meg náluk?

 

A szakirodalom szerint (Masoretic Text, Targum) az „Ég királynője” szerepel így is: „”Ég csillaga”. Ebben az esetben tehát Istárra, a Vénuszra (Esthajnalcsillagra) vonatkozik. Mezopotámiában Őt a sumérok „Innana” vagy „Ninanna” néven emlegetik, Egyiptomban „Isis”, Karthágóban „Tanit” és a turáni népeknél „Ana-Hita” a neve. Ő a görög „Demeter”, „Aphrodite”, a római „Minerva” és „Vénusz”.

 

 

 

 

 

Az „Ég Királynője” a suméroknál

 

Ő a vallási főalak. Ő a „Szent Innana”, a „DIngir Ilama” - (Tündér Ilona), s hatalma még „Agadban” is tapasztalható, ahol szintén „Szent Innanaként” található néha „Istar” gyakori neve mellett.

 

A sumér pantheonban „Innana”  nevét a misztikus „negyven” nap után való feltámadása emlékére a „40-es” számmal is nevezték, így „Nin”-nek is írták. Ezt a nevet aztán a babiloniak „Ea” istenük kitalálásakor egyszerűen elvették „Innanától”. Az eltulajdonítás mitologikus spekuláció útján ment végbe. Vagyis „Innana” „Élő Fia”, „Dumu-Zi” (Tavasz), aki egyben az örök vőlegénye is és ebben a minőségben az akkád Isten „Ea” vette át a jogokat, mert hiszen a babiloni (semita, Hammurabi) vallásszemléletben „Ea” lesz „Dumu-Zi” apja. „Ea”-t mindenkor a papkirály helyettesítette és az „Ég-Királynő” földi helytartónőjével ünnepelte a tavaszforduló szent napját. Így szállt a négy ék, a „negyvenes” szám, a „Termékenység Istennőjének” titkos száma is „Ea” isten neveként az őt helyettesítő papkirályra.

 

Ez az az írásjel, mint „Ea” (azelőtt „Innana”) neve a „négy ék”, mely az esztergomi oroszlán testén is ott van.

 

A babiloniak „Ég-Királynőjének „Istar”-nak szent állata a „Sippora” - a galamb.

 

„Uruk” volt „Innana” szent városa, ahol a kultuszát a legmagasabb fokon végezték. Az Anya-Istennő imádatát megtaláljuk már a történelem előtti sumér időszakban is. „Úr” város kiásásánál az özönvíz előtti rétegekben találtak „madárfejű istennő” szobrocskát.

 

A vallásgyakorlatot mindenkor meg tudjuk állapítani a szimbólumokból, melyek fennmaradtak. A Nap-kultusz követőinek szimbóluma az oroszlán, mely a sumér Lu-ma-su-ban (a Zodiák sumér neve) a Nap Háza és az „Im-Dugud” (Turullu).

 

De a keresztény katolicizmus is megtartotta a régi szimbolizmust, a régi - sumér - formát, hiszen Mária mindenütt a „felkelő félholdon” áll. Az imádkozó hívő már nem tudja, hogy miért. De megint azt írom: Jól van ez így, hiszen Szűz Mária a testet öltött „Innana”.

 

Ennek a sok ezer éves, karizmatikus népi hiedelemnek az ismeretében merem állítani, hogy az Ister-Gam-i oroszlánok mostani megjelenése, a néphagyomány eltemetettnek vélt „Égi-Anya” (Il-Ama, Il-Ona) tisztelet szintén évezredes emlékének mostani felismerése, mind-mind egy-egy figyelmeztetés a magyarság hitvilági életében. Figyelmeztetés arra, hogy a Tudás Népe oltalmazója, védője és tanítója legyen a „Fény-Szűze” és a „Fény-Fia” együttes földi megjelenésével kinyilatkoztatott Igazságnak. Hogy kezünket jól összefogva, a szintén eggyé lett magyar lélek erejével, a mi országunkból kiűzzük a gonoszságot, a gyűlöletet hirdetőkkel együtt.

 

Mária Jézus megérkezte előtt 5000 évvel már él a gondoskodó Égi Édesanyában való Hit által és a sok bajjal küszködő ember az ő segedelmét kéri, miképpen azt - talán másik figyelmeztetésül - a Tatárlakán talált amulett írása bizonyítja. Mert véletlen lenne talán az, hogy az emberiségnek az Istenanyához intézett és leírt „első” fohásza szintén a Tudás Népének országában bújt ki a földből?

 

 Bemutatom az amulettet. Az ima, amit leolvastam róla (Badinyi) így szól: „Tur-Dis (Tordos) oltalmazója. A minden titkot ismerő Nagyasszony, Vigyázó Két Szemed óvjon Napatyánk fényében!”

 

Az amulett mellett talált 26 istennő szobrocska is az anyaistennő kultuszának, vagyis annak a hitnek a bizonylata, mely az örök Isteni Gondviselést az „Égi Édesanya” mindenkit elérő jóságának tekintette. Ez a hit pedig a magyari népek, a „nagy, hatalmas nemzetség” sajátja volt, amit a szkíták is vallottak. Ők a palesztinai Szkítopolisz alapítóinak utódai is, azok a galileai „gojimok”, akiket a zsidók üldöztek. A „Szkíta Szűzanya” fején olyan rozettát viselt, mint ami az oroszlánjainkon van Istar-Gam szentélyében.

 

A magyarországi marxista uralom alatt Istar-Gamnak a tizennégy oroszlánjából tizenhármat levakartak a falról „ismeretlen tettesek”. Tehát olyanok, akik ismerik a hagyományt, de akik az Égkirálynő - Szűzanya-Innana-Ilama - Mária hiedelem ellenségei.

 

 

 

Mária származása

 

Miként az ismert, a zsidóságnak is megvan a saját „Messiás-várása”, de ez abban különbözik a sumér-szkíta hiedelemtől, hogy a zsidóság politikai megszabadítót várt és vár ma is, akinek nem tartozéka az „Anya” és még kevésbé a „Szűzanya”, az „Égkirálynő”, az „Anyaistennő”, hisz a héber nyelvnek még szava sincs ez utóbbira. Ennek ellenére a júdai-kereszténység vallásfilozófiája és tanítása mégis mindent elkövet annak érdekében, hogy Jézus Édesanyját - Máriát - zsidó származásúnak hirdesse.

 

Jézus anyjának származása eddig egyszerű elintézést nyert azzal a „papi információval”, hogy „Mária zsidó volt”. Talán kutassunk együtt egyházi iratokban. Megtaláljuk Szent Jeromos (meghalt Kr.u. 420-ban) levelét, melyet Heliodoruszhoz intézett, és ebben azokat az adatokat, amelyeket az „Apokrif Evangéliumok” egyike, „Mária születéséről szóló könyv”-nek nevez. Ebben az I. fejezet így szól:

 

„Mária Názáretben született és az Úr templomában nevelkedett. Apját Joakimnak, anyját Annának hívták. Anyja is názáreti születésű volt, apja pedig Bet-Lehemi.”

 

A VI. fejezetben így olvashatjuk:

 

„A harmadik évben - a csecsemő idejének végeztével - elvitték a Szűzet az ő ajándékaival együtt az Úr templomába. E templom körül 15 lépcső volt a feljárat, tudniillik a templom egy magaslat tetején épült, és nem lehetett másképpen felmenni a templom kerületén kívül lévő szentélyhez, csak a lépcsőkön át… A gyermek érdekbeni törvényszerű szertartás teljesítése után a templomudvaron hagyták a Szűzet, hogy a többi hajadonokkal együtt legyen nevelve… a szülők pedig hazatértek.”

 

Nézzük, hogy mit mond a Biblia a „Magaslatok helyeiről”:

 

„Űzzétek ki akkor a Földnek minden lakosát a ti színetek elől és veszessétek el minden írott képeiket és minden öntött bálvány képeiket is elveszessétek és minden magaslataikat rontsátok el.” (4Móz. 32:52) - … „és elvesztem a ti magaslataitokat. És elpusztulnak oltáraitok és összetörnek Nap-oszlopaitok…” (Ez. 6:3-4) - „Elrontá az idegen istenek oltárait és a magaslatokat, a bálványokat eltöreté és az asérákat.” (2Krón. 14:4)

 

És így lehet végigfolytatni a bibliai idézeteket arra, hogy ezek a magaslatok és az azokon épült szentélyek nem a zsidó istenek templomai voltak, hanem a kánaáni és a zsidók előtti ősnépnek ősvallásához tartoztak. Nyugodtan mondhatjuk: a sumér vallás templomainak. Tehát a magaslatokon az ősi hitnek a templomai voltak és ezeket a zsidók lerombolták.

 

Ha már Máriát a magaslatokon lévő templomba vitték, akkor az semmiképpen sem lehetett „zsidó” templom, mert hiszen zsidó nőszemély csak a sátor pitvarába léphetett be, és nincs semmiféle szidó szentély, vagy templom, vagy egyházi közület, ahol nőket is tanítottak a templomban. Mária tehát csak az ősi hit templomában nevelkedhetett és ez ékes bizonyítéka annak, hogy sem születésileg, sem neveltetésileg zsidó nem volt, hanem galileai - azaz sumér.

 

A másik bizonyíték az, hogy „Názáretben csak Kr.u. 60. körül épül fel az első zsinagóga, „és a zsidó őstörténész - Josephus Flavius - Názáretet meg sem említi a zsidó települések és egyházközösségek között, minek következtében biztosra vehetjük, hogy Mária születésekor - Názáretben - sem zsidó vallási élet, sem zsidó templom - zsinagóga - nem volt.

 

Ha valaki „jó kereszténynek” vallja magát, akkor legalább azt kellene tudnia a saját Evangéliumából, hogy mit mondott Jézus akkor, amikor Őt a „Dávidi-vonalhoz” való tartozására vonatkozóan kérdezték a zsidók, és Jézus a 110. Zsoltárra hivatkozik, ahol „Dávid Urának mondja őt” és azt kérdezi vissza a zsidóktól: „Akkor mi módon fia neki?” (Lk. 20:41-44) -  De Jézus szava a 110. Zsoltárra való hivatkozással mást is mond. Ugyanis: ha Jézus magát nevezi „Dávid Urának”, akkor a zsoltárnak az a része is Jézusra vonatkozik, ami így szól: „Pap vagy Te örökké Melkizedek rendje szerint!”

 

Megerősíti ezt Pálnak a zsidókhoz írt levele, amikor Jézust ő is így nevezi: „Örökkévaló főpap a Melkizedek rendje szerint.” (6:20).

 

Tehát Jézus a melkizedeki nemzetségből származik, éppen úgy, mint Édesanyja is. Kutassunk együtt Melkizedek után.

 

Pál idézett levele „Salem” királyának nevezi, ugyanúgy, mint később Hieronimus is, de ő „Salemet” azonosítja „Szkítopolisszal”. Itt már a szkíta nemzetségnél vagyunk, tehát a paradicsomi szépségű és fekvésű Szkítopolisz vidékén élt és működött egykor Melkizedek a felséges Isten papja, aki - ugyanúgy mint Jézus - kenyeret és bort adott híveinek a saját isteni rendje szerint. - A görög mitológia úgy mondja, hogy „Bar-Kus”-t itt Szkítopoliszban nevelték fel a nimfák, és itt telepítette a híres szőlőültetvényeket. Hozzánk még közelebb hozza ez a mitológiai eset Szkítopoliszt, mert „Bar-Kus = Nimrud” görög neve. Így tehát Szkítopolisz „Nimrud” ősapánk városa volt.

 

Kutassuk csak ki azt is, hogy mi volt Szkítopolisz régi neve? - A Kassita (Kusita) időből származó „Amarna-szövegekben” így taláható meg „Bit-Sa-An” és Betlehem neve is, mellette így: „Bit-Lah-Mi”. (Bit-Sa-An = égarcúak háza, Bit-Lah-Mi = Fény Szűzének Háza)

 

 

 

 

A szkítopoliszi szkíták tehát magukat „égarcúnak” (mennyarcúnak) nevezték, éppen úgy, mint a Tarihi Üngürüsz szerint „Adzsemből”, azaz „Elamból” (ami az ékiratokon „AN-SA-AN” ékjelekkel van írva és az „égarcúak honát jelenti) … induló Hunor és Magor népe

 

Szinte csodálatos, hogy Jézus születési helye, mai kiejtés szerint: (Betlehem”, - az ékiratokon „Bit-Lah-Mi”, a „Fény-Szűzének otthonát jelenti, és ez a név is azt igazolja, hogy Mária valóban az „Istenvárás” próféciái szerinti megtestesült „Istenanya”, akinek küldetése az Istenfiúnak fogantatása volt, a földre rendelt természeti (isteni) törvények betartása és teljesítése szerint.

 

Miután pedig Mária születési helyét sem tudta az eddigi kutatás megállapítani, a Bit-Lah-Mi - kb. Kr.e. 1400-ban leírt névből az a logikus következtetés vonható le, hogy Mária, Jézus Édesanyja is itt született.  Azt is meg kell állapítanunk, hogy nyomozásunk egyre közelebb hozza Máriát az „égarcú”, „naparcú” nemzetséghez, és így a „magyari népekhez”. Ugyanis nemcsak az „Adzsemi” Nimrud-fiak népe nevezte így magát, hanem a „szabírok” is, hiszen ősi nevük „Sa-Pir” (zafír, ízzó pír - Aranyi), mely szó „naparcút” jelent. Nagyon fontos tehát Mária származásának a megállapítása, mert a szkíta „Melkizedek” nemzetségből való eredete (amire Jézus az evangéliumi írás szerint hivatkozik), így az összes „magyariakat” Mária és Jézus népéhez sorolja. A szkíta ősöknek utódja, a Mah-Gar - magyar, így a „Fény-Szűzének” - Máriának - a népe; és a nemzetségből való származás érthetővé teszi a „kajafási örökség”-ként máig mutatkozó „magyarirtást”, mert ma a magyar nép ennek a szkíta-melkizedek nemzetségnek az utolsó, és a Boldogasszonyhoz hűséges maradt hajtása.

 

Ne tévesszen meg senkit az, hogy a bibliai írások „Melkizedek-rendjét” említik. Kifejezetten hangsúlyozzák azt, hogy „ez nem zsidó”. A népeknek saját vallásuk volt és a „Melkizedek rendje szerinti papság” a szkítáknak a vallása szerint vezette a szkítákat a Fény Szentháromsága felé. Ezért kapta meg már jó régen a Bit-Lah-Mi (Betlehem)  a „Fény Szűzének otthona” nevet, mert a próféciák ide várták a Földre jövő Istenfiú földi édesanyjának megszületését. És így is lett.

 

[Amikor a „próféciákat” említem, elsősorban a sumériai „Mari” város sok ékiratos jövendölésére gondolok, melyek „egy emberben megjelenő isteni látogatást említenek”. Hasonlóképpen szól az „Uruki Orákulum”, mely az „Istenanya” látogatását említi (Kr.e. 2. évezred); - és hasonló Kr.e. 2. évezred közepén írt próféciákat találtak a palesztínai „Ugaritban”] (Ugarit = Hungarit - Aranyi).

 

Jézus Urunk tanításának ismeretében még azt a nagyon fontos adatot kell kiemelnem és hangsúlyoznom, hogy Melkizedek nevét is megtaláljuk a Kassita-kusita időkből származó ékiratokon, ugyanazon a nyelven, ahogy „Bit-Sa-An” és „Bit-Lah-Mi” neveket, így: „Milki-Ilu” = az ’Igazság Istene’. Jézus nevezte így az Atyát, aki Őt a Földre küldte.

 

Mária és Jézus idejében a Galileában lakó nem sémi népek között meg kell említeni azokat a sumér utódokat, akiket a „nagy asszír király telepített Galilea és Szamaria (Szarmata - Aranyi) földjére az elhurcolt izraeliták helyett Babilonból, Kutából (Kút - Aranyi), Hamathból (Harmat - Aranyi) és Sefraimból (2Kir. 17:14)

 

És itt egy nagyon fontos adatot szolgáltat részünkre a nagyhírű orientalista tudós - W.F. Albright -, aki Sefraimot azonosítja Sipparral, ahonnan Werner Keller szerint a párthiai mágusok érkeztek Jézus bölcsőjéhez. Ezek a népek megtartották régi hitüket, a fénytisztelő mágus vallást úgy, miként a zsidó-kereszténység vallásos imái mondják: „a Melkizedek-rendje szerint”.

 

 Így nem csodálkozhatunk azon, hogy Jézus korában még létezik a Genezárath-tó partján a mágusok városa Mag-Da-La is, ahonnét - mint mondám - A Mária Magdalénának nevezett Mária Magdala is származott.

 

Kutatásunk során tekintetbe kell venni azt a tényt is, hogy Mária és Jézus születésének idején a Pártos birodalom hatalmának tetőpontján van és területe nemcsak az Eufrátesztől az Indus folyóig terjed, hanem a héber hagyomány által Galileának nevezett terület és Szamaria is hosszú ideig pártos fennhatóság alá tartozik, „Adiabene” néven. A Pártos birodalom uralkodói támogatják Heródessel szemben a zsidó makkabeusok utolsó leszármazottját, a Hasmoneus-dinasztiát.

 

Történelmi áttekintés:

 

Kr.e. 60-ban Rómában megalakul a triumvirátus: Cézár, Pompeius és Crassus vezérlete alatt, s megtámadják a Pártos birodalmat, de Carrhae-nál (Harran) a pártos sereg tönkre veri a rómaiakat és seregeiket megsemmisíti. Az Eufrátesztől nyugatra eső területek, beleértve Galileát és Szamariát is, pártos fennhatóság alá kerülnek, és ez az „Adiabene” tartomány, az oda kinevezett Adiabene nevű pártos királyi herceg után, akinek kormányzói titulusa Pa-Kur (a hegyvidék ura), a biblikus írásokban „Pacor”.

 

A Pártos birodalom királya - Bazapran - Kr.e. 42-ben meglátogatja Adiabene tartományt, „Nakeb Adiabene” pártos herceg, kormányzó és „Grapte Kharax” (Kharax = Krux = Körös - Aranyi) pártos hercegnő házassági évfordulója ünnepére. Ugyanebben az időben megerősíti a zsidó Hasmoneus-dinasztiához tartozó „Antigonosz” (Mathatias) fiát „Arisztobulo” néven Jeruzsálem királyának és szabad vallásgyakorlatot biztosít a zsidóknak.

 

A párosok annyira ellenzik a Róma által támogatott Heródes uralkodási szándékát, hogy Heródes testvérét, „Phasaelt” és apját „Hirkanoszt” fogságba vetik, Heródes pedig Rómába menekül.

 

Róma: Heródest nevezik ki Jeruzsálem királyának, és Kr.e. 39-ben a római légiók partra szállnak a szamariai tengerparton Joppában. Marcus Antoniusz (Kleopátra jegyese) a sereg fővezére, de a pártosok hadserege ismételten legyőzi a római seregeket és Antoniusz is a csatatéren marad, holtan. De két év múlva Heródes, délről, „Idumea” felől mégis elfoglalja Jeruzsálemet, nagy vérengzést végezve a zsidók (szadduceusok) között. Galileába is be akar törni, de már Szamariában fegyveres ellenállással találkozik, tehát egyességre törekszik és ezt éppen a pártos kormányzó, „Adiabene” herceg útján éri el.

 

Német kutatások megállapították: „Adiabene hercegnek és feleségének Grapte-Kharax pártos hercegnőnek házassága gyermektelen volt. Egy Ananias nevezetű zsidó kereskedő, akitől sok holmi között az ékszereket is vásárolták, rávette őket arra, hogy vegyék fel a zsidó vallást, imádkozzanak Izrael istenéhez - Jehovához - aki majd biztosan megáldja őket gyermekkel” - a rábeszélés sikerült és Adiabene herceg a zsidó vallásban „Joakim” és felesége Grapte-Kharax hercegnő „Anna” nevet kap. Mint Josephus Flavius írja: „Jeruzsálemben palotát építettek az Adiabene hercegek és évi jövedelmük egyharmadát a jeruzsálemi templomnak adták, a másik egyharmadok pedig szétosztották a zsidóság szegényei között.” - Azonban csaknem húsz évi zsidó hitben való várakozás után sem született gyermekük.

 

Ekkor a jeruzsálemi zsidó templom főpapjai arra akarták rávenni a náluk is csak „Joakim” néven ismert Adiabene herceget, hogy váljon el feleségétől és vegyen magához egy zsidó asszonyt, akitől majd lesz gyermeke. Adiabene herceg azonban szerette feleségét és mind a ketten szakítottak a zsidósággal és visszatértek régi hitükre. Adiabene herceg feleségét rábízta a Genezáret tava mellett lakó unokaöccsére, aki szintén az Adiabene családból származott, és miután a vidék halászatának felügyelőjeként működött „Usef" nevéhez hozzákapcsolták a foglalkozási nevét is és "„Usef Pandar” (Pandúr, azaz felügyelő - Aranyi) néven volt ismert. Adiabene herceg pedig Párthiába utazott és ott felkereste a mágusok főjét, akit gyermekkorától kezdve ismert, hiszen tőle is kapott oktatást. (Itt meg kell jegyezni, hogy a párthiai „mágus központ" Sipparban volt, tehát Adiabene herceg is Sipparba ment.) - Adiabene herceg töredelmesen bevallotta, hogy csaknem húsz éven át imádkoztak Jehovához és minden „templomi áldozatban" bőkezűen részt vettek és mégsem adatott az Isten nekik gyermeket. a főmágus így felelt:

 

„Mit mi magunkért és másokért, vagy mások értünk tehetnek, azt az örök Fényben tündöklő Isten sohasem fogja helyettünk megtenni. Erőt, képességet és intelligenciát kaptunk Tőle azért, hogy társai legyünk a Teremtés Rendjének megtartásában és terjesszük, gyakoroljuk, a Tudás Fénye által az Ő dicsőségét.

 

Feleséged - Grapte hercegnő - családja generációkon át szellemi és testi egészségben élt. Vidd el őt ’Ywissa’ nevű mágus-asszonyhoz, aki a gyermektelen asszonyokon való segítésben a legjobb orvosunk - és meglátod, hogy feleséged - Grapte hercegnő - majd szülni fog, hiszen évei szerint még alkalmas a gyermekáldásra.”

 

Adiabene herceg így szólt: „Atyám jó barátja vagy. Tanácsodat megfogadom és ígérem, hogy ha Istenünk megáld minket gyermekkel - legyen az fiú vagy leány - Istenünk szolgálatára fogom adni őt ”…és vittem magával feleségét Ywissahoz. És minden úgy lett, amint a Sippar-i főmágus mondta. Egy év múltán megszületett Grapte hercegnő leánya: Mirijam-Mária. (A fentiek megtalálhatók Wehrli-Frey: „Jesat Nassar genennt Jesus Christus” /Drei Eichen Verlag, München, 1965. - című könyvben, ahonnan a mellékelt Jeruzsálem térkép is át lett véve.

 

A német szerző igyekszik Mária és Jézus „árja” származását bizonyítani azon az alapon, hogy Párthia a Kr.e.-i 350. év körül létezett „Nagy Sándor birodalmának tartománya” volt, és így - szerinte - a „párthusok = árják”. Nem veszi figyelembe azt a történelmi valóságot, amit „Sebeos” (Sebes - Aranyi) ír le: (Heraclios történetei című írásának 10 oldalán /1850. Konstantinápoly) a következőképpen:

 

„Antiochus országlásának 14. évében a pártusok lerázták a macedónok igáját és az euthaliták (fehér hunok) királyának fia lett uralkodójuk, kinek nemsokára Kelet- és Észak-Ázsia minden népei meghódoltak.”

 

Tehát Mária és Jézus születésének idején már a pártusok azonosak azokkal a népekkel, akiket a történelem Daha, Szaka, Masszagéta, Szarmata, Szíkta és Hun néven ismer. Vallásuk pedig egyöntetűen az úgynevezett „mágus-hit”, vagy sokak által Zoroaszter „fénytisztelő” szertartása, magaslatokra épített templomokkal, ahol a „Fény Szűze” (Inanna, Istár, Astarte, Astoret, Anahita) és a „Fény Fia” (Bál, Mitra) felé irányulnak az emberi könyörgések. - Tehát a Galileának nevezett Adiabene tartomány őslakói és a keletről jövő pártus-mágusok vallási felfogása és hiedelme azonos és messzire kirekeszt magából minden júdaizmust.

 

De az Adiabene királyi családra vonatkozóan van zsidó tudósításunk is. A talmudi kort követő időben jelent meg a júdaizmus egyik irodalmi terméke, a mi Urunk Jézus Krisztust gyalázó irat, „Toledot Jesú” címmel. Ennek egyik héber alcímre: „Jézus és Helen császárnő története”. Ebben a zsidó szerző hivatkozik az „Adiabene királyi családból származó Helena királynőre, aki Jézus rokona lévén, meg akarta menteni őt a keresztre feszítéstől.”

 

 

 

 

A fenti térképet átvettem az 1755-ben, Svájcban kiadott „Zwingli Bibliából”. Itt a 67. számmal van megjelölve a „Grapte-Kharax pártos herceg család (Mária édesanyjának) palotája, akinek a sírját a 2148. szám mutatja” - Ez a térkép annak is bizonyítéka, hogy az ún. „Zwingli-féle reformáció tagadta Máris és Jézus zsidó voltát, és éppen ez volt az ok, hogy „kitértek” a római júdai-kereszténységből és a kereszténységet „reformálni” (átalakítani) akarták, minden júdaiság elhagyásával.” És ne felejtsük el az évszámot: Kr.u. 1755! Azóta azonban a júdai-kereszténységnek sikerült véglegesen eltüntetni ezt a „reformációs” törekvést.

 

Kiderült tehát, hogy a Pártos birodalom királyai nemcsak a biblikusan Galileának és Szamariának nevezett területekre, hanem Júdeára és így Jeruzsálemre is kiterjesztették hatalmukat; hiszen éppen Heródessel szemben Aristobolo „Hasmoneus II.-t” teszik meg Júdea királyává és Heródes apja és testvére a Galileának nevezett Adiabene tartományba mennek tárgyalni Adiabene herceggel, aki ott pártus helytartó volt. Teljesen érthető tehát, hogy Jeruzsálemben is volt palotájuk.

 

Az Adiabene családról a „Toledot Jesú” című szövegben ez olvasható:

 

„Adiabene Helen királynőnek volt egy Mirjam nevű, szűzhajadon rokona, akinek igen nagy vagyona és földbirtokai voltak. Mellette állt az Adiebene családhoz tartozó Yusef Pandar nevű fiatalember rokona, aki szintén nagyon gazdag volt, de anyja nem származott királyi vérből”

 

 

 

 

Ez a gyönyörű „istennő" kozmikus sisakot visel és pontosan olyan testhezálló ruha van rajta, mint amit ma viselnek az asztronauták. hátsó nézetben látjuk, hogy sisakja a vállán nyugszik, tarkóján egy doboz van, melyhez egy kábel kapcsolódik. kezében egy 5 cm falvastagságú korsót tart. homlokán két, szarv alakú  végződése van a sisakjában. ennek a neve "sugára". az írástudók úgy mondják, „Ez köti össze az Istennőt az égiekkel". átlátszó ruhájának sumér neve „Pala" - (azaz palást - Aranyi). A szobor anyaga mészkő. a kifaragási technika ismeretlen, hiszen a véső tördeli és repeszti a mészkövet. A szobor becsült kora 2.500-3.000 év.

 

Érdekes itt összevetni a talmudi szöveggel ezt az adatot, ugyanis ott a „Pandarhoz” hasonló nevet olvashatunk Jézussal és Máriával kapcsolatban. Íme a szöveg a „Sanhedrin 67.1. lapról:

 

„Így cselekedtek Satheda fiával, s fölfeszítették húsvét előestéjén.” Hogyan Satheda fiát, hiszen ő Pandera fia volt?... Az anyjának férje volt Satheda, s az ágyasa volt Pandera … az anyja Mirjam (Mária) volt a hajfonogató. Ezt a nevet így magyarázták: Satha-da, azaz hűtlen volt a férjéhez.

 

Minket most ebből a gyalázatos írásból csak az érdekel, hogy a Talmud is emlékezik egy „Pandar” nevű férfire „Pandera” változatban. A „Toledot”-ban is említett Yusef-Józsefnek „Pandar” neve = foglalkozásának megjelölésével - melyet a római terminológia szerint „procurátornak” fordíthatunk (Semmi értelme a „fordításnak”, hiszen adja magát magyarul ”pandar”  = „pandúr” - Aranyi), akinek feladata nemcsak a rendre való felügyelet, hanem az engedmények (koncessziók) adása, adóügy, stb. is. „Pandar” arámi nyelven jelenti ezt. (És ezek szerint magyarul is! - Aranyi)

 

Minden bizonnyal mondhatjuk tehát, hogy „Yusef-József” nevű Adiabene hercege, min Pandar (prokurátor) volt Mária mellett. És nem Jeruzsálemben, hanem a Galileának nevezett Adiabene pártos tartományban.

 

„Mária szülei már nem élték meg gyermekük felnövekedését és így Mária volt az egyetlen örököse a galileai (Adiabene-i) földbirtokoknak, és egyéb javaknak. Máriának volt egy nagynénje, valószínűleg édesanyjának húga, Tryva, aki nem volt zsidó hitű, Jeruzsálemben lakott és vele tartott Mária szoros rokoni kapcsolatot.”

 

Így Adiabene Helen királynő és Grapte-Kharax Tryva hercegnő létezésével a két jeruzsálemi palota is lakókat kap felderítésünk szerint.

 

 

 

Hol és milyen templomban nevelkedett Mária?

 

Az egyházi, ún. „Apokrif Evangéliumok” egyike, az Evangélio de Pseudo ál, nem hivatalos) Mateo vagyis „Máté nem hiteles evangéliuma” így ír:

 

„Mikor Mária 3 éves lett, szülei elválasztották maguktól. Azután a templomba vitték és a templomnak - leányuk nevében - nagy adományt adtak, hogy azokkal a szűzekkel élhessen együtt a templomban, akik ott lakoztak, az éjjelt és nappalt Isten dicséretére fordítva. Ahogy a templomhoz érkeztek, Mária olyan gyorsan ment fel a templomkapuhoz vezető ’tizenöt’ lépcsőn, hogy nem is nézett vissza és semmi búsulást nem mutatott szülei után.” (IV. rész)

 

Ha aztán tovább olvassuk ezt az apokrif evangéliumot, írója érdekesen Salamon templomába helyezi Mária és a többi szűzek nevelését. A mai bibliai régészet kiásta Salamon templomát Jeruzsálemben, és meg is állapították róla, hogy ez szintén „Pogány” és nem a zsidó vallás temploma volt. A Jeruzsálemet látogató turistáknak érdekes valóságként mutogatják „Salamon pogány templomait” az Olajfák hegye alján és az idegenvezető így mondja: „Ezeket Salamon királyunk építette pogány feleségei isteneinek, de Jézus idejében nem voltak használatban” - Hát akkor Mária semmiképpen sem nevelkedhetett itt és „Máté titkos evangéliumát” a valóság cáfolja meg!

 

Továbbii párhuzam:

 

„Abiatar nevű zsidó főpap kéri a templomi tanácsot, hogy Máriát adják ki neki, mert az ő fia akarja feleségül venni.”

 

Végül egy konfúzos történetet ismertet, ahol a templomban sorshúzást végez vesszőkkel ez az Abitar. Megjelenik Isten angyala is neki, és azt mondja, hogy a legrövidebb vessző tulajdonosára bízza Máriát. Ez a „tulajdonos” pedig nem más, mint a Júda nemzetségbeli József.

 

Eddigi nyomozásunk eredményeképpen mondhatjuk, hogy van: „két Józsefünk” és még nem tudjuk, melyik templomban nevelkedett Mária.

 

A jeruzsálemi Salamon-templom elesik. Keresni kell a „magaslatok templomai” közül egyet, amely számításba jöhet. Menjünk a Galileának nevezett Adiabene tartományba. A biblikus teória Názáretet említi Mária állandó lakóhelyéül. De ezzel a Názárettel is baj van, ugyanis Josephus Flavius , a zsidó történetíró nem említi meg Jézus idejében létezőnek. - M.F. Albright angol kutató megállapítja, hogy eredeti Jézus-korabeli neve Mag-har-ret (Magyarrét - Aranyi) és csak bibliai átalakítással lett Názáret.

 

Ettől a Mag-har-rettől csak öt kilométerre van az igazán magyarhangzású Tábor-hegy.

 

Forrai Sándor írja: Maghar egyúttal dél-palesztínai város és a tudomány még további három Magharet földrajzi nevet ismer, valószínű, a szabír-magyarság révén.” (Talán a Maghar lehet „Mah-gar” is, mint sumér-arámi nevünk.)

 

Lehetséges, hogy Mária „magaslati temploma” éppen a Tábor-hegyen volt, de a Kármel-hegy is szóba jöhet.

 

A Pseudo Máté evangéliumának az a kitétele, hogy „Mária különösen ügyes volt a fonálgyártásban” talán Szkítopoliszra utalhat. Talán éppen a szkítopoliszi „pogány” templom lehetett az, ahonnét Jézus kikorbácsolta a kufárokat. Ugyanis éppen Josephus Flavius írja, hogy a zsidó kereskedők sokszor elözönlötték a gazdag Szkítopolisz várost, a jó üzlet reményében. Mellesleg éppen Szkítopoliszban alakul meg Jézus feltámadása után az első Jézus-hitű egyház is. Hívői közt nincs zsidó, csak az őslakos arámiak; és igehirdetésük és liturgiájuk is arámi nyelvű.

 

A zsidók Babilonban megismerték azt a sok titkot, mely az „égilakóknak” a Földre érkezésével volt kapcsolatban, és a káldeusok (sumérok) ezeket a „látogatásokat” a Nibiru égitesthez kapcsolták.

 

Érdekes a zsidók istenhite is, hiszen: A zsidók csak a babiloni fogságtól kezdve tisztelték Jehovát, mert a fogság előtti időben az „Ég-Királynőhöz” imádkoztak,s így bizonyítottnak vehetjük azt, hogy a jahweizmus a babiloni fogság szüleménye. (Jer. 44:15-17)

 

Máriát és már a feltételezetten születendő fiát is a titkosan kezelt „jahwei misztérium” ellenségeinek nyilvánította a papi testület. Tehát már Jézus Édesanyját is „szemmel tartották”, és csak Mária nevelését és kiképzését végző mágus-papoknak és mágus papnőknek köszönhető, hogy a zsidóság előtt Mária életének körülményei titokban maradtak mindaddig, míg el nem érte azt a tudást és azt a kort, mely képessé tette őt arra, hogy a nyilvánosság elé lépjen.

 

Mária nemcsak képzett máguspapnő volt (tehát gyógyító és lelketadó), hanem valóban Isten lányaként járt a Földön.

 

 

 

Hogyan lett Adiabene József Pandarból zsidó József, az „ács”?

 

Galileát csak a zsidók hívták „Galil hag Gojim” néven, megkülönböztetésként és jelezve, hogy az a „gojok” (nem zsidók) hazája. Abban az időben a Pártus birodalomhoz tartozott, mint „Adiabene tartomány”, de a nem zsidó (gojim) „arám” lakossága, a saját nyelvén „magharet” elnevezést használt ennek a területnek a megnevezésére és így találjuk a qumrani írásokban is. - Így az ottani pártus „prokurátor” - Adiabene József - is „József Pandar Magharet” néven volt ismert. Ez volt a hivatalos neve. (József, Magyarrét Pandúrja - Aranyi)

 

A zsidók igyekeztek mindent kicsúfolni, ami nem tartozott az ő hatalmuk alá és héber „csúfnevek” segítségével tették ezt, melynek ékes példája éppen a „galil hag gojim”, vagyis Galilea. Így a pártusok „maghareti” prokurátorával ugyanezt tették, akinek hatáskörébe nemcsak a halászati, termelési kiváltságok kiosztása, hanem a fakitermelés és a kitermelt faanyag felhasználásának szabályozása is beletartozott. Így a héberek „maghar” helyett „naggar”-t mondtak és a prokurátor „Jozsef Pandar ibn naggar” néven „naggar fiának” csúfolták. Így lett aztán „magharet”-ből „naggaret” és innen ered a kései „Nazaret” elnevezés?

 

Idézet a Talmud (50.b. lap):

 

„… az erről folyó vitában Jirmeja és Szeseth rabbik azt mondják ’Én nem vagyok -naggar-, sem -naggar fia-, de azért megmagyarázom ezt a dolgot, …. ez a ’naggar’ szó eredetileg ’asztalost, ácsot’ jelent…-”

 

A zsidó „evangélisták” tehát csakis innen vették az „ács” Józsefet, és ügyesen kitalált bibliai „meséjükben” zsidó ácsmesterré változtatták Mária védelmezőjét és választottját, herceg Adiabene József Pandart.

 

 

 

A merénylet, Mária házasságkötése, Gábriel

 

A „zsidó legenda”  közli, hogy „Mária szülei nem érték meg lányuk felnövekedését.” - Nem tudjuk, mi lett velük, de a Heródest övező hagyományok azt sejtetik, hogy a Pacor(Pa-Kur)-nak nevezett galileai helytartó Heródes „útjában” volt. Így valószínűleg Mária szülei Heródes áldozatai lettek (mint későbben felesége és két fia).

 

Máté Pseudo (talán „titkos”) evangéliumában azt olvastuk, hogy „Abiatar nevű zsidó főpap kéri a templomi tanácsot, hogy Máriát adják ki neki, mert az ő fia akarja feleségül venni.”

 

Ebből a szövegből tovább idézve, egy összejövetelről ír, ahol rabbi Seth felesége így beszél:

 

„Jóságodat mindenki ismeri drága Mirjam. Tudjuk, hogy te mindenkin segítesz. Az én fiam szeretne tőled nagy segítséget kérni, de ügyetlen a szavak mondásában, hát kérését ’írásba’ foglalta és most azt szeretné neked átadni.”

 

„Hát adja ide!” - mondta Mária.

 

A „rabbigyerek” már nyújtja is a papírt, a két tanú hátulról előre ugrik készültségbe. Mária éppen nyúlni akar a „kérvény” után, amikor Heródes felesége megfogja kezét és így szól hozzá:

 

„Ne érintsd meg ezt a papírt Mária, mert ezek csalók. Az nem ’kérvény’, hanem egy házassági szerződés, melytől soha meg nem tudsz szabadulni, ha ezt a papírt megfogod, és vagyonod felett ez a Yohanan rendelkezik.”

 

Mária mezeit a szíve felett összekulcsolta és felháborodottan így kiáltott az előtte álló rabbi családra és a két ismeretlenre: „Azért jöttetek, hogy kihasználva jóindulatomat, engem a csalárdság hálójába fogjatok hazug szavaitokkal és gonoszul tönkre tegyetek? …Azonnal távozzatok innét és sohasem akarlak látni még egyszer titeket!”

 

De amikorra elhangzottak Mária szavai, már mellette állt Pandar József herceg, aki aztán „eltávolította” ezt a csaló és aljas társaságot a palotából. Ugyanis rabbi Seth rögtön a zsidó hitű Helena királynőhöz futott és követelte fia „Mekkadesh házasságának” érvényesítését, azt állítva, hogy Mirjam kezébe vette a papírra írt házassági szerződést és a két tanúra is hivatkozott. Helena királynő azt mondta neki: „Hozd ide a két tanút!” - Hát kereste ezeket az egész papság, de „eltűntek” Jeruzsálemből és így Helena Heródes feleségével Mariannéval, Saloméval és Tryvéval tanácskozva közösen megállapították, hogy Mária a zsidó környezetben állandó veszélynek van kitéve, szükséges hogy válasszon maga mellé egy férfit oltalmazóként.

 

Szerencse, hogy Adiabene József Pandar herceg is részt vett ezen a megbeszélésen és miután Mária hallani sem akart arról, hogy őt „férjhez adják” - József Pandar azt javasolta, hogy a Pártos birodalom uralkodójától kért oltalmat Mária részére. - Helena megijedt erre és azt kérte, hogy vonják be a tárgyalásba Mária gyermekkorától vele lévő tanítóját, akit mindenütt csak úgy neveztek: „Hanna a női próféta.”

 

Félrevonultak Hanna és Mária, majd a tanácskozásuk végén Hanna így szólalt meg: „Jer Isten leánya, tegyünk meg mindent, amit meg kell tennünk Istenünk akaratának teljesítésében! …És aztán, anélkül, hogy Máriával előre megállapodtak volna szóban, az ő lelküknek egyessége szerint, a leghatározottabb hangon a következőket közölte az egybegyűlt tanáccsal:

 

„Mária a hatalmas Mindenható kiválasztott leánya köszöni a jó tanácsokat és most azonnal fog választani magához illő oltalmazót.”

 

Hatalmas csend követte szavait és Marianne két fia, a két Heródes herceg szinte lábujjhegyen surrant be a terembe. És Mária így szólt:

 

„Drága rokonaim és hűséges barátaim, akik az én javamat akarjátok! Fogadjátok elhatározásomat szeretettel és jósággal, amikor itt, a színetek előtt kijelentem, hogy ’Én, Mária - Adiabene Nakeb herceg és Grapte-Kharax hercegnő leánya - a Mindenható Isten nevében felhatalmazom, választom és kérem atyai ágú vérrokonomat, Adiabene József Pandart, hogy oltalmazóm legyen és megvédjen engem minden ellenségtől. A ti jelenlétetekben adom kezemet neki megbecsülésem és meghatalmazásom jeléül’” - és kezét nyújtotta József Pandarnak.

 

József Pandar a beállott csendet azzal törte meg, hogy Mária elé lépett, megfogta a feléje nyújtott kis kezecskét, megcsókolta, aztán a fejére tette azt és térdet hajtott Mária előtt e szavakkal:

 

„Nem vagyok méltó drága Mária erre a nagy tisztességre. De elhatározásodat isteni rendeltetésnek veszem és fogadom, hogy egész életemben hűséges szolgád és oltalmazód leszek. mindenható Istenünk segítsen minket!”

 

„…Abban a tartományban, ahol én vagyok a „Pandar’ Máriát biztos oltalomban tudom részesíteni. De itt Jeruzsálemben, annak ellenére, hogy idegenek vagyunk, a zsinagóga törvényei ránk is érvényesek. Meg akarok előzni minden olyan meglepetést, mint amilyen rabi Seth fia részéről érte Máriát. Ezért most ugyanazt a ’Mekkadesh házassági” szerződést kötöm meg Adiabene hercegnővel, mint amit rabbi Seth fia akart csalással véghez vinni, és felkérem Júdea királyának, Heródesnek a fiait, legyenek tanúi ennek a házasságkötésnek.”

 

„…Adiabene hercegnő, Mirjam! Íme átnyújtom neked azt a szerződést, melynek erejével, a helyi - jeruzsálemi - templom törvényei alapján hites feleségemnek veszlek. Vedd át a szerződés iratait!”

 

„…Rabbi Simon, felkérlek, mint  a zsinagóga hercegét és főjét, hogy ezt a házasságot saját kezűleg vezesd be a templomod jegyzőkönyvébe!”

 

Most, jó kétezer év után meg kell állapítanunk azt, hogy József Pandar valóban jól vigyázott az Isten-lányára, Máriára és nagy előrelátással elejét vette minden zsidó merénylet lehetőségének.

 

Átkutattam az összes zsidó hagyományt (Badinyi). Legendát, a talmudi irodalmat is, de ennek a zsidó József nevű ácsnak nyomát sehol sem leltem. Annál többet találtam az „Adiabene-k kigúnyolására” amiből azt következtettem, hogy Mária és Jézus ehhez a családhoz tartozott, tehát Mária oltalmazója és törvényes férje herceg Adiabene József Pandar volt. - A zsidó Józsefet egyedül két zsidó evangélista Máté és Lukács - teszi a történelembe.

 

Elutaztak hát. Mária Beth-Sha-An-ban maradt Hannával és József Pandar a munka útjára akart indulni. De Máriát és Hannát nagy meglepetés várta a Beth-Sa-An-i gyülekezetben, mert nagytekintélyű látogató érkezett ide, aki Máriát kereste. Lukács evangéliumában ekképpen van írva: „…elküldeték Gábriel angyal Istentől Galileának városába, amelynek neve Názáret, egy szűzhöz” ..(Lk.1:26-27)

 

A „Gábriel” név beletartozik az ún. „mágus hagyományba”. Ugyanis a Pártos birodalomban, az Eufrátesz partján fekvő „Sippar” városban lévő mágusközpont főmágusának neve volt „Gábriel”.

 

Az ékiratos írás szerint GAB = „’keb”-el - RI = ri-an (szakadni, rianni valahonnét) és EL = Isten. Gab-Ri-El jelentése tehát: „Istennek a kebeléből származó” - És Gábriel volt az a nagytekintélyű látogató aki Máriát jött köszönteni szkítopolisz-Bethshaan-ba - Sippar városából. A fehérhajú, igazszemű Gábriel-atyát nyugodtan nevezhetjük isten földi követének - ha úgy tetszik - Isten földi angyalának is, mert lényéből sugárzott a magasabb dimenziók ereje (küldött, azaz angelos, vagyis angyal - Aranyi).

 

Gábriel szavait őrizte meg az emlékezés és a Máriához való közeledésének módját:

 

„Életem legboldogabb útja ez Mária, hogy Hozzád jöhettem és közölhetem Veled a rám bízott isteni üzenetet, a Titkok titkát. - Hatalmas Istenünk mutatta ezt meg nekem az ’Ég könyvében’, ahol az a rész, ahol a Te csillagaid vannak, - most már a Te hívatásodról, a Te küldetésedről beszél, mert ’Újhold sarlója fénylik a Hajnalcsillag lábai alatt és az Igazság bolygója koronázza be őket.’ Te vagy a földre szállt szűzi Hajnalcsillag és méhedben fogant az Újfényt hozó Istenfiú, akinek földi anyja leendsz. Érezned kell lelkedben Istenünknek ezt a rendelését, mert Benned éled az Isten-Fia a földi emberré levés törvénye szerint.

 

De csodával fog méhedből e világra jönni, hogy beteljesedjen Isten azon ígérete, hogy ’Szűz-Anyától fog születni, éppen úgy, mint az öröktől fogva lett.” Születésének napjára ideér a Földön kívüli Párduc-csillag is, hogy az Isten-fia földre szállását jelző bolygók fényét - eddig soha nem látott módon - erősítse.”

 

Gábriel szavaiban két érdekes dolgot fedezhetünk fel:

 

Egyik: „Mária csillagainak” a leírása.

 

Másik: a „Párduc-csillag” említése. Ez a „Nib-Iru”-ra vonatkozik. „Nib” = „párduc”, az ősi káld-sumér nyelven. De a „talmudi irodalom” Jézust többször „rabbi Ben Panther”-nek hívja, mert a zsidók őt a „Párduc-fiának” (Nimrud-Fiának) tartották.

 

 

 

Gábriel - a Sippar-i főmágus

 

Gábriel szavai azt jelentették, hogy sok ezeréves „Isten-várás” után eljött „az idők teljessége”.

 

Ennek az ősi káld-sumér városnak romjai a mai „Sippar” nevű hegyen voltak, Babilontól 70 km-re. Az öbölháború (1991) előtt még 5 évvel látogattam meg ezt a helyet Bíró András, aki így írta le, amit látott: „A hegy felső 15-20 méter vastag rétege üveggé van égve, valamilyen ismeretlen eredetű és szinte elképzelhetetlen energiájú hő-tűz hatás következtében. Ennek az üvegrétegnek a kiterjedése kb. 100 x 100 méter lehet.”

 

Az öbölháborúban az USA bombázta mindazokat az iraki helyeket, ahol radioaktivitást detektáltak a tökéletesen működő műszerek. Így kerültek bombázásra a hajdani „Sippar” romjai, ahol Bíró András a 100 x 100 méteres kiterjedésű és 20 méter vastag, ismeretlen eredetű hőenergia által képezett üvegréteget találta. Felmerül a kérdés, hogy az „örök tűz” városában, a „tudományt” őrző, bölcs sumér mágusok birtokában nem létezett-e valamilyen „radioaktív anyag”, amely - ott a romok alatt - még ma is „sugároz” és azt detektálta az USA légiereje?...

 

„Sippar” tehát „Én-Lil” városa volt, akinek földre szállása évezredes ígéretként élt a hiedelemben. Igen nagy dolognak kellett tehát történni ahhoz, hogy Gábriel elhagyja helyét - Sippar - lés Bethshaanba jöjjön. Ugyanis ebben az időben is Sippar volt a már 250 éve létező és nagyszerűen megszervezett Pártos birodalom államvallásának, az ún. „mágus-vallásnak” a központja. A mágus vallás hívői mindnyájan „arám” anyanyelvűek voltak, már születésüktől fogva. Nézzük, mit tudunk az arámi nyelvről.

 

 

 

Az arámi nyelv

 

„Ar-am” ...káld-sumér szó, jelentése: „Anyai nép” (lévén, Ár = népáradat és Am = anya. ugyanígy „Ar-ab” = „apai-nép”, „anyajogú”, ill. „apajogú”. ) Az „arám” nyelv a káldeusok nyelve, mely a ma sumérnak nevezett nyelvnek fejlődött, de ugyanazon ragozással rendelkező formája. A sémi népek is átveszik, mert pl. az asszír korszakban (Kr.e. 1206-605) egész Asszíria hivatalos nyelve, mint a „sumér” nyelv dialektusa és jobban ismert, mint az akkádok nyelve.

 

Mondhatjuk, hogy ez az a nyelv, amit az ékiratok szerint Ku-Mag-Gar-Ri-Es-Mád, vagyis a Duna-medence - a Kaspi-Aral-térség - a Kaukázus és Mezopotámia-Palesztína területén települt őshonosok beszéltek és ne zavarjon meg senkit az, hogy ezeket görögösen „szkíta” néven ismerik a történetírók.

 

A Qumrán-i tekercsek nyelve is ez, és a Pártos birodalomból (Hatra, Babilon, Sippar) igen sok szótagszerű, liturgikus szövegű ékirat maradt ránk. A mai nyelvészek ugyanezt „kelet-arámi” nyelvűnek nevezik; különösen a mai Arménia, Észak-Mezopotámia és Palesztína területéről előkerült „rovásírásos” nyelvemlékeket. Ezek bizonyítják, hogy a mi rovásírásos és „arám”-nak nevezett nyelvünkből alakult ki az ugariti és föníciainak nevezett rovásírás és ebből aztán a görög, majd latin és végül a cyrill ABC is. így írtak a pártusok, majd a manicheusok és az ujgurok is. Mária és Jézus korában is így írt a mi mágus-hitű népünk.

 

A Mindenható úgy rendelkezett hogy megszülessen és … MEGSZÜLETETT!

 

 

 

Jézus születési helye

 

A kanonizált négy evangéliumban egyedül Lukács az, aki a júdaizálásban társa és titkára volt Saul-Pálnak, így ő a messiási szellemben és a dávidi folytonosság biztosítására úgy mondja, hogy József és Máris „Názáret városából Júdeába Dávid városába, mely Betlehemnek neveztetik” - mentek a népszámlálásra (Lk. 2:4-7), és ott Mária szülé az ő elsőszülött fiát”. Máté csak annyit mond, hogy „Jézus a Júdeai Betlehemben született” (Mt. 2-1.) - Márk evangéliumában (6:1) Názáretet mondja Jézus „hazájának” és János (1:47 és 7:41-43) csak sejteti a galileai Názáretet.

 

A kereszténységet római államvallássá tévő Nagy Konstantin római császár „Chrestos”-t imádó és tisztelő édesanyja, amikor fia végre megszüntette a keresztények gyilkolását, és az eddig kigúnyolt „Chrestos”-t Isten fiának hitte és hinni rendelte, a lehető leggyorsabban lerohant a „szentföldre” és abban a kisvárosban, amit a zsidók „Dávid városának” mutattak neki, keresett egy alkalmas barlangot, azt Jézus születési helyének ismerte fel és templomot építtetett azonnal föléje. Ennek a nagyhitű asszonynak nemes cselekedetével indult meg „Chrestos” hivatalos tisztelete és ő igazán nem tehet arról, hogy - még száz év sem telt bele és - a zsidó származású „egyházatyák” a „Chrestos”-t Christos”-szá, zsidóul Messiássá változtatták.

 

A Bibliai szótár azt írja: „Nem tudjuk biztosan, hogy Jézus hol és mikor született.” (977.o.) A Jeruzsálemi Talmudban található meg a következő adat: (BER. II.5.): „Jézus a betlehemi királyi palotában született.” Ez az adat természetesen az „Adiabene hercegi palotát” mondja nekünk, „a galileai Betlehemben, ahol Mária is született. - Ezt valóságnak elfogadva, megszűnik az „istállóban való születés” meséje és így nem „nyugszik barmok közt Szent Fia.”

 

A „Fény-Fia”, az „Isten-Fiú”, vagy tán „Fiú-Isten” emberi testet öltött Jézusban a zsidók által „idegenek földjének, Galileának” nevezett területen élő szkíta-arám-pártus nemzetségbe tartozó emberben lakozott Isten lelke. Ez a fontos nekünk, mert ennek tudatosítása népünknek nemcsak életet, hanem „hivatást” is ad, hogy meg ne valósuljon Kajafásnak az a mondása: „Ha az ő emléke megmarad, az ő népe magára talál!”

 

És ez így igaz, amit sajnos éppen a magyar sors bizonyít, mert mióta elhagytuk a Jézusi igazság emlékét, idegenek szolgái lettünk.”

 

Gábriel mondta Máriának, hogy „csodával fog embertestbe születni.” A British Múzeum „Codex Arundel 404” jelzésű okmányában, mely „Liber de Intfantia Salvatoris” címen ismert, a következőket olvashatjuk (Mária szülésénél segédkező szülésznő beszél):

 

„Amikor bementem, hogy a hajadont megvizsgáljam, úgy találtam, hogy arcát az ég felé fordította és imádkozott. Hozzá érve mondtam neki:

 

- Mondd leányom,... nincs-e valami szerencsés kellemetlen érzésed, vagy nem fáj-e valami?

 

Ő csak folytatta imáját, és mint egy sziklakő, mozdulatlan maradt, mintha semmit se hallott volna. (71)

 

- Amikor eljött az óra - megnyilatkozott Isten ereje. A hajadon, aki az égre szegezte tekintetét, mintha teljében lévő szőlőtővé változott volna, és amikor megjelent a Fény, dicsérte Azt, akitől megáldatott. A gyermekből sugárzott a Fény - éppen úgy, mint a Napból…. Ez a Fény úgy született, miként a harmat az égből leszállt a Földre.

 

- A csodálkozás kábulata töltött el és elfogott a félelem, mert szemem odaszegeződött ahhoz a ragyogáshoz, mely a most született Fényből áradt… És ez a Fény egyre jobban sűrűsödött, gyermek formát vett lassan, addig míg olyanná nem lett, mint egy emberi csecsemő. Ekkor bátorságot vettem, lehajoltam, megfogtam, nagy vigyázattal karomba vettem, és az volt a csodálatos, hogy semmi súlya nem volt, annyi sem, mint egy újszülötté. Megvizsgáltam és láttam, hogy testén nyoma sincs a szülésnek, tiszta volt, könnyű és ragyogó. Mialatt én azon csodálkoztam, hogy nem sír, mint a többi újszülöttek, ő pislogva nézett - majd kedvesen rám nézett, rám mosolygott, és a szeméből olyan nagy fényesség áradt, mintha villám lenne.

 

- Amikor a hajadont fogtam meg - szűznek találtam. Nemcsak a születésnek nyoma nem volt, de férfi sem érintette őt soha. (73-74-75)

 

És ha már csodát látunk Jézus Urunk születésében, fogadjuk el ezt az „Égi Küldött” személyazonossági bizonyítékának. Mert csak az „Isten-Fia” foganhat Szűz-Anyjának méhében szeplőtelenül, hogy onnan fénnyé válva, mint e „Fény-Fia” ebből az Isteni Világosságból kapja emberi testét és legyen valóban a „Világ Világossága”.

 

 

 

Háromkirályok

 

Amikor az istenes római császár - Nagy Konstantin - államvallássá tette a kereszténységet, a zsidó származású és arámi gyökerű egyházatyák kegyetlen vitát indítottak meg. Azt akarták eldönteni, hogy az „új” római hiedelemnek „Chrestos”-a (egyetlen Isteni-Szentje) vagy „Christos”-a, Krisztusa (Messiása) legyen. - Miként már tudjuk és gyakoroljuk a „Messiás” lett a győztes és a zsidó származású „egyházatyák” belezsugorították Jézus tanítását a júdai gyökérbe, de a saját ízük szerint átformálva. Ez a „bezsugorítás” pedig napjainkban is itt van és hivatalosan „júdai-kereszténység” a neve. keletkezésétől kezdve gondosan elpusztított mindent, ami a pártus hercegi család vérével született, Adiabene-Grapte-Kharax Szűz-Mária Fiára, a „Názáreti Jézusnak” nevezett Égi-Küldöttnek a Pártus birodalmi kapcsolataira vonatkozik. Tehát máig sem tudjuk azt, hogy kik voltak azok a "zarándokok” akik köszönteni mentek a Kisdedet Betlehembe. - A júdai kereszténység „szentírtása” „Napkeleti bölcseknek” vagy „Három Királyoknak” nevezi őket, és ünnepük is van a naptárban, de a hivatalos egyházi tanítás gondosan eltakarja valóságos kilétüket.

 

Az arméniai „Gyermek Evangéliumá”-ban (Kr.u. 500.) Melkon (Menyhért) Perzsia királya, Gaspar India királya, és Balthasar Arábia királya. A jámbor hívő persze azt nem tudja, hogy Jézus születésének idejében a Pártus birodalom egész Keletnek az ura és „Napkeleti Bölcsek” is csak itt élnek, mint az ősi sumér tudomány tovább művelői és mint az ősi hiedelem mágus-papjai.

 

Tehát akár „bölcsek”, akár „királyok” voltak a Jézus-köszöntők, azok csakis a Pártus birodalomból mehettek, és teljes bizonyossággal mondhatjuk, hogy mentek is. - sajnos sehol sem található olyan királylista, melyből megtudható lenne mi volt a neve a Jézus születésekor uralkodó pártus királynak, de kikövetkeztethető a történelmi eseményekből, hogy a „három” Arsak-házi uralkodó, a pártus, az arméni és az Oxus-menti hun uralkodók, vagy családtagjaik voltak a „három királyok”.

 

Az evangéliumok említik azt, hogy „Jézus élete veszélyben volt.” Heródes - állítólagos gyermekgyilkossági rendeletére hivatkoznak, de ma már minden biblikus elismeri azt, hogy ilyen nem létezett és mese, vagy valami „más” veszélyt takaró kitalálás ez. - Viszont a Korán 19. részében így olvassuk: „Emlékezz meg Máriának azon történetéről, mint ment el Atyafiai közé Napkeletre, hogy ott elrejtőzzék!”

 

Itt tehát Jézust az Édesanyjával zsidó bosszúállás és gyűlölet veszélye fenyegette, mely azáltal hárult el, hogy „Mária és a kisded Atyafiai közé ment Napkeletre”, ahová velük tartott József is, de nem az „ács”, hanem Adiabene József, pártus herceg, Mária oltalmazója és a jeruzsálemi törvények szerinti férje.

 

Ma már lehetetlen adatokat találni erre a Pártus birodalmi tartózkodásra vonatkozóan, mert napjainkig a júdai-keresztény egyházpolitikai inkvizíció elpusztított minden dokumentumot a Pártus birodalom történetéről, az ott munkálkodó apostolok írásaival együtt.

 

Az evangéliumok semmit sem tudnak Jézusról 12 éves koráig, de nagyszerűen leírják, hogy miként tesz tanúbizonyságot tudásáról a „tizenkét éves Jézus a templomban.” Érdekesen ír erről már az arab-korban (Kr.u. 6. sz.) keletkezett „Arab evangélium”. Nézzünk bele ebbe is. Jézust itt a csillagászok faggatják. Íme a szöveg:

 

„Akkor egy jelenlevő bölcsész, aki a csillagászatban jeleskedett, azt kérdezte az Úr Jézustól, vajon tanulmányozta-e a csillagokat? - az Úr Jézus felelvén kifejtette neki az égitestek és égövek számát, azok természetét és munkáját, helyzetét, harmad, negyed, hatod állásait, előre és hátrafutásukat, s mindenféle viszonyaikat és sok egyebet, amit emberi ész ki nem nyomozhat.”

 

Miután a zsidóknak nem voltak csillagvizsgáló intézeteik, így közöttük „csillagászatban jeleskedő” bölcseket hiába is keresnénk. E párbeszéd tehát valószínűleg a szkítopoliszi máguspapi szervezet templomában történhetett, ott, ahová Gábriel jött Mária látogatására az isteni üzenettel. De aztán a „szentiratok” nem tudósítanak Róla semmit. Elküldik a „pusztába”, és csak harminc éves korából származik a hivatalos egyházi jelentés. Sok biblikus azt állítja, hogy az esszeusok rendjében volt. Mások Indiába küldik a buddhista lámák közé. Mindez így is történhetett, azonban feltehető, Jézus Urunk „munkahelyének” a logika szerint Sipparnak kellett lennie. A régészet azt is megállapította, hogy „a pártusok újraépítették a régi sumér városokat, mágus-papi intézeteiket kibővítették és kegyelettel ápolták a mágus vallás hagyományait” - Azt is megállapították, hogy Jézus születésének idején Sippar volt a vallási központjuk, és Pl. Werner Keller, 17 nyelven megjelent könyvében innen indítja a „Napkeleti Bölcseket” a mágus-papokat Jézus köszöntésére, Betlehembe.

 

Úgy gondoljuk (Badinyi), hogy a zsidók által „mágus-papnak” nevezett Jézus Urunk volt az esszeusoknál is, meglátogatta a buddhista lámákat is. Azokat is tanította, de aztán „hazatért” Sipparba, ahol a Gábriel-féle bölcsekkel és tisztánlátókkal megbeszélte mindazt, amit látott és tapasztalt.

 

 

 

Az esszeusok

 

Ezek az istenhívők sohasem nevezték így magukat. Ezt a nevet a zsidók adták nekik, mely „hívőt”, „törvénytisztelőt” és „remetét” is jelent a zsidó nyelvi értelmezés szerint. A Holt-tengeri tekercsekből ismerjük jobban őket, de ezekben sem hívják magukat „essenes”-nek. Ez a név a tekercsekben nem található.

 

  Róluk először a zsidó Philo tudósít Kr.u. 50 körüli írásában. Khirbet-Qumran volt székhelyük a Holt-tenger mellett, kb. 8 km-re nyugatra Jerikótól.

 

Ha valaki tanulmányozza írásaikat, arra a megállapításra jut, hogy ők is a mágus-vallás követői, de azt koruk szelleméhez aktualizálták. - Azzal a hasonlattal merek élni (Badinyi), hogy mi is „esszeusok” lehetnénk, ha hagyományainkat vallásos kegyelettel ápolnánk, és korunk szellemével visszaállítanánk a Jézusi Igazsággal megerősített ősvallásunkat, vagyis azt a „Chrestos-hitet”, amit Epiphanius zsidó származású „egyházatya” jézusi szkítizmusnak nevezett és mint a júdai-kereszténység legnagyobb ellenségét, az alexandriai zsinaton „kiátkoztatott”.

 

Fogadjuk el ezeket az ”esszeusokat” vagy „esszénusokat” jó mágusok gyanánt, mert ők a próféciák tudói és a földi Isten-országának várói és munkásai voltak; ellenségei a zsidó tanoknak és minden „áldozati” ceremóniának. Plínius szerint: sok századok óta léteztek. A felkelő Nap kapta mindig első, reggeli imádságukat. Nagy gondjuk volt a test tisztántartására. Szkítopoliszban gyártott fehér tunika volt öltözékük és olvastak az „Ég könyvében”, tehát csillagászok is voltak, mint tudós és képzett mágus-papok.

 

De azt hiszem (Badinyi), Lukács evangélista is Jézust az „esszeusok” rendjébe akarja sorolni, mert Jézus életkorára vonatkozólag azt mondja, hogy 30 éves volt, amikor megkezdte tanítását (Lk. 3:23). Valószínűleg azért említi a „30-es életkort”, mert a qumrani „esszeusok” 30 éves korukig tanultak és csak ettől az időponttól kezdve végezték a nép között mágus-papi hivatásukat. Jézus 30 éves kora így - mai időszámításunk szerint - Lukács vonatkozásában 23-25 A.D. lenne és ez nem esik egybe Pilátus kormányzóságának idejével, csak abban az esetben, ha tanítási időszakát 3 évnél hosszabbnak vesszük, amire minden okunk megvan.

 

Meglepő adatot közöl az egyik egyházi „apokrif” irat. „Tamás aktái” szerint Jézus így beszélt: „Mikor fiatal gyermek voltam, s atyám palotájában gondozóim bőségén örvendeztem, Kelet Országából - szülőföldünkről - útravalót adtak nekem és elküldtek engem.”

 

Érdekes következtetések vonhatók le a szavakból: „Kelet Országa” nem lehetett más, mint a Pártus birodalom, mert ez foglalta el az egész Keletet. Még India is része volt, mint „Indo-Pártia”. - „Szülőföldünk” kifejezés alatt is csak ugyanazt a területet értheti Jézus.

 

 

 

A sippári Ige

 

Miért ment Jézus akkor Palesztinába, ha a Kelet volt szülőföldje? Erre egy régi hagyomány ad választ, mely állítólag Mani-tól maradt ránk. Ebből Jézus valódi nevére is következtethetünk, mert itt mindig így írják - IEZU - a késői fordítók. Ez helyesen „IZ-ZU” (Izzó, Izsó , netán „Győző” - Aranyi) lehetett, amely sumér-arámi nyelvben „Isteni Tudás”-t értelmez.

 

Jézussal az Isteni tudás - „IZ-ZU” - egyesül a földi tudással, „AB-ZU”-val és a két tudás egyesülését jelképezi a pártus Gábriel süvegén látható két „MAG”, hiszen a „mag” is ősi nyelvünk szava, mely a „Tudás” hatalmát jelenti és ebből latinizálódott a „magus” szó is… talán úgy, mint „IZ-ZU”-ból a „JE-SU”. Innen jön a mi népnevünk is - a „MAH(g)GAR, vagyis a „Tudás Népe”.

 

 

 

 

 Sippar üvegesre égetett hegyei. A felszínt közvetlen közelről végbement atombomba-erejű sugárzás érte-érhette.

 

A nagy merénylet

 

Ismét foglalkoznunk kell a názáreti Jézus személyével. Ugyanis a zsidóság újságjai egyre jobban kihangsúlyozzák Jézus zsidó voltát - annak ellenére, hogy saját kánonjuk kifejezetten tagadja ezt. Így Jézus „faji hovatartozandóságára”  vonatkozóan két hivatalos - talán inkább úgy mondható két kanonikus álláspont létezik.

 

Az egyik a zsidó kánon szerinti, amely így mondja:

 

„Ne legyen nekünk olyan fiúnk, vagy tanítványunk, aki az ő életét nyilvánosan elégeti (vagyis a törvényt megveti, lebecsmérli), mint Jesu és az ő kollégái.” (Talmud, Berakoth 17. és Sanhedrin 107.b lap.)

 

„Ábrahám apánkat a gonosz Nimród letaszította a tüzes kemencébe…” (Pesachim 118.a. lap.)

 

„Te gonosz, te gonosznak fia, az istentelen Nimród fiának fia…” (Pesachim 91.a. lap. A Talmudisták „Nimród fia” elnevezés alatt a názáreti Jézust értik.)

 

„Húsvét előestéjén feszíttetett fel Jézus. Negyven nappal előbb kikiáltotta a herold: Megköveztetésre kivezettetik, mivel varázslást űzött és Izraelt bűnre csábította és vezette. Aki valamit az ő védelmére mondani tud, az jöjjön és jelentse. Minthogy azonban semmit sem hoztak fel az ő védelmére, húsvét előestéjén fölfeszítették.” (Sanhedrin 43.a. lap.)

 

„Jesu ártatlanokat ölt meg, és ártatlanok gyilkosa volt, s méltó volt arra, hogy megöljék…” (Sanhedrin 43.1. Rasi)

 

A fenti idézetekből tehát kétségtelenül megállapítható az, hogy a zsidóság hivatalos álláspontja  Jézust a nimródi fajból származtatja és nem Messiásnak, hanem bűnös gyilkosnak, varázslónak tartja és így tanítja.

 

A másik álláspont: a júdai-kereszténység - kánonja szerint - Jézust zsidónak tanítja, akit „mint elsőszülöttet bemutattak a templomban és a 8. napon körülmetéltek.” (Lk. 2:21-22.)

 

A zsidók körében Jézus idejében nem kifejezetten tapasztalható Messiás-várás, hiszen a 18. zsoltár szerint: „Légy irgalmas Jahwe, mi Istenünk… Dávid házának királyságához, aki a te igaz Messiásod.”

 

Jézus születésének idején ez a tan a zsidóságnál mindenkire - hívőre és tanítóra -, egyaránt kötelező volt. Felháborodva tiltakoznak ezért a zsidók, amikor Jézus azt mondja nekik „Én az Atyától jöttem.”

 

Viszont Jézus isteni igazságot hirdet. Csodákat tesz és a nép - a zsidók közül is sokan - elhiszik neki, amikor így mondja: „A Világ Világossága vagyok.” (Jn. 10:39)

 

A hívők azt kiáltják: „Ez a Messiás.” (Jn. 7:41) … a Dávidot messiásként tisztelők pedig felordítanak: „Galileából nem jöhet a Messiás.” (Jn. 7:41)

 

Miért nem jöhetett a zsidók messiása Galileából?

 

A felelet egyszerű: Galileában nem a zsidó nép lakott, hanem azok, akiket II. Sargon asszír király az elszállított izraeliták helyett ide telepített - ahogy a Biblia mondja:

 

„És más népeket telepített be Asszíria királya Babiloniából, Kutából, Avából, Hamathból (Kút, Avar és Harmat - Aranyi) és Sefarvaimból, és beszállítá őket Szamaria városaiba Izrael fiai helyett.” (2Kir. 17:24)

 

Tehát a mi Jézus Urunk ebből a Szamariába telepített káld-sumér-subar népből származik, mert ezek éltek Galileában és Szamariában.

 

 

 

Jézus születésnapja

 

Amikor Nagy Konstantin Bizáncba tette székhelyét - Konstantinápolynak nevezte azt, és saját magát „keresztény püspöknek” kinevezte, - a kereszténységnek még nem volt meg a mai egységes vallástana. Mást tanított a római püspök, mást az alexandriai és a Római birodalom határát át nem lépő „apostolok”. Jézus Urunk tanítványai (az apostolok) által hirdetett „Jézus-hit” csak Keleten, azaz ázsiai területen élt, alapított egyházakat. Ilyen körülmények között, a Római birodalom területén még Konstantin idejében is fennmaradt a régi, római vallás isten-karának emléke és éppen ez ösztönözte Nagy Konstantint arra, hogy birodalmának tervszerű „keresztényesítése” helyett egyszerűen államvallássá tegye azt a „kereszténységet” amit saját maga, mint „püspök” elrendelt.

 

Ebben az időben még mindig létezett a régi Róma egyik istene, akit a nép tisztelt és napját megünnepelte. És ennek az Istennek akit a rómaiak „Legyőzhetetlen Istennek” neveztek, az ünnepnapja a téli napforduló volt, amikor megszűnik a sötétség és a Nap „új életre kél”.

 

Aztán Kr.u. 358-ban a bizánci központú kereszténység ennek a régi római „Legyőzhetetlen Istennek” ünnepét, a názáreti Jézus a Világ Világosságának születésnapjául törvényesíti. Tehát Gurusúny-Karácsony kozmikus tüneményét a Kr.u. 358. év óta ünnepeljük Jézus születésnapjaként.

 

A kíváncsi kutatóban felmerül a kérdés: hogy Kr.u. 358. előtt milyen dátumot tartottak számon Jézus születésének idejeként? …Ha a „Jézusi Ige” volt a vallás alapja, akkor az „Ige Forrását”, a Mestert is ismerték és tisztelték. Így születésének napját is biztosan tudták. Tudniuk kellett, hiszen a „betlehemi csillag” égi tüneménye jelezte az Isten Fiának - sokezer év előtt már megjövendölt - Földre való érkezését és embertestet öltését.

 

A „betlehemi csillag” a Szaturnusz, a Jupiter és (egyesek szerint) a Nibiru fényeiből keletkezett. A pártos mágusok nemcsak pontosan tudták a planéták keringési idejét, hanem az égi tünemények jövőbeni bekövetkezését is előre kiszámították; ún. „nagy periódusokkal” dolgoztak.

 

A Jupiter „nagy periódusa” 427 év volt, mely a Jupiternek 36-szori napkörüli keringési ideje. A Szaturnusz „nagy periódusa” 9 napkörüli keringéssel 265 év. Ezt azonban érdekesen tökéletesítették azért, hogy „összehangolják” a Jupiter periódusával. Rájöttek arra, hogy a Szaturnusz 20 napkörüli keringésének ideje 589 év. Ehhez hozzáadták az előbbi „nagyperiódus” idejét, a 265 évet. Vagyis 589 + 265 = 854 évet ad, ami megfelel két Jupiter „nagy periódusának”, vagyis 2 x 427 = 854. (Érdekes, hogy a káld-sumér számírásban, amit használtak a pártus mágusok is, a 427 szám két „7”-es számmal íródik. (Hatvanas számrendszer! - Talán innen a „hetedhét” kifejezés? - Aranyi.) 7 x 60 =420 + 7 = 427.

 

De térjünk vissza a „betlehemi csillaghoz”. Bemutatom itt azt a Pártus birodalom Babilonjából származó ékiratos táblát, amelyen - két évszázaddal Jézus születése előtt - már pontosan meg van állapítva a Jézus születési évében történt csillagállás. (A tábla megtalálható a British Museum Inv. Nr. 35429. jelzéssel.) Az itt közölt és kézzel írt másolatot Pinches készítette és Sachs könyvében Nr. 1195. szám alatt van. A tábla ennek az évnek (ami a mi kalendáriumunk szerint a Kr.e. - tehát Jézus születésének gondolt 1. év előtti 7. esztendő) első nyolc hónapjának csillagkalendáriumát képezi. A nyolcadik sora alapján készült a mellékelt, az együttállásokat bemutató ábra.

 

A mágusoknak az a pontossága, amellyel ezt a Jupiter-Szaturnusz együttállási és az esti, nyugati mozdulatlanságának ritka és különleges csodáját észrevették, kiszámították és leírták azért, bámulatos, mert a kalendáriumok szerint a két megnevezett planéta „mozdulatlansági pontja” között csak „három perc” hosszúsági ívkülönbség van, ami szabad szemmel nem látható.

 

Az ábrán látható, hogy ez az „együttállás” a Kr.e. 7. év május 28-tól november 12-ig tartott.

 

Jézus születése előtt Párthiában a „mágus-vallás dominált, ahol a babiloni Marduk volt az Isten-kar Hatalmasa, de ezt a semita nevet a pártosok nem nagyon használták, hanem Marduk helyett Bál (Bél) néven tisztelték, és az ő csillaga volt a minden jóságot, örömöt és boldogságot hozó Jupiter. Kuggler könyvében (Erganzungsband 318. o.) található meg a következő adat, mely szerint:

 

„Hesychios, bizánci lexikográfus a Jupiter planéta két ékjelét nem a sémi nyelven, hanem a régi sumér kultúrnyelven olvassa le így: ’Mul-Babbar’”

 

A káld-sumér „Mul-Babbar” pedig a Fény Fiának - En-Lil-nek - a csillaga, aki a sumér mitológia és teremtéstörténet szerint a Szent Fokossal választotta el az Eget a Földtől, és Ő az Egyetlen Isten elsőszülöttje, akivel együtt jelent meg a Fény.

 

Kutassunk most a „Szaturnusz” után. Az asztronómiai ékiratokon „Mul-Sag-Us” ékjelekkel van írva. A káld-sumér mitológiában igen hatalmas erőt tulajdonítottak a Földre jövő besugárzásnak és „éjszakai nap” volt az egyik neve, de amikor a Halak csillagképében volt, akkor „Mul-Ug-Ga” nevet kapott, melynek jelentése „halál csillaga”.

 

A héber hiedelem Izrael csillagaként tisztelte.

 

Most aztán nem kell sok asztrológiai ismeret ahhoz, hogy a laikus olvasó is felismerje az ábrán bemutatott Jupiter-Szaturnusz együttállási folyamatból következtethető jövendölést, vagyis azt, hogy:

 

„A jóság, boldogság, öröm, fényesen fehérlő csillagát a Halak jegyében kíséri a „halál csillaga”, mely Izrael vezércsillaga.”

 

A szaktudósok így értékelték ki a mágusok ékiratainak jelentését:

 

A mágus-hit Istenének csillaga megjelenik Keleten - esti formában - Izrael csillaga mellett, hogy azzal együtt a ’megjelenésétől a legyugvásig’ uralkodjanak az égen és hosszú ideig együtt maradnak. Ez annak az égi jele, hogy egy Isten-erővel megáldott Hatalmas érkezik a Földre, akit a „halálcsillag’ (ezúttal Izrael csillaga) erejéből származó veszély kísér születésének pillanatából kezdve.”

 

Ez a tudat indította a mágusokat Betlehembe, és azért tértek vissza hazájukba - mint a héberköltő mondja „kerülő úton”, hogy a kisdedet megóvják és magukkal vigyék.

 

Itt semmiféleképpen sem szabad elfogadni azt az újszövetségi írást, mely szerint a „napkeleti bölcsek Izrael királyát jöttek köszönteni”, hiszen Jézus nem volt sem zsidó, sem Izrael királya.

 

Jézus a galileai Betlehemben született. A zsidóknál megmaradt az, hogy „az ötödik hónap - ABU - közepén” születet. Ez pedig az Oroszlán csillagkép jele szerinti 3. dekanátus, vagyis augusztus 11-től kezdődő idő.

 

A Kr.u. 358. év előtt tehát a názáretinek nevezett Jézus Urunk születésnapjaként augusztus 11-ét tisztelték, mely keddi nap volt. Ez a nap volt Jézus-Király napja.

 

A minden júdaiságtól mentes bizánci egyház Gurusúnyt-t nevezte meg az örökké élő Istenünk születésnapjául, mert ő legyőzte a „halál csillagát” is. Jézus Király … királyi jegyben, azaz az Oroszlán csillagkép idejében kellett szülessen.

 

Jézus Király Napjának megünneplése is hozzátartozik a Magyar Igazsághoz.

 

 

 

Hány Istenben hittek a zsidók? (részlet: Bolyki Tamás: A világ legnagyobb ereklyéi)

 

"Azok közül a régészeti felfedezések közül, amelyek arra vonatkoznak, hogyan éltek a zsidók a diaszpórában (szétszórás), s fényt vetnek egyes bibliai szövegekre és elbeszélésekre, különösen érdekesek a zsidó kolóniának azok a dokumentumai, amelyeket a XX. század elején találtak a Nílus Elephantiné nevű szigetén.

 

Egyiptom legdélibb részén, a mai Asszuán környékén, amelyet az ókorban Sziénének neveztek, fennmaradtak Elephantiné óegyiptomi város romjai. Az egyiptomi városok piacain még a XIX. század közepén régi feliratokat tartalmazó papiruszdarabokat és antik díszítésű, feliratos edények töredékeit kínálták eladásra. Minden szöveg az óhéberrel rokon(?) arameus nyelven íródott. Számos ország régészeinek érdeklődését felkeltették ezek a régiségek, és vásárolni kezdték a helyi lakosoktól, akik a régi épületek helyén felgyülemlett szemétdombokból szedték ki őket. Az 1906-1908-as években a berlini múzeumok igazgatósága több expedíciót küldött, hogy rendszeres ásatásokat végezzenek e helyeken. A munkát siker koronázta. Különösen fontosnak és gyümölcsözőnek bizonyult egy háromszobás lakóház maradványainak a megtalálása, amelyben rengeteg arameus és föníciai nyelvű feliratra bukkantak cserepeken, s tőle nem messze néhány tucat össze­göngyölt papiruszt is találtak. 1911-ben német nyelvű fordí­tásban az egész anyagot publikálták, mellékelve a dokumentumok fényképét. A dokumentumok megfejtése és tartalmuk ér­tékelése semmiféle különösebb nehézséget nem okozott a szakembereknek.

 

Elephantiné Egyiptom és Núbia határán feküdt, s tőle távolabb már csak azok a határtalan térségek terültek el, amelyeket Afrika más őslakosai laktak. A Kr.e. V. században Egyiptom perzsa ura­lom alatt állt, és a perzsa uralkodónak, akár csak előtte az egyiptominak, érdeke volt az ország déli határának a védelme. Azokban az időkben, amikor Egyiptom még önálló volt, a fáraók gyakran telepítettek le zsoldos katonákból álló helyőrségeket a határerődökben. A katonák e helyeken állandó lakosként éltek családjukkal együtt, és bizonyos önkormányzattal rendelkező közösségeket alkottak. A perzsa uralkodók követték ezt a szokást. Elephantiné szigetén egy zsidó kolónia élt, amelynek hivatalos neve júdeai sereg volt.

 

A kolónia alapításának idejét pontosan nem tudjuk. Az Elephantinében talál dokumentumokban a legkorábbi dátum, amellyel a kolónia létezése összefüggésbe hozható: Kr.e. 525. A kolónia ebben az időben már fennállt. A Biblia elmondja, hogy miután Nabukodonozor Kr.e. 586-ban lerombolta Jeruzsálemet, egyes zsidó csoportok Egyiptomba menekültek. Nem lehetetlen, hogy a menekültek egy részét felfogadták zsoldosnak. Mindenesetre fontos, hogy az Elephantinében talált írásos dokumentumok a Kr.e. V. századi zsidóktól származnak, és tartalmuk alapján bizonyos mértékben rekonstruálhatjuk mindennapi életüket és ideológiájukat.

 

A elephatinéi zsidók, amint ez a dokumentumokból is kitűnik, az idegen földön is megmaradtak Jahve hűséges híveinek. Helyesebben Jahu (Ahura? - Aranyi) istenről kellene beszélnünk, mert majdnem minden papirusz így nevezi. A kolónia dokumentumaiban előforduló személynevek elemzése azt mutatja, hogy e neveknek legalább egynegyede Jahu nevéből származtatható le. A közösség ideológiai és vallási központja Jahu temploma volt. Bár a zsidó ortodoxia szerint Jahvénak csak Jeruzsálemben létezhetett temploma, amint a diaszpórában való élet megkezdődött, a zsidók kénytelenek voltak eltérni a Deuteronomiumnak (Mózes V. könyve) ettől a törvényétől, és megkezdeni a zsinagógák építését mindenütt, ahová a történelmi sors vetette őket. Az elephantinéi kolóniának is volt ilyen temploma. Jahvéhoz imádkoztak, neki áldoztak, az ő nevére esküdtek.

 

Az elephantinéi dokumentumokban nemcsak Jahve, hanem más lények is szerepelnek istenként: tisztelik őket, imádkoznak hozzájuk és áldoznak nekik, nevükre esküsznek. Íme, egy tudósí­tás a templom kincstárának állagáról: „A pénz, amely ezen a napon, thamenot hónapban Jedoniásnak, Gemariás fiának a kezében van - 31 keres, 8 siklus ezüst. Ebből Jahunak - 12 keres 6 ciklus, Asembetelnek - 7 keres Anatbetelnek - 14 keres ezüst." Ilyen módon a templomnak nemcsak Jahu, hanem legalább még két isten, helyesebben istennő kultuszára volt pénze. Az elephantinéi magánjogi okiratokban ilyen formulákkal találkozunk: „Én, Malkiás Herembetel istenre esküszöm neked..." Ez már a negyedik isten.

 

Az elephantinéi kolónia istenei között Jahve természetesen kiváltságos helyet foglalt el, ő volt az ég istene, az istenek feje, Anat istennőt pedig a főisten feleségének kell tekintenünk, mivel egyes dokumentumokban Anat-Jahu néven fordul elő. Az elephantinéi zsidók még gyakrabban fordulnak más istenekhez, mint Jahvéhoz - ezt egyszerűbbnek és hozzáférhetőbbnek tartják, a főistenhez csak különösen komoly esetben folyamodnak. Mindenesetre világos, hogy az Elephantinében élő zsidók még a Kr.e. V. század végén korántsem egyistenhívők. E kérdés elvi jelentősége igen nagy.

 

A júdaizmust mind a júdaista, mind a keresztény teológusok a monoteista vallások ősének tekintik, a zsidó papság és nacionalisták pedig rendszeresen kérkednek vallásuk magasztos, egyetemes erkölcsi monoteizmusával. A valóságban ez a monoteizmus nem más, csak mítosz.

 

Majdnem minden bibliai könyvben megtaláljuk a sokistenhit különböző formáinak, fejlődése különböző szakaszainak világos nyomait, kezdve az Isten nevével - Elohim kétségtelenül többes számot jelent -, végezve az újszövetségi Szentháromsággal, amely ugyanúgy lehetetlenné teszi az istenség egyetlen voltának az elismerését. Az elephantinéi dokumentumok meggyőzően bizonyítják az ózsidó vallás politeista jellegét.

 

Ezenkívül ezek a dokumentumok bizonyos érdekes adatokat tartalmaznak, amelyek jó összhangban vannak Ezsdrás és Nehémiás ószövetségi könyveinek a tartalmával. Például olyan neveket említenek, amelyeket ezekből a könyvekből ismerünk. Így, beszélnek Szinmuballitról, Szamaria helytartójáról. Ez a személy többször is előfordul Nehémiás könyvében Szanballat (Shamballa? - Aranyi) néven. Az elephantinéi dokumentumok kiegészítik a bibliai adatokat azzal, hogy az illető Szamaria perzsa helytartója volt. Előfordul bennük egy bizonyos Hanáni neve is, aki közvetített az eleplantinéi zsidók és a perzsa uralkodó között. Ezen a néven Nehémiás könyvében Nehémiás fivére szerepel, akinek hasonló szerepe volt Jeruzsálemmel kapcsolatban. Nem kizárt, hogy egy és ugyanazon emberről van szó. Még nagyobb jelentőségük van az elephantinéi dokumentumoknak a tekintetből, hogy adatokat közölnek a perzsa uralom alatt álló Palesztina közigazgatási rendszeréről. Ezek általában megegyeznek az Ezsdrás és Nehémiás könyveiben előforduló adatokkal."

 

 

 

Zsidó ország törvényeiről

 

Jézus Urunk csaknem minden szava, melyet az Evangéliumok szájhagyomány útján és nem közvetlen hallásból rögzítenek - kimeríti a Thora-ellenesség és méginkább a Nagy Szanhedrin ellen nyilvánított vélemény kritériumát. Mi­lyenek lehettek valójában az Ő - zsidókat és a zsidó világot ostorozó szavai a valóságban, ha az evangéliumi „átszűrt formájuk" is kimeríti a legnagyobb vétség tényét?

 

Jézus Urunk bátorságát, elhatározottságát, egyenességét és megalkuvás nél­küli, „napbaöltözött forradalmár" mivoltát csak akkor tudtuk igazán méltányolni és értékelni, ha megismerjük az Ő korában érvényben volt azon törvényeket, amelyek „zsidó ország" alattvalóinak életét irányították. Ezek a törvények az ország összes lakosára vonatkoztak - függetlenül fajtájuktól - függet­lenül attól, hogy „nem zsidó vallás" követői voltak azelőtt. Zsidó-ország törvé­nye minden lakosra kötelező volt és ez az ország nem ismerte a mai elnevezés és értelem szerinti, ún. „világi törvényeket". Itt csak egy törvény volt, mely világi és hitbeli, mely politikai és vallási - a zsidó életrend törvénye, a: Thora. És ez ellen még a zsidó király, Heródes sem tudott semmit tenni - hiszen ő is a „zsidó ország"' állampolgára volt.

 

Azokat a „gyakorlatokat", melyeket a Thora és saját tekintélyének védel­mében, a törvény legfőbb őre - a jeruzsálemi Nagy Szanhedrin - foganatosított, prof. Ethelbert Stauffer gyűjtötte össze es „Die jüdischen Ketzergesetze név alatt katalogizálta. Ezekből ismertetek néhányat a következőkben (a számozás a törvénycikk illetékes számát tünteti fel):

 

1. Aki a szombat tiszteletét, vagy a Thora egyéb előírását tudatosan és akarva átlépi, az Isten-szentségtelepítő.

 

2. Meg kell őt dorgálni.

 

3. Ha az illető nem szívleli meg a figyelmeztetést és tovább is a Thora ren­delkezéseinek ellenszegül - azt halálra kell ítélni és meg kell kövezni.

 

4. Aki a Thora isteni eredetét kétségbe vonja - az megégetendő.

 

S. A rabbik valamelyik előírásának (Halacha) be nem tartása éppen úgy büntetendő, mint a Thora-ellenesség.

 

39. Tévtan-hirdető (szemét-prédikátor) 'Bál' gyermeke, aki az Isten népét ­ tervszerű agitációval - az istentelenségbe akarja vinni.

 

40. Az ilyen „szemét-prédikátor" ellen vezetett eljárásban mellőzni kell az egyéb ügyekben érvényes „emberiesség rendelkezéseit."

 

42. Az „eltérített város" az egy városi vagy falusi körösség, amelyik a „tévtan-prédikátor" agitációja következtében egy „nagymérvű elpártolási mozgalmat " szervez.

 

43. A jeruzsálemi Nagy Szanhedrinnek hivatalos közegeket kell az illető helyre kiküldeni az alapos kivizsgálások lefolytatására, az elpártolási mozga­lom körülményeinek - a kezdeményezőknek, az eltérítetteknek és az ártatlanoknak a szigorú megállapítása végett.

 

44. A kezdeményezők minden esetben mint „tévtan-prédikátorok" kezelendők és megkövezendők. A vagyonuk és birtokuk felégetendő.

 

45. Ha az elpártolási mozgalom még nem érte el a város lakosainak a felét  - a lakosok megdorgálandók és figyelmeztetendők.

 

46. Ha a dorgálás után visszatérnek - amnesztiában részesítendők.

 

47. Ha a figyelmeztetés eredménytelen marad - úgy az eltérteket mind Jeruzsálembe kell vinni és egyenként, a megfelelő tanúkihallgatások útján les­znek elitélve.

 

48. A bűnösök megkövezendők - vagyonukat jogos örököseik kapják.

 

49. Ha azonban az elpártolás mérve túllépi a város lakóinak felét, akkor  egy különleges tömegeljárás alkalmaztatása szükséges. A város minden lakója  kardélre hányattatik, és karddal kivégeztetik, a város maga minden birtokkal és vagyonnal hamuvá égettetik és azt soha többé felépíteni nem szabad

 

S0. Egy elpártolt városra alkalmazol! ilyen büntető eljárást úgy kell tekin­teni, mint „az lsten-tisztelet égő áldozatát ".

 

51. Az 'elpártolt városra' vonatkozó előírások teljes értelmükben alkalma­zandók az „elpártolt törzsekre” is.

 

52. Egy „hamis próféta" mindig „tévtan-hirdető ", aki Izraelt álmodozásokkal, látomásokkal, hazug-bálványozásokkal, varázslattal, szellemidézésekkel, vagy valóságos csodatettekkel az istentelenségbe szándékozza vezetni.

 

53. A „hamis-prófétát" küldheti maga az Isten is, hogy próbára tegye Izraelt.

 

54. A „hamis próféta" azonban legtöbbször a pokol eszköze, Beliál lelkiségében, akinek erejével a megtévesztés csodáit teljesíti.

 

55. A „hantis-prófétát" a Nagy Szanhedrinnek kell elítélni és Jeruzsálemben kell kivégezni.

 

77. Az „ istenteleneknek " a kivégzése az Isten legnagyobb dicsőítése.

 

 

 

A fent közöltek csak kis részét képezik ezeknek a „hóhér-törvényeknek",  amiket a zsidóság minél előbb akart a mi Urunk Jézusra alkalmazni. Láthatjuk, hogy minden szava beleütközött-a Thorába, hiszen Ó nem a zsidóság bosszúálló Jehováját prédikálta, hanem a Szerető Mennyei Édesatyát, aki a zsidók országában „idegen Isten" volt.

 

Megérthetjük, hogy „nem lehetett próféta a saját hazájában", hiszen a Nagy  Szanhedrin titkos ügynökei már epedve lesték, hogy a szamáriai lakóhelyek  lakosságának „több mint a fele" csatlakozik majd Hozzá és így a törvény szerint az Úr minden atyafiságát kardélre hányhatják a 49.§ értelmében.

 

Követték a mi Jézusunkat mindenüvé és Ő okosan és bátran hirdette az  Atya szent forradalmát - a megtisztulást és az örök élet valóságát. Hirdette, de  úgy, hogy a zsidóság hajdani ügynökei nem tudták az „elpártolást" egyetlen községre sem rábizonyítani, hiszen a „hamis próféta" a „hegyen beszélt, vagy a  tónál tanított" és végezte csodatetteit. Nem lehetett tehát tudni hogy a  „kíváncsi sokaság" honnan is gyülekezett össze?....

 

Hasonló céllal sohasem késztette állásfoglalásra híveit, hanem példázatok­kal tanított. Amikor a zsidó „törvénytudók", vagyis a vizsgálatra kiküldött ügynökök már előre lefektetett pontokra kérdezték, mint az pl. Lukács 10:25-37. elbeszéléséből kiviláglik - nem Ő felelt, hanem az elmondott példakép után maga az ügynök adta meg a választ és így a Thora szerint az Úr Jézus nem volt letartóztatható, mert nem ő mondta ki a Thora-ellenes szavakat.

 

A mai júdai-kereszténység a Thora felmagasztalója, hiszen a Szent Biblia egyik részét a Thora alkotja.

 

 

 

Bevonulás Jeruzsálembe, az utolsó vacsora

 

De térjünk vissza Jeruzsálembe, ahol Jézus nemcsak ostoroz, hanem gyógyít, csodálatos és eddig soha nem látott eseménynek lesz tanúja az eddig félrevezetett nép addig, míg be nem következik az idők teljessége. Így nevezem azt a pillanatot, amikor Jézus földöntúli hatalmának Isten-erejű bizonyíté­kát adja. Ez pedig: Lázár életre keltése, mellyel a nagyhatalmú és eddig „istenértékűnek" tartott zsidó, jahweista papi testület is tehetetlenül áll szemben.

 

De érvényesíteni akarják az ő „törvényüket" és színre léptetik a „bosszúálló  istenüket". El kell pusztítani azt a földi lényt, aki hatalmasabb náluk. Tehát, miként az előbbiekben már említettem, Jézust ekkor ítéli halálra a templomi  főtanács, mely ítéletét köztudomásra adja. Talán ezt akarja kifejezni János  evangéliuma is (11.53) amikor így írja: „Ama naptól kezdve pedig azon  tanakodónak, hogy Őt megöljék. "

 

Jézus hívei között megjelenik a nagy aggodalom. A csaknem kétségbeesés  érzése uralja a tanítványi lelkeket is és az Utolsó vacsorára való készülődésben  a szomorúság és bizonytalanság sugárzik az eddigi hívő szemekből. Jézus látja  mindezt és tudja, hogy most kell legyőzhetetlen erőt és törhetetlen hitet adni az  övéinek. Ezért, az akkori felfogás értelmében és emberi szokások szerint megmossa tanítványai lábát, megtisztítva ezzel őket az aggodalom porától. Azután  adja nekik az „Élet Kenyerét", mert ezáltal a Szerető és Gondviselő Mennyei Atya ad önbizalmas, tudatos Életet mindenkinek, aki így, ilyen hittel eszi az  „Élet Kenyerét".

 

Aztán a piros borral telt poharat nyújtja nekik és mondja: „Ez az én vérem! Az 'Új Szövetség' vére! Igyatok ebből mindnyájan!" (Azt, hogy a tanítványok a poharat igyák „bűnöknek bocsánatára" Jézus sohasem mondta. Ez  Saul-Pál hozzátevése, kitalált ideológiájának érvényesítésére.)

 

Mert Jézus vére bennünk - a bornak ily hittel való vételével - az Ő isteni  ereje bennünk, mely a mi emberi erőnkké válik a HIT által, mert  „vérszövetséget" köt velünk így Jézus Urunk. Nem bűneink bocsánata ez, mert  azokat magunkban kell jóvátenni, vagy a „számadás idején", vezeklésünket  átvenni értük.

 

A „ Vérszövetség" az a Jézusi Erő jelenléte bennünk, melynek segítségével,  mely által - elhívásunk és nekünk adott képességünk szerinti - kötelességünket  és életfeladatunkat teljesítjük. Félelem és aggódás nélküli életre serkent a  Vérszövetség ereje oly önérzetes „Istenfiúságos" öntudat keletkezése által,  mely bűnt nem követ el és így nem ismeri a „bűnösök" bizonytalanságát és  letörtségét.

 

Ne feledjük azt, hogy a jeruzsálemi korrupt zsidó papságtól indult el az a  folyamat, mely mindenkit „bűnösnek" nevez és saját papi testületének tartja  fenn a „bűnbocsánat" adását, vagyis a „bűnből való feloldozást". Természetesen minden „bűnbocsánatnak" meg van a maga ára is, amit a hívőnek fizetni,  „áldozni" kellett a „templom" részére. Sajnos a júdai-kereszténységbe becsem­pészett ,,júdai" érdek még ma is fenntartja azt a hiedelmet, mely mindenkit „bűnösnek" tart és állandó „bűnbánatot" követel. Sajnos, 2000 év után is  megtartotta ez a júdai-kereszténység a jeruzsálemi zsidó főpapi tanácsnak azt  a határozatát, hogy a zsidó nép bűnét Jézusnak „feláldozásával" bocsátotta  meg Jahwe istenük.

 

Majd megismerjük a következőkben azt a saul-szentpáli elgondolást és gyakorlatba vitelét, mely innen eredően ma is a papi testület hatalmának saját tulajdonaként kezeli a „bűnök bocsánatát''. Itt csak annyit állapítunk meg, hogy a mai júdai-kereszténységben - valami láthatatlan tervszerűséggel - van fenntartva és szinte megszervezve az a „nagypéntek előtti" aggodalmaskodás, kétségbeesés és szomorúság, amit Jézus Urunk feloldott és erővé változtatott az Ö „Vérszövetsége" által. Meg kell állapítanunk azt is, hogy a kozmikus gondol­kodásúnak egyáltalában nem nevezhető emberi életünk materialista hajszájában a „megnyugvás" vizeire minket eljuttató, egetlen mentőcsónak az Úr Jézussal való „vérszerződésünk" fogadalma, melynek segítségével és mely által, imád­ságos lélekkel éljük át a nagypénteki fájdalmainkat, melyeket az élet mindnyájunk számára tartogat.

 

Á nagycsütörtöki „Utolsó vacsora" evangéliumi leírása a nagyvilág csak­nem mindegyik alkotó művészét megihlette. A nagy olasz mesterek mindegyike hatalmas festményben örökítette meg. De mások is. Talán az én személyes érzésvilágom titkát fedem fel akkor, amikor elmondom, hogy engem Salvador Dali ábrázolása ejtett csodálatba (hatalmas képe a washingtoni National Galleryben látható) akkor, amint a főhelyen ülő Jézus Urunk mellett ott találtam azt a kis „mentőcsónakot", amit az előbbiekben említettem. Ezáltal értet­tem meg Dali elképzelésének alapgondolatát is - amikor - a háttérben - az égig felérő „emberfiát" láttatja. Dali és e sorok írója két egymástól messze élő lelket hordozó teremtmény, de ezt a közös gondolatot talán mégiscsak lehet „kozmikus gondolkodásmódnak" nevezni.

 

Talán jobb lenne az egész emberiség, ha ilyen kozmikus gondolkodásmód uralná a világot. Biztosan mondható, hogy nem lennének valláspolitikai fana­tizmus által megindított háborúk, népirtások, melyeket ma „erényként" elkövetnek a népek a „saját maguk által formált isten-alak" szolgálatában és „dicséretére". És ezt így tanítják gyermekeiknek is. Szeretném, ha megértené­nek olvasóim. Szeretném, ha érzésvilágomat is vinnék e betűk mindenkihez, aki azokat olvassa, mert kozmikus gondolkodásúaknak én azokat nevezem, akik - egymást nem ismerve is - minden papi közvetítés nélkül megtalálják az Istent és saját imádságaikkal igyekeznek a Mindenek Urához felérni. Ebben az igyekezetben azonosulnak lelkeink az egymás megértésére is. Széttörhetetlen lelki kapcsolatok ezek, mert alapkövük a HIT - az Istenhez érő HIT és nem az ember-agyalta „vallás ".

 

De hadd térjek vissza megint Jeruzsálembe, a Jézussal történtek ismerte­téséhez. Ugyanis megint észrevettem valamit. Nevezetesen azt, hogy a nagy­csütörtöki események leírásában sem az evangéliumok, sem az ún. „egyházatyai hagyomány" nem foglalkozik Jézus itteni életének olyan óráival, melynek feltétlenül meg kellett történnie e földi életében. Ez pedig az a találkozás, tán közös „Istenlátás", amit ezen az estén együtt végzett az a két Lélek, mely egymástól elválaszthatatlan a Szeretetben. Ketten vannak, de örökké EGYEK:

 

 

 

Az Édesanya és Szent Fia

 

Az Olajfák-hegye mögött hanyatlóban van már a Nap. Alkonyodik. Az al­konypír pirosba öleli a vidéket. A fák lombjain is átszűrődik ez a csodálatos színű fényesség, mint a Napnak búcsúintése. Mintha így mondaná: „Még egy kevés ideig itt vagyok veletek, azután elmegyek. "

 

És ezt a vérpiros búcsúfényt sokan látják. Sokan nézik olyanok is, akikben a szomorúság lakozik most, de csak azért, mert a lelkük szeretettel van tele. Ezek között ott van az Édesanya is, aki talán tovább is lát a lenyugvó Napnál. Aki itt, az Olajfák-hegye mentén készül a „Napnyugtára" és mindenre, amit majd a sötétség gonoszsága utána hozni fog.

 

A napfénynél ragyogóbb szeméből azonban nem hullanak könnyek, hanem biztos tekintettel nézi az eget. Azt a kis pontocskát, ahol Ő már meglátta azt a parányi fényt, amelyben egy megjelenő csillagocska jövendöli a fekete éjszaka érkezését.

 

A csillag megjöttével elindul a nagy könyörgés is az Édesanyának Lelkéből.

 

Még sugárzott belőle az IMA az Ég felé, amikor már háta mögött állt és vállaira tette kezeit a Szent Fia, Jézus. Sehol nincs leírva ennek az utolsó talál­kozásnak a párbeszéde, de a Jézushoz emelkedett lelkiség sugallata felfedi ezt a titkot is. Hiszen mi mást mondhatott Jézus az Édesanyjának, mint a véghetet­lenül nagy Szeretet szavait?.....

 

Aztán megáldotta őket. A lenyugvó Nap utolsó sugara intett vissza, amikor így mondta: „Legyen meg Atyám a Te akaratod! "

 

És Mária-Magdalához szólt így: „Jer hát hűséges társam, erősítsük meg a csüggedő szíveket, akik most miattam aggodalmaskodnak."

 

A tanítványokhoz mentek innen az „Utolsó vacsorára". Úgy történt aztán minden, amint azt leírtam a „lábmosás" és a „vérszerződés" is.

 

Le kellett írnom ezt is, mert az evangéliumi szövegekből csaknem „barátságtalan" és ragaszkodás nélküli viszony érezhető Jézus és jó Édesanyja között. Ez tudatosnak mondható a zsidó szellemben élő, gondolkodó és író „evangélistáknál", amit egy igaz Jézus-követő lélek sohasem tud elfogadni. A Szeretet tanítójánál ugyanis nem hiányozhatott az Édesanyja iránti tisztelet és határtalan szeretet. Ha pedig ezt megtalállak, hirdessük és tanítsuk dicsőíté­s ükre.

 

De kövessük tovább Jézust. Vacsora után kimenének az „Ő szokása szerinti Olajfák-hegyére". (Lk. 22:39). Itt történt aztán Jézus elfogatása, amit Lukács a „főpapokkal, a templom tisztjeivel és a vénekkel " végeztet el (22:52), de János írása zavart keltő, mert „katonai csapatról" tudósít (Jn. 18:3), akit még egy „ezredessel" is vezényeltet (18:12). A görög szövegben „tribunus" van említve a Jézust elfogó „csapat" parancsnokaként. Igen sokat nyomoztunk ebben az ügyben és rájöttünk arra, hogy:

 

1.) A rómaiak egyáltalában nem vettek részt Jézus elfogatásában, sem csa­pattal, sem „ezredessel" vagy „tribunussal" (Ez utóbbi igen magas méltóság volt a római hadseregben. „Tribunus"-t a konzulok választották és egy légióban hatnál több nem volt.)

 

2.) Lehet, hogy János írása időközben „átíródott" és a júdai érdek követte el a változtatást, vagy a János evangélium írója talán a zsidó templomi őrség (mert ilyen is volt) tisztjét szerepelteti.

 

3.) Összevetve az összes adatot, teljesen nyilvánvaló és bizonyított tény az, hogy Jézus elfogatása nem törvényesen kiadott parancsra történt, hanem ­ Júdás vezetésével - egy rongyos, zsidó csőcselék ejtette foglyul, rabolta el és megkötözve vitte az örömmel teli zsidó papi főtanácshoz.

 

Az elárult, eladott Mestert, a mi Urunk Jézust aztán így viszik Annás "főpap" elé, aki ezt a méltóságot Quirinus római legátustól kapta Kr.u. a 7. esztendőben és így a jeruzsálemi zsidó templom főpapjai mind Annás fiaiból és nagy családjából kerültek ki, mintegy dinasztikus örökség szerint. Kajafás is ide tartozott és ezek mindnyájan „egy követ fújtak" bosszúállást dédelgető, korrupt lelki világukban. Az ún. „papi főtanács" tehát nem volt más, mint a zsidóságon uralkodó Annás család tagjainak „egyakarata", akik mint papi her­cegek természetesnek tartották, hogy egyedül ők az élet és halál urai Jeruzsá­lemben.

 

Azután peregnek a jól ismert események a Golgota keresztjéig és a Feltá­madás csodájával a Mindenható Isten keze leér a gonosszá vált emberiségig. A Turíni Lepel" Jézus Urunknak megerősíti azt az ígéretét: "Én veletek vagyok a világ végesetéig! ", hiszen az ember által szerkesztett komputer képernyőjén jelent meg a mai hitetleneknek. Nem bocsátkozom tehát ismétlésekbe, hanem ebben az emberiség által elkövetett legnagyobb bűntényben. Jézus keresztre feszítésében arról az emberről akarok néhány szót mondani, aki megmenthette, szabadon engedhette volna Jézust. Ez pedig Poncius Pilátus, Júdea római prokurátora. Nagyhatalmú ember volt, hiszen Claudia nevű felesége Tibérius császár leánya volt, aki különleges engedélyt kapott császár apjától arra, hogy férjét Júdeába kövesse. Ez a Lucius Poncius Pilátus nem olyan gyáva, félénk és határozatlan ember volt, miként a köztudatba ment az apostoli hagyományból. Ellenkezőleg. Számító, képmutató, jellemtelen volt és kegyetlen vérengzéseket végzett a rendeletei ellen tüntető zsidók és szamáriaiak között. Pilátus előtt azok a zsidó főpapok, akik már maguk között Jézust halálra ítélték, mint vádlók jelennek meg. Ha Jézus valami „bűntettet" követett el (amint a zsidók vallot­ták) akkor a római perrendtartás szerint nemcsak az ítélkezés joga volt a hely­tartóé, hanem a bűntett elkövetésének helye szerint is ő volt az egyetlen, aki ítélkezhetett. - Viszont „én ebben az emberben semmi bűnt nem találok" ­mondta a helytartó. Ha a vádlott nem bűnös, akkor nem ítélhető el. Pilátus ítéletében tehát politikai érdeket kell keresni. Ez pedig nem más, mint Jézusnak „pártos királyi származása."  Pilátus tehát Róma ellenségét ítélte halálra Jézus személyében.

 

De „kezeit is mosta". Kiadta a zsidóknak, hogy ők feszítsék meg.

 

Ezek ismeretében kötelességünk hirdetni: Jézust nem ítélték el, hanem megölték. Így kivégezve nem bírál igazságtalanság, hanem gyilkosság!

 

 

 

Jézus feltámadása utáni időszak

 

Jézusnak a keresztre feszítését a jeruzsálemi zsidó főpapi tanács a legnagyobb győzelmének tekintette. A „feltámadást" az ő anyagelvűségük egysze­rűen nem tudta felfogni, de valami eddig ismeretlen fogalmat, valami titokzatos, nagy hatalmat is láttak benne, ami a félelemnek a súlyát nyomta rájuk. A sír őrzésére kirendelt katonák elbeszélését is nagy ijedtséggel fogadták, hamisságuk ugyan „hazugságnak" minősítette az elmondottakat, de mégis hatalmas pénzösszeget adtak a katonáknak azon ígéretük vételévei, hogy erről (a Feltámadósról) senkinek sem beszélnek. A zsinagóga válasza tehát a „Feltámadásra" az volt, hogy mindenkit lefizettek, aki arról beszélt, nagy összegeket áldozva így az „elhallgatásra". Ez volt az egyik cselekedetük. A másik pedig a „törvényük" szerinti: vagyis titkosan elrendelték a Jézus hívőknek az üldözését.

 

A zsidó Lukács nagyon „szentbeszéd" formájában írja le a történteket az „Apostolok Cselekedetei" című írásában, ahol - faji jellegéhez hűen - jól összekeveri az eseményeket. Azt írja ugyanis, hogy: „Jézus meghagyá nekik, hogy ne menjenek el Jeruzsálemből.” (1:4) - Jézus ennek pontosan az ellenkezőjét üzente tanítványainak a feltámadáskor. Ezt az üzenetet azonban csak a nemzsidó Márk Evangéliumában találjuk meg (16:7), a sírban ülő „ifjúnak", mint égi küldöttnek a szájából hangzóan így:

 

„....menjetek el és mondjátok meg az Ő tanítványainak és Péternek, hogy előttetek megyen Galileába, ott meglátjátok Ő, amint megmondta nektek. "

 

Tehát Jézus Galileába küldi tanítványait, vagyis, hogy minél hamarabb hagyják el Jeruzsálemet. Ugyanis Jézus tudta jól, hogy megindul az ő híveinek az üldözése, amint meg is mondta előre: ,....jön idő, hogy aki öldököl titeket, mind azt hiszi, hogy isteni tiszteletet cselekszik " (Jn. 16:2)

 

És ez az idő a Feltámadás után következett be, amikor egy: "Saulus nevezetű ifjú ...pusztította őket, házról-házra járva és férfiakat és asszonyokat elővon­szolva.... " (Csel 7:58, 8:3).

 

Az idézett szöveget ezekkel a szavakkal fejezi be Lukács: „tömlöcbe veti vala". - Ez megint jó félrevezetés és az igazság eltitkolása. Ugyanis ennek a Saul nevezetű ifjúnak nem volt sem joga, sem lehetősége arra, hogy valakit tömlöcbe vessen, mert a tömlöcök a római helyőrség tartozékai voltak, ahová a Saul-féle, bosszúálló zsidók nem vethettek senkit be. De ezek a Jézus­hívőket üldöző zsidó rohamosztagok, melyek egyikének volt vezetője Saul, mint farizeus rabbi, egyszerűen megölték azokat, akiket üldöztek. Ezért menekítette Jézus tanítványait Galileába. Ide nem tudott elérni ugyanis a bosszúállás.

 

 

 

Pilátus sorsa, Tibériusz császár levele

 

Mária, Jézus Édesanyja és most már „gyermeke", Mária-Magdala sem maradtak Jeruzsálemben, hanem híveik a legrövidebb úton és a leggyorsabban a Pártos Birodalom területére viszik át őket és a pártos diplomácia Tibériusz csá­szárhoz fordul. - Jó pár hónapot lehet számolni addig, míg Mária-Magdala Tibériusz császár színe elé került és Pilátus bilincsbe-verése, a zsidó főpapok letartóztatása megtörtént.

 

Ezalatt tudott Saul zavartalanul garázdálkodni, üldözni és gyilkolni. Ékes és jó példa erre István megkövezése, amit az Apostolok Cselekedeteit író zsidó Lukács olyan „szentpapírba" csomagoltan hoz a jámbor hívő tudomására, mindenkor thoraikus hivatkozásokkal (Csel 7.).

 

A mai júdai-kereszténység tanításában mellőz nagyon sok adatot és eseményt, mely szorosan beletartozik Jézus történetébe. Majd megismerjük azt is, hogy milyen sors vár erre a „nagyhatalmú" Pilátusra és a Jézust felfeszítő zsidó főpapokra. Mert ez is le van írva a régi írásokban. Mielőtt azonban ezeket felfedném, visszatérek az „Édesanyához" és Mária-Magdalához.

 

Azt már tudjuk, hogy Mária-Magdala (Magdaléna) ott volt az „Utolsó vacsorán" Jézus mellett és valószínűleg mindnyájan együtt mentek az Olajfák­hegyére, és amikor Jézust a Júdás-vezette csőcselék elfogta, Magdalénát a tanítványok néhánya Jézus Édesanyjához kísérte, akinek elmondták Júdás gaztettét. Ismerve Nikodémus Evangéliumából írottakat, szinte lehetetlennek tartom azt, hogy Nikodémussal ne ment volna Jézus Édesanyja és Magdaléna Pilátushoz. Erre vonatkozó adattal az egyházi iratok nem rendelkeznek, de teljes bizonyossággal mondhatjuk azt, hogy Jézus szerettei részéről megindult a védelem Pilátusnak meggyőzésére, akinek feltétlenül ismernie kellett Mária hercegnői mivoltát és talán nem volt tudomása arról, hogy a Pártos Birodalom királya, éppen úgy, mint Tibériusz római császár, a kölcsönös békesség fenntartását államügynek tulajdonította. Pilátus Rómát akarta szolgálni a galileai pártos hercegnek zsidóként történő elismerésével, és mint zsidót, a zsidóknak való átadásával. Ezért nem hallgatta meg Máriát és Magdalénát sem. Ezt a Pilátusnál való meghallgatási kérelmet azért vélem biztosan megtörténtnek, mert majd látni fogjuk, hogy Mária-Magdala Tibériusz császárig eljut panaszával és ez okozza Pilátus végzetét is. Pilátus gaz ítélete így az Édesanyát is sújtja, mert végig kell néznie Szent-Fiának a Golgotára való keresztvitelét és megfeszítését is. A keresztről való levétel Arimateai József személyének bevetése, valószínűleg Nikodémus műve, aki korának legismertebb ügyvédje volt és így Pilátusnál egy eddig ismeretlen „jóakarót" mutat be, aki a „halott testét" eltemetésre kikéri. Sikerült is terve szerint minden. Az Édesanya azonban jól tudta, hogy mi következik ebben az „utolsó földi felvonásban", tehát nem távozik el Szent-Fia mellől. Hiába hengerítik a nagykövet a sírbarlangba, ő ott marad Mária-Magdalával és a többi asszonnyal, akik az ő kíséretét képezték, akik tulajdonképpen a zsidók bosszúja elől óvták eddig is, a hosszú éveken át.

 

Amikor aztán éjfélre fordul, bekövetkezik a legnagyobb földi esemény - a Feltámadás - az Édesanyának testben láthatóan jelenik meg a Szent-Fia és megöleli, megcsókolja őt, földi módon véve búcsút Tőle. Az ott álló Mária-Magdala ezt nem látja, hanem csak - mint evangéliumában mondja - „érezte Jézus jelenlétét, lelkileg szólt hozzá."

 

A Feltámadással oly dimenzióba jutunk, melynek titkait nyugodtan nevez­hetjük misztikusnak, vagyis a materialista felfogás szerint érthetetlennek, hi­szen messze túllépik az anyagiasság eszközeit és módjait.

 

Sajnos mai júdai-kereszténységünk annyi ún. ószövetségi zsidó és anyagel­vű hagyományt vett át, hogy az evangéliumban is érvényesülő, hasonló szel­lemiség elhallgatja sokszor a neki nem megfelelő igaz történéseket: Ezért mon­danak oly keveset és semmi jót az evangéliumok Jézus Édesanyjáról, és a mágus papok városából (Magdala) származó, jól kiképzett, szépséges papnőről ­ Mária-Magdaláról - csak annyit, hogy „hét ördög volt benne", de Jézus 'kiűzte' ezeket belőle. Így vannak a vallásos hívők egy skatulyába bezárva, ahová csak annyi Fény jut, amennyi a „bűnbocsánatot" adó papok akaratával oda beszűrődik. Ez azonban nem Isten Igazsága, hiszen „az Igazság tesz szabaddá titeket!"

 

Hasonló eset áll fenn Pilátussal és a zsidó templom papi fejedelmeivel is. Nem tudunk meg semmit sorsukról a kanonizált evangéliumok írásaiból. Az „Universidad Pontificia de Salamanca" által összeállított ún. "Evangelios Apokrifos" egyike „Pilátus aktái"-ból, „Tiberius levele Pilátushoz" azonban érdekesen írja le a történteket. (Editorial Catolica S. A. Madrid, 1975. 474. oldal.) A görög és spanyol szövegből átvett magyar fordításban így:

 

Tibériusz császár levele Pilátushoz:

 

„Amikor olyan merész voltál, hogy erőszakosan és igazságtalanul halálba küldted a nazarénus Jézust és elmarasztaló ítélet nélkül adtad át őt a dühös és telhetetlen zsidóknak, semmi szánalommal nem voltál eme igazhoz, hanem borzalmas határozatod szerint az ostorozás gyötrelmeit és a keresztre feszítés kínjait kellett ennek a minden bűntől mentesnek elszenvedni. Ugyanakkor szá­jad részvétről is beszélt, de szíved szerint kiszolgáltattad ót néhány törvényte­len zsidónak.

 

Mindezek miatt most te leszel láncra verve elibém vezetve. hogy számot adj erről az életről, amit minden ok nélkül a halálnak adtál, és mentsd magadat kifogásaiddal. Ez a te kegyetlenséged és szégyen nélküliséged valósága. Mióta tudomásomra jutott mindez, szenved az én lelkem és nem találom belső nyugalmamat, mert elibém járult egy asszony (Mária-Magdaléna), aki az ő tanítványa volt és bizonyítja, hogy ez a Jézus: mindenkire kiterjedő gyógyító munkát végzett mindenütt, ahol járt. Vakoknak látását adta vissza, a bénák jártak, süketek hallottak, megtisztította a leprásokat és mindezek egyetlen szavára gyógyultak meg.

 

Micsoda kegyetlenséggel rendelhetted el, hogy keresztre feszítsék őt, hiszen ártatlan volt, ok nélküli az ítéleted.....mert ő hatalmasabb volt mindegyik is­tennél, akiket mi tisztelünk. Hogyan adhattad őt halálra?

 

De tudd! - Mivel igazságtalanul halálra ítélted és megöletted, ugyanolyan formában törvénykezek feletted és minden tanácsadód, bűntársaid és megvesz­tegetőid felett is."

 

Eddig a levél, melynek kísérője volt Tibériusz császárnak az a rendelete, mely arra intézkedett, hogy: Pilátust bilincsbe verve, rabként azonnal Rómába hozzák, Arquelaot, Heródes fiát bűntársával, Filipoval együtt, valamint Kaja­fást és apósát, Annást és az összes zsidó főpapokat, szintén rabként, bilincsbe verve.

 

Így Tibériusz császár volt az egyetlen a világon, aki nemcsak igazságtalanságnak és merényletnek minősítette Jézus keresztre feszítését, hanem halálra ítélte és kivégeztette mindazokat, akik ennek - mint mondám - az emberiség ellen elkövetett legnagyobb bűnténynek elkövetői és végrehajtói voltak.

 

Az említett „Apokrif Evangélium" aztán részletesen leírja, hogy miképpen lelték megérdemelt végüket a nevezettek.

 

Fel kell tennünk itt azt a kérdést is, hogy: miképpen kerülhetett Mária-Magda/a Tibériusz császár színe elé?.... Ugyanis Mária-Magdala nem volt római állampolgár. De a római perrendtartás szerint a rómaiak által elfoglalt területek minden polgára apellálhatott a császárra akkor, ha ő vagy követlen hozzátartozója igazságtalan ítéletet kapott a római bírótól, vagy kormányzótól. Az igazságtalan ítéletet jelen esetben Pilátus hozta. Az ő közvetítését tehát Mária nem használhatta a császárhoz való fellebbezésében. Pilátust meg kellett ke­rülni tehát és az ő tudta nélkül kellett elérnie Tibériusz császárt.

 

Tekintve, hogy ebben az időben Róma és a Pártus Birodalom között béke van, minden valószínűség szerint Mária-Magdala a pártus diplomácia közbelé­pésével jut el Tibériuszhoz, talán egy pártus diplomáciai küldöttséggel. Ugyanis másképpen - lakóhelye szerint - Pilátus volt az egyetlen illetékes római terület­re jogosító útlevél kiadására, de a császári levél szerint Pilátus nem tudott Mária római útjáról.

 

És Mária-Magdalénának Jézus 'hozzátartozójának' kellett lenni, hogy a császár elé jusson, és így mint 'hozzátartozó', Jézus Édesanyja helyett is kérhette az igazságtételt. Itt csak arra a nagy irodalomra hivatkozom, mely azt állítja, hogy Mária-Magdaléna Jézus felesége volt.

 

A gnosztikus evangéliumokból is ez valószínűsíthető. Így értelmezhető egészséges formában, az „Ember-Fia" elnevezés.

 

Van olyan elgondolás is, mely a „Feltámadás" után boldogan élteti Jézust, Mária-Magdalénától született gyermekeivel.

 

 

 

„INRI" és a Solyma

 

I.N.R.I. - e négy betűt íratta Pilátus egy táblára, amit felszögeztetett a keresztfára, a megfeszített Jézus Urunk feje fölé. Mindenki úgy tudta, hogy az I.N.R.I. jelentése: „Jésus Nazarenus Rex Judeorum" - és ezt a szöveget ma úgy értelmezik: „Názáreti Jézus, a zsidók királya".

 

Azonban Názáret nevű helységnek Jézus korában való létezését a zsidó írások nem említik, a Talmud sem és Flavius Josephus sem, így a biblikusok nagy része azt mondja, hogy Jézus nem származhatott egy „nem létező" városból. Ez az oka annak, hogy az evangéliumoknak görög szövegű eredeti írásaiban sem találjuk meg a „názáreti" kifejezést Jézusra vonatkozóan.

 

 

 

Kefren fáraó Horus-szal

 

Márk így írja (1:9): „Nazarenoz"

 

Lukács pedig így írja: (4:34 és 24:19): „Nazorais"

 

Felmerül tehát az a nagy kérdés: Hogyan lehetséges az, hogy az evangélisták nem azonos kifejezést használnak Jézus származási helyének a megjelölésében, mert a fentiek egyike sem jelenti azt, hogy „názáreti".

 

Az előbbiekben már sokszor említett és forrásadatként használt Bibliai Szótárból megtudjuk azt, hogy görögül „Nazorai" Jézus híveinek neve volt. „Nazoraion" pedig a Talmudban lévő zsidó kifejezés a Jézus­követők kicsúfolására.

 

„Nazarenus" kifejezés alatt a Jézust-követő galileai és szamáriai népet különböztették meg ugyan, de a mai biblikusok már azonosítják ezt a nevet az említett „Nazorai" görög szó jelentésével és a nemzsidó „Mandeus" nevű, gnosztikus „eretnekeket" is ide sorolják. Nekünk itt most az a fontos, hogy a „Nazarenus" sem jelenti a „názáretit", vagyis a Názáretből származót.

 

Mindegyiknek eredete azonban a „Nazirit", mely a zsidóknál olyan „szent személyt jelölt, aki nem követett el „tisztátalanságot".

 

De azt is hangsúlyozza ez a forrásadat, hogy ezt a „szent ember" fogalmat a zsidók a Közel-Kelet hitvilágából vették át. Idézem:

 

„This was also true in the Non-Israelit near East".....magyarul: „Ez igaz volt a nem-izraelita Közel-Keleten is." ('nazirit' szó alatt, N. 526. oldalon.) Még azt hozzáteszi a felvilágosítás, hogy „gentiles, azaz nemzsidók nem kaphatták meg ezt az elismerést. Köztük nem lehetett Nazirit."

 

 

 

A „szent sólyom" Tutankhamon sírjából

 

Jeruzsálemben azok a zsidók, akik látták Jézus csodatetteit, nem tudták azt, hogy honnan való. Az egyetlen, amit tudtak róla az volt, hogy „galileai". Nevét sem ismerték, tehát nem nevezték „Jézusnak", hanem csak azt kiabálták: „Nazirit"...... „Nazirit ".... „itt van a „szent ember."

 

A zsinagóga rabbijai és „papi hercegei", akik maguknak követelték a „nazirit"-i méltóságot, iszonyúan felháborodtak azon, hogy a nép az általuk galileai „hamis prófétának" csúfolt Jézust nevezi „Nazirit"-nek, „szent embernek".

 

De a hivatkozott Bibliai Szótár helyesen írja, hogy a zsidók ezt a „Nazirit" kifejezést a nemzsidó közel-keleti hitvilágból vették át. Ugyanis a ma sumérnak nevezett mahgar, vagy káldeus nyelven a NA-ZI-RIB (összetett szó) fejezi ki ugyanazt, ami a zsidó „Nazirit" értelme. It ta NA = „ember". (L.70.), ZI = „élet" (L.84.) és RIB vagy KAL = „erős, hatalmas". (L.322.) - Talán úgy értelmezhetjük: „az élet hatalmának embere", vagy „káldeus", „szent ember", aki istenes életet él. (Nasaru, Naseru jelentése az akkádban = vigyáz, megóv, megőriz, oltalmaz; Nasiru = oltalmazó, védő, pártfogó (Akk. Sum. Gloss. 313. oldal).

 

A zsidó „Nazarit"-ok, ha bűnbe estek, vagy valami tisztátalanságot követtek el, galamb-áldozattal tisztultak meg. - Sok kis galamb vére ömlött ki a zsidó világban, hiszen ez volt a legolcsóbb áldozat.

 

Sokféle galamb volt Palesztinában és - éppen úgy, mint a magyarban ­ sokféle volt a nevük is, de galamb kifejezés alatt, a zsidó társadalomban kizárólag az áldozatra szánt madarat értették.

 

Mint említettem, a „Nazarit"-ok áldozati állata volt, de az asszonyok és nők is ezt használták „áldozati állatként", a menstruáció, a szülés vagy szexuális szabálytalanságok utáni „megtisztulásra".

 

A zsidó Lukács evangélista is ilyen áldozattal akarja Jézus Urunk Édesanyját - Máriát - a zsidósághoz kapcsolni. (Vagy talán ezt is a zsidó származású „egyházatyák" ragasztották az evangéliumhoz?... - Minden lehetséges.) - Ezek ismeretében nyugodtan mondhatjuk, hogy a galamb nem volt lélekhordozó, szent állat, hanem közönséges „áldozati eszköz", éppen úgy, mint például a KOS. Ugyanis ezeknek az állatoknak nem a „tisztelete", hanem a leölési rendelete van a zsidók „szentirataiban" megörökítve.

 

És pontosan itt a „galambnál" vetődik fel egy kétség az evangéliumi szövegre vonatkozóan. - Ugyanis János evangéliuma Keresztelő Jánossal ezt mondatja:

 

„És bizonyságot tőn János, mondván, láttam a Lelket leszállni az égből, mint egy galambot és megnyugovék Ő rajta. " (Jn 1:32)

 

Márk így írja: „...feljővén a vízből, látta az eget megnyilatkozni és a lelket, mint egy galambot Ő reá szállni. " (Mk I:10)

 

 

 

 

Szkíta napmadár

 

Lukács (3:22) és Máté (3:16) ugyanígy mondják. De Keresztelő Jánost Máté, Márk és Lukács nem ismerte. Szemtanúi sem voltak a „vízbemerítésnek" és ők sem voltak így „megkeresztelve". Joggal mondhatjuk, hogy evangéliumi írásuk e részlete János evangéliumából ered.

 

Viszont pontosan János evangéliuma az, amit a „paulinista" egyházatyák kezdetben a „gnosztikus" írások közé soroltak és sok biblikusnak az a véleménye, hogy János evangéliuma sok változtatást szenvedett. Különösen az evangélium bevezető része. Eleinte nem is vettek tudomást róla, mert létezéséről legelőször Valentiánus „Gnosztikus Herakleon"-jában olvashatunk (Kr. u. 160.), aki úgy mondja, hogy „János az egyiptomi eredetű nemzsidó forrásokat használta evangéliumának megírásakor. Miután pedig a „paulinista" szemlélet ellenkezik azzal a Jézusi Igazsággal, amit a „gnosztikusok" tanítottak, valószenű, hogy János evangéliumának ezeket a gnosztikus vonatkozásait átjavították, hogy a paulinizmusi ideológia követelményeihez illeszthető legyen.

 

Nézzünk meg benne egy ilyen „paulinista" változtatást: A mai szöveg így mondja: (Jn. 6:69):

 

„És mi elhittük és megismertük, hogy Te vagy a Krisztus, az élő Istennek fia."

 

Az eredeti szöveg azonban így mondja a Krisztus szó nélkül görögül:

 

„És mi elhittük és tudjuk, hogy Te vagy az Istennek egyetlen dicsőítettje (szentségese, fényben dicsőségese)."

 

Ugyanis igen nagy különbség van a „megismertük" és a „tudjuk" között és nem „krisztus" (messiás), hanem „Egyetlen dicsőített".

 

Ezt a lényeges változást észlelve igen nagy kétkedéssel kell fogadnunk azt a kitételt, hogy a Szentlélek egy „galamb" képében szállt Jézusra. Ugyanis a galambnak rituális értéktelenségét már ismerjük és „lélekhordozó" csak a zsidó-kereszténységben lett. Abban a zsidó környezetben, a Jordán mellett, ahol Keresztelő János „vízbemerítette" a megújulásra vágyókat, az Isten nem küldhette „Egyetlen megdicsőített" Szent Fiára a Szentlelket egy ilyen értéktelen áldozati állattal.

 

 

 

Sólyom viszi az evangéliumot és hátán a „szentlélek" (galambot) János apostolnak

 

De János sem írhatta ezt így, hiszen az evangéliumát sokáig kiközösítő „paulinista" egyházatyák megállapítása szerint: „Egyiptomból származó, nem zsidó forrásokból vette adatait. "

 

Itt tudni kell azt, hogy ebben az időben a Pártus Birodalomhoz tartozó Káldeáben, Kánaánban (vagyis Palesztinában), a hettitáknál és Egyiptomban a „Melkizedeki hitszemlélet" uralkodott, a Melkizedek rendje szerinti mágus papság hirdetésével és ennek volt az utolsó csírája a „gnoszticizmus", amelyben Jézus tanítását találjuk meg.

 

Saul-Pál Jézust „a Melkizedek rendje szerinti örökké való " főpapnak ne­vezi (Zsid. 6:20). - Ezt azért mondja, mert nagyon jól tudta, hogy Palesztinában ez volt a galileai és szamáriai „gentiles" (nem zsidó, gojimnak nevezett) nép vallása, mely vallás alapja a „Fény Szentháromsága". Ezt a Szentháromságot Egyiptomban és Palesztinában - Jézus Édesanyjának, Adiabene Máriának küldetéséig „Isis-Osiris-Horus" képezte, ahol ISIS = „Fény Szűze", OSIRIS = „Fény Atya" és HORUS = „Fény Fia" és „Isis" ebben az időben már „szeplőtelen titulust" visel, miután a méd-perzsa király, II. Xerxes (Gaumata a méd főmágus) annak nyilvánította (Kr. e. 4. században). Azt is tudnunk kell, hogy a „Horus" azaz a „ Fény Fia", a szent SÓLYOM képében jött a Földre, a Melkizedek rendje szerinti hitvilági tudat szerint. Ezen a vidéken a „fehér sólyom" volt a lélekhordozó szent állat. Hiszen Palesztina fővárosának neve is a „szent sólyom" dicsérete így: „Uru-Solyma", vagy „Sólyom város". Ebből csináltak a zsidók „Uru-Salem" változatot. (1. "uru" sumér/mahgar nyelven = város 2. Vagy pedig, a görögös "Hierosolyom"-ból Napsólyom, azaz "szárnyas napkorong - Egyiptomból ismert jelkép). Az egyiptomi fáraók magukat „Horus" földi kiválasztottjának hitték és a vállukon nyugvó „szent" sólyom jelképezte ez „Istentől" nyert hatalmat.

 

Bemutatom Chephren fáraó szobrát és Tutankhamon sírjában talált „Horus"-t, a „ Fény Fiát" ábrázoló sólymot, melynek fején a Napkorong, karmaiban az „élet" és az „örökkévalóság" jelképei.

 

De helyezzük magunkat vissza Jézus idejébe, a Jordán mellé, ahol Keresztelő János „bemeríti" az embereket a vízbe, hogy megújhodva lépjenek ki onnan. - Jézus is bemerül és feljővén a vízből, nála nem megújulás, hanem a Rá eső „Isteni kinyilatkoztatás" pillanata ez, mert a szent „fehér sólyom" csapott le az Égből és a vállán megnyugodott. A sokaság megbűvölten látta ebből, hogy Jézus a „Nazirit" - maga a „Fény Fia", akit eddig „Horus"-ként tiszteltek és a nép leborult előtte, hiszen az Isten-küldte „fénymadár", a vállán nyugvó szent fehér sólyom jelezte, hogy Ő az Isten Fia, aki leszállt a Földre. 

 

Csakis így lehetett ez a csodás történés, hiszen Istennek megnyilatkozása nem hétköznapi, szürke dolgokkal történik, hanem sohasem látott csodák mutatják Isten hatalmát. - Itt is, és János, aki nem volt tanúja ennek a csodának és arra sincs adat, hogy Keresztelő Jánossal beszélt volna valaha, az egyiptomi források alapján, csakis igy írhatta le evangéliumában ezt a csodát.

 

János tehát így írta evangéliumának ezt a versét:

 

„....láttam a Lelket leszállni az égből, mint egy fehér sólymot és megnyugovék Ő rajta. " (Jn. 1:32)

 

Jézus Urunk "küldetésének kinyilatkoztatása" a már halott Lázár feltámasztásával zárul. Ezzel bebizonyosodott az Ő emberfeletti Istenfiúsága.

 

A szent fehér sólyomnak vállán való megnyugvását viszont joggal vélhetjük a „küldetés-kinyilatkoztatás" kezdetének. Ugyanis az égből lecsapó sólyom csak Isten rendeléseként szállhatott Jézus Urunkra, mint Isten szentlelkének hordozója. Valóban isteni jel volt arra is, hogy Őt a nép „Nazirit"-nak nevezze és leboruljon előtte. - E kinyilatkoztatás után következik a csodák sorozata, majd - Lázár feltámasztása után - a zsidóság „papi hercegei" összegyűlnek a zsinagógában és Jézus Urunk halálos ítéletét mondják ki. Jön nagypéntek, Pilátus, a keresztre feszítés és aztán (Jn. 19:30):

 

 

 

„Elvégeztetett!"

 

Az emberi testben földreszállt Istenfia utolsó szava volt ez és azután az evangéliumok így írják le a történteket:

 

„Ezek után pedig kéri Pilátust arimatheai József (aki Jézus tanítványa volt, de csak titokban, a zsidóktól való félelem miatt), hogy levehesse Jézusnak testét. " (Jn 19:38)

 

„Ő pedig gyolcsot vásárolván és levevén Őt, begöngyölé a gyolcsba és elhelyezé egy sírboltba, mely kősziklából volt kifaragva és követ hengerített a sírbolt szájára." (Mk 15: 46)

 

Ennyi az egész, amit megtudunk Jézus temetéséről és mindezt az eddig ismeretlen „arimatheai" József végzi és a legszentebb Édesanyának az említését gondosan elkerülik az evangélisták.

 

Elképzelhető-e az, hogy a szintén isteni küldetésű édesanya, Mária, akinek végig kellett néznie Szent Fia szenvedését, keresztre feszítését, a sírbatételnél ne legyen jelen?....

 

E sorok írója ezt az „evangéliumi hiányt" Mária isteni kiválasztottsága elhallgatásának véli, vagy itt is a másításokra kell gondolnunk? - Talán végezzünk egy felderítést ebben az ügyben is.

 

Induljunk ki abból, hogy a „szentírás" arimatheai Józsefet teszi a történések főalakjának. Keressük meg a térképen, hogy hol van „Arimathea".

 

Felkutattam az összes bibliai térképet, de sehol sem leltem meg ezt a helyet. Végre az legmodernebb bibliai szótárból a következő vonatkozást böngésztem ki:

 

„Arimathea egy város, de nem tudjuk hol van. - Nem szabad összetéveszteni a Jeruzsálemtől 6 mérföldnyire lévő Ramleh-hel. De talán azonos lehet a Joppától keletre lévő Ramathian-Zaphimmal, ahol Sámuel próféta lakott (1Sám 1.), de ez a hely Szamaria-ban van.'

 

Így tudjuk meg, hogy ez az arimatheai József a gentiles (gojim) földről való, tehát nem zsidó. (Helyesbíteni kell Nikodémus Evangéliuma szerinti megállapítást.) Ez a „József" tehát nagyon jól ismerte Jézus Urunk Édesanyját és valószínűleg „nem vásárolt" gyolcsot, hanem a Szkítopoliszban készített és „készenlétben" tartott „királyi szövésű lepelbe" fektették az Úr drága testét, az Édesanyjának intézkedése szerint, és az ő segítségével. - Hiszen - mint már ismertettem - a Turini Lepel anyaga azonos a pártus uralkodók részére készített különleges anyaggal, mely közönséges halandó részére nem volt beszerezhető.

 

Így a halotti lepel is bizonyítja Jézus királyi származását, de higgyük el és tanítsuk azt, hogy Jézust az édesanyja takarta be a lepelbe és biztosan ő volt az utolsó, aki kijött a sírból, mielőtt ez az „arimatheai" József ráhengerítette a követ arra.

 

De talán nem is szamáriai, hanem pártus származású volt arimatheai József?.... Ugyanis ARI-MA-Tl-A = a Pártus Birodalom szent neve, a hiedelem szótára szerint. Jelentése: „az örök élet népének országa."

 

Hát ezért volt ez a pártus József a Betlehemi Herceg tanítványa, követője és sírbatevője. Jézus Édesanyjával - Máriával - mint „földiek", együtt temették el „Adiabani" (Adiabene) pártus hercegnő Szent Fiát.

 

E sorok írója úgy véli, hogy a Turini Lepel történetén is változtatni kell valamit. Ugyanis az Edessaba való kerülése előtt biztosan Jézus Édesanyjánál lehetett. Mert helyezzük vissza magunkat az akkori valós helyzetbe. Jézust Édesanyja takarja a lepelbe és ott van, amikor a sírt lezárják a kővel és Jézus feltámad. A sir üres. Csak a lepel maradt ott, amin az Édesanya és Mária­Magdala felfedezik Jézus testének és arcának képét! van-e olyan édesanya, aki fiának ily hagyatékát kezéből kiadja?.... Mit tesz Mária? - A szívéhez szorítja és viszi magával.... de hova?

 

Az evangéliumi írások nem beszélnek arról, hogy mi lett Jézus Urunk Édesanyjával és Mária-Magdalával a feltámadás után.

 

De „Elvégeztetett!" - A zsidók gyűlölete most a tetőfokon van. Azokat is üldözik, akik Jézus feltámadásáról beszélni mernek. A tanítványokat is halálra keresik. Minden valószínűség szerint a tanítványok Máriát és Mária-Magdalát a szkítopoliszi egyházi központba viszik, ahol Mária nevelkedett. Ugyanis Szkítopolisz nem tartozott Júdea területéhez, hanem a római fennhatóság alatti Decapolis-hoz. Ide zsidókat nem engedtek be.

 

És Mária viszi magával fiának halotti leplét is. Valószínűleg innen is tovább mennek, a Pártus Birodalomba, ahol teljes biztonságban élhetnek, és nem kell félniük a zsidó bosszútól többé. Valószínűleg az egyik pártus főváros, Hatra volt végleges letelepedési helyük.

 

 

 

 

Ugyanis itt volt a legnagyobb egyháza és leghatalmasabb templomai a pártiai „kereszténységnek", melynek tanítása és szertartása azonos volt azzal az egyházzal, amit a jó Péter apostol Antiochiában alapított meg és ez a szertartásában nem „áldoz ", hanem az „utolsó vacsora" emlékében a hívők, akiknek „megújulásra" van szükségük, a kenyér és a bor vételével, Jézus Urunk Igéjével és az Ő kegyelméből megújulnak és erőt kapnak hibáik leküzdésére vagy jóvátételére, de nem „bűnbocsánatára". Mert a „bűn" sohasem kaphat bocsánatot. A rosszat, amit elkövettünk, azt nekünk kell „jóvá" tenni és amit nem tettünk, vagy már nem tehetünk „jóvá", azért majd megkapjuk a „vezeklés" ítéletét....tanítja a „péteri egyház".

 

"Feloldozást" ember nem adhat másik embernek. Hiába visel fényes, papi ruhát és „lelkipásztorként" vezet arra, hogy „áldozd fel" Jézus Urunkat a „bűneid bocsánatára. "

 

Ez nem Isten kedvére való.

 

Tanuljunk a minden zsidó hagyományt hitéből kizáró „péteri és a pártus"  kereszténységtől, hiszen ezeket nevezték legelőször a rómaiak „christianos"­nak.

 

Ők így tanították: „Szeresd Jézus Urunkat - a Betlehemi Herceget - a megfeszítettet, a feltámadottat és ne áldozd fel megint, mint a zsidó Sauliak, hiszen  így üzen neked:

 

„Ha valamit kértek az én nevemben. én megcselekszem azt." (Jn. 14:l4) 

 

Kérd az Ő segedelmét és biztosan megkapod általa Urunk Istenünknek a  kegyelmét! - Ismernünk kell a „péteri kereszténység" tanítását, mert ennek, a  Saul-páll ideológiával való szembenállását nagy óvatossággal, az evangéliumi  írások is említik és ezekből tudjuk meg, hogy:

 

A szíriai Antiochiában volt Péter apostol székhelye. (Antiochia Kr. e. 64.  év óta Róma által elfoglalt terület fővárosa és itt volt a római főparancsnokság  székhelye. Lakói nem-zsidók és a Melkizedek vallás követői voltak.) Jézus  Urunk tanait tehát igen nagy örömmel fogadták és itt nagy megértésre talált a  jézusi Igazság a görögül beszélő nem-zsidók között és nagy örömmel fogadták  Jézus követeként Péter apostolt. Mint mondám, ezeket nevezték legelőször  „christianos"-nak. (Ap.Csel 11:26).

 

Saul-Pál itt is téríteni akart, de ezek a nem-zsidó Christianos  (keresztények) nem fogadták el az ő zsidó-gyökerű beszédét, hanem elűzték.  (ApCsel 14.). Iszonyú nagy vita is keletkezett Péter és Saul-Pál között (Gal  2:11-13).

 

 Ennek következménye volt Saul elűzése és az antiochiai, zsidó­gyökértől mentes, péteri keresztény  egyház megerősödése, melynek első  püspöke Péter volt. Az „úrvacsora"  szertartásos vételét igazolja az ún.  „antiochiai kehely". Képét itt bemutatom. 1910-ben találták meg  Antiochiában. - Ezüstből készült, két  részből - belsőből és külsőből - tevődik össze. A szakvélemény megállapítása szerint a belső kehely az,  amit Jézus Urunk használt az „utolsó  vacsorán" - és ez be van helyezve egy külső borítót képező ezüst kehelybe, mely az első évszázad második felében készült.

 

Jézus van rajta ábrázolva és tizenegy apostola - és közöttük többször látható a szent sólyom. (G.A. Eisen: „The Great Chalice of Antioch, 1923.) A képet  átvettem a Bibliai szótár „A 142." oldaláról, ahol úgy minősítik, hogy: „A kehely  értékes darabja a közel-keleti keresztény művészetnek." (Nem nevezi „jew­christian" alkotásnak.) - A kelyhet valamelyik kolostorban őrzik New York  államban.

 

Az eddig elmondottak kiértékeléséből megtudjuk azt, hogy Jézus feltámadása után azonnal két helyen alakult ki a minden zsidó vonatkozás nélküli  kereszténység:

 

l.) Antiochiában - Péter apostol irányítása és törhetetlen Jézus-hite által,  aki nyíltan szakít a Saul-Pál féle zsidó gyökerű ideológiákkal és „elűzi" Sault  - és

 

2.) A Pártus Birodalomban, Ari-Ma-Ti-A földjén, ahol az ősi mágus vallás  sokezer éves próféciái teljesedtek be Jézusban és Édesanyjában, Máriában.  Miután pedig Mária az „Adiabani" (Adiabene) pártus királyi-hercegi családból származik, Jézust a pártusok saját vérükből emberré lett Isten-Fiának  tartották, akiben valójában a „Világ Világossága", az ősi hit „En-Lil"-je szállt  le a Földre.

 

Keressük tehát e két helyen a jézusi hagyományt és annak emlékeit, szimbólumait. Azt a keveset, amit még meg lehet találni a csaknem kétezer éves zsidó­kereszténység „'eretnek" üldözése után.

 

Antiochiában van eltemetve Péler apostol. A mai „keleti kereszténység"  nagyon jól tudja ezt, de a Vatikán mindenképpen Rómában szerette volna Péter  csontjait megtalálni. Nem sikerült, de a Szent Péter Dómban ott találjuk Szent  Péter szobrát. Mikor 50 évvel ezelőtt, még a jó Deimel jezsuita páter életében,  először Rómában jártam, csodálkozva kérdeztem egy „bennfentes" egyházi  kísérőmtől és barátomtól, így: „Miért fekete színű ez a Szent Péter szobor?  Talán ez lenne a híres „Fekete Péter?" - Meglepett a „bennfentes" - tehát a  vatikáni titkokat jól ismerő és Rómában nevelkedett - kísérőm válasza, amikor  ezt felelte: „Ez valóban az egyház „Fekete Pétere" - ugyanis Pál apostolt jelenti titkosan, mert ugye Péter kezében van a mennyország kulcsa és Péter  utóda a mindenkori római pápa, de az egyházi filozófia Szent Páltól ered. A  Bazilika is Szent Péter nevét viseli, ebbe tehát nem lehet Pál apostol szobrát  tenni. Hát mi tudjuk, hogy a „fekete Péter" valójában Saul-Pált, illetőleg  Szent Pált jelenti."

 

De menjünk vissza Antiochiába. Péter idejében ők ismerték Jézus halotti  leplét és valószínűleg Máriától ide, Antiochiába kerülhetett. Az „Edessa"-ban  való elrejtést e sorok írója abba az időbe teszi, mikor a Kr. e. 3. század közepén az antiochiai, volt péteri egyházba már beszivárogtak a zsidó származású  és Saul-Pált követő „egyházatyák", akik aztán ezt is átalakították a zsidó­gyökerű ortodoxiának megfelelően. - De a Turini Lepel történetében is némi  változtatást kell végezni. Ugyanis az eddigi vélemény szerint „a Lepel, mint  tisztátalan temetési lepel V. Abgár király idejében Edessába került, amit  Thaddeus vitt oda. "

 

Ez egy hipotézis csupán az apokrif-evangéliumi írások alapján és a biblikusok között talán a legnagyobb vita tárgya volt eddig. Ugyanis a történést így  írja le az apokrif írás:

 

„Abgár, Edessa királya nagy beteg volt és egy levelet küldött Jézusnak,  melyben kéri, hogy jöjjön el Edessába és gyógyítsa meg őt. "

 

Írását így fejezi be:

 

„Hallom, hogy a zsidók ellened vannak és károdra készülnek De tudd meg, hogy az én városom, bár kicsiny, de nemes és elég kettőnknek'

 

Jézus írásban válaszol így:

 

„Ha majd ott leszek amellett. Aki engem a Földre küldött, egy tanítványomat majd elküldöm hozzád, hogy gyógyítson meg téged és a tieidet. " (Átvettem: „Los Evangelios Apocrifos". Editorial Catolica, Madrid, 1975. 669. oldal.)

 

Érdekes itt megjegyezni azt, hogy erre a levélváltásra vonatkozó literatura hatalmas. Ugyanis a hivatkozott forrás 667. oldalán 45 könyv (író és cím) van felsorolva annak bizonyságául, hogy a biblikusok miképpen vitáznak e levelek autentikus, vagy legendaszerű voltának megállapításában, de a nagyobb részük elfogadja a levélváltás valóságát és ténynek veszik azt, hogy Taddeus valóban a Jézus által írt levelet vitte Abgárnak, Jézus jeltámadása után!

 

A másik rész viszont a "mandylionnak" nevezett, a rajta lévő Jézus-képet veszi Jézus válaszának és állítják, hogy Jézus nem irt levelet.

 

Mi elfogadjuk azt a döntést, hogy Jézus irt, úgy amint azt legjobban bizonyítja J. Nirschl, eképpen:

 

„A levélváltást, mely Abgár és az isteni örökkévalóság között történt, történelmi valóságnak kell elismerni, éppen úgy Taddeus apostol-tanítványnak Abgár királynál tett edessai látogatását is, és az ezzel ellenkező állítást tarthatatlannak kell minősíteni, mert Eusebiusnak és Chorenei Mózesnek ide vonatkozó megállapításai megtájolhatatlan értékűek. " (J. Nirschl: „Der Brief­wechsel des Königs Abgar von Edessa mit Jesus in Jerusalem, oder die Abgar­frage." Mainz 1896. 336. oldal.)

 

Tehát nem a „mandylion" ment Edessába, hanem Jézus írott válasza. Most már nehéz megállapítani, hogy Máriától hová került Szent Fiának halotti leple. Az is lehet, hogy a Pártus Birodalom legnagyobb templomában - Hatrában ­ volt, hiszen mind a két helyen ismerték és így nem volt szükség semmiféle emlékeztetőre, mint pl. a mai zsidó-kereszténység feszületére. Azt biztosan tudjuk, hogy a „Világ Világosságára", a soha ki nem alvó templomi „szent tűz ", a soha el nem múló „világosság" emlékeztetett, melynek ébrentartását külön papi rend végezte az antiochiai „péteri egyházban" és a Pártus Birodalom templomaiban is.

 

A minden júdaiságtól mentes jézusi kereszténység történetének kutatásában már tudjuk, hogy az antiochiai egyház már hamarosan Péterék után, a lépésről­lépésre történő sauli befolyás hatáskörébe kerül és átalakul. Ennek oka az volt, hogy a Péteri egyházak a hívők hitvilágával foglalkoztak, vagyis istenes és erkölcsös életre tanították a híveiket, Jézus útmutatása szerint, ahol a hit alaptételét Jézus e szavai képezték:

 

„Én vagyok az Út, az Igazság és az Élet." Az egyházaknak azonban semmiféle politikai kötődésük nem volt - így „védtelenek" maradtak.

 

Más volt a helyzet azonban a Pártus Birodalomban. Nézzük meg tehát most együtt, hogy mi volt

 

 

 

Jézus Urunk hagyatéka a Pártus Birodalomban

 

A Pártus Birodalom történetével kevés szakmunka foglalkozik. Leginkább rosszakaratú előítélettel említik azt a keveset is, amit írnak. De azt mindegyik elismeri, hogy a pártus királyok felépítették a régi sumér városokat és kegyelettel őrízték a régi káldeus hagyományokat, amit még a Biblia is bizonyít, hiszen a „három királyok" Napkeletről jöttek - mint írja. 'Napkelet' pedig Jézus idejében csak a Pártus Birodalmat jelentette, mert Palesztinától Indiáig és a déli óceántól a Kaukázuson túl, messze Északig létezett, mint Róma legyőzője, még Jézus után jó 300 esztendőn át.

 

Ennek a hatalmas birodalomnak uralkodói - a régi káldeus hiedelem szerint, mely azt mondja: „A földi uralkodás az Égből küldetett le" -, magukat „karizmatikus" királyoknak tartották. Vagyis olyanoknak, akik az Istentől nyert elhívással - Isten Gondviselését változtatták korláttá a népeik jólétét, békéjét és istenes életét szolgáló intézkedéseikkel. Itt tehát a Jézus-követés államvallássá lett.

 

 

 

A Hatra-i templom romjai

 

Miután pedig a minden zsidó vonatkozástól mentes egyházpolitikai érdekek azonosak voltak az állampolitikaival, Jézus feltámadása utáni 300 év alatt a teljesen egyéni pártus építkezési technika és formakincs gyönyörű templomokat épített és - mint Eusebius írja - a perzsák 360 pártus-keresztény templomot romboltak le. Bemutatjuk itt az egyik legnagyobb templom romjait Hatrából, ahol Jézus leple is lehetett.

Ez az államvallás azonban nem olyan volt, mint a júdeai, mely minden más vallást üldözött. A toleráns pártus királyok megtürték a többi vallásokat is (júdaizmus, buddhizmus, perzsa zoroastrianizmus), de magukat Isten földi meghatalmazottjának hitték és tudták.

 

 

A „szent sólyom"

 

Miután pedig a Pártus Birodalom Vatikán-ja - a Sippar-i tudományos, hitbeli és csillagismereti központ - által hirdetett „Istenvárás" teljesült Máriában és Jézusban, továbbá, hogy a földiek részére küldött „felső világi" jel Jézus Urunk küldetésének nyilvánosságra való hozatalára és megpecsételésére is megtörtént azzal, hogy: „A Jézusra leszálló és a vállán megnyugvó szentfehér sólyom jelezte a Szentléleknek benne való megtestesülését. " - Ezután nem volt kétséges többé az, hogy a „ Fény Fiát " évezredek óta szimbolizáló sólyom madár valóban a Szentlélek hordozója.

 

Ettől kezdve, Jézus feltámadása után, a pártus királyok fejükön viselték a koronájukra illesztett szent sólyom madarat annak jeléül, hogy: istentől rendelt hivatásuk van és a Szentlélek-adta jósággal és igazsággal uralkodnak.

 

A történelem azt bizonyítja, hogy ezt meg is tették, mert birodalmukban a jólét, a szabadság, béke és bőség honolt Jézus feltámadása után még csaknem 300 évig.

 

Jézusra küldött „isteni kiválasztás" emlékeként vallási és politikai jelképük az itt bemutatott Szent Sólyom volt, mint magának az „Isteni Gondviselésnek" megjelenése, mely a Fény által jut a Földre. A sólyom nyakán lévő díszítés „szent" voltának jelképe.

 

 

 

 

Sanaturk pártus király

 

A „Szent Sólyom" előtt látjuk a „Fény Szentháromságának" a két „standardját". vagyis „törvényt adó" szimbólumait. A csúcson lévő sólyom jelzi a Szentlélek jelenlétét, az alatta ábrázolt „Fény Anya" és a mellette - a másikon - a „Fény Fia" felett.

 

Az alattuk lévő két egybefont, kör alakú ábrázolás az „Égi és Földi Törvény" egységének a jelképe.

 

Itt mutatom be Sanaturk pártus király fejét, a szent sólyommal koronáján. Mindkettő a Hatra-i templom romjai alól került elő a következő harmadik domborművel, mely mindent elmond a beavatottaknak a Pártus Birodalom államvallásáról. De ezeket a csodálatos bizonyítékokat a zsidó-kereszténység érdekű történelemírás elrejti. A „felső világ" vezetett nyomukra.

 

Az alsó képen látható dombormű jelképezi az uralkodó pár hivatását. Főalak a király és mellette a háttérben, a két oroszlános trónon ülő királyné. Mindkeltő fején, a koronán ott van a „szent sólyom" a karizmatikus küldetést jelképezve.

 

A király kezében az „Al-An" az „égi fokos", a „szövetség", a „munka" és a „védelem" jelképe. Balkeze a kard markolatán és pórázon fogja a háromfejű kutyát (a római „cerberust"), mely fölött egy tekergő kígyó van és afölött egy skorpió.

 

Ékes ábrázolása ez a jobbján lévő, vallási standarddal kifejezett „államvallás" védelmezésének. - Ugyanis mindhárom dombormű a Kr. u. 2. század elejéről származik Hatrából. Ebben az időben még tombol a rómaiak kegyetlensége, a „keresztényüldözés" is, ahol a híres „császár­isteneknél" legolcsóbb az emberi élet...

 

A légiók útjait a keresztre feszített legyőzöttek ezrei jelzik. - Így a „cerberus" tehát a római földi istenekhez kapcsolt és vallásnak egyáltalán nem nevezhető „hivatalos kegyellenségei” ábrázolja.

 

A tekergő kígyó: a Jézus-követőket üldöző saul-páli zsidó-kereszténységet jelképezi, mely békés álarccal befurakodott mindenüvé, hogy az „eretnekeket" pusztítani tudja.

 

 A skorpió: kétségtelen és jól ismert szimbóluma a zsidóság jehovaizmusának.

 

A király jobbján: az uralkodói standard, mely a „Fény Fiát" ábrázolja annak jeléül, hogy az uralkodó kötelessége általa van megszabva és az ő „szeretet törvényét" kell tovább érvényesítenie.

 

A királyné: kezében a királynői standard, mely a megdicsőült és a küldetését betöltő Adiabani (Adiabene) Mária emlékét vivő „Fény Szűzének" képével az édesanyákról való gondoskodás kötelezettségét bízza az uralkodó feleségére, aki szintén édesanya is és fején ott van a „szent sólyom", melyet ebben az időben már „Tur-Ul"-nak neveztek.

 

Ezek a bizonyosságok kiegészítik az eddig írottakat. Értelmet és indokolást adnak annak is, hogy Attila királyunknak a „turulos zászló" volt a hatalmi te/vénye.

 

EI kell fogadnunk és hirdetnünk kell azt, hogy ez a „szent sólyom" - a „Turul" - az ősi hagyományok próféciái szerint a pártus királyi vérű testben megjelent „Fény Fiát " jeleni nekünk - az ő népének, és lehet a nevünk galile­ai, szamáriai, arimatheai, pártus, hun, avar vagy magyar, a „Világ Világosságának", a minket vezető TUR-UL-nak utódai vagyunk.

 

Így - a rendelés szerint - „fénylátók", a „Fény Fiai" lennénk.... de hivatást vesztve bandukolunk ma, egy idegen hagyományú lelkiségnek a nyugtalanságával. És ez mindig így lesz és marad mindaddig, míg a „Fény Fiát" - félrevezetett lelkivilágunkkal - „bűneink bocsánatára" feláldozzuk.

 

Úgy vélem, hogy csodálatos újdonságot képez „félrecsúsztatott" kereszténységünkben a szent sólyomnak „Szentlélek hordozójakét” való felismerése és a Pártus Birodalom uralkodóinál - általa és vele jelképezem - karizmatikus hivatástudatnak a felfedése. Ugyanannak, mint amit Dümmerth Dezsö, az „Árpádok nyomán" haladva, I. István elölti királyaink sajátjának bizonyít. (Dümmerth Dezső: „Az Árpádok nyomában", Panoráma, 1977.)

 

A „szent sólyom" utáni nyomozásom azonban azt a következtetést eredményezi, hogy a korai és minden zsidó gyökértől és vonatkozástól mentes kereszténység - Jézus Urunk titkos szimbólumának vallotta „őt" és a Pártus Biroda­lomhon „TUR-UL" (kisebbik fény) volt a neve.

 

Ugyanis 1983-ban, az anatóliai kiállításon, Isztambulban találtam egy hajdani „péteri keresztény" templomból származó képet (domborművet), amelyen a szétterjesztett szárnyú szent sólyom látható. - Valószínűleg Edessa-i vagy Antiochia-i eredetű. Az alatta lévő „kopt" felirat bizonyítja a saul-páli       ideológiától mentes, ún. „korai kereszténységhez'' való tartozását, mert Jézus Urunk igaz és valódi alakját és nem-zsidó voltát bizonyító gnosztikus evangéliumok nyelve is ugyanaz.

 

 

 

Az Edessa-i sólyom

 

Miután pedig az oltárszerű ábrázolás felső háromszögében egy háromjogú, nap kulcs látható, így a szent sólyom - minden bizonnyal - a „mennyei birodalomba" vezető Jézust ábrázolja, hiszen az Ő igéjét az „üdvösség kulcsának" nevezik a gnosztikus evangéliumok. Így fedi fel önmagát az az eddig eltitkolt valóság, hogy Jézus Urunk legrégibb szimbóluma nem a kereszt, sem a feszület, hanem a szárnyát széttáró, repülésre lendülő „szent sólyom ", a Pártus Birodalom TURUL madara.

 

Ezt megerősíti a már kései Kr. u. 7-8. századbeli és az írországi kereszténység ereklyéjét képező sólyom is, melynek fejét a Napkorong zárja körül, a beléje illesztett és a szentháromságot jelképező három kereszttel. Ez a sólyom - az írek hiedelme szerint - Keresztelő Szt. János szimbóluma, vagyis őt jelképezi.

 

Mintha közelednénk a János evangéliumából idézett szöveghez. Ahhoz a valósághoz, hogy Keresztelő Szent János valóban „sólyom képéhen" látta a Szentlelket Jézus Urunkra leszállni és vállán megnyugodni. Ugyanis, ha „galamb" lett volna, amint az „átfésült" szöveg írja, az írek is galambnak jelképeznék Keresztelő Szent Jánost.

 

Ugyanis semmi indokot, történést vagy vonatkozást nem találunk a mai zsidó-kereszténység irataiban, mely őt a sólyommal kapcsolatban említené, vagy - miként a hiedelem teszi - őt a sólyommal azonosítja és szimbólumának használja. A logikus következtetés tehát azt mondja, hogy az íreknek feltétlenül ismerniük kellett János evangéliumának - még meg nem változtatott - eredeti szövegét, ahol az van írva, hogy a „sólyom" hozza a Szentlelket Jézusra.

 

Ugyanis, ha nem így lenne, a sólyom feje körüli napkorongba - mely az „örökkévalóság" jelképe - nem illesztették volna be a 3 egyenlő szárú keresztet, a „Szentháromság Szentlelkének" szimbólumaként. (A képet átvettem: a „Treasures of Early Irish Art" kiállításnak a katalógusából, /Fol. 27.v.,i - ahol „The Eagle, Symbol of St. John' címen van, Trinity College Library, Dublin)

 

Úgy vélem, hogy ezek után senki elölt sem lehet kétséges az, hogy a sokezer éves próféciákat beváltó és teljesítő Adiabani Mária fiának - a Földre szállt „Világ Világának" - feltámadása után az ő „rejteki" szimbóluma a Szentlelket hozó és égbeemelkedésre kitárt szárnyú sólyom volt. - Ez a „szent sólyom" - a Pártus Birodalom hagyatékaként - Attilánál és a magyari népeiknél „Turul"-ként volt tisztelve - és mint a hiedelem szent jelképe népet és nemzetet az igazság útján vezető Istentől rendelt „irányítóul" elismerve.

 

Tehát a mi „Turul hagyományunk" nem egyszerű népi monda vagy mese, hanem minket a Földre szállt „Világ Világosságához", Jézushoz kacsroló és a magyari népek lelkivilágát Istenhez emelő, hitbeli valóság. A gondviselés tudata, a jövőbenézés biztossága és nem a reményt vesztett ellankadás.

 

Ezt a tudatot tartották fenn bölcs mágusaink - még az I. István féle „áttérítés" után csaknem 300 éven át, amikor nemzetünk legnagyobb ünnepén - karácsonykor - a fiatalság az első „kerecseny-sólymokat" felrepíti. Fehér M. Jenő így írja le: mint az inkvizíció tanúvallomásait:

 

„A mágushit legnagyobb ünnepe a karácsony volt. Így vallotta 1245-ben Dala fia, Undo perében Rufus segesvári polgár: „Krisztus születése ünnepén a régi magyarok a sólyom ünnepét tartják. ....Ekkor a sólymokat vadászatra eresztik és sok nép viszi oda madarát, amit a mágusok megáldanak".....Amikor karácsonykor a fiatalság az első, új sólymokat felrepteti, a mágus szokott énekelni és buzdítani az ifjúságot, hogy ezeket a dolgokat soha emlékezetéből kiveszni ne hagyja"... „A solymárok ünnepén, amelyet népi nyelven 'karasun'-nak neveznek." ("Középkori Magyar Inkvizíció", Transsylvánia ­Bs. As. 1956, 336. oldal)

 

De Fehér kimutatta azt is, hogy: „Szent István... nem tartotta kívánatosnak azt, hogy az ősi Turul 'totemjelvény’ vagy nemzetiségi szimbólum, mint pogánykori hagyomány szerepeljen és jóidőre tilalmazták e név használatát." (Op. cit. 244. oldal.)

 

Fehér magyarázatából kitűnik, hogy a „Turul" is eretnek, az inkvizíció üldözöttje volt és a 'karasun” (mai karácsony szavunk, mint a sumér „guruson" változata) csak a nép nyelvén élt és maradt fenn.

 

Említettem azt, hogy a zsidók Jézus Urunkat „mágus papnak" nevezték és az evangéliumi „Belzebub" kifejezés az eredeti szöveg „átfésült" változata, mert eredetileg „magus" van írva a görög szövegben is.

 

Érdemes tanításként nézni Fehér megállapításait a középkori mágus inkvizíció jegyzőkönyveiben lelt adatokkal:

 

„A 'sámán' nevet a jegyzőkönyvek soha nem említik. Minden mágust, vagy ha tekintélyes öregről esik szó ’pontifex magorum', mágus pap néven illetik..... A mágusok osztályon kívül álló, félig kuruzsló, félig misztikus csodabogár számba mentek a középkor hajnalán és még később a 13. században is...... Az inkvizítorok ezt a félig megvető kifejezést használták egy olyan vallás papjaival szemben, melyet eredetétől pogánynak tekintettek.....Semmi sem hangzott előttük megvetendőbben, mint a 'mágus' név. " (Op. cit. 198. oldal.)

 

Az inkvizíció jegyzőkönyvei leírják, hogy ezek a mágustok mily kegyetlen kínvallatásokat szenvedtek a „keresztény" papságtól, akik azt akarták kiszedni belőlük, hogy milyen az Istenük, akihez imádkoznak?....Ma már tudjuk, hogy Jézus Urunk Igéjét hirdették az Ő „szeretet-vallásának" hűséges papjai, a „mágus papok", miképpen a Megfeszített volt az is, aki erőt adott az Ő hűséges követőinek, akiken beteljesült jövendölése, amit az Őt - minden korban és időben - követő tanítványainak adott, mondva:

 

„A gyülekezetekből kirekesztenek titeket; sőt jön idő, hogy aki öldököl titeket, mind azt hiszi, hagy isteni tiszteletet cselekszik " (Jn. 16:2j

 

Érthető és indokolt tehát az, hogy a „kirekesztett", de hitéhez hűséges magyar őseink a „szent helyeken", ligetekben, berkekben gyűltek össze és szeretet-vendégségben ünnepeltek. Szegények voltak, mert a faluk, földek, birtokok mind az idegen és zsidó-keresztény egyháznak a tulajdonában voltak és őket szolgaságba taszította az az „új hit", amelyik a feltámadt Jézust minden nap „feláldozta." - Anonymus úgy írja, hogy "áldumást tartottak". Vagyis ették a közösen megsütött lóhúst. A mai ember csodálkozik ezen, mert most a marhahús a főeledel. A mi hun-avar-magyar őseinknek hatalmas lótenyésztésük volt és százszorta több lovuk volt, mint marhájuk. Így a népeledel a lóhús volt. Amikor azután I. István rákényszerítene a népre az „új hitet", azzal bizony a szolgaság szegénysége is ránk jött. A szegények örülhettek, ha lóhús jutott nekik, de szívesen ették, mert ez is a „hagyomány" teljesítése volt. Talán ezért nevezi szörnyű bűnnek a lóhús evését a Thúróczy Krónika. (Chronica Hungarorum 39. fejezetben.)

 

De nem „áldoztak" még lovat sem őseleink. Én biztos vagyok abban, hogy ez a szeretet-vendégség egybe volt kötve a megújhodást, újraéledést adó és Jézus emlékében megőrzött „úrvacsora" szertartással. De ezt is „rejteki" módon, tehát titkosan végezték, úgy, hogy az inkvizítorok nem tudtak rájönni. Az „áldomás" mindig borral történik. A „bor vétele" és a mágus pap által való kiszolgáltatása tehát az áldomás kiegészítője volt. A tanúk úgy vallották, hogy ettek is és ittak is utána.

 

A probléma a „kenyér" vételében volt, mert az egymás utáni „kenyértörést" pogány vallási ceremóniának minősíthették volna az inkvizítor, zsidókeresztény papok. Ekkor keletkezett a pogácsa. (Több, mint „különös”, hogy Leonardo da Vinci, az Utolsó Vacsora című festményén éppen pogácsányi kiscipókat festett meg! - Aranyi) Az „élő kenyér ", amit a mágus papnők kosarából vett ki mindenki, mialatt a mágus főpap (pontifex magorum) énekelve imádkozott. Titkos és Jézust követő istentiszteletek voltak, tehát ezek az „áldumas”-ok az Isten szabad ege alatt, ahol az égbolt képezte isten temp­lomának a tetejét.

 

De ezek az „áldumás"-ok is valószínűleg valami szent időponthoz voltak kötve. Ahogyan „gurusun-karácsonykor" a Szentlélek madarát, a Naphoz emelkedő kerecseny-sólymokat repítették Jézusra való emlékezésként, valószínűnek tartom, hogy az áldumás húsvétkor, az „utolsó vacsora" emlékére volt megrendezve.

 

Másik lehetőség a „pünkösdi király" választása lehetett, amelybe már az idegeneket kiutasító László királyunk (Szent László) köré fonódó legendák is belekapcsolódtak, és így az „új vallás” által szentté avatott, de a nép lelkében igaz magyar királyként élő és a népet védő királyunk dicséretének köpönyege alatt végezhették, a mulatság és öröm melletti istentiszteletüket is.

 

Sajnos csak egyetlen vagyok a történelmünkkel foglalkozók között, aki Szent István előtti magyar vallásunkban, a Magyar Hitben, jézusi örökséget lát. És ez azért van így, mert ismerem a Pártus Birodalomnak 500 éves történetét, melyből csaknem 300 esztendő a Kr. u-i időbe esik. - Sok jóakaratú és az igazságot kereső munkatárs azért nem jut a helyes eredményhez, mert a Pártus Birodalom helyett Perzsiát emlegetnek és a perzsák vallásából akarnak valamit átszűrni őseink „fénylátó" hitébe.

 

Ismerjék meg a pártusokat, akkor Jézusunkat is látni fogják!

 

 

Az Atya-, az Anya- és a Fiú Istennek nevében, Ámen.

Források:

 

Bolyki Tamás: A világ legnagyobb ereklyéi

Dr. Vágó Pál: A vérszerződés ereje

Elaine Pagels: The Gnostic Gospels

The Interpreter’s Dictionary of the Bible - Abington Press, New York, 1962.

René Labat: Manuel d’Épigraphie Akkadienne

Richard Friedenthal: Leonardo

http://www.earlychristianwritings.com/actspilate.html

http://www.gnosis.org/naghamm/nhlalpha.html

http://www.press.uchicago.edu/Misc/Chicago/504271.html

 

A szövegben lévő hivatkozások és adatok megerősítésére használt további

FORRÁSMUNKÁK

 

Albright. W.F.: Archeology and the religion of Israel (Baltimore, 1946.) The Biblical Period, Oxford, 1952); De Ia Edad de Piedra al Cristianismo (Santander. 1959.)

Blincler. J.: El Proceso de Jesús (Barcelona. 1958.)

Danielou. S..I.J.: Théologie du Judéo-Christianisme (Tournay, 1968. )

Fernandéz. S.J.A.: Vida dal Ntro, .Senor Jesucristo (Madrid. 1954.)

Guardini, R..: Jesucristo (Madrid, 1960.)

Lagrange. O.P.J.M.: EI Evangelio de Ntro, SenorJesucristo (Barcelona, 1933.)

Renan, E.: Vie de Jésus (Paris. 1863.); Saint Paul et su Missión, (Paris, 1869.)

Rosadi, J.: Le proces de Jésus (Paris, 1908.)

Toynbee, A. J.: Estudio de la Historia (Buenos Aires, 1951.)

Spencer, H. Lewis: The Secret Doctrines of Jesus és Mystical Life of Jesus (Supreme Grand Lodge of America San José, Cal. 1963.)

Fobdevila, R.S.J.: Realidad historica de Jesús de Nazaret (Ayma, 1968.)

Bordeau-Székely, E.: The Essene Origins of Christianity, 1980.

Graves, R.: Jézus Király (Gondolat, Budapest, 1971.)

Cayce's. E.: Story of Jesus (Berkeley Medallion Books. 1976.)

Mauriac, F.: Vida de Jesús (Barcelona, 1962.)

Papisi, G.: Historia de C'risto (Difusión. Bs.As. 1958.)

Ballou. R.O.: The Other Jesu.s (Doubleday N.Y. 1974.)

Lehmann. J.: Jesus Report (Droemer, Wüozburg, 1974.); Die Jesus GmbH. (Econ Verlag Düsseldorf. 1972.); Rabbi J. (Stefin and Day N.Y. 1974.)

Pessin D.: The Jewish People (United Sinagoga, N.Y. 1952.)

Mikes, G.: Los judios son Judios? (Dedalo. Bs.As. 1964.)

Vieujean, La La Religión Vivida (San Sebaltian, 1955.)

Huber Lipót: Zsidóság és kereszténység Krisztustól a középkor végéig (Kalocsa, 1939.)

Dilling, E.: The Plot Against Christianity (Lincoln. Nebraska, 1964.)

Eisler, R.: The Messiash Jesus and John the Baptist (The Dial N.Y. 1930.)

Finkelstein. L.: The Pharises (The Jewish Publ. Soc. Philadelphia. 1946.)

Girschmann Roman: lran, Partos y Sasanidas (Aquilar, Madrid, 1962.)

Godart André: El arte de Iran (Ed.Juventud, Barcelona 1962.)

Frye N. Richard: l.a herencia de Persia (Guadarramma, Madrid, 1965.)

Rostovtzett: Dura and the problem of Parthian Art (Yale, 1935.)

 

forrás: http://aranylaci.freeweb.hu/jezus/jezus.htm