Magyarul beszélő indiánok Ecuadorban?

A felfedezés szerint az ecuadori indiánok magyarul beszélnek, ami egy valamikori ősi birodalom bizonyítéka. Persze a románok ezt a dicsőséget is el akarják venni tőlünk, és nem marad tétlen a mormon egyház sem. Nagy összeesküvésről van szó. De kik is esküdtek össze, és mi a céljuk?

Fejes László|2010. december 21.| 

A cikk a hirdetés után folytatódik

Vera néni 91 éves, és aktív netező. Persze időnként olyan dolgokat talál a neten, melyektől megdöbben, nem tudja, higgye-e vagy sem. Persze azt ő is tudja, hogy nyelvi kérdésekkel a nyesthez kell fordulni. Vera néni azt találta egy honlapon, hogy magyarul beszélő indiánok élnek Ecuadorban.

Mochica nő – fehér bőrű és magyarul beszél?

Mochica nő – fehér bőrű és magyarul beszél?

(Forrás: Wikimedia commons)

Móricz János, magyar testvérünk, akkoriban Ecuadorban, Peruban és az Amazonas vidékén, olyan indián törzseket talált, amelyek tagjaival magyarul(!) tudott beszélgetni. Legendáikban sok ezer éves múltjuknak és a tőlük kirajzott más népekkel való rokoni kapcsolataiknak tudata él.

A szöveg szerint tehát az őshaza Ecuadorban volt, és onnan vándorolhattak el a magyarok. Az elvándorlás időpontjáról sem itt, sem másutt nem esik szó. Tegyük ezt most feltételesen a legkésőbbi időpontra, 896-ra, amikorra a magyarok a Kárpát-medencébe érkeztek. (Kétségtelen, hogy az utazáshoz is kellett némi idő, de legyünk nagyvonalúak.) Ebben az esetben az akkori ősnyelv több, mint ezer éven át fejlődött külön utakon. Ennyi idő alatt a nyelvek meg szoktak változni annyira, hogy a kölcsönös érthetőség megszűnjön közöttük. A csángók valamikor a 16. században vándoroltak ki Moldvába, az átlagos magyar köznyelvi beszélő már csak nehezen érti meg őket, pedig ők nem kerültek nagyon távolra, egyfelől a székelyföldi magyarokkal is érintkeztek, másfelől európai nyelvek hatottak rájuk, ahogyan a magyarországi magyarokra is. Az arabok és a szlávok nem sokkal korábban vándoroltak szét (az arabok a hetedik, a szlávok a hatodik században), de távolabbi csoportjaik alig értik egymást. Pedig mind a szlávok, mind az arabok között az érintkezés folyamatos maradt, sőt, az arabok esetében a szétfejlődést még lassította is a közös irodalmi nyelv. Ha a magyarok ezer éve vándoroltak volna ki Amerikából, akkor is megszűnt volna a kapcsolatuk a helyben maradókkal, ráadásul a különvált két csoport nyelvére egészen más nyelvek hatottak volna: a kölcsönös érthetőség tehát ki van zárva! (Hasonló okokból kételkednek a kutatók abban, hogy Julianus barát tényleg könnyen társaloghatott volna a volgai magyarokkal – pedig ott az időbeli távolság is kisebb, és a nyelvi hatások sem lehettek annyira különbözőek!)

Gyanút kelthet az is, hogy a cikk szerint ezek az indiánok fehérek. Tudjuk, hogy az amerikai kontinens Ázsia felől népesült be, a lakói a mongoloid rasszhoz tartoznak, bőrük az európaiakénál jelentősen sötétebb, ha nem is annyira sötét, mint az afrikaiaké (vö. „rézbőrű”). Ha tehát a magyarok onnan vándoroltak volna is ki, a bőrüknek sötétnek kellett volna lenniük, legfeljebb az európaiakkal keveredve válhatott volna világosabbá. Ha viszont tényleg fehér bőrű indiánok élnének Ecuadorban, arra két magyarázat lenne: vagy bevándorolt európaiak „indiánosodtak” volna el, vagy valamilyen genetikai változás történt, és akkor ennek semmi köze semmiféle vándorláshoz.

Rasszok: a kék a mongoloid

Rasszok: a kék a mongoloid

(Forrás: Wikimedia commons)

Ha tehát hitelt adunk annak az állításnak, hogy Móricz János magyarul beszélő fehér indiánokkal találkozott, akkor csakis azt feltételezhetjük, hogy magyarok egy csoportja legfeljebb néhány száz éve kivándorolt Dél-Amerikába, és ott kulturálisan az indiánokhoz adaptálódott, miközben megőrizte nyelvét. Ez talán nem kizárható, de lássuk be, nem is valószínű.

Kik is az ecuadori magyarok?

A törzsneveket cikkünkben úgy írjuk, ahogy az az eredeti szövegben szerepel. Magyarosírás módjuk (cikkünkben való felbukkanásuk sorrendjében) kahari, kajapak, mocsika, puruha, illetve szalaszaka lenne.

A cikk konkrétan megemlít néhány törzsnevet. Ezek közül néhánynak nem sikerült a neten nyomásra bukkanni: ilyen a cahari és a cayapak. Az utóbbi név különösen furcsa, hiszen az elején c, a végén k jelöli a k hangot. Az egyik mochica nyelv állítólag 1920 környékén kihalt. A cikk ugyan nem írja le, mikorra datálható Móricz „felfedezése”, de gyaníthatóan az 1960-as évek elejére. Márpedig akkor aligha beszélhetett mochicákkal törzsi nyelvükön. A puruhák kétségtelenül léteznek, de ősi nyelvüket kecsuára cserélték. Léteznek a salasacák is, de ők is kecsua nyelvet beszélnek.

Ha tehát a fenti törzsek nyelve valóban rokon lenne a magyarral, akkor azt kellene mondani, hogy a magyar a kecsuával rokon. Sőt, mivel a magyar kétségtelenül uráli nyelv, a kecsua és az uráli nyelvcsaládot egyesíteni kellene – feltárva persze a nyelvek egymás között való pontos viszonyát.

A rokonított szavak

A felsorolt indián nyelvi adatokat sajnos nem áll módunkban ellenőrizni, de magyar oldalról vizsgálhatjuk őket. A legtöbb szó ugyan valóban alkalmas a rokonság vizsgálatára, de kettő igencsak szembeszökően nem. A magyar pille ugyanis szorosan összefügg a pillant, pillog stb. igékkel, és a repülés közbeni meg-megvillanása alapján kapta a nevét. A másik téves egyeztetés a folyóé, hiszen ez ma is érezhetően a folyik igéből alakult ki, nem lehet tehát nagyon ősi. Mindez arra figyelmeztet, hogy az összehasonlítást végző személy nyelvészetileg rendkívül felkészületlen lehetett.

Kérdés az is, hogy miért szerepelnek a szavak gyakran csupa nagybetűkkel. Ez talán a „sumerológus” hagyományból származik: a valódi sumerológiában az ékírásos jelek neveit (melyeknek alig van közük a hangzásukhoz) csupa nagybetűvel szokták átírni. A dilettáns sumer-magyarológusok azonban azt hitték, hogy ez a tudományos átírás, ezért minden nyelvi adatot nagybetűkkel írtak.

Az is megmagyarázhatatlan, hogy az állítólagos indián szavakat miért pont azokhoz a magyar szavakkal kapcsolja össze, amelyikeket megad. Például a Balin nevet a Bálint névhez kapcsolja, holott ez jól igazolhatóan a latin Valentinus családnév származéka. Ráadásul sokkal kézenfekvőbb lenen a szót a balin halnévvel azonosítani (ami egyébként szláv eredetű).

Hasonlóan sokat elárul az, hogy a szerző a Kovács nevet magyarnak véli, holott az szláv eredetű (a kov 'fém' tőből), és családnévként  a délszlávoknál is gyakran előfordul.

„Kovács” (Kovač) doktor a Vészhelyzetből

„Kovács” (Kovač) doktor a Vészhelyzetből

Igen sajátos az az elképzelés, hogy

az „ó” hangot a hajdani királyság területén csak a Kara törzs megérkezése hozta magával, mert elõtte e hang helyett az „u” hangot használták. Ezért Juan de Valesco azt ajánlja, hogy be kell utazni az egész világot és megkeresni azt a népet, amelynél az „ó” helyett még mindig az „u”-t használják, mert azok a Quitói Királyság lakóinak testvérei.

Hogy messzebbre ne menjünk, a klasszikus arabban is csak három magánhangzó van: a, i, u. Már meg is találtuk az ecuadori őslakosság rokonait?

A felkészületlenség további bizonyítéka, hogy a szerző össze-vissza keveri a nyelvi „bizonyíték”-okat a nem nyelviekkel, mint az archeológiai leletek, a mítoszok stb. Komoly kutatások során ezeket csak szigorúan elkülönítve lehet vizsgálni.

A tudomány működése

A szerző hitelességét megkérdőjelezi, hogy láthatóan fogalma sincs, hogyan működik a tudomány. Úgy képzeli, hogy tudományos eredményekről sajtókonferenciákon, rádióban, tévében számolnak be a kutatók. A valóságban ez nem így van. A kutatók eredményeiket tudományos szakfolyóiratokban közlik: beküldött cikkeknek eleve át kell menniük egy minőségi szűrőn, majd amikor megjelennek, kiderül, hogy a tudományos közvélemény elfogadja-e eredményeiket, vagy sem. Kialakul egy tudományos vita, mely akár évtizedekig is elhúzódhat, végül valamilyen eredménnyel lezárul. Természetesen ismeretterjesztő kiadványokon, újságokon keresztül eljuthat a vita híre a laikusokhoz is, a tudósok interjút adhatnak stb., de a tudományos közéletben, a tudományos vitákban ezeknek semmilyen szerepük nincs. (Tipikusan azon „tudósok” keresik a sajtónyilvánosságot, akiket a tudományos közösség nem ismer el.) A Móricz Jánosról szóló szöveg viszont folyamatosan napilapok tudósításaira hivatkozik.

Az El Telegrafe neve kizárólag ebben a történetben bukkan fel a teljes interneten, a helyes spanyol cím El Telégrafo lenne. Az El Comercio viszont valóban létező quitói napilap.

Hasonlóan naiv elképzelés, hogy a románok által üdültetett tudóscikket ír (persze napilapba). A románok nagyon bután költenék el a pénzüket, ha ilyen módon akarnának elfogadtatni egy elméletet. Ráadásul nem világos, hogy mi céljuk lenne ezzel. Nyilvánvaló, hogy a történehez az ihletet a dákoromán kontinuitás elmélete adta, de ez az elmélet azt a célt szolgálja, hogy igazolja: Erdély földje ősi román föld. De mit igazolna az, hogy a románok Ecuadorból jöttek? Legfeljebb azt, hogy Erdély földjén jövevények. Miért lenne ez jó nekik?

A tudomány erejének aránytalan túlbecsülését mutatja, hogy a szerző azt hiszi: ha az indiánok dicső múltja köztudottá válik, akkor a spanyolok uralma megszűnik. Feltehetően itt annak a mögöttes gondolatnak a kivetüléséről van szó, hogy amennyiben ki tudjuk mutatni a dicső magyar múltat, akkor a szovjet megszállás is megszűnik. Ez az elképzelés természetesen igen naiv.

Mítoszok, toposzok, összesküvés-elméletek

Az írás hemzseg a jól felismerhető mítikus toposzoktól. Közülük talán a legegyszerűbb a kicses barlang legendája. Szintén meseszerű a vastag láva alól sértetlenül előkerülő tekercsek története.

A Kon-Tiki

A Kon-Tiki

(Forrás: Wikimedia commons)

Ezeknél azonban sokkal érdekesebb Thor Heyerdahl utazásának beépítése a történetbe. Heyerdal valóban egy balsafa hajón, a Kon-Tikin kelt át Dél-Amerikából Polinéziába, pontosan azért, hogy bebizonyítsa: Dél-Amerika nyugatról való betelepülése elképzelhető. Csakhogy Heyerdal ezt az utat már 1947-ben, húsz évvel Móricz állítólagos útja előtt megtette! Mi több, hasonló utat az ötvenes évek folyamás többször is megtett Eduard Ingriš, maga Heyerdal pedig papíruszhajón. Móricz 1967-es utazása tehát, ha egyáltalán valóságként fogadjuk el, már nem sok mindent bizonyított.

Összefoglalás

Talán nem érdektelen információ, hogy az írás szerzője ugyanaz, mint az állítólagos Trefort-idézet feltételezett kiagyalója: Hary Györgyné.

Talán ennyi is elég, hogy rámutassunk, milyen logikai bakugrásoktól, tévedésektől és hazugságoktól hemzseg ez a szöveg. Ha netán van is valami igazság benne, azt nehéz kiszemezgetni ezek közül. A nagy rejtélyek nem Dél-Amerikában rejtőznek, hanem Magyarországon. Miért hord össze valaki ennyi butaságot, és miért hisznek olyan sokan neki, miért terjesztik ezeket a sületlenségeket.

forrás: http://www.nyest.hu/hirek/magyarul-beszelo-indianok-equadorban