Nem mondhatjuk azt, hogy Isten rossz, hiszen azzal nem jutnánk sehová. Minden vallásnak az a feltételezés a kiindulópontja, hogy Isten jó. Viszont ha megvizsgáljuk a szemünk elé táruló valóságot, a legmegrendítőbb problémával kerülünk szembe: miért szenved az igaz ember?
Mindjárt a történet elején azt a jellemzést olvashatjuk Jóbról, hogy jó és igaz ember. Kijelenthetjük, hogy ez a saga nem megteremti, hanem sokkal inkább azonosítja és megnevezi Jób hitét. Nehézségei nem teszik őt szentté, hanem megerősítik azt a jóságot, amely már sajátja. (Szentség = újraegyesülés az egésszel = jóság = ami van.)
Valójában Jób csak állja a sarat. Fenyegeti és megátkozza az Urat, de már megvan benne az a szabadság, melyet az Úr a kezdetektől felismer. Magában találta meg életének értelmét, méghozzá az Úrral való kapcsolatának vonatkozásában, nem pedig kívülről tett szert rá. „Ontológiai lehorgonyzása”, ahogy Gabriel Marcel fogalmazna, Istennel való egyesülésében áll, nem pedig egyéni vagy önálló énképében.
Olyan kritikus pont ez a spiritualitás útján, amelyet az embernek előbb-utóbb át kell lépnie – bár vannak, akik sohasem teszik ezt meg. ők továbbra is kívül találják meg a tekintélyüket, másoktól kapnak nevet és önazonosságot, és boldogságuk vagy szomorúságuk is másoktól függ. René Girard úgy beszél erről, mint „utánzó tudatról” (horizontális versengésről, vágyról és utánzásról), amely mindig katasztrófához vezet.
Amikor az embereket „Isten nevezi meg” belülről, és nem különösebben számítanak a körülmények, akkor győzedelmeskedett bennük a kegyelem. Hogyan lehet meghatározni engem? Az emberek válaszreakciói határoznak meg minden egyes pillanatban? Ha igen, módfelett szubjektív és ingoványos talajra építkezünk. Állandóan hol fönt, hol lent leszünk. Hasonlóképpen, ha azáltal definiáljuk magunkat, hogy milyen jól érezzük magunkat, vagy milyen sikeresek vagyunk, az ugyancsak bizonytalan lábakon álló meghatározása a sikernek. Így ismét mindig lesznek hullámvölgyeink és hullámhegyeink: a szekuláris vagy fogyasztói kultúra sekélyessége áll ellentétben egy hiteles vallásos kultúrával.
Ha attól függ, hogyan érezzük magunkat reggelente, hogy milyen kedvesek velünk az emberek, ha nem lehetünk boldogok külső megerősítés nélkül, akkor nem vagyunk valóban boldogok vagy alapvetően szabadok. A boldogság végül is belső ügy. Túl gyakran vagyunk „széltől hajladozó nádak” (vö. Mt 11,7), és percről percre mások reakcióitól és jóváhagyásától függünk. Ez a modern én: súlytalan, szeszélyes, teljesen függő, miközben „szabadnak” nevezi magát.
Dolgoztam olyan emberekkel, akikben láttam a változást. Valaha elsődlegesen a rajtuk kívüli életre reagáltak, ám miután kapcsolatba kerültek azzal, amit én „autentikus transzcendenciának” nevezek, belülről élik az életüket. Nem engedik, hogy mások nevezzék meg őket. Isten nevezi meg őket, és ők legmélyebb és legigazabb énjükként ismerik fel ezt a nevet. Nem létezik e világi megoldás a végső önazonosság és értelem problémájára. A vallás ennélfogva úgy tartja, hogy a megváltás túlnanról, Istentől ered.
Ontológiai megalapozottság nélkül csak reagálhatunk, a bölcsőtől a koporsóig. Az élet örök tükörteremmé válik. Sohasem lehetünk stabilak egy reakciók által vezérelt életben, hiszen az, hogy mit tartunk az életünk értelmének, másoktól vagy saját ügyességünktől függ, és attól, mit mondogatunk magunkban. Az „Istentől eredő megváltás” ezzel szemben az én ajándéka, melyet olyasvalakitől kapok, aki ténylegesebben én, mint jómagam vagyok. Töprengjünk talán egész hátralévő életünkben ezen.

Nem bűn kérdése

Jób könyve kezdettől fogva kijelenti, hogy nincs összefüggés bűn és szenvedés, erény és jutalom között. Ezt a logikát nehéz feltörnünk, a szóban forgó könyv mégis megkísérli, méghozzá azért, hogy egy új, kegyelemnek nevezett logosz megtörténhessen.
Jób barátai eljönnek, és vigasztalják őt. Derék, hívő, vallásos emberek. Az összes szokásos megoldást felkínálják. Minden közhelyet, melyet a klérus sztereotípiáiban valaha hallottunk vagy vallásos könyvekben olvastunk. Ezek a barátok ráadásul egész értelmesek, de a könyv mégis arra a következtetésre jut, hogy e gyógyírok egyike sem megfelelő, sőt nem is helyes.
Mondandóik ugyanazon a feltételezésen nyugszanak: szenvedünk, tehát bizonyára valami bűnt követtünk el. Jób három, később négy barátja mindenáron fenn akarja tartani istenképzetét, Jób-képzetét és az igazságról alkotott képzetét. Én úgy látom, tökéletesen megszemélyesítik a valódi bibliai hit legáltalánosabb maskaráit: az ideológiát, az ortodoxiát, a konvencionális bölcsességet és a hősies idealizmust. Bizonyos fokig ezek mindegyike működik, amíg az ember el nem jut a képtelenig, a nevetségesig, a nyilvánvalóan igazságtalanig.
Jób és tanácsadói között az a különbség, hogy az utóbbiak tisztaságot és rendet akarnak a világegyetemtől. Előre látni akarják, mit fog tenni Isten. Jób azonban Istent akarja látni. ők fenn akarják tartani a helyes és összefüggő képzetek világát, míg Jób Istenhez fűződő kapcsolatát akarja fenntartani, még ha az saját „kicsinységét” is jelenti. Barátai megőrzik teológiájukat, Jób pedig megőrzi a kapcsolatát. Jób „a szenvedő ember, akinek nem szabadna szenvednie”, és előképe Jézusnak, „aki meghal, pedig nem szabadna meghalnia”. Mindketten elvezetnek bennünket annak lényegéhez, hogy mit kellene jelentenie a vallásos hitnek. Mindketten a végletekig tágítják az emberi szabadság lehetőségét, ahol már csak az isteni egyesülés tarthat fenn bennünket, s ahol az életünk nem rólunk szól többé. [...]

Kishal a galaxisokban

Carl Sagan Kozmosz című csillagászati sorozatának egyik részében a Tejútról beszélt. Bemutatta a Tejút hatalmas fényképét, és megjegyezte: „Önök valószínűleg azt képzelik, hogy éppen a középpontban vagyunk. De nem, itt vagyunk az egyik sarokban, és amit mi Napnak hívunk, az csak egyetlen kis nap az ebben a galaxisban található milliárdnyi nap közül, ráadásul a galaxisok száma is több milliárd.” Ha mélyen belegondolunk ebbe, az biztosan hatással lesz ránk, és segít abban, hogy helyes megvilágításban lássuk magunkat.
Én pedig itt állok, és Istenről beszélek? Azt feltételezem, hogy értem a kis kobakommal? Felfoghatatlan. Kis bolygó vagyunk egy galaxisban milliárdnyi galaxis között, és azt merjük feltételezni, hogy értjük, mi zajlik. Igaznak véljük a teológiáinkat. Meg vagyok mentve, ha ezt teszem. A mennyországba jutok, ha azt teszem. Ha nem merülsz alá teljesen a vízbe, nem üdvözülsz. Ha nem megfelelő nevén hívod Istent, nem fog szeretni téged. Nehéz elhinni, hogy az emberek mennyire el tudnak veszni a saját kis világukban és önmaguk fontosságában. Isten nem engedi Jóbnak, hogy ezt a hibát elkövesse.
Bizonyos értelemben tudomást sem vesz Jób személyes problémájáról. Egy szó sem hangzik el Jób bűnösségéről, ártatlanságáról vagy a szenvedés értelméről. Pedig ez lenne az egész könyv lényege, nemde? A szenvedés értelme. Isten nem ad választ. Isten Jób feddhetetlensége.
Jóbnak ezért nem kell többé bizonyítania feddhetetlenségét. Nem szükséges elnyernie. Nem szükséges birtokolnia. Ebben áll a szabadsága. Nincs szüksége arra, hogy nyerjen. Nincs szüksége arra, hogy bebizonyítsa az igazát. Nincs szüksége arra, hogy bármit is jóvátegyen.
Jób a valódi megvilágosodás képe. Istent nem birtokolja, mint valami produktumot vagy eredményt, hanem Isten birtokolja őt. Újraoltja Jóbot arra a szőlőtőkére, amely már ő. Megválaszolódik a lételméleti kérdés, mely az elsőrendű vallásos kérdés.
A 42. fejezetben olvashatjuk azt a választ, melyet végül Jób ad Jahvének. Ez a könyv második tetőpontja. „Most már tudom, hogy akármit megtehetsz, nincs gondolat, amely neked lehetetlen. Én borítottam tervedet homályba, olyan szavakkal, amelyekből hiányzik a tudás. […] Azelőtt csak hírből hallottam felőled, most azonban saját szememmel láttalak. Ezért visszavonok mindent és megbánok, porban és hamuban!” ( Jób 42,2–6). Jób egyik kérdésére sem kapott választ, de ő látott!
Megválaszoltatott a lét kérdése, az, hogy ki ő, és ez minden egyéb kérdést megválaszol.

Jób végül jól érzi magát

Végre beteljesült Jób vágya: hogy saját szemével lásson, és ne csak „hírből ismerjen”. Hogy lásson, és lássák őt. Ez mindannyiunk vágya. Hogy valaki belénk lásson, és megértsen bennünket. Hogy valaki mezítelenül lásson bennünket, miként Isten látta Ádámot, és ne nevezzen minket csúnyának. Hogy valaki mezítelenül lásson bennünket, és ne nevezzen minket nevetségesnek. Arra vágyunk, hogy átlássanak rajtunk. „Ki adta tudtodra, hogy meztelen vagy?” – kérdezte Isten Ádámtól az édenkertben (Ter 3,11).
Jóbot meglátták és elfogadták, így hát nincs többé szüksége válaszokra: „Ezért visszavonok mindent és megbánok [Istenem], porban és hamuban!” Ez nem porban fetrengés, ez nem önutálat, hanem életadó új tágasság. Vannak olyan fordítók, akik szerint sokkal pontosabb lenne így fordítani ezt a mondatot: „Megtagadom a »por és hamu«-gondolkodásmódot.” Más szavakkal: nincs szükségem rá, hogy vádaskodjak vagy védekezzek.
Elidegenedésétől fosztották meg Jóbot, és gyakorlatilag kijelentheti: „Nem számít. Rám tekintesz, én pedig rád emelem a tekintetem.” Visszaállt az egység. Jób átfogalmazhatja Pál szavait: „Valaha tükörben, homályosan láttam, de most színről színre látjuk egymást” (lásd 1Kor 13,12). S ez nagy különbség.
Ezen a ponton nyilvánvalóvá válik, hogy a könyv hőse nem Isten, hanem Jób. Isten megengedi Jóbnak, hogy ő legyen a hős. Jób beszédei után Isten beszéde bizonyos értelemben gyönyörű költészet, de már nem a tetőpont. Isten új megvilágításba helyezi a dolgokat, de mégsem ő ennek a drámának a hőse, hanem Jób. Ezért méltó Jób könyve arra, hogy a valaha írt legnagyszerűbb vallásos drámának nevezzük. Mert éppen azt teszi, amit Isten tesz a történelemben.
Isten olyan tökéletesen szeret bennünket, hogy megengedi, hogy mi legyünk a hősök. Isten megengedi nekünk, mint Izraelnek („Istennel szemben erősnek”), hogy birokra keljünk az Úr angyalával, engedi, hogy harcba szálljunk Istennel, és győzzünk (Ter 32,29). Miénk tehát a dicsőség, amikor Istennek adjuk a dicsőséget. Amikor megpróbáljuk elengedni a kezünkből a gyeplőt és Istennek adni az életünket, akkor Isten visszaadja azt nekünk.
Ez meglep bennünket? Pedig így tesz a szeretet. Amikor szerelmesek vagyunk, egyedül az érdekel minket, hogy az életünket odaadjuk a másiknak, és lássuk a másik örömét. Ilyen egyesülés felé hív bennünket Isten. A szerelmes örömét leli a kedvesében, a kedves pedig örömét leli szerelmesében. […]