Juji: KOTTANNER JÁNOSNÉ EMLÉKIRATA

TISZTA SZÍVTUDAT

Yu Világnak Világosságóceánja
a Tiszta Fényű Szeretet

Ezt találod a közösségünkben:

  • Tagok - 222 fő
  • Képek - 4511 db
  • Videók - 870 db
  • Blogbejegyzések - 1992 db
  • Fórumtémák - 26 db
  • Linkek - 18 db

Üdvözlettel,

Apokrif-iratok vezetője

Amennyiben már tag vagy a Networkön, lépj be itt:

TISZTA SZÍVTUDAT

Yu Világnak Világosságóceánja
a Tiszta Fényű Szeretet

Ezt találod a közösségünkben:

  • Tagok - 222 fő
  • Képek - 4511 db
  • Videók - 870 db
  • Blogbejegyzések - 1992 db
  • Fórumtémák - 26 db
  • Linkek - 18 db

Üdvözlettel,

Apokrif-iratok vezetője

Amennyiben már tag vagy a Networkön, lépj be itt:

TISZTA SZÍVTUDAT

Yu Világnak Világosságóceánja
a Tiszta Fényű Szeretet

Ezt találod a közösségünkben:

  • Tagok - 222 fő
  • Képek - 4511 db
  • Videók - 870 db
  • Blogbejegyzések - 1992 db
  • Fórumtémák - 26 db
  • Linkek - 18 db

Üdvözlettel,

Apokrif-iratok vezetője

Amennyiben már tag vagy a Networkön, lépj be itt:

TISZTA SZÍVTUDAT

Yu Világnak Világosságóceánja
a Tiszta Fényű Szeretet

Ezt találod a közösségünkben:

  • Tagok - 222 fő
  • Képek - 4511 db
  • Videók - 870 db
  • Blogbejegyzések - 1992 db
  • Fórumtémák - 26 db
  • Linkek - 18 db

Üdvözlettel,

Apokrif-iratok vezetője

Amennyiben már tag vagy a Networkön, lépj be itt:

Kis türelmet...

Bejelentkezés

 

Add meg az e-mail címed, amellyel regisztráltál. Erre a címre megírjuk, hogy hogyan tudsz új jelszót megadni. Ha nem tudod, hogy melyik címedről regisztráltál, írj nekünk: ugyfelszolgalat@network.hu

 

A jelszavadat elküldtük a megadott email címre.

KOTTANNER JÁNOSNÉ EMLÉKIRATA

10 éve | [Törölt felhasználó] | 0 hozzászólás

Amikor Krisztus születése után elmúlt ezernégyszáz esztendő, és azután a harminckilencedikben húsvétkor és pünkösdkor, valamint miután Albert, a nemes fejedelem a Szent Római Birodalom királyává választatott, s ezt megelőzően Magyarország koronáját is elnyerte, és a királyné is el­nyerte, őnagysága akkor Pozsonyba érkezett, de nem soká maradt itt. Erzsébet asszony, a nemes királyné akkor Budáról Pozsonyba jött hitve­séhez. Albert fejedelem ekkor búcsút mondott Ausztriának, és udvarával szintén Pozsonyba ment. Önagysága ezután Bécsbe küldött, és legkisebb leányát, Erzsébet kisasszonyt kíséretével együtt elhozták onnan Pozsonyba; ez megtörtént, s akkor én, Kottanner Jánosné szintén ott voltam, és engem is elküldtek Albert királynak s hitvesének, a nemes és legkegyelmesebb királyné asszonynak udvarába. Nem sokkal ezután a királynéval és a ha tal nemes hercegnővel együtt felkerekedtünk, és Buda felé vettük utunkat.
Még csak rövid ideig voltunk Budán, amikor ott a németeket kirabol­ták. Ez idő tájt halt meg az esztergomi püspök, akit akkor Pálóczi Györgynek hívtak. Mind ez ideig a szent korona Esztergomban volt; Albert király pedig elment a Pálócziakhoz, az esztergomi püspök testvé­reihez, akik ekkor Esztergom urai voltak. Albert király itt a szent ko­ronát és a koronázási jelvényeket is megtalálta. A Pálócziak akkor egymás között tárgyalni kezdtek, az esztergomi várba a káptalanhoz hírnököket küldtek, s az alatt sokat tanácskoztak. Akkor kiderült, hogy Albert királyt a szent koronával nem előzték meg, hogy azonban a király ellen vannak.
Nos, tudjátok meg, hogy abban az időben, amely addig elmúlt, Erzsé­bet királyné asszony terhes lett, majd Albert király számára nemes mag­zatot szült, akit Lászlónak neveztek. Mikor a szent koronáért folytatott tárgyalás véget ért, a nemes Albert király legkisebb leányát, a nemes Erzsébet hercegkisasszonyt a visegrádi várba küldte, és én, Kottanner Jánosné szintén vele mentem. A nemes Albert király még aznap útnak indult a nemes királynéval Esztergomba, a szent koronáért, amelyet át­adtak neki. Ezután őnagysága hadinépéhez készülődött Szegedre. Amikor őnagysága elkészült, hitvesével, a nemes királynéval először is Visegrádra ment, és magával vitte a szent koronát legkisebb leányához, a herceg­kisasszonyhoz, s többen vele mentek, magyar urak is, hozták a szent ko­ronát, s bevitték egy bolthajtásos helyiségbe, amely ötszögletű volt, s én, Kottanner Jánosné szintén ott voltam, karomon tartottam a hercegkis­asszonyt, és jól láttam, hogyan, hová teszik a szent koronát. Aztán bezár­ták a bolthajtásos helyiséget, a bolthajtásos helyiségbe vezető ajtót pedig sok pecséttel jól lepecsételték. Visegrád vára ebben az időben Bazini Miklós gróf és fia, György gróf nemesurak kezében volt. A nemes Albert király hitvesével, a nemes királynéval ekkor hadba indult, a Szeged kör­nyéki nádasokba.
Mi történt ezután, azt mindenki jól tudja, hiszen nem sokkal utána a nemes király megbetegedett egy kórban, amelyet vérhasnak neveznek. Akkor az asztalnokmestere így betegen elvitte, s elérve Visegrádra az alsó palotába fektette. Ide orvosok jöttek hozzá Bécsből. Amint őnagy­sága egy kissé javult, legkisebbik leánya,- a hercegkisasszony ingecskét küldött neki, amelyet ő maga hordott a testén. Ekkor őnagysága az in­gecskét egy Vinsterel nevű hűséges szentember útján ismét visszaküldte az asszony házba; leánya akasztót varrt ahhoz a zacskóhoz, amely két szent­képből készült, s varázsszer volt benne: borsóhajak. Azután a nemes királyné László bánnak Budán túl fekvő birtokaira utazott nagy bánat­tal, mert a nemes Albert király szerette volna maga mellett látni. Sok üzenetet vitetett és küldött neki, különösen pedig azt, ha a királyné nem jöhetne hozzá, hogy egyszer mégis jöjjön, mielőtt ő tovább megy. Ennek utána vágyódásuk támadt egymás iránt. Akkor őnagysága így betegen elhagyta Visegrádot. Őnagysága ekkor még a kisebbik leányát, Erzsébet kisasszonyt is látni akarta, aztán Esztergom felé vette útját. Betegsége Neszmélynél még súlyosbodott. Itt halt meg Albert, a nemes király és fe­jedelem, Simon és Judás apostolok előestéjén.
Délelőtt egy magyar nemesúr, akit... -nak neveztek, érkezett Vi­segrádra a hercegkisasszonyhoz, és rögtön beszélni óhajtott a nemes ki­rálynéval, édesanyjával. Minthogy nem tágított, azt válaszolták neki, amit ilyenkor illik. Végül is beszélt nagyságos úrnőnkkel, és azt mondta neki, hogy a nemes Albert király a szent koronát elvitette Visegrádról. Ez őnagyságát rögvest megijesztette. Akkor őnagysága irt Bazini Miklós gróf­nak és fiának, György grófnak, így van-e vagy sem, adják neki tudtára. Az előbb megnevezett két gróf ekkor hozzám jött, be avattak bizalmukba, s együtt mentünk az ajtóhoz, amelyen át a szent koronához lehetett jutni. Itt a pecsétek teljesen épek voltak, amit a királynénak rögtön meg is írtak. Önagysága ezután maga is meg akart győződni a valóságról, eljött Visegrádra, és sok magyar nemesúr jött vele, lementek a bolthajtásos helyiségbe, a szent koronát ládástul felhozták, s a szent koronát kivették a tokjából. Sok pecsét volt ezen. Ezeket feltörték, a szent koronát ki­vették és jól megnézték. Én is ott voltam. Aztán fogták a szent koronát, és egy ládikóba helyezték. Ebben volt a másik korona is, amellyel a ne­mes királynét Magyarországon megkoronázták, s így volt a két korona egymás mellett egy ládában, és a ládához közel egy ágy állott, ezen fe­küdt a nemes királyné nehéz terhével, ugyanabban a szobában vele együtt két udvarhölgy feküdt, az egyiket Borbálának hívták, ez egy magyar nemesúr leánya volt, a másikat Fronacher kisasszonynak nevezték. Vir­rasztóul egy viaszgyertya állt mellettük, ahogy ez fejedelmi asszonyoknál szokásos. Éjszaka az egyik udvarhölgy felkelt, s nem vette észre, hogy a gyertya eldőlt, és tűz támadt a szobában, sőt odaért a ládáig, amelyben a két korona volt, úgyhogy megperzselődött, a láda tetején pedig egy kék bársonypárna feküdt, ebbe lyukat égetett, egy arasznál nagyobbat. És figyeljétek a csudát: még az anya méhébe volt zárva a király, akinek majdan a szent koronát kellett viselnie, s alig két ölnyire volt egymástól a kettő, az ördög mindkettőjüknek szívesen ártott volna a tűzvész által. Isten azonban őrködött felettük, és idejében felébresztette az udvar­hölgyeket, én pedig elöl feküdtem a kis királylánnyal. Akkor eljöttek hozzám az udvarhölgyek, hogy keljek fel tüstént, mert tűz van abban a bolthajtásos szobában, amelyben asszonyom őnagysága hált. Én ször­nyen megijedtem, rögtön felkeltem, besiettem a szobába, ez telis-tele volt füsttel, én elfojtottam, majd eloltottam a tüzet, és kiengedtem a füstöt, ismét beillatosítottam a szobát, úgyhogy a királyné azon éjjel aludhatott benne. Reggel a magyar nemesurak eljöttek nagyságos úr­nőmhöz, őnagysága ekkor elmondta nekik, miként járt az éjszaka, s mi­lyen közel égett hozzá és a szent koronához, valamint a második koro­nához a tűz, amin a nemesurak fölöttébb csodálkoztak, s azt tanácsolták, hogy a szent koronát megint vissza kellene tenni a ládába, s ismét a kin­cseskamrába kellene vinni, ahol addig is volt. Ez még aznap meg is történt. Az ajtót akkor ugyanúgy lepecsételték, mint korábban is tették, csakhogy most nem annyi pecséttel, mint azelőtt. Amint ez megtörtént, az én nagyságos úrnőm elküldött Bazini György grófhoz, követelve tőle a visegrádi vár kulcsait, mert a magyar nemesurak akarták ezt így, hogy ti. a várat atyjafiának, Garai László bán úrnak adja át. Ez igy is történt.
Garai László bán úr átvette a várat, és élére várnagyot állított. Mivel a nemes királyné most atyjafiával, László bánnal és a többi magyar nemes­úrral ismét Budára akart menni, őnagysága bizalmasan így szólt hozzám: "Kedves és hűséges Kottannerné, gondjaira bízom a leányomat és a kincses kamrát is, önön és leányomon kívül senkit se engedjen be oda." Gondjaimra bízta az ő koronáját, nyakékét s más ékszerét is, mindez abban a kincseskamrában volt, amelyen át a szent koronához lehetett menni. Mikor így beszélgettünk egymással, odajött László bán úr a vár­nagyával, s így szólt: "Nagyságos úrnőm, hagyja meg ennek az asszony­nak, hogy a kincses kamrába senkit Se engedjen be, csak a várnagyomat." Önagysága kegyesen válaszolt, s így szólt hozzám: "Kedves Kottanner Jánosné, ha atyámfia, László bán úr vagy várnagya be akarnak menni, akkor engedje be őket." A várnagy akkor odament az ajtóhoz, amelyen a pecsétek voltak, elővett egy kendőcskét, a többi pecsétre borította, összekötötte, s rányomta a saját pecsétjét. Mikor mindez megtörtént, a nemes özvegy s nekem nagyságos úrnőm atyjafiával, László bán úrral és a többi magyar nemesúrral Budára vette útját, nehéz teherrel terhesen és sok gondtól környékezve, mivel a magyar nemesurak folyton azt haj­togatták, menjen férjhez, sőt többeket is terjesztettek őnagysága elébe, az egyik Lengyelország királya volt, akit Ulászló úrnak neveztek, a má­sik pedig Szerbia despotájának a fia. A nemes királyné mindezekért igen búslakodott, és többrendbéli udvarias válasz után így szólt: "Ked­ves urak, ne pogányt adjatok hozzám, inkább egy keresztény parasztot." Ekkor László bán úr, az ő atyjafia azt kívánta, hogy a lengyel királyt válassza. Erre a magyar nemesurak mind felálltak, hogy ezt tegye, ő azonban ellenkezett, azt válaszolván, megvárja, mit ád neki az Isten, ahhoz igazodik majd, mert összes orvosai azt mondták neki, hogy fiút hordoz méhében, s ebben reménykedik, minthogy a valót még nem tud­hatja, és még nem igazodhat utána. Önagysága ezután hirtelen felkere­kedett Budáról, és megint Visegrádra ment, az alsó palotába. Akkor Cillei Ulrik gróf jött hozzá, ezt a magyar nemesurak megtudták, ha­marosan eljöttek utána, és ismételten szorongatták a lengyel király miatt. Azt tanácsolták neki, egyezzen bele, hogy hozzámegy a lengyel királyhoz, addig is vegye fontolóra, mi lenne számára a legjobb, majd találnak valami megoldást, amellyel továbbjut. Őnagysága úgy is tett, beleegyezett abba, hogy a lengyel királyhoz megy feleségül. Mégis három feltételt szabott nekik, amelyek közismertek. Ha megtartják őket, ak­kor hozzámegy a lengyel királyhoz. Azonban jól tudta, hogy a három feltétel egyikét sem tartják majd be, sem a lengyel király, sem a magyar nemesurak, s így akart kibújni beleegyezése alól, amelyet adott, hogy a lengyel királyhoz megy feleségül. Az urak ezt nem fogták fel, és örvend­tek, hogy őnagysága beleegyezett, hogy hozzámegy a lengyel királyhoz. Amikor a bölcs és nemes királyné erre rájött, minden gondolata és törek­vése a szent koronára irányult, hogy keríthetné azt a magyar uraktól a saját birtokába. Ezt abban a hitben tette, hogy ha fiút szül, ezt ne sem­mizzék ki az ország birtoklásából, ha pedig leányt hordoz méhében, ak­kor még inkább szeretne a magyar urakkal megegyezésre jutni. Engem pedig nagyon kérdezett, kihoznám-e számára a szent koronát.
Abban az időben erről nem lehetett szó, azonban az volt ennek az igazi akadálya, hogy még nem érkezett el az ideje, amikor a mindenható Isten csudás művét véghezvigye, amint ezt még hallani fogjátok. A ma­gyar nemesurak ekkor szívesen látták volna, ha a nemes királyné a vi­segrádi várban feküdt volna gyermekágyban. Önagyságának azonban ez nem nagyon volt ínyére, nem is tett semmit ennek érdekében, és nem ment az asszonyházba. Ezt rejtett bölcsességében tette, mert ag­gódott, hogy ha az asszonyházba jön, akkor gyermekével együtt erő­szakkal ott tartják; aztán meg azért, hogyannál kevésbé gondolhassanak rá, hogy a szent korona megszerzésére törekszik. A nemes királyné ekkor legkisebbik leányát, Erzsébet kisasszonyt az asszonyházból magához
vette a palotába, engem is vele együtt, meg két udvarhölgyet, a többit pedig fent hagyta a fellegvárban, nevezetesen egy sziléziai hercegkis­asszonyt14 és más nemes kisasszonyokat. Ezen mindenki csodálkozott, miért hagyta fent őnagysága az udvarhölgyeket és a többi udvari népet, amely az én fiatal úrnőm mellé volt beosztva. Miért volt ez, Isten után nem tudta senki, csak őnagysága meg én. Nálam voltak a kulcsok ahhoz a szobához, amelyben az ő koronája, nyakéke és más ékszere volt. Ak­kor őnagysága titokban kijjebb ment az országban, s megkért, menjek fel az asszonyházba, és próbáljam a koronáját és egyéb ékszereit titokban lehozni a palotába. Ezt meg is tettem, felmentem az asszonyházba, és ru­háim alatt, szánon nagyságos asszonyomnak nagy titokban levittem ko­ronáját és minden ékszerét. Lefelé menvén a palotába, a magyar nemes­urak jöttek velem szemben lóháton, s László bán úr ezt kérdezte tőlem:
"Kottanner Jánosné, mit visz itt?" - "Ruhámat viszem" - s nagyságos úrnőm boldog volt, hogy elvittem neki ékszereit. A koronát nekem, magam személyénél kell őriznem a szobában, ahol fiatal úrnőmmel fe­küdtünk, mivel nagyon kevés olyan szoba volt itt, amelyet el lehetett zárni; az ágy alatt tartottam nagy aggodalomban, mert nem volt itt semmiféle ládánk. Ha az urak a koronát tokjávaI együtt meglátták volna, azt hitték volna, hogy az a szent korona, s sok kellemetlenség és baj származott volna belőle, s rájöttek volna, hogy őnagysága kijjebb szán­dékozik menni az országban. Miután a nemes királyné a magyar nemes­uraknak válaszolt a lengyel király ügyében, amint elébb hallottátok, s a leveleket is, a magyar nemesurakat is, akik lóháton küldöttségbe mentek a lengyel királyhoz, eligazította, ti. az egri püspököt, Matkó bánt, Vajdafi Imrét és más urakat, a magyar nemesurak Visegrádról ismét Buda felé vették útjukat. A nemes királyné pedig legkisebbik leányával, Erzsébet kisasszonnyal a várból elindult Komárom felé. Cillei Ulrik gróf mint hű­séges atyjafia is eljött akkor őnagyságához, s együtt megtanácskozták, hogyan lehetne valami okosat kitalálni, hogy a szent koronát a visegrádi várból kihozhassák. Nagyságos úrnőm akkor hozzám jött, hogy én te­gyem meg ezt, mivel senki sem ismeri annyira a körülményeket, mint én, akiben ezenfelül még meg is bízik.
Én bizony nagyon megijedtem, mert ez súlyos kockázat volt szá­momra és kis gyermekeim számára, s azon tépelődtem, mitévő legyek, s senkitől sem mertem tanácsot kérni, csak Istentől, s úgy gondoltam, ha nem tenném meg, s ebből valami baj származnék, az én vétkem volna Isten és ember előtt. Beleegyeztem tehát életem kockáztatásával a nehéz útba, de segítőtársat kértem. Rám hagyták, kit találok erre alkalmasnak. Akkor ajánlottam valakit, akiről úgy véltem, hogy teljes odaadással van úrnőm iránt, horvát volt; titkos tanácskozásra hívták, eléje tárták a dol­got, amit tőle kívántak. Ez az ember annyira megijedt, hogy színét vál­toztatta, mintha félholt volna, nem is egyezett bele a dologba, hanem az istállóba sietett lovaihoz. Nem tudom, Isten akarata volt-e, vagy pedig egyébként is ügyetlenkedett, de az a hír jött az udvarba, hogy lováról leesve keményen megütötte magát. Amikor pedig állapota javult, ismét lóra ült, és Horvátországba lovagolt, az ügyet meg el kellett halaszta­nunk, s nagyságos úrnőm vigasztalan volt, hogy az a gyáva fickó most tud a dologról, s magam is nagy gondban éltem, de persze mindez Isten akarata volt. Ha a dolog ebben az időben sikerült volna, akkor nagy­ságos úrnőm nagy hassal és a szent koronával Pozsonyba ment volna, akkor méhének nemes gyümölcse, amelyet még hordott, megakadályoz­tatott volna a megkoronáztatásában, mert úrnőmnek talán nem lett volna olyan segítsége és hatalma, mint amilyen utóbb volt, amint ez azóta ki is derült.
Amikor aztán elérkezett az igazi ideje annak, hogy Isten csudatételét véghezvigye, akkor Isten egy férfiút küldött nekünk, aki elvállalta, hogy kihozza a szent koronát: ez magyar volt, ... -nak hívták, hűségesen, okosan, férfihoz méltón fogott neki a dolognak, s előkészítettünk min­dent, ami a dologhoz kellett, szereztünk néhány lakatot és két reszelőt. Ö, aki velem együtt akarta kockára tenni életét, fekete bársony háló­köntöst s egy pár nemezcipőt vett fel, és mindegyik cipőjébe egy-egy reszelőt dugott, a lakatokat pedig köntöse alá rejtette, én meg magam­hoz vettem nagyságos úrnőm kis pecsétnyomóját, de nálam voltak az elülső ajtóhoz való kulcsok is, amelyekből három volt, mert a sarokvas­nál lánc volt meg egy kapocs, ide is raktunk lakatot, mielőtt annak ide­jén eljöttünk, azért, hogy senki más oda lakatot ne tehessen. Mikor pedig elkészültünk, nagyságos úrnőm egy szál embert hírnökül küldött előre Visegrádra, hogy tudtára adja Pöker Ferenc várnagynak és Vajdafi László úrnak, akikre addig az udvarhölgyek voltak bízva, hogy ezek úgy készüljenek, ha értük jön a szekér, útra készen álljanak, hogy őnagyságához kocsizzanak Komáromba, mert szándékában van Po­zsonyba menni, s ezt az egész udvarnéppel közölték. Mikor már készen állt a szekér, amelyet az udvarhölgyekért kellett küldeni, és a szán, ame­lyen nekem kellett utaznom, s a segítőtársam is aggódott, akkor két ma­gyar nemesurat osztottak be hozzánk, akiknek lóháton velem kellett jönniük az udvarhölgyekért. Elindultunk. Akkor kapta a várnagy a hírt, hogy én megyek az udvarhölgyekért. Ö is és úrnőm többi udvarnépe is fölöttébb csudálkozott azon, hogy engem ilyen messzire elengedtek fiatal úrnőmtől, mert ez még fiatal volt, s nem szívesen engedett el ma­gától, ezt mindnyájan jól tudták. A várnagy ekkor gyöngélkedett, mégis szándékában állt, hogy az ajtó elé feküdjön, amely első bejáratul szolgált a szent koronához. Betegsége ekkor súlyosbodott, ahogy Isten akarta, a férficselédeket viszont ide nem fektethette, mivel ez a hölgyek házában volt. Ezért vászonkendőcskét borított arra a lakatra, amelyet mi a sa­rokvas mellé tettünk, s pecsétet nyomott rá. Amikor megérkeztünk a vi­segrádi várba, az udvarhölgyek megörültek, hogy nagyságos úrnőmhöz kell utazniuk, készülődni kezdtek, és ruhájuk számára ládát csináltattak. Ezzel sok bíbelődés volt, úgyhogy a nap nyolcadik órájáig kopácsoltak. Az, aki velem volt, szintén bejött a hölgyek szobájába, és elszórakozott az udvarhölgyekkel. A kemence előtt egy kevés tűzifa hevert, amellyel fű­töttek nekik, ez alá rejtette a reszelőket. Ámde a férficselédek, akik az udvarhölgyek szolgálatára voltak, meglátták, és sugdolózni kezdtek. Én meghallottam, s rögtön megmondtam neki. Ekkor annyira meg­ijedt, hogy színét változtatta, magához vette a reszelőket, és máshová rejtette őket. Hozzám pedig így szólt: "Asszonyom, nézzen utána, hogy világítani tudjunk." Én megkértem egy öregasszonyt, hogy adjon né­hány szál gyertyát, mert sokat kell imádkoznom, minthogy éppen szombat éjjel volt, ti. farsang napját követő szombat. Fogtam a gyer­tyákat, és szobámba menet elrejtettem őket. Miután aludni tértek az ud­varhölgyek, és mindenki más is, én a kis szobámban maradtam egy öreg­asszonnyal, akit magammal hoztam, és aki egy szót sem értett németül; a dologról sem tudott, az asszonyházban sem volt ismerős, ott feküdt, és mélyen aludt.
Amikor elérkezett az ideje, az, aki velem volt, a kápolnán keresztül szorongva jött az ajtóhoz és kopogtatott. Kinyitottam neki, majd mö­götte ismét bezártam. Elhozta magával szolgáját, akinek segítenie kel­lett, akit keresztnevén ugyanúgy hívtak, mint őt, ... -nak, és aki fel­esküdött neki. Én meg odamegyek, hogy elhozzam a gyertyákat, hát el­vesztek. Oly nagyon megijedtem, hogy azt sem tudtam, mit csináljak, a dolog majdnem abbamaradt a világítás miatt. Aztán meggondoltam magamat, visszamentem és csöndben fel költöttem az asszonyt, aki á gyertyákat adta, s azt mondtam neki, hogy a gyertyák elvesztek, pedig még sokat kell imádkoznom. Erre ő másokat adott, ennek megörültem; odaadtam őket segítőtársamnak, s nekiadtam a lakatokat is, amelyeket aztán rá kell tennie, odaadtam neki nagyságos úrnőm kis pecsétnyomóját, amellyel megint le kellett pecsételnie, s odaadtam neki azt a három kul­csot is, amely az elülső ajtóhoz tartozott. Akkor ő a lakatról levette a rápecsételt kendőcskét, amelyet a várnagy tett oda, kinyitotta az ajtót, szolgájával együtt bement, és keményen dolgozott a többi lakaton, úgy­hogy az ütögetés és a reszelés zaja kivehetően hallatszott. Az őrök és a várnagy népe ezen az éjszakán különösen éberek voltak a gond miatt, amely rajtuk volt, mégis a mindenható Isten, úgy látszik, mindnyájuk fülét betömte, és egyikük sem hallott semmit. Mert én mindent jól hal­lottam, s nagy félelmemben és aggodalomban őrködtem egész idő alatt, s nagy ájtatosan letérdeltem, és kértem Istent és Miasszonyunkat, le­gyenek mellettem és segítőtársaim mellett. Nagyon aggódtam lelkemért, jobban, mint az életemért. Arra kértem Istent, ha mindez ellene való volna, ha ezért el kellene kárhoznom, vagy pedig ebből baj származnék az országra és lakóira, akkor Isten legyen lelkemnek irgalmas, és inkább hagyjon előbb itt meghalnom. Mialatt így fohászkodtam, nagy zaj és zörgés támadt, mintha sokan páncélban lettek volna az ajtó előtt, ahol segítőtársamat beeresztettem, s úgy rémlett, mintha az ajtót betaszították volna. Nagyon megijedtem és felálltam, hogy figyelmeztessem őket, hagyják félbe munkájukat. Akkor eszembe ötlött, hogy az ajtóhoz men­jek, s így is tettem. Amint az ajtóhoz értem, megszűnt a zörgés, és már senkit sem hallottam. Azt gondoltam, talán csak kísértet volt, s megint imámhoz láttam, és Miasszonyunknak megfogadtam, hogy mezítláb Mariazellbe zarándokolok, és amíg zarándokutamat nem teljesítem, ad­dig szombat éjszakánként nem alszom tollakon, és minden szombat éjjel, ameddig csak élek, Miasszonyunkhoz külön imádkozom, hogy meg­köszönjem a kegyét, amelyben részesített. És megkérem, köszönje meg helyettem fiának, Jézus Krisztusnak, a mi kedves Urunknak nagy ke­gyelmét, amelyben irgalma által oly láthatóan részesített. Mialatt így imádkozom, megint csak úgy rémlik, mintha nagy lárma és páncélzörgés volna annál az ajtónál, amely az asszonyház igazi bejárata volt. Annyira megrémültem, hogy félelmemben csak reszkettem és verejtékeztem, s arra gondoltam, nem kísértet volt az bizony, hanem míg én a kápolna ajtajánál álltam, addig ők szépen körülmentek, s így nem tudtam, mitévő legyek: hallgatóztam, hallom-e az udvarhölgyeket. De nem hallottam senkit. Akkor vigyázva lementem a kicsi lépcsőn, majd az udvarhölgyek kamráján át az ajtóhoz, amely az asszonyháznak igazi bejárata volt. Amikor az ajtóhoz értem, senkit sem hallottam. Megörültem és hálát adtam Istennek, folytattam imámat, s azt hittem, hogy az ördög műve volt, aki szívesen meghiúsította volna a dolgot.
Imádságom végeztével felálltam, hogy a bolthajtásos helyiségbe men­jek, s lássam, mit művelnek: ő azonban már szembejött velem azzal, hogy sikerült, az ajtó lakatjai azonban olyan erősek voltak, hogy nem lehetett őket lereszelni, a tokot ki kellett égetni, ettől erős szag keletke­zett, úgyhogy aggódtam, nem kérdezősködik-e majd valaki a szag miatt, de Isten őrködött felettünk. Mikor aztán a szent korona egészen sza­baddá vált, mindenütt megint betettük az ajtókat, és más lakatokat ver­tünk rájuk azok helyett, amelyeket levertünk, újra rányomtuk nagyságos úrnőm pecsétjét, a külső ajtót megint bezártuk, visszatettük a lepecsételt kendőcskét úgy, ahogy megtaláltuk, és ahogy a várnagy odatette, én meg a reszelőket beledobtam az árnyékszékbe, amely az asszonyházban volt, ott majd megtalálják a reszelőket, ha bizonyíték végett feltörik. A szent koronát a kápolnán keresztül vitték ki, ahol Szent Erzsébet nyugszik, ide én, Kottanner Jánosné egy miseruhával és egy oltárterítővel tartozom, ezt majd nagyságos uram, László király fizesse meg. Itt segítőtársam fogott egy vörös bársonyvánkost, felfejtette, kivette belőle a tollak egy részét, a szent koronát beletette a vánkosba, majd újra bevarrta.
Akkorára már majdnem teljesen megvirradt, felkeltek az udvarhölgyek és mindenki más is, hogy elinduljanak. Az udvarhölgyeknél szolgált egy öregasszony, akiről úgy rendelkezett nagyságos úrnőm, hogy fizessék ki a bérét, és hagyják hátra, hadd térjen vissza Budára. Miután az asszonyt már kifizették, hozzám jött, és azt mondta nekem, hogy valami furcsa dolgot látott a kemence előtt heverni, s nem tudja, mi lehet az. Nagyon megijedtem, mert jól tudtam, hogy ez abból a tokból való volt, amely­ben a szent korona állt, kibeszéltem tehát a fejéből, ahogy csak tudtam, majd a kemencéhez lopakodtam, és ami törmeléket csak találtam, mind a tűzbe hajítottam, úgyhogy egészen elégtek, az asszonyt pedig magam­mal vittem az útra. Mindenki csudálkozott azon, miért tettem ezt. Erre kijelentettem, hogy magamra vállalom, mert nagyságos úrnőmtől ki akartam eszközöIni ellátását a bécsi Szent Márton egyháznál, amit aztán meg is tettem. Mikor aztán az udvarhölgyek és az udvarnép készen voltak, hogy útra kelhessünk, az, aki velem volt, aggódott, fogta a ván­kost, amelybe a szent korona be volt varrva, szolgájának gondjaira bízta, aki neki elébb segített, hogy vigye ki a vánkost az asszonyházból arra a száma, amelyre én és ő ültünk. A derék fickó akkor a vállára vette a vánkost, ócska tehénbőrt borított rá, ennek hosszú farka volt, amely hátul lelóg ott, úgyhogy mindenki utánanézett és elkezdett nevetni.
Mikor aztán az asszonyházból leértünk a faluba, szívesen ettünk volna valamit, de heringnél egyebet nem találtunk, ebből ettünk hát egy ke­veset. Bizonyára nemsokára a nagymisét énekelték, annyira előrehaladt már a nap, pedig még aznap Visegrádról Komáromba kellett érnünk, ami meg is történt, noha még tizenkét mérföld oda az út. Mikor aztán útra keltünk, akkor vettem észre, hol van a vánkosnak az a sarka, ahol a szent korona feküdt, hogy rá ne üljek. És hálát adtam a mindenható Istennek kegyelméért, de azért gyakorta vissza-visszanéztem, nem jön-e valaki utánunk, aggodalmam egyáltalán nem szűnt, sok minden gondolat megfordult a fejemben, és csudálattal töltött el, mit tett eddig az Isten vagy mit szándékozik még tenni. Mert amíg a várban voltam, egyetlen éjszakát sem aludtam át nyugodtan e nagy ügy miatt, amelyet rám bíztak, és sok nehéz álmom volt. Különösen egyik éjszaka álmodtam, hogy egy asszony az összes falakon áthatolva bement a bolthajtásos helyiségbe, és elvitte a szent koronát. Akkor nagyon megijedtem, rögvest felkeltem, magam mellé vettem egy udvarhölgyet, akit Dachpeck kisasszonynak neveztek, és együtt odamentünk a bolthajtásos helyiséghez. Úgy talál­tam, ahogy annak idején elhagytam. Dachpeck kisasszony akkor így szólt hozzám: "Nem csuda, hogy kegyed nem alszik jól, bizony nagy dolgok vannak kegyedre bízva." Ezzel megint nyugovóra tértünk. Mindezt végiggondoltam az úton. Amikor odaértünk a fogadó hoz, ahol enni szándékoztunk, a derék fickó fogta a rábízott vánkost, és mellettem vitte arra a helyre, ahol enni akartunk, és velem szemben letette egy asz­talra, úgyhogy egész idő alatt, amíg ettünk, szemem előtt volt. Amikor az evéssel végeztünk, a derék fickó fogta a vánkost, és megint a száma tette, mint az elébb, és aztán egészen a sötét éjszakába tovább utaztunk. Így érkeztünk a Dunához, amelyen felhalmozódott a jég, de egyik-másik helyen már megvékonyodott. Amikor aztán rámentünk a jégre, úgy a Duna közepe táján az udvarhölgyek szekere alatt beszakadt, a szekér fel­fordult, az udvarhölgyek sikítottak, és egyik a másikát nem látta. Akkor nagyon megijedtem, és arra gondoltam, hogy a szent koronával együtt a Dunába kell vesznünk. Isten azonban segítségünkre volt, úgyhogy senki sem került a jég alá, de minden más holmi, ami a szekéren volt, leszóródott, részben a vízbe, a jég alá. A sziléziai hercegkisasszonyt és a legelőkelőbb udvarhölgyeket magamhoz vettem a száma, és Isten se­gítségével így értünk át a jégen, meg a többiek is mind.
Amikor aztán Komáromban a palotás házhoz érkeztünk, akkor az, aki itt velem együtt szabadult meg gondjaitól, fogta a vánkost a szent koronával, és arra a helyre vitte, ahol jó oltalom alatt volt, én pedig az asszonyházba menve nagyságos úrnőmhöz, a nemes királynőtől szépen fogadtattam, mert Ő jól tudta, hogy Isten segítségével jó küldötte vol­tam. Azonban Istennek mindama csudáját és jelképes segítségét, amely­nek tanúi voltunk, őnagysága nem tudta, s úgy is halt meg, hogy nem tudta meg. Sohasem adódott úgy, hogy olyan sokáig egyedül lehettem volna vele, hogy mindent az elejétől a végéig elmondhattam volna neki, mert nem voltunk soká együtt, és az sem adódott, hogy megkérdezhettem volna azt, aki gondomat velem megosztotta, történt-e vele valami jel­képes dolog, amíg a bolthajtásos helyiségben volt, ahogy velem történt, mivel nem tudott németül, viszont nem bíztam senkiben, aki tolmácsol­hatott volna. Amikor a nemes királyné fogadott, őnagysága az ágyon feküdt, és pihenni szeretett volna, s elmondta, mi történt vele egész nap. Ti. két tisztes asszony, két özvegy jött hozzá Budáról. Az egyiket Siebenlindernénak hívták, a másiknak Zauzechné volt a neve, s két dajkát hoztak magukkal, az egyik bába volt, a másik a dajka, akinek mel­lével a gyermeket kellett majd táplálnia, és ez a dajka a saját gyermekét is elhozta, ez is fiú volt, mivel a bölcsek úgy vélik, hogy jobb annak az asszonynak a teje, akinek fia van, mint annak, akinek leánya van. Ezek­nek az asszonyoknak kellett volna őnagyságával Pozsonyba menniük, hogy ott a gyermekágyban őt ápolják, mert a számítások szerint őnagy­ságának még egy hétig viselősnek kellett volna lennie. Elhibázták-e a számítást, vagy pedig Isten akarata volt, de ha őnagysága ugyanazon éjjel nem szül, akkor őnagysága korán reggel útnak indult volna, mert a sze­kerek mind meg voltak rakva, az udvarnép meg útra készen állt. Amikor így beszélgettem a nemes királynéval, őnagysága elmondotta nekem, hogy a budai asszonyok megfürösztötték egy kádban, s hogy a fürdő után rosszul lett. Akkor felemeltem takaróját, hogy csupaszon lássam. Ekkor néhány olyan jelet láttam rajta, amelyről biztosan tudtam, hogy a gyermek szülésétől nem volt messze. A budai asszonyok kinn aludtak Szőny falu­ban, de azért volt nálunk egy bába, ezt Margitnak nevezték, gróf Schaumburg Jánosné küldte nagyságos úrnőmnek, s állítólag nagyon jó volt, ami aztán be is igazolódott. Ekkor igy szóltam: "Nagyságos úr­nőm, keljen fel, úgy vélem, holnap nem megy Pozsonyba." Önagysága akkor felkelt, ment, hogy elkezdje a nehéz vajúdást, én pedig elküldtem a magyar udvarmesternéért, akit Margit asszonynak hívtak. Ez rögtön jött, volt itt azonkívül egy udvarhölgy, akit Pronacher kisasszonynak neveztek, mindkettőjüket otthagytam nagyságos úrnőmnél, magam pedig rögtön a bábáért mentem, akit Schaumburgné küldött. Ez fiatal úr. nőm szobájában feküdt, és én így szóltam hozzá: "Margit, keljen fel tüs­tént, nagyságos úrnőmnél jön a gyerek." Az asszony mély álomból fel­riadva így szólt hozzám: "Az Isten keresztjére, ha ma meglesz a gyermek, akkor holnap nemigen megyünk Pozsonyba." És nem akart felkelni, én meg sokallottam a vitát, és visszamentem nagyságos úrnőmhöz, hogy valami baj ne érje, mert az a kettő, aki nála volt, ezekhez a dolgokhoz nem értett semmit. Nagyságos úrnőm ekkor így szólt: "Hol van Mar­git?" Önagyságával közöltem az asszony balga válaszát. Önagysága erre így válaszolt: "Menjen rögtön vissza, hagyja meg neki, hogy jöj­jön, nem tréfadolog ez!" Rögtön visszamentem, és hevesen felráztam az asszonyt. Mikor nagyságos úrnőmhöz ért, nem tartott félórát, hogy a mindenható Isten ifjú királlyal ajándékozott meg bennünket, abban az órában, amelyben a szent korona Visegrádról Komáromba érkezett, ugyanabban az órában született meg László király. A bába okos volt, és ezt mondta: "Nagyságos úrnő, teljesíti-e, amit kegyedtől kérek, ha megmondom kegyednek, mit tartok a kezemben." Ekkor ezt felelte a nemes királyné: "Igen, kedves bábaasszony." A bába így szólt: "Nagy­ságos úrnő, egy ifjú királyt tartok a kezemben." A nemes királyné ennek nagyon megörült, az ég felé emelte kezét, így köszönte meg Istennek ke­gyelmét.
Miután a gyermekágyast ágyba fektették, és senki sem volt már nála, csak én egyedül, letérdeltem, szóltam a nemes királynéhoz, és ezt mond­tam: "Nagyságos úrnőm, nagyságod hálát adhat Istennek, amíg csak él, azért a nagy kegyelemért és sok csudáért, amelyeket a mindenható Isten tett azzal, hogy a király és a szent korona egyazon órában találkoztak." A nemes királyné ezt válaszolta: "Persze, hogy ez a mindenható Istennek nagy csudája, mert elébb ez így nem történhetett volna meg." Amikor a budai asszonyok megtudták, hogy nagyságos úrnőm a gyermeket meg­szülte, örültek neki, ahogy ez illett. Azonban nagyon megorroltak azért, hogy ők nem voltak jelen, és ezért legfőképpen engem fogtak gyanúba, pedig nem az én hibám volt, hanem az idő volt rövid. A király nem akart tovább várakozni, sietett a szent koronához, mielőtt egy másik jönne, mintha mondta volna neki valaki, hogy a lengyel király leselkedik az ő atyai örökségére. Ha még egy hetet aludt volna anyja méhében, akkor Pozsonyba ment volna, és nem lehetett volna egyhamar olyan hatalmat összehozni, nem lehetett volna erőszakkal sem visszajönni, és akkor a lengyel király talán hamarább ért volna Székesfehérvárra, mint őnagy­sága. És amint igaz, hogy Szent Istvánnak Magyarországra Isten küldte és szánta a szent koronát, ugyanúgy igaz az is, hogy szemmel láthatóan Isten akarta, hogy Magyarország szent koronáját az igazi örökös király, László viselje, és ne a lengyel király. És ezt a fejezetet egyesek tartsák emlékezetükben.
Amikor Cillei Ulrik, a nemes és hűséges gróf megtudta, hogy királya és atyjafia született, aki az ő atyafiságos ura volt, nagy öröm fogta el őt, a horvátországiakat is, valamint más grófokat és nemesurakat és az egész udvarnépet. A nemes Cillei gróf ekkor örömtüzet gyújtatott és rendez­tetett a vízen fáklyákkal, úgyhogy éjfél utánig tartott az örömünnep. Korán reggel az esztergomi püspökért küldtek, hogy jöjjön, és vegyen részt az ifjú király megkeresztelésében. El is jött. Ferenc mester, a budai plébános is jelen volt. Nagyságos úrnőm azt kívánta tőlem, hogy én is legyek őnagyságának komaasszonya. Ekkor így szóltam: "Nagyságos úrnőm, nagyságodnak én különben is mindenkoron adósa vagyok jósá­gáért, arra kérem nagyságodat, válassza Margit asszonyt." Önagysága így is tett. Amikor aztán a nemes királyt meg akarták keresztelni, akkor elvették a fiatal királynétól, Erzsébet asszonytól azt a fekete köntöst, amelyben a legjobb és legdrágább Albert fejedelmet és királyt gyászolta, és aranyozott ruhába öltöztették, vörös színűbe, az udvarhölgyeknek is díszesen kellett megjelenniük, dicséretére és tiszteletére Istennek, aki országoknak és népeknek örökösödés jogán királyt és uralkodót adott. Akkor Dénes úr, a nagyon tisztelendő prelátus és esztergomi érsek fogta az ifjú királyt, keresztelésre vitte, és keresztvíz alá tartotta. A horvát­országi Bertalan gróf, a budai plébános és Margit asszonya nemes ki­rályt szintén a keresztvíz alá tartották. A keresztségben László királynak nevezték, ez egyesekben haragot keltett, mert úgy vélték, Péter király­nak kellett volna nevezni, mivel ezt a nevet hozta magával. Egyesek viszont úgy gondolták, hogy Albert királynak kellett volna elnevezni, atyjára való tekintettel, aki olyan nagyon derék király volt. Az én nagy­ságos úrnőm azonban már fogadalmat tett Istennek és Szent László ki­rálynak, sőt elküldte fogadalmi ajándékát Nagyváradra; Wilsnackba pedig Vinsterel útján ezüst gyermekszobrot küldött a Szent Vérhez, és kérte Istent, ajándékozza meg trónörökösseI, ami Isten akarata szerint hamarosan meghallgatásra talált. Miután mindez megtörtént, hírnökö­ket menesztettek számos vidékre, és tudatták, hogy a mindenható Isten az országoknak és lakóinak királyt és örökös uralkodót adott, és ennek az országokban a legtöbben örültek. Akkor a nemes királyné futárt me­nesztett a magyar nemesurak után, akik a lengyel királyhoz mentek kül­döttségbe, hogy térjenek vissza, mert Isten örökössel ajándékozta meg őt, és ez az örökös uralkodjon, senki más. Ezek az urak ezt nem akarták megtenni, és úgy vélték, hogy küldetésüket - amelyért elindultak - el­végzik és teljesítik, s tovább mentek a lengyel királyhoz. Amikor a ne­mes királyné ezt megtudta, nagyon aggódott, mégis reménykedett Is­tenben, és folyton azt mondogatta, jól tudja, hogy Isten nemhiába aján­dékozta meg örökössel. A nemes gyermekágyasnak sohasem volt nyugta, mert nagy dolgokról volt szó, és az urak őnagysága nélkül semmit sem akartak elintézni, pedig sok úr jött oda. Eljött a győri püspök is, és ter­mészetes urának felajánlotta szolgálatait. Eljött az öreg Rozgonyi István is, és szintén felajánlotta szolgálatait természetes urának. Eljött a nádor is, Hédervári Lőrinc úr feleségestül. Felesége négy forintot ajándékozott a dajkának, és szóban szintén ajánlkoztak. A nádor pedig hozzám lépett, amikor éppen a bölcső mellett álltam, és így szólt: "Kottannerné, jól őrizze, Magyarország királya, Csehország királya, Ausztria hercege és Morva­ország őrgrófja van itt együtt." Válaszoltam neki, és ezt mondtam: "Uram, ez így van, őrzöm, ahogy csak tudom." És mézesmázos szókat intézett nagyságos úrnőmhöz, de kétszínű volt, ahogy ez később ki is tudódott. A nádor ezután feleségestül megint visszament Budára. A ne­mes királynét pedig sok aggodalom környékezte, mert sokan figyelmez­tették, hogy az ifjú király életére törnek, ezért senkiben sem mertünk bízni, nekem meg súlyos és kemény szolgálatot kellett ellátnom nagyságos úrnőm és az Ő gyermekei mellett is. Ameddig őnagysága a gyer­mekágyban feküdt, nem került le rólam a ruha, sem nappal, sem éjjel.
Amikor eljött az ideje, hogy a nemes királyné az asszonyok szokása szerint avatásra menjen, karjára vette a fiát és elvitte a komáromi vár­kápolnába. Ez húsvét napján történt. A nemes és hűséges Cillei Ulrik gróf állandóan nagyságos úrnőm mellett volt, és hűséggel támogatta, s egy lendvai herceg, Szécsi Tamás nevezetű, az is hűségesen kitartott mellette egészen a végóráig, és Horvátország grófjai, Bertalan gróf és a testvére szintén melléje álltak, és még más grófok, püspökök és nemes­urak. így mégis sok nemesember, városi és falusi nép volt, akik teljes hűséggel viseltettek őnagysága iránt. Amikor aztán a nemes királyné felkelt a gyermekágyból, akkor érkeztek vissza a lengyel királytól azok a magyar urak, akik küldöttségben voltak nála. így jött Vajdafi Imre és Matkó bán úr Komáromba, de Garai László bán úr és több püspök, gróf és nemesúr is ott volt. Egy cseh nemesúr is jött, ezt Smikosskinak hívták. Amikor jelentkezett nagyságos úrnőmnél, meglátta az ifjú László királyt a bölcsőben, felszólítás nélkül odament, letérdelt a bölcső előtt, jobbjának két ujját felemelte, és megesküdött, hogy a nemes László király és édesanyja iránt teljes hűséggel fog viseltetni.
Miután mindez megvolt, és a nemes királyné megtudta, hogy Vajdafi Imre úr és Matkó bán úr visszajöttek a lengyel királytól, akkor őnagy­sága derűsnek és nyíltnak tettette magát, persze csak annyira, amennyire özvegyhez illik. Ezt azért tette, hogy azt higgyék, hozzámegy a lengyel királyhoz, bár ez nem volt szándékában, csak azért, hogy megtudja tőlük, milyen álláspontot foglalnak el természetes urukkal szemben. Amikor aztán az urak összejöttek, és tárgyalni akartak, akkor nagyságos úrnőm nem bocsátotta be őket a palotás házba, hanem kiment hozzájuk, és a ház előtt beszélgetett velük. Miután ezt befejezte, őnagysága megint bement. Ekkor figyelmeztették, ne menjen ki többet a házból, hogy ha­talmaskodás áldozatául ne essen. Ezt meg is tette, bebocsátotta az urakat, de előbb vitézeket engedett be, és a tárgyalást a házban tartották. Mi­után mindegyik előadta a maga dolgát, és nagyságos úrnőm tudni akarta, mi az álláspontjuk természetes urukkal, László királlyal szemben, akkor kettőjük közül az egyik, Matkó bán vagy Vajdafi Imre, így szólt: "Nagy­ságos úrnőm, ha tízéves volna is a fia, akkor sem ismernénk el urunknak, mert nem állhatna élünkre a törökök ellen." Az volt a véleményük, hogy menjen feleségül a lengyel királyhoz. Ez nagyon elkeserítette a nemes királynét, mégsem mutatta, hanem tanácsot kért atyjafiától, Cillei Ulrik gróftól és más hűséges tanácsadóitól, hogyan viselkedjék. Ekkor azt tanácsolták neki, fogassa el a két nemesurat, mármint Matkó bánt és Vajdafi Imrét. A nemes királyné nagyon is csöndben és bölcsen járt el ebben a dologban. Atyjafia, László bán elvonult, de nem tudott róla, és a két nemesúr is odább akart állni. Túl a Dunán, Komárommal szem­ben egy kicsiny falucskában voltak elszállásolva, úgyhogy a palotás házból jól lehetett látni őket, amint jártak-keltek. Nagyságos úrnőm kieszelte, mintha Tata felé venné útját, és a Cillei udvarnépét, Smikosski és saját más kíséretét késő éjszaka átszállíttatta a Dunán. Korán reggel, amint megvirradt, nagyságos úrnőm felkelt, én fáklyát fogtam, és együtt kimentünk a falakra, egy bódéba, hogy láthassuk, mi történik az urak­kal. Amikor kivilágosodott, láttuk, hogy az urak egy házban találkoznak. Buda felől négy lóval egy lovas érkezett, ez Ország János volt, aki szintén az urakhoz ment a házba. Mindezt láttuk a falakról. Nem sokkal ezután lóháton nagy hadinép jött toronyiránt, ez nagyságos úrnőm ud­vari kísérete volt, körülvette a házat, elfogta a két urat, Matkó bánt és Vajdafi Imrét, valamint udvari kíséretüket. A szegény parasztok pedig mezítláb és egy szál ingben elmenekültek a faluból. Ország Jánost is el­fogták, a bárkák meg már elő voltak készítve, ideültették be az urakat, és a vízen áthozták őket a komáromi palotás házba. Itt voltak fogságban, és azt kívánták, hogy Cillei Ulrik gróf menjen hozzájuk, mert nagyságos úrnőmnek jó tanáccsal akarnak szolgálni. Amikor Cillei elment hozzájuk, akkor azt ajánlották nagyságos úrnőmnek, koronáztassa meg László királyt a szent koronával, akkor az uralkodásból nem semmizhetik ki. Azonban nem tudták, hogy nála van a korona, mert nem vélhették más­képp, mint hogy László bán úrnál van Visegrádon. Garai László bán úr ugyanis bizonyára egy húron pendült velük, s így reménykedhettek, hogy ezáltal megszabadulhatnak. Miután a nemes Cillei gróf elvitte nagyságos úrnőmnek az üzenetet, a tanács nagyon megtetszett neki, és atyjafiát, László bán urat is próbára akarta tenni. László bán úrhoz Mátyás urat, ez idő szerinti kancellárját küldte el, hogy adja ki számára a koronát, mert fiát atyai örökségeképpen meg akarja koronáztatni. László bán erre azt válaszolta, hogy ezt szívesen megteszi, azzal a fel­tétellel, hogy őnagysága Matkó bánt és Vajdafi Imrét szabadon bocsátja. A válasz nagyon tetszett nagyságos úrnőmnek, csak azon aggódott, hogy atyjafia, László bán úr majd elfordul tőle, mivel a szent korona már nála van. Beavatott tehát titkába, és így szólt hozzám: "Kedves Kottannerné, mit tanácsol nekem? László bán úr beleegyezett, hogy átadja nekem a koronát, mit tehetnék, hogy megint a visegrádi várba kerüljön." Ami­kor ezt meghallottam, úgy megijedtem, hogy minden tagomban meg­éreztem, hogyan változhatott meg ennyire az okos asszony gondolkodás­módja, s azt gondoltam magamban, ez az ördög sugallata. Nem tudtam magamat türtőztetni, és ingerülten válaszoltam, így szólva: " Úrnőm, mondjon le erről, ezt nem teszem meg, és ennyire többé nem kockázta­tom az életemet, nem is javallom, mindig jobb a bokorban, mint a ka­lodában. Visszaadni bizonyára még bármikor lehet, aki most barátja, abból ezután még ellensége lehet." Miközben a nemes királyné ezt hall­gatta, hogy indulatból ilyen gorombán válaszoltam neki, megnémult, nem mondott sem igent, sem nemet, válasz nélkül faképnél hagyott, és erről a dologról soha többé nem beszélt velem. Ha a korona mindvégig a visegrádi várban marad, akkor eleve a lengyel király kezébe jutott volna, amint ezt még hallani fogjátok.
Figyeljétek, milyen serény volt az ördög a kezdet kezdetén és a vége felé. Nem sokkal ezután a Galgóci Vajda Miklós jött nagyságos úr­nőmhöz, és úgy találta, hogy ő derekasan fog szolgálni őnagyságának, aki ekkor adta át neki Székesfehérvárt. Nem sokkal ezután az a megbíz­ható hír jött, hogy a lengyel király vonul be az országba, és Budára igyek­szik, ahogy aztán meg is történt. Ezért titokban és sietve kellett a ko­ronázásra felkészülnünk. Nagyságos úrnőm Budára küldött aranyszö­vetért László király ruhája számára, amely a koronázáshoz kellett. Kül­dötte azonban túl sokáig maradt el, és aggódtunk, hogy útja nagyon is hosszúra nyúlik, mert a koronázásnak valami főünnepen kellett meg­történnie. A legközelebbi, ti. pünkösd, már nem volt messze, úgyhogy igyekeznünk kellett. Nos egy szép, nagy miseruha volt ott, valamikor Zsigmond császár köntöse volt, vörös és aranyszínű, s ezüstfehér minták voltak beleszőve, ezt kellett kiszabni, és ebből kellett az ifjú király első ruháját varrnom, amelyet a szent koronához kellett felvennie. Nos, figyeljétek, hát nem bizonysága-e ez annak, hogy nagyapai és apai örök­ségében jogosan uralkodjék. Címerpajzsa vörös és fehér. Én készítettem el a kis öltözetet: a kápolnában zárt ajtók mögött titokban kellett meg­csinálnom az albát, a palástot, a stólát, a karkötőt és a sarut a lábára. Mikor minden dolog el volt rendezve, nagyságos úrnőm Mátyás urat, kancellárját azzal küldte el atyjafiához, László bán úrhoz, hogy ez jöjjön el hozzá, és vele vonuljon Székesfehérvárra, mert fiát meg akarja koro­náztatni, mert a szent korona nála van. Amikor László bán úr ezt meg­hallotta, nem nagyon tetszett neki, mégis abban reménykedett, hogy nem így van, hogy a korona még a visegrádi várban van, és nem is jött el nagyságos úrnőmhöz. Amikor őnagysága tudomására jutott, hogy László bán úr nem jön, akkor őnagysága a kettőt, Matkó bán urat és Vajdafi Imre urat felküldte Sopronba. Egy lovagot rendelt melléjük, ez a CiIIeinek volt az embere, Randeggi Henrik volt a neve, ennek kellett őket őriznie. Ugyanis Sopron ez idő tájt CiIIei Ulrik grófé volt, aki kapitányt helyezett oda, ezt Flednitzer Kristófnak hívták, erre bízták az urakat.
Ezután a nemes királyné nagy titokban a nemes osztrák fejedelemhez, Albert herceg nevezetűhöz küldött, és tudatta vele, hogy pünkösd szent napján akarja nagyságos uramat, László királyt megkoronáztatni. Albert herceg, a nemes fejedelem hűséges atyjafiának mutatkozott, akit szükségben ismerni meg: sietve lóra ült, és ugyancsak Székesfehérvár felé vonult, úgyhogy embereivel néhány lovat agyonlovagolt, de pün­kösd napján saját személyében megérkezett atyjafiához, László király­hoz. És ha szükséges lett volna, életét is feláldozza érte. Mikor az udvari kíséret, amelynek nagyságos úrnőmmel Székesfehérvárra kellett vo­nulnia, együtt volt, őnagysága az esztergomi érsekért küldött, hogy jöjjön el, menjen vele Székesfehérvárra, és segítse fiát megkoronázni. El is jött jó hadinéppel. Mikor elkészült a bölcső, amelyben az ifjú ki­rályt kellett vinni, négy embernek mindig mellette kellett lennie, hogy őnagyságát vigyék. Pünkösd előtti csütörtök délután a nemes királyné az ifjú királlyal és a nemes Cillei gróf, és Horvátország grófjai és a lind­vai hercegek elindultak. A nádor, Hédervári Lőrinc úr is eljött kíséretül az én nagyságos úrnőmhöz. Aztán egy nagy vízi alkalmatosságot, ame­lyet dereglyének hívnak, rendeztek be. Ebben ment a nemes királynékirályi családjával, fiával és leányával, és sok derék ember velük, úgyhogy a dereglye bizony jócskán meg volt rakva, alig tenyérnyire állt ki a víz­ből, aggasztó vakmerőség volt. Ehhez járult még a nagy szél, de Isten szíves örömest átsegített bennünket a túlsó partra.
Attól kezdve, hogy átértünk, az ifjú királyt a bölcsőben vitték, min­dig négy embernek kellett vinnie, és a legjobban felvértezett vitézek, meg én, a szolgálója, lovagoltunk a bölcső mellett. Nem vitték nagyon messzire, amikor keservesen sírni kezdett, és nem akart megmaradni a bölcsőben. Leszálltam tehát a lóról, és a karomban vittem tovább. Zu­hogott az eső, úgyhogy rossz volt járni. Egy derék lovag volt velünk, Pielacher János úr volt a neve37, ez vezetett át engem a mocsáron. Mire Tatára érkeztünk, már sötét éjszaka volt, itt is maradtunk éjjelre. Reggel én előrementem az ifjú királlyal, nagyságos úrnőm meg legkisebbik leányával hátramaradt, mert őnagyságának még elintéznivalója akadt a nádorral. Ez jó szóval tartotta, és azt mondta őnagyságának, hogy be­csületben őszült meg, becsülettel akar sírba szállni. De ezt csak úgy mondta, és nem is akart őnagyságával Székesfehérvárra menni, hanem visszafordult, és Budára vette útját, ott várta be a lengyel király jöve­telét. Én az ifjú királlyal előrementem, s így értünk egy szép vadász­lakba, amelyet németül Grintsechdelnek38 neveztek. Itt nagyon rideg szállásunk volt, szívesen ettünk volna, de nem sokat találtunk itt, mert péntek volt, jól böjtöltünk, és éjszakára ott maradtunk. Megvártuk, amíg nagyságos úrnőm utolért bennünket. Aztán Székesfehérvárnak vettük utunkat. Amikor már majdnem odaértünk, a Galgóci, azaz Szécsi Miklós39 elénk lovagolt vagy ötszáz lovassal. Amikor a mocsárba értünk, az ifjú király sírni kezdett, és sem a bölcsőben, sem a kocsiban nem akart megmaradni. Egészen be Székesfehérvár városába karomon kellett vinnem őnagyságát. Ekkor az urak leszálltak lovukról, és pán­célos vitézekkel, kezükben kivont karddal, körülvettek bennünket. A kör közepén nekem, Kottanner Jánosnénak kellett az ifjú királyt vinnem. Az egyik oldalamon Bertalan, Horvátország grófja haladt, a másik ol­dalamon másvalaki, és az ifjú király iránti tiszteletből ők vezettek engem. Így mentünk végig a városon egészen a szállásunkig. Ez pünkösd elő­estéjén volt. Nagyságos úrnőm akkor elküldött a legöregebb polgáro­kért, megmutatta nekik a szent koronát, és úgy rendeztetett mindent, amint illik, és régóta szokásban van. Volt itt néhány polgár, akik emlé­keztek, amikor Zsigmond császárt koronázták, akik akkor jelen voltak.

Pünkösd napjának reggelén korán felkeltem, megfürösztöttem a ne­mes királyt, és előkészítettem, ahogy csak tudtam. Ezután abba a temp­lomba vitték, amelyben minden királyt koronáznak. Sok derék ember volt itt, egyháziak és világiak, amint előbb már hallottátok. Miután a templomba értünk, az ifjú királyt odavitték a szentélyhez. A szentélybe vezető ajtó zárva volt, a polgárok belül, nagyságos úrnőm pedig az aj­tón kívül volt, fiával, a nemes királlyal. Nagyságos úrnőm magyarul be­szélt velük, a polgárok pedig belülről ugyancsak magyarul válaszoltak őnagyságának. Így aztán őnagysága megesküdött fia, a nemes király helyett, mivel ezen a napon (László) őnagysága éppen tizenkét hetes volt. Miután ez régi jogszokásuk szerint megtörtént, kitárták az ajtót, és természetes urukat és úrnőjüket beengedték, aztán a többieket is, akik ide hivatalosak voltak, egyháziakat és világiakat. Erzsébet kis­asszony, az ifjú királyleány fent állt az orgona mellett, azért, hogy őnagy­ságának a tolongásban baja ne essen, mivel még csak negyedik évében volt. Mikor megkezdődött a mise, az ifjú királyt fel kellett emelnem, hogy őnagyságát megbérmálják. A Galgócit, Vajda Miklóst szemelték ki arra, hogy az ifjú királyt lovaggá üsse, mivel ő valódi országbeli volt. A nemes Cillei grófnak volt egy kardja, belső oldalán ezüsttel kiverve és ara­nyozva, találó mondást is tettek rá, amely így hangzott: "Tántorítha­tatlanul." Ezt a kardot az ifjú királynak ajándékozta, hogy őnagyságát ezzel üssék lovaggá. Ekkor én, Kottanner jánosné, karomra vettem a ki­rályt. A Galgóci pedig kezébe vette a kardot, és a királyt lovaggá ütötte. Olyan jól mérte rá az ütéseket, hogy jócskán éreztem a karomat. A ne­mes királyné, mellettem állva, észrevette ezt, és (magyarul) így szólt a Galgócihoz: "Az Istenért, meg ne sértse!", ami németül így hangzik: "Az Istenért, ne sértsd meg!" Ö erre így válaszolt (magyarul).. "Nem!", ami azt jelenti: "Nem!" És nevetett. Ezután a főtisztelendő prelátus, az esztergomi érsek vette a szent olajat, és a nemes királygyermeket királlyá kente fel. Ráadták az aranyruhát, ahogy királyhoz illik. Majd az érsek fogta a szent koronát, és a fejére tette a legnemesebb királynak, amint ez az üdvös kereszténységben ma szokásos: László királyt, Albert király fiát és Zsigmond császár unokáját pünkösd szent napján az esztergomi érsek a szent koronával Fehérvárott koronázta meg. Mert a magyar királyságban három törvényük van, s akinél egy hibázik, arról úgy vé­lik, hogy nem törvényes király. Az egyik törvény úgy szól, hogy Ma­gyarország királyát a szent koronával kell megkoronázni. A másik, hogy az esztergomi érsek koronázza meg. A harmadik, hogy a koronázás Fehérvárott történjék. A három törvényt teljességgel betartották a ne­mes László királynál, s azon a napon, amikor őnagyságát megkoronázták, éppen tizenkét hetes volt. Persze azt is tudjátok, hogy amikor az érsek a fejére tette a szent koronát, és odatartotta neki, olyan erőteljesen tar­totta a fejét, hogy egyesztendős gyermeknek is elég lett volna, amit rit­kán lehet látni olyan gyermekeknél, akik tizenkét hetesek.
Miután a nemes László királyt Szent István oltáránál a karomon meg­koronázták, a nemes királyt egy kis lépcsőn egy emelvényre vittem, amint ez ilyenkor szokásos. Ekkor felolvasták a koronázás rendje szerint az eskümintát, amely hozzátartozik. Ehhez hiányzott az aranyszövet, amelyen a királynak ülnie kell. Fogtam tehát egy takarót a bölcsőjéből, vörös volt és arany színű, fehér hermelinnel bélelve, hogy a koronázás rendje végrehajtassék. Nos, figyeljétek, hogy a vörös és a fehér szín nem véletlenül került össze. Amikor a nemes királyt az aranyszöveten tar­tottam, feje fölött Cillei Ulrik gróf tartotta a szent koronát, amíg a mi­sét mondták. A nemes ifjú királynak koronázásán kívül még egy kis öröme akadt, mert hangosan sírt, úgyhogy az egész templomban hallat­szott, a köznép csodálkozott is rajta, és mondogatták, hogy ez nem egy tizenkét éves41 gyermeknek a hangja, becsületére válna egyesztendős gyermeknek is, pedig ennyi nem is volt. A Galgóci Vajda Miklós viszont a nemes László király helyett többeket lovaggá ütött. Amikor a mise be­fejeződött, a nemes királyt megint levittem és bölcsőjébe fektettem, mi­vel a tartástól már elfáradt. Innen akkor átvitték a Szent Péter-templom­ba, itt megint ki kellett emelnem a bölcsőjéből, fel kellett vinnem egy székbe, ide beleültetni, ahogy ez ilyenkor szokásos, mert minden király­nak, akit megkoronáztak, itt kell ülnie. Innen őnagyságát megint levit­tem, és ismét bölcsőjébe fektettem. Ezután a nemes királyt elvitték Szent Péter templomából, a nemesség meg gyalogosan követte egészen a szál­lásunkig. Csak egyes-egyedül a nemes Cillei Ulrik gróf volt lóháton, mivel neki a szent koronát kellett vinnie és tartania a nemes király feje fölött, hogy mindenki láthassa: az a szent korona, amelyet a szent ki­rálynak, Szent Istvánnak és Magyarország más királyainak fejére tettek. Bertalan gróf vitte az országalmát, egy lendvai herceg, Szécsi Tamás nevezetű pedig a jogart. A nemes király előtt apostoli keresztet is vit­tek, azért, hogy Magyarország egyetlen királya sem bírja Magyarországot hűbérül a Szent Római Birodalomtól. Mellette vitték azt a kardot, amellyel őnagyságát lovaggá ütötték. Dénárokat is szórtak a nép közé. A nemes királyné fiát oly nagyon megtisztelte, és olyan alázatos volt, hogy nekem, egyszerű asszonynak ezen a napon őnagysága előtt, a ne­mes királyhoz legközelebb kellett mennem, mivel a szent felkenésnél és a koronázáson őnagyságát a karomon tartottam. A nagytekintetű osztrák fejedelem, Albert herceg sietve jött Fehérvárra atyjafiának, a nagytekin­tetű fejedelemnek, László királynak szolgálatára és segítségére. A nemes fejedelem, Albert herceg ezzel bizonyságot tett arról a természeti jogról, hogy a vér a vérét szükségben ne hagyja el. Mire végül a nemes király szállásához és nyugalomhoz jutott, őnagysága egészen elgyengült a hosszú tartástól.
Miután az urak és mindenki kiment, a nemes királyné egyedül volt a fiánál. Akkor letérdeltem a nemes királyné elé, és emlékeztettem őnagy­ságát azokra a szolgálatokra, amelyeket őnagyságának és a nemes ki­rálynak, meg őnagysága más gyermekeinek, a nemes fejedelmi családnak tettem. A nemes királyné kezét nyújtotta és így szólt: "Keljen fel. Ha úgy adja az Isten, hogy a dolog jól halad, és békességgel végződik, önt és egész családját felemelem. Ön ezt jól megszolgálta, nekem és gyer­mekeimnek megtette, amit magam nem bírtam és tudtam volna meg­tenni." Akkor alázattal meghajoltam, és megköszöntem őnagyságának a kegyes ígéretet.
Amikor mindez elmúlt, hírek érkeztek, hogy a lengyel király Pesten van, s a Dunán át a fővárosba, Budára akar vonulni, ami aztán meg is történt. Amikor a lengyel király Buda fővároshoz érkezett, a városbéliek nem akarták beereszteni. Akkor a nádor a váron át eresztette be. Ekkor nyilvánvalóvá lett a kétszínűség, amellyel a nádor, Hédervári Lőrinc úr régóta viseltetett. Amikor a nemes királyné ezt megtudta, rokonaival és az urakkal, akik akkor nála voltak, tanácskozásra gyűlt össze. Azt ta­nácsolták neki, küldje hadinépét Buda ellen, és Buda fővárost vegye be, mert a lengyel királyt és az övéit készületlenül találja, ami igaz is volt. Cillei Ulrik gróf erre más udvari kísérettel együtt felkerekedett és el­vonult. A hadinépből valaki egyszer csak azt mondta: "Amikor az eleje a lengyel királyra csap, azalatt mi a hátulját megcsapjuk." Ez a Cillei fülébe jutott, ezért a Cillei nem akart továbbmenni, útközben vissza­fordult tehát, és megint Fehérvárra vonult. Figyelmeztetés volt-e a be­széd vagy megtévesztés, bizonyára tudja Isten, aki a szívek ismerője. De ha előnyomultak volna, a lengyel királyt készületlenül találják. Ami­kor a lengyel király megtudta, hogy ellene akartak vonulni, így beszélt: "Hiszen én ide nem azért jöttem, mintha harcolni akarnék. Azért jöt­tem ide, mert táncolni és vigadni szeretnék, mert ha ez nem az én dolgom, akkor bizonyára Albert hercegé. " Ezt azért mondta, mivel Albert herceg, a nemes fejedelem ekkor ott volt, hogy nagyságos úrnőmnek és atyjafiának, Lászlónak, a nemes királynak igazában segítségére legyen. Nem azért jött ide, mintha táncolni akarna, azért jött ide, ha úgy hozná a szükség, hogy atyjafiáért élete kockáztatásával kardját fergetegként forgassa, és meg is tette volna, ha a szükség úgy hozza magával. Mivel a nemes királyt most el akarták vinni Fehérvárról, az ellenség miatt nem tudták, hogy hová.
Ebben az időben két öreg püspök volt nagyságos úrnőm mellett, az egyik Győrben volt püspök, a másik Veszprémben volt püspök. Az urak azt tanácsolták, hogy Lászlót, a nemes királyt Veszprémbe kel­lene vinni, mivelhogy ez közel volt. Hamarosan el is küldtek egy kö­vetet Veszprémbe, azonban a vitézek, akik Veszprémet ez idő tájt ke­zükben tartották, sem a királyt, sem a királynét nem akarták beengedni. Emiatt részben a püspök volt gyanúsítható. De persze ez Isten akarata volt, mert ha beengedtek volna bennünket, és odamegyünk, akkor az ellenség bekeríthetett volna bennünket, mint Dávid urat Ceila városá­ban. Akkor az urak azt tanácsolták, hogy a nemes királyt Győrré kel­lene vinni, és beszéltek a győri püspökkel. A püspök beleegyezett, hogy természetes urát és úrnőjét beereszti. És akként beszélt, hogy ha maga az ördög ülne a jobbján, akkor is úgy kellene döntenie, hogy László ki­rály Magyarország jogos örököse és királya. Ekkor azután felkészültünk a Győr felé eső országrészbe való utazásra. Mikor már beesteledett, és mindenki nyugovóra tért, nagyságos úrnőm értem küldte Margit asszony nemesasszonyt, hogy tüstént menjek őnagyságához. Nagyon meg­ijedtem, és jól gondoltam, hogy valami kellemetlenségről van szó. A ne­mes királyné gondolataiba mélyedve egyedül járt fel és alá, és így szólt hozzám: "Mit tanácsol, ügyünk nem áll jól, ürügyül azt hozzák fel el­lenünk, hogy el akarjuk rejteni a szent koronát, pedig ha az ellenség kezébe kerül, semmi jó sem származik belőle." Sokáig tanakodtunk. Nos, a prépostsági épületben volt a szállásunk, ebben egy kis kert volt, ezért így szóltam: "Nagyságos úrnőm, ássuk el a kertben, ha el is vész a vá­ros, majd megtaláljuk a módját annak, hogyan jöjjünk be a kertbe a fa­lon át." A bölcs királyné erre ezt mondta: "Erre én is gondoltam, de nem találom jónak, mert valaki álmodhat róla, s akkor elvész a korona." Akkor egy kissé félreálltam, hogy elgondolkodjak, és minden irgalmas­ság anyjához fohászkodtam, eszközölje ki számunkra fia kegyelmét, hogy okosan járjunk el az ügyben, ne végződjön rosszul. Ezután megint oda­léptem a nemes királynéhoz, és így szóltam: "Nagyságos úrnőm, tisz­telet az Ön eszességének, nekem ez jónak tetszik: nagyságod jól tudja, hogy a király többet ér, mint a korona, tegyük tehát a szent koronát a király alá a bölcsőbe, s ahová Isten rendeli a királyt, oda kerül a korona is." A tanács nagyon megtetszett őnagyságának, és azt mondta: "Te­gyünk tehát így, és őriztessük saját maga által."
Reggel aztán fogtam a szent koronát, nagyon jól bebagyuláltam egy kendőbe, és a bölcsőbe, a szalma közé tettem, mert őnagysága akkor még nem tollakon feküdt, s egy hosszú kanalat is tettem melléje, amivel a gyermekeket szokás szórakoztatni. Ezt azért tettem, ha valaki be találna nyúlni a bölcsőbe, azt higgye, hogy olyasmi van ott, amivel a nemes ki­rályt szórakoztatják. Erről ebben az időben senki sem tudott, csak nagy­ságos úrnőm meg én. Mire készen álltunk a Győr felé eső országrészbe való utazásra, sok élelmünk volt a lovakon, sok talpasunk is volt, s így nekiindultunk nagy szorongással, mert a parasztok mind elmenekültek a falvakból a Vértes hegy erdejébe, a parasztok meg nagyobbrészt azoké az uraké voltak, akik ellenünk voltak. Amikor a Vértes hegyhez értünk, leszálltam a lóról, kivettem a nemes királyt a bölcsőből, és abba a sze­kérbe fektettem, amelyben a nemes királyné ült fiatal leányával, Erzsébet kisasszonnyal. Mi asszonyok és kisasszonyok körbeültük a nemes csa­ládot, hogy felfogjuk a lövéseket, ha valaki belelőne a szekérbe. Sok talpasunk volt, ezek kétoldalt mentek a szekér mellett, és keresgéltek a bokrokban, van-e valaki az ellenségből az erdőben, aki nekünk árt­hatna. Isten kegyelmével úgy kerültünk ki a Vértes hegyből, hogy sen­kinek sem történt baja, én meg a nemes királyt újra kivettem a szekér­ből, és a bölcsőbe fektettem, magam pedig a bölcső mellett lovagoltam.
Nem nagyon messzire vitték, amikor hangosan elkezdett sírni, és nem akart sem a bölcsőben, sem a szekérben megmaradni, s a dajka sem tudta lecsendesíteni. Akkor karomba vettem, és egy jó darabig vittem, a dajka pedig mellettem jött, amíg el nem fáradtunk. Aztán megint a bölcsőbe fektettem. A váltás mindaddig tartott, amíg a síkságon mentünk. Köz­ben-közben esett az eső, úgyhogy a nemes királyt bizony gyakran meg­öntözte, mivel nem készültünk fel hosszú útra, hanem rövidre. Én hoz­tam egy bundát a magam szükségletére, s minthogy az eső oly nagy volt, a bundát ráterítettem a bölcsőre, amíg át nem nedvesedett, akkor ki­nyomkodtam, és aztán megint a bölcsőre terítettem, amíg szükség volt rá. Közben-közben a szél is oly nagy volt, hogy beporozott a bölcsőbe, és a nemes király alig nyitotta ki a szemét. Hébe-hóba olyan forró volt, hogy tetőtől talpig izzadt, úgyhogy verejtékezett, és aztán sok hőpör­senést kapott. A nemes királynak mindezt el kellett szenvednie, amíg a síkságon haladtunk. Miután szállásunkra értünk, amikor már majdnem éjszaka volt, és mindenki evett, akkor az urak a ház körül feküdtek le, amelyben a nemes család szálláson volt, tüzet gyújtottak, és őrködtek éjszaka, amint ez a magyar királyságban szokásos.
Másnap tovább mentünk Győrré. Amikor már majdnem Győrbe ér­tünk, sötét éjszaka volt. Győr előtt meg kellett állnunk, majdnem éj­félig. Albert herceg, a nemes osztrák fejedelem, atyjafiának, a nemes László királynak bölcsője mellett az egyik oldalon tartott őrséget, én meg a másikon. Egy kút volt előttem, de nem láttam, mert sötét volt. A nemes fejedelem ekkor nem tudta tovább titkolni szerénységét és fennköltségét, figyelmeztetett, és így szólt: "Asszonyom, egy kút van maga előtt, vigyázzon, hogy a lóval együtt a kútba ne essen!" Amíg itt álltunk, a nemes Cillei Ulrik gróf a nemes királynénál volt, és tanács­koztak az elszállásolásról, ki legyen a várban, ki a belvárosban, ki a kül­városban. A magyarok és a németek között valami viszály támadt, mindegyik fél szívesen lett volna a belvárosban. Végül is a püspök be­engedte a várba a nemes családot és vele néhány grófot és urat. Egy kis hidacskát engedtek le előttem, azon sietve át kellett mennünk, ezt utá­nunk rögtön felhúzták. Az urak, akik velünk együtt bejöttek, ezen az éjszakán nem bújtak ki a páncéljukból. Nem voltunk soká Győrben, amikor a cseh urak jöttek Győrré, hogy természetes urukat lássák, s ne­kem a nemes királyt úgy csupaszon, egy vánkoson kellett eléjük vinnem.
Akkor ők mind vidámak lettek, és hangosan nevettek, úgyhogy a gyer­mek ettől megijedt, és erősen s hangosan elsírta magát. Volt nálunk egy kis fiú is, herélt volt, bohócruhába öltöztetve, de mégsem volt bolond. És bár a nemes király nem akart elhallgatni, mégis mihelyt a fiú odajött a bölcsőhöz, és énekelt vagy a hárfáját pengette, a nemes király rögtön abbahagyta a sírást. Ez idő tájt sok nemes úr volt Győrben. Ha nagy­ságos úrnőmnek titkos tanácskozással kellett valamit elintéznie, akkor őnagysága Albert hercegért és a CiI1eiért küldött, ami Galgóci Vajda Miklóst kezdte nagyon elkeseríteni, bosszús volt amiatt, hogy nem lehet benne a titkos tanácsban is. 45 Volt akkoron nagyságos úrnőm mellett egy magyar nemesúr, Vajdafi Hédernek nevezték, ennek egy testvére volt, aki apát volt Szent Márton hegyén. Nagyságos úrnőm megkérte Vajdafi Héder urat, legyen segítségére testvérénél, az apátnál abban, hogy ez átadja neki Szent Márton hegyét, amíg a háborúskodás tart, mert szinte bástya Buda előtt. Önagysága részben bízott benne, és Cillei Ulrik grófot elküldte Szent Márton hegyére az apáthoz, és egyezkedett vele.
Akkor egy csip-csup dolog jött közbe, amely ezt megzavarta. Ahová az ördög nem jut el, oda elküldi a követét. Már harmadik hete sok aggo­dalom közt voltunk Győrött, amikor egy éjszaka azt álmodtam, hogy a szent korona egy pocsolyába esett, úgyhogy csupa folt lett. Reggel fel­kelve a nemes királynéhoz mentem, és elmondtam neki, mit álmodtam a szent koronáról. Önagysága erre nagyon megijedt, és így szólt: "Az álom jelent valamit!", s rögtön odament, ahol a szent korona volt, és megnézte. Semmit sem látott rajta. Az urak ekkor azt tanácsolták neki, hogy a nemes családot nem kellene együtt hagyni, el kellene osztani. Egyesek azt tanácsolták, hogy László királyt Sopronba kellene vinni, egyesek meg azt tanácsolták, hogy Fraknó várába kellene vinni. Azt is tanácsolták, hogy ifjú asszonyomat meg Győrött kellene hagyni. Önagy­ságához férjemet, a Kottannert osztották be, neki is meg kellett esküdnie az ereklyére, amint ez Magyarországon szokásban van. Nagyságos úr­nőmnek pedig azt tanácsolták az urak, hogy Pozsonyban tartózkodjon. A nemes királyné ekkor így szólt hozzám: "Mit tanácsol, kedves Kot­tannerné? Ha önt három részre oszthatnám, szívesen magamnál tartanám, szívesen a fiamnál hagynám, és szeretném, ha a leányomnál lenne." Ta­nácskozott ezért az urakkal, melyik résznél maradjak. Az urak akkor azt akarták, hogy én a nemes királynál maradjak. Nem szívesen tettem, mert jól tudtam, hogy súlyosabb szolgálatom és gondom lesz, mint az­előtt volt, mivel nem leszek nagyságos úrnőm közvetlen közelében. Egyesek viszont azon voltak, hogy a nemes királyt Trencsénbe kell vinni, ott elég biztonságos, mert abban az időben a két vár, Trencsén és Bolondóc az Ellerbachi gondjaira volt bízva, de ide az ellenség miatt nem nagyon lehetett a nemes királyt elvinni. A nemes királyné ekkor ér­tem küldött, és így szólt: "Kedves Kottannerné, mit tanácsol nekem, hová vigyem a fiamat?" Önagyságának akkor azt tanácsoltam, amivel tartoztam neki, és így szóltam: "Nagyságos úrnőm, akárhová elviheti, ahol biztonságban van, de csak olyan helyre vigye, ahol a kard markolata az ön kezében van, és óvakodjon Ulászló királytól." A nemes királyné erre azt mondta: "Önnek igaza van", és tanácskozásra gyűlt össze az urakkal, hogy hová vigye fiát, a nemes királyt. Az urak ekkor azt ta­nácsolták neki, hogy vigye Sopronba, az is Magyarország szent koroná­jához tartozik, és szintén kulcsa az országnak; ez a Sopron város ebben az időben nagyságos úrnőmnek és Cillei Ulrik grófnak a birtokában volt. És ennél az elhatározásnál meg is maradtak.
Ezután összeállították és rendezték a nemes király udvartartását, azokat, akiknek mellette kellett maradniuk. Az egyik Pöker Ferenc úr volt, derék és hűséges úr, a másik egy vitéz lovag volt, a neve Tengődi Pongrác úr, a harmadik szintén vitéz nemesember volt és horvát, Gerzuczki Tamásnak hívták, meg két kamarás, az egyiket Abdacher Zsigmondnak hívták, a másiknak Knecht Henrik volt a neve. Ezeknek összevéve mintegy huszonnégy lovuk volt. Én, Kottanner Jánosné, meg a dajka negyedmagunkkal voltunk nőszemélyek. Nem szívesen mentem bele az utazásba, és nagyságos úrnőmnek nagyon megmondtam szorult helyzetemet. Önagysága akkor sok szépet és hasznos biztatást mondott, és így szólt: "Csak utazzon oda, és vegye gondjaiba az én legdrágább kincsemet, amelyet a nap alatt bírok. Ha nem lesz csak egy dénárom, azt is megosztom önnel." Miután felkészültünk az utazásra, őnagysága Cillei Ulrik grófért és a győri püspökért küldött, és elküldött az egész udvari kíséretért, amely a nemes király mellé volt beosztva, egyiket a má­sik után behívta a szobájába, s mindnek meg kellett esküdnie, a dajká­nak is, a többi nőszemélyeknek is, akik velem voltak. Mindnyájuknak meg kellett esküdniük az ereklyére, ahogy ez Magyarországon szokásban van, csak egyedül én nem tettem esküt, mert őnagysága kétségtelen bi­zalommal volt irántam. Akkor mellénk osztották a nemes és hűséges Eiczingi Ulrik urat, neki volt meghatalmazása arra, hogy minket Sopronba vigyen.
Mikor aztán fel kellett ülnünk, akkor a nemes királyné elbúcsúzott a fiától, a nemes László királytól meg ennek nőtestvérétől, Erzsébet kisasszonytól, és elkezdett könnyezni. Én is bánatos szívvel búcsúztam, mert nagyon nehezen váltam el a nemes királynétól, bár ifjú úrnőmet nehezen, nagy gondok között neveltem fel. A férjemet meg a leányomat, Katalint vissza kellett hagynom a nemes családnál. És elindultunk nagy aggodalommal, törődéssel és kínlódással. Olyan erősen esett az eső, hogy mélyek voltak a pocsolyák, a nemes királyt bölcsőjében mégis a pocsolyákon át kellett vinni, úgyhogy a vivők közben-közben térden felül gázoltak a pocsolyákba. A nemes király [maga mögött] mögött, Győrben hagyta a szent koronát, de sokan voltak, akik úgy hitték, hogy a szent koronát is magunkkal visszük. Mikor már mintegy három órája mentünk Óvár felé, a nemes és hűséges Eiczingi Ulrik úr odalovagolt hozzám, és így szólt: "Mit tanácsol, kedves Kottannerné, nagyságos úr­nőm azt rendelte, hogy a legközelebbi faluban álljunk meg. Ez a ná­doré, nincs is benn senki, és ez aggasztó. Ha az én uramnak nem volna sok, tovább vinnénk őt." Akkor én ezt mondtam: "Én sem tanácsolom, hogy itt maradjunk, vigyük, amilyen messzire csak tudjuk, míg csak oda nem érünk, ahol biztonságban vagyunk. Akkor egészen Óvárig mentünk. Mielőtt még szállásunkhoz értünk, hírnök jött Győrből, és azt a hírt mondta, hogy Győrött nagy pártütés volt, s hogy Cillei uram­nak egy emberét agyonütötték. Voltak nálunk egyes udvari emberek, akik nem tudtak letenni szokásuktól, lóháton letértek az útról, a szegény embereknek elvették állataikat, és odahajtották abba az udvarba, ahol mi voltunk szálláson. Ezt az udvari kíséret, amely az én uram mellé volt rendelve, nagyon igazságtalannak ítélte, és így szólt hozzám: "Ez nincs jól. Uramat, László királyt ifjú napjaiban rablónak nevezzék? Pedig nem az ő hibájából, és nem a miénkből történt." Akkor elküldöttem a nemes és hűséges Eiczingi Ulrik úrért, elmondtam neki ezt, és megkértem, le­gyen rajta, hogy azoknak a szegény embereknek visszaadják állataikat. Ezzel nagyságos úrnőmnek kitűnő szívességet tenne, mert jól tudom, hogy ezek közül a szegény emberek közül egyesek hűségesnek mutat­koztak. A nemes és hűséges Eiczingi Ulrik úr így is tett. Elküldött a bíróhoz, lezáratta a mezőváros kapuit, mindaddig, amíg a szegény em­bereknek vissza nem adták állataikat, mert a szegény emberek a ház előtt nagy riadalmat csaptak az állatok miatt. Egyeseknek egyáltalán nem tet­szett, hogy az állatokat vissza kellett adniok, ezek Némethonból valóudvari emberek voltak. Itt maradtunk éjszakára.
Reggel felkerekedtünk, és Nezsiderre mentünk, itt is éjszakáztunk. Reggel útra keltünk, és [mentünk] amikor a falucskához értünk, ha­rang szóval fogadták a nemes királyt. A szegény emberek ereklyével jöt­tek elénk, és természetes uruk híveiként mutatkoztak be. Két-két leány ment együtt a körmenetben az ereklye előtt. Mikor majdnem Kismarton átellenébe  értünk, bizony aggódtunk, mivel azt mondták nekünk, hogy nagy lovascsapat érkezett Kismartonba, méghozzá ellenséges. Nagyon erősen esett az eső, egészen csöndben voltunk, és rettenetesen féltünk. És amikor már majdnem Sopronba értünk, a városból sok nép, nők és férfiak ereklyével jöttek a nemes király elébe, és természetes urukként fogadták. Mikor aztán beértünk Sopronba, csak pihenni akartunk. Nos, jegyezzétek meg, hogy ezen az éjszakán, amikor megérkeztünk, oly nagy felhőszakadás volt, hogy nem volt egyetlen ember sem az egész környé­ken, aki ilyen nagy felhőszakadásra emlékezett volna. Persze tudjátok meg azt is, hogy a nemes király azon az éjszakán annyira sírt, és olyan nyugtalan volt, hogy már régóta nem volt vele olyan nehéz éjszakám.
Nem sokkal ezután híre jött, hogy a lengyel király elfogatta a nemes Cillei Ulrik grófot. Nagyon szomorúak voltunk amiatt, mi lett az ud­vari népünkkel, mivel jól tudtuk, hogy ez az én uramnak és úrnőmnek területben és emberekben nagy kárt jelent. Nem sokkal ezután még fáj­dalmasabb hírek jöttek, hogy a tiszteletre méltó prelátust, ti. az eszter­gomi püspököt és Garai László bán urat elfogták, akik menlevéllel a lengyel királyhoz lovagoltak, s ez menlevelük ellenére elfogta őket, azért, hogy a magyar királyságban hozzásegítsék a koronázáshoz. Mert még bizonytalanságban voltak, hogy a szent korona még a visegrádi várban van-e, mivel a pecsétek és a lakatok még az ajtókon voltak.
A visegrádi fellegvár kincseskamráját ugyanis csak a budai országgyűlés be­fejeztével, azaz 1440. június 29-e után nyitották fel, amikor is a koronázási jel­vényeket hiánytalanul megtalálták. A királyi koronát Frigyes német királytól (illetve1452-től császártól) csak 1463-ban váltotta vissza Mátyás király, mégpedig az 1441-től 1463-ig ugyancsak Frigyesnek elzálogosított Sopron város tetemes hozzájárulásával. Ekkor került vissza a királyi korona hagyományos őrzési helyére, a visegrádi fellegvár ötszögletű tornyának kincseskamrájába.

MOLLAY KAROLY FORDÍTÁSA

Címkék:

 

Kommentáld!

Ez egy válasz üzenetére.

mégsem

Hozzászólások

Ez történt a közösségben:

Szólj hozzá te is!

Impresszum
Network.hu Kft.

E-mail: ugyfelszolgalat@network.hu