A Traditionalitas Spiritualis et Metaphysica Universalis principiumaira alapozódó létszemlélet hívei megtagadják a Teljes-Egyetemesség — és ezen keresztül az egyes és különféle entitas-ok miértjére és távlati értelmes céljára irányuló kérdésekre a feleletet. Ha azonban a kérdező kérdéseiben a végletekig elmenően állhatatos, kaphat egy sajátos a Tantra-k tanításaiban fogamzott — választ, amit azonban csak valóban magasrendű volta esetén fog megköszönni. Ez a létezés és a létezők miértjére irányuló kérdésekre adott válasz a következő: minden játékból van, minden játék, mindennel és mindenkivel játszanak, vagyis játszik a Játékos, a Játék Ura.

A Játék, a Līlā — más megközelítésből — approximative ugyanaz, mint a Varázslat, a Māyā, — és a Līlā-Māyā, valamint a Māyā-Līlā sem teljesen ismeretlen megnevezések.

A Játéknak szabályai, olykor szigorú szabályai lehetnek, amelyeket a Játékos noha semmi sem köti végtelen hatalmát és uralmát — általában betart.

Nincs vidámabb és nincs komolyabb a Játék vídámságánál és komolyságánál. Ezt — actitudinalis-an — a megvalósítónak tudnia kell, s ehhez kell tartania magát.

A Játékos — a Līlāvī, a Játék Ura, a Līlēśvara,a, nem más, mint a Varázsló — Māyāvī, a Varázslat Ura — a Māyēśvara: ez pedig az Ātmā, vagyis önnön Önmaga(m). Potenciálisan már itt és most is a tudati lét Egyetemes Varázslat-Játékának az Ura vagyok. Aktuálisan akkor lehetek a Tudati-Lét Egyetemes Varázslat-Játékának Játékosa-Varázslója és Ura, ha Önmagam Önmagamat Önmagam által, Önmagamon át Önmagamba-Önmagamhoz vezetem vissza, — teljesen és abszolút mértékben.

Vagy elvarázsolt vagyok a varázslat örvényében, vagy magam vagyok a Varázsló, a Varázslat Ura. Vagy játszanak velem, — mint a Játék egyik tartozékával vagy bábjával, — vagy pedig én magam vagyok a Játékos, a Játék Ura.

Van közbülső fokozat is, de szinte tartam nélküli: ez a Līlōnmukti (Līlā-un-mukti) vagy a Māyōnmukti (Māyā-un mukti).

Az Egyetemes Játék és Varázslás még a Samsāra körén belül megy végbe, de van Egyetemesség-feletti Varázslás és Játék is.

A teljes Bauddha-yāna-nak három szintje különböztethető meg: az első a Hīnayāna vagy Kis-Jármű, eredetileg a Thēravāda kiválása után elkülönülő, szélsőségesen Thēravāda-követők irányzata volt, noha önmagukat soha nem nevezték így. Itt a szintek vagy fokozatok egy körét jelenti. Lényege — egy bizonyos szempontból — röviden az, hogy a Samsāra és a (Pra-Nirvāna, Apari-Nirvāna, Pari-Nirvāna, Mahā-Pari-Nirvāna) közötti végtelen különbséget szélsőségesen hangsúlyozza, éppen a Nirvāna maradéktalan megvalósítása miatt.

A következő magasabb és teljesebb fokozat a Mahāyāna, az Egyetemesen-Nagy-Jármű. A Mahāyāna a Samsāra és a Nirvāna lényegi egységét tanítja, amely azonban csak a Nirvāna »oldaláról« áll fenn.

Ennél is magasabb fokozat a tantrikus Mahāyāna, vagyis a Vajrayāna, a Gyémánt-Villám-Jogar Jármű. Itt nem csupán a Samsāra és a Nirvāna lényegi egysége van kimondva a Nirvāna felől, hanem az is, hogy ezt a Māyā elfedi, de még ezen is túlmegy, és a feladatot a Samsāra-nak Nirvāna-vá, a Nirvāna-nak Samsāra-vá, majd a Samsāra-t ismét Nirvāna-vá való időtlen átvarázslásban határozza meg. Ez már az Egyetemességen-túli Varázslat és Játék köre.

Említésre került, hogy a Māyā-nak fátyolként való értelmezése általában közhelyszerű félreértés, és e félreértés közvetítése. A Māyā lefedéssel és elfedéssel-elfátyolozással kapcsolatos vonatkoztatásai — helyes megközelítés esetén — fontos és valóban tradicionális szellemű vonatkoztatások lehetnek.

A Māyā — mint Varázslat és mint Illúzió — éppen ezek alapján, — hasonlattal élve — fátyolszerűen elfedi a Samsāra — tehát a Deflammatio Metaphysica állapotokon-túli állapotának a lényegi egységét, megközelítően lehetetlenné téve ennek az egységnek a felismerését.

Teljesen más, ám lényegileg ugyanerre utaló megfogalmazással élve: Önnön Saját-Én-Magamságom-nak a Samsāra-i asszpektusát és az Önmagam-ságom Nirvāna-i asszpektusát — mint egy egység valóságát a Māyā fátyolszerűen elfedi az aktuális tudatiság-tudatosság elől.

A Māyā — mint Varázslat — egyszersmind fátyolszerű is, vagy fátyolszerűséget alkot, amely végtelen Önmagamat elfedi aktuális és véges Önmagam elől. A Māyā-t a Varázslatot és (ez esetben) a fátyolszerűséget — nyilvánvalóan — Én-Önmagam hátterében Önmagam alkotom, Önmagam felől akaratlagosan és szabadon megvalósítva ennek az elfelejtését is, amely elfelejtés azonban — Saját-Személyiségem-hez kötött Én-Önmagamságom aktuális tudati intenzitásának számára átláthatatlan, ám közvetve mégis megmutatkozó tragikum és fatalitás.

Önmagamat Önmagamtól — istenségi fokon — disztanciálhatom és disztanciálom. Így nyilatkozhatnak meg a földi-emberi világban az istenemberi Avatárá-k. Ám Önmagamként megtehetem és megteszem azt is, hogy nem csupán disztanciálom Önmagamat Önmagamtól, hanem a két tudati szint között a tudati kontinuitást megtöröm; — nem szakítom szét teljesen a kontinuitást, — mondhatnók: ontikusan, — de megtöröm: noétikusan. A kontinuitás így egyfelől diszkontinuitássá, másfelől quasi-kontinuitássá válik. A tudati kapcsolat nem szűnik meg maradéktalanul, de az igazi tudatosság fénye nem működik már e kapcsolatban. A teljes elszakadás teljes megsemmisülés lenne; ez nem megy végbe az emberi létforma általános létesülése során (bár ennek a lehetősége is megvan), de egy relatív és partikuláris — ám mégis nagyfokú és nagy erejű — el- és szétválasztottság igenis létrejön: ez az általános földi-emberi létállapot és tudatállapot.

A lefokozódás — gyökerében — nem lehet más — csakis tökéletesen tudatos, akaratlagos és teljesen szabad, mondhatnók — játékos és varázslatos tett. Ezt erről az oldalról nem lehet, nem szabad másként felfogni. A másik, vagyis a lefokozódottság oldaláról ez már lapsus, fatális bukás, amely a létforma egészét meghatározza. A kereszténység csaknem minden fővonalában jelenlévő Peccatum Originale Originans és Peccatum Originale Originatum — mint áteredő és áteredett tévedés vagy az általános értelmezés szerint — bűn, amelyet a római katholikus keresztény theologia inkább a bűnre irányuló concupiscentiá-nak, hajlamosságnak tekint, amely azonban — felfogásunk szerint — mindenek előtt tudati elhomályosulás, mert ez mindig elsőleges a morális megítélhetőségű magatartáshoz és az ebből következő cselekvésekhez képest.

A lapsus nem történt az emberrel, hanem ezért tett valamit, valamit, ami megtorlást igényelt valamilyen szinttel összefüggésben, — de az eredet eredeténél, a kezdet és a kezdettelen határán ez még másként volt: istenségkénti szabad tett volt, szabad akaratból és teljes-tökéletes tudatosságból származó. A gyökerek-gyökerénél — még a Kezdet Emberénél is kezdetibb fokon — az Istenség nem az Ember volt, hanem Önmagam. Nem emberi, nem személyes, hanem még az univerzálisnál is univerzálisabb önmagam, amely megelőzi még ’Ādām Qadmōn(i)-t is, a Manu-t vagy még a Mahā-Manu-t is.

A lefokozódás és az elvarázsoltság — bár távolról sem foghatók fel szinonimaként — szoros kapcsolatban állnak egymással. A lefokozódás az elvarázsoltság velejárója, — s minél fokozottabb az elvarázsoltság, annál nagyobb mérvű a lefokozódottság.

A vidyā, vagyis a metafizikai éberség, a metafizikai tudás, a metafizikai látás — a varázslat alól való felszabadulás akcionális-kvalitatív feltétele és eszköze. Az avidyā — vagyis a metafizikai kábaság, a metafizikai tudatlanság, a metafizikai vakság — szintén szoros összefüggésben van a Māyā-val, de nem azonos azzal. Az ember általánosan — az enyhébben oligophræntől a genie-ig, mindkettőt ideszámítva — az avidyā hét fokozata közül az alulról számított ötödik fokozatán van. (A vidyā szintén hét fokozata az alulról számított hetedik avidyā-fokozat felett kezdődik.) Az avidyā és a Māyā csaknem-azonosítása e témakör korántsem jelentéktelen mérvű nem ismerését és félreértését fejezi ki. A Māyā még a vidyā-fokozatok egy részénél is — az elvarázsoltság oldalát kifejezően jelen van.

Lényegileg és potenciálisan Önmagam vagyok az Istenség, a varázslat és a Játék Ura. Aktuálisan — már és még — nem vagyok az, hanem benne vagyok — elvarázsoltként — a Varázslatban, a Játékban. Önmagam varázsoltam el Önmagamat. Az a feladatom, — ha ezt feladatommá teszem, hogy Önmagamat Önmagam által és Önmagamon át visszavarázsoljam — a Varázslat-feletti uralmat fokozatosan átvéve — Varázslaton-túli-varázslói Önmagammá, — ennek a megtétele és az Auto-Reductio Absoluta; egy és ugyanaz.

Önnön Saját-Személyiségem és lényegi Önmagamságom között — bár mindennél szorosabban összetartoznak (hiszen Önmagamon belüli fokozat-relációkról van szó) — jelen van — hasonlatszerűen: mintegy »beékelődve« a Pantholokosmos, — minden Teljes-Kosmos összessége, együttese és egysége. A Kosmos-okon és egy Kosmos-on belül vagyok — mint ezeknek-ennek a része, de a Kosmos-om és minden Kosmos bennem van Önmagam részeként-részeiként. Abszolút Önmagam — centralitása szerint — a Kosmos-felettiség — a Hyperkosmiā —‚ a Kosmos-on túliság — Metakosmiā, tehát Én-Önmagam — úgy, hogy a Kosmos és a Kosmos-ok része vagyok, és úgy, hogy a Kosmos-Kosmos-ok bennem vannak, de elsőnél-elsőbb, végsőnél-végsőbb lényegem szerint magam vagyok a Hyperkosmiā — Metakosmiā. A kosmicitáshoz való ezek szerinti hármas viszonyulás: önnön hármas viszonyulásom megállapítása (amelyek közül a legmagasabb, a harmadik voltaképpen már nem is viszonyulás): a viszonyulások egyedül adekvát interpretációja, s az, amely a Traditionalitas Spiritualis et Universalis Metaphysica principiumaira alapozódó lét- szemlélet hívei által vallott felfogásnak messzemenően a leginkább megfelel. Más interpretációk is tökéletesen érvényesek lehetnek, ha a fentebb előadottaknak — esszenciálisan — nem mondanak ellent. A felületi — főként látszólagos — megfogalmazásbeli ellentmondások általában mindig feloldhatók és fel is oldandók, — de ha ez mégsem következnék be, még mindig nem történnék semmi elmarasztalható, a más megfogalmazású kiegészítések pedig egyenesen üdvözlendőek. A lényegi ellentmondást hordozó interpretációkhoz való megátalkodott ragaszkodást és e ragaszkodás agresszív-arrogáns képviseletét azonban az elutasításon kívül más módon nem fogadhatjuk. A tolerancia a tradicionális létszemlélet reprezentációjának a Sajátos velejárója, de ez a türelem — bár »hosszútűrő türelem« — mégsem korlátlan, s ha nem is a »türelmetlenség« váltja fel adott esetben, az elutasítást olykor határozottan alkalmaznunk kell, különösen olyankor, ha az elvek megsértésén kívül a félrevezető hatás veszélye is fennáll.

A Māyā illúzió-asszpektusát nem érdektelen az álom- teljes alvás álomvilágával és az ébrenléti állapot észleleti világával valamint ezek egymáshoz való viszonyával összefüggésben is figyelembe venni. Az álmodó alvás és az álmok világa — pszichikai-pszichológiai szempontból — igen jelentősen különbözik az ébrenléti állapot észleleti világától, — ám ontológiai megközelítéssel a különbözőségek egyáltalán nem kardinális jelentőségűek. Kétségtelen, hogy a földi-emberi lét- és tudatállapot általános szintje az ébrenléti (noha spirituálisan egyáltalán nem igazán éber) niveau-hoz kötött, — az álomteljes alvás már nem szorosan emberi állapot, még akkor sem, ha ezt az ember éli át és — egészen kivételes esetektől eltekintve — az emberi élet egyik feltétele. A tudatosság az álomban egyrészt azért csökkentebb — bizonyos rendkívüli álompillanatok kivételével — mert az álomállapot alapjaiban alacsonyabb színvonalat jelent, másrészt azért, mert ez az ember nem igazán emberi állapota. Ezen körülményeken túlmenően az álomállapot sokkal nagyobb mértékben hullámzik intenzitását tekintve, mint a szintén hullámzó ébrenlét.

Mindent egybevetve azonban mégis azt kell mondanunk, hogy az álomteljes alvás álomvilága is ébrenléti világ — bizonyos értelemben, továbbá ez a világ is valóságosan van, Realitas Obiectiva — persze, nem „tudattól függetlenül vagy függetlenül is létező objektív valóság”, hanem a tudatban és kizárólag a tudatban átélt — a Subiectum által teremtett-fenntartott-folytonosan transzmutált és meghatározott tudati objektív realitás. Ahogyan az ébrenléti tudatállapot észleleti s bármilyen egyéb világa is — bizonyos tekintetben — egy álomállapot álomvilága, az álom- illúziók világa, ám valóságosan létező, ha nem a Subiectum által megvalósult és meghatározott tudati objektív valóság.

Anélkül, hogy kritika tárgyává tennők azt a klasszikus — görög eredetű — megállapítást, amely szerint ébren az ember egy közös emberi világban él, míg álmában kizárólagosan önnön benső egyedülien egyéni világában, meg kell állapítanunk, hogy ez a — tradicionális oldalról is akceptált — megállapítás kizárólag az ébrenléti állapotból megragadható — pszichikai-pszichológia megfogalmazhatóságú — körülmények vonatkozásában igaz, eredetileg — minden bizonnyal — ilyen irányultságú konsziderációk eredményeként mondták ki, valószínűleg nem a legmagasabb szellemiségűek felé, és tradicionális megközelítés mellett — mindenesetre így és csakis így akceptálható. Az ébrenléti állapot éppúgy a proprio-individualis — proprio-personalis világban valósul meg — és ugyanekkor az ébrenléti collectivitas világában is, mint ahogyan az álom is a proprioindividualis-propriopersonalis — álombeli — világban valósul meg, és — ugyanekkor — az álombeli álomcollectivitas-ban. Persze, lényegileg, szolipszisztikus nézőpontból tekintve — önmagam tudati világán-világain »kívül« nincs másik világ, nincsenek más világok, más létezők, bizonyos állapotok lehetnek potencialitásban, lehetnek quasi-aktualitásban és teljes aktualitásban. Még az extra-solipsisticus lélektannak sem lenne szabad mást mondania azon kérdés felvetődése esetén, hogy ha az álomban valaki beszél hozzám, az voltaképpen én vagyok-e vagy sem, — mint azt, hogy lényegileg az a más, aki hozzám beszél, az is én vagyok, és én vagyok a hallgatója is, egyébként pedig az a más, aki hozzám beszél — az előbbiek fenntartása mellett — valóban más, és csak az vagyok én, aki tudatos hallgatója. Ám e lélektan képviselője akkor sem mondhatna mást, ha e kérdés megfelelőjét az ébrenléti világ vonatkozásában vetnék fel: ha találkozom valakivel és az beszél hozzám, vajon a beszélő ténylegesen más, vagy voltaképpen én magam vagyok-e. Erre extra-solipsisticus és psychologisticus pozicióból is csak azt lehetne mondani, hogy lényegileg ez a más is én vagyok, de a momentán átélés közvetlen és felületi valóságának megfelelően a hozzám beszélő más — tényleg más, míg önmagam — tényleg önmagam vagyok. Az álmok sokkal elasztikusabbak, sőt, képlékenyebbek, mint az ébrenléti észlelés objektív észleleti valóságai. Ez azt jelenti, hogy ezek létesülése még nincs olyan távolságban és olyan közvetettségben, s ezért az álombeli létezők — általában — kevésbé megmerevedett entitások. Ezzel párhuzamosan teljesen tisztában kell lennünk a tényekkel: nem csupán az ébrenléti, de a képlékenyebb álombeli észlelésben sem tapasztaljuk az észleletek datorját, de még csak ezek datatio-ját sem, kizárólag a datumvoltukat; és itt még Szó sincs teremtői-fenntartói-átváltoztatói Alanyiságról vagy akcionalitásról, csak a konstatálói maradvány-tudatosságról, amely még ezen belül is — szintén maradványszerű.

Az álomvilág és az ébrenléti Világ között — az említetteken kívül is sok különbözőség van, — ezek egyike sem kerüli el figyelmünket, — de a hasonlóságok, sőt, a megfelelések még nagyobb számban vannak, ám igazán nem ez a fontos, hanem az, hogy a hasonlóságok-megfelelések mind valóság és tudatiság magasabb-mélyebb, lényegközeli feltárásaival függenek össze, míg a különbözőségek a külső-alsó felületiségekkel kapcsolatosak.

Ha valaki azt mondja, hogy álmában réteken, völgyeken át, hegyek között sétált, s erre másvalaki úgy válaszol, — ez nem igaz, mert — láttalak — itt feküdtél az ágyadban. A válaszoló ostoba. A megfelelő válasz a következő lehetne: bizonyára így van, hiszen az álom valósága — igazi valóság. Én ébrenlétemben — ami szintén egyfajta álom — azt tapasztaltam, hogy te itt feküdtél az ágyban. Az egyik állítás valóságtartalma sem jelent lényegi és minőségi többletet a másikkal szemben. A radikálisan szolipszisztikus létszemlélet következetes híve — ennél lényegesen messzebb megy el, mielőtt lezárja állításait, elkerülendő — az ilyen körülmények között abszurdpolémia kibontakozását.

A pusztán pszichológiai orientáció egyetlen képviselője sem lehetne a legnaivabb vulgár-realizmusnak annyira a fogságában, hogy ne vegye észre az álom észleleti-észlelési világa és az ébrenlét észleleti-észlelési világa között — a künbözőségek mellett, és azok ellenére is fennálló szoros hasonlóságokat, sőt, megfeleléseket. Valóban nem lehetne, de mégis ehhez a naiv vulgárrealizmushoz kötődik, ténylegesen a fogság értelmében — kis számú kivételtől eltekintve — a pszichológia úgyszólván minden művelője, a „szakma” nagynevű kiválóságainak csaknem mindegyikét szorosan ide számítva, — nem teljesen, de majdnem függetlenül attól, hogy a pszichológia melyik irányzatának, iskolájának a követője.

A pszichológiai irányvonalak egy része extrém jelentőséget tulajdonít az álmoknak, s ezek vizsgálatából messzemenő következtetéseket von le az analizált személyiségét, jellemét, elmeállapotát, s ezek milyenségét illetően. Ilyen következtetések valóban többkevesebb érvénnyel — levonhatók. Sokkal kevesebb figyelmet fordítanak arra, hogy az általuk vizsgált személy milyen eseményeket él át, milyen emberekkel találkozik, — vagy ha mégis figyelnek ezekre, ezt csak a körülmények tekintetbevétele miatt teszik, de ezek nem kerülnek analízisre, ezekből nem vonnak le komplex és messzire mutató következtetéseket. Rosszul teszik, mert ezek távolról sem függetlenek — sem szimbolikus, sem konkrét értelemben — a személyiségtől, jellemtől a lelki- és elmeállapottól. Éppen a régebbi, merevebb, a mélyebb rétegek vizsgálatával lenne lehetőség a vizsgált életének részletekbe menő és egyben átfogó ismeretére, míg az álmok szintén régi, de mégis kevésbé régi, kevésbé merev, rugalmasabb-képlékenyebb világa a kevésbé mély rétegek vizsgálatánál eminens jelentőségű.

Arra vonatkozóan azonban, ami a leginkább élő a momentán gondolkozás magasról mélybehatóan éles figyelembevétele adhatná a legmegbízhatóbb információt, de a pszichológia az igazi gondolkozással egyáltalán nem foglalkozik. A „képességvizsgálatok” során a matematikai-logikai készséget igénylő feladatok megoldásából következtetni lehet arra, hogy az illető ugyanezeket a feladatokat másodszor is meg tudná oldani, — ez állapítható meg elsősorban, másodsorban az, hogy hasonló feladatokat — valószínűleg — szintén meg tudna oldani. Ebből az igazi gondolkozási képességet illetően semmit sem lehet megtudni, nem is beszélve a gondolkozásról, amivel a pszichológia egyáltalán nem foglalkozik. Ha a gondolkozás mégis felmerül, rögtön „már a csimpánznál is megfigyelhető készségek” kerülnek szóba, utána a feladatmegoldó gondolkozás, amely az igazi gondolkozásnak voltaképpen — csekély túlzással élve — csaknem egy elfajulása.

Valamit előre megálmodni, — nem különbözik túlságosan attól, hogy a napi események rokoneseményei megjelennek az ezeket követő álmok körében az előbbi »rendkívüli« és érdekes, az utóbbi »közönséges«, magától értetődő voltának megfelelően minden érdekességet nélkülöző. Ezeknek a gyökere nem álomban van és nem az ébrenlétben, hanem a sokkal mélyebb-magasabb háttérben, a rejtett Heteron, de mindent megelőzően, mindent betetőzően a voltaképpeni Auton akciókörében van.

Summázatképpen a következőket mondhatjuk:

Mind az ébrenléti állapot külső empiria világa, mind a szintén ébrenléti benső képzeleti empiria világa, mind az álombeli empiria világa, mind pedig a narkotikumok-pszichodelikumok által provokált állapotok empiriájának a világa objektíven valóságos világ, de a Subiectum által meghatározott és kizárólag a tudatban lévő tudati objektivitás valóságos világa; ugyanekkor mindezek a világok illuzórius, álomszerű világok, függetlenül a közöttük fennálló jelentékeny különbségektől. Minden tudatállapot empiriájának a világa: valóságos és illuzórius. Minden és bármely tudatállapot és mindegyiknek-bármelyiknek az empiriája és empiriája által felfogott világa: az Egyetemes-Varázslat — Sarva-Mahā-Māyā — és az Egyetemes Játék — Sarva-Mahā-Līlā körén belül van, ennek-ezeknek része, és meglétük ez által-ezek által, ebből-ezekből következően van.

Az Önnön Saját-Személyiségem léte is a Māyā által produkált lét, ennek a különbözősége az Autauton-tól: szintén a Māyā által valósul meg. A Heteron — noha lényegileg illúzió, és voltaképpen Auton — mindaddig, amíg megvan — illúzió volta mellett és ellenére is — szilárd valóság, amelynek semmibevétele nem lenne helyes. A Heteron — fel-nem-ismert Auton, de addig, amíg e felismerés nem következik be: hatalmas erejű illuzórius valóság. A Heteron leghatalmasabb, legerősebb és legveszélyesebb volta: a nem-tapasztalt és tapasztalhatatlan Heteron, amelynek meglétéről csak közvetve lehet tudni, de amely hatásaiban — közvetve is és majdnem közvetlenül is — mégis megmutatkozik. A Heteron — a maga totalitásában — sokkal hatalmasabb, mint a Saját-Személyem-hez kötött Auton tudata, mindazonáltal ez az Auton-tudat az, amely eredetéhez kapcsolódva képes felszámolni a Heteron illuzórius valóságát és hatalmát, mert ebben fény derül arra, hogy a Heteron ténylegesen fel-nem-ismert Auton, s amelynek a Heteron-volta a felismerésben megszűnik.

Nem csupán az Auton egyedülisége, hanem a Saját-Személy egyedülisége is fontos tétele a Hyperphilosophia Metaphysica Traditionalis autologiai-autosophiai fejezetének, — ugyanekkor e kettő létrendbeli rangja mégis — alapjaiban — különbözik. Az Auton a Saját-Személy-ben — tudatosan és tudatosítottan — megnyilatkozik. Itt, ebben, ezen a fokon élhető át tapasztalatilag — alulról felfogva — először; és persze, az Auton-tudat felébredése teszi a Saját személyt Saját-Személy-lyé, az én Saját-Személyemmé.

A Saját-Személyem-ben felgyúló Auton-tudat — mint identifikációs szint — a Māyēśvara-Līlēśvara fokozatoknak — mint Lét-feletti fokozatoknak még nem jelenti a birtoklását: ez nyilvánvaló, csupán az erre irányuló potencialitás birtoklását jelenti. Vagyis — még-meg-nem-valósítva nem mondhatom azt, hogy Én vagyok Isten. Isten első-előtti és végsőn-túli lehetőségem, voltaképpen hatalmi lehetőségem, és a potentia, a potentialitas vagy potentionalitas tulajdonképpen ezt jelenti. A potentialitas még nem possibilitas (potentialitas actuabilis, és possibilitas még nem virtualitas) erő-szerinti megvalósítás, (possibilitas actuabilis), de a virtualitas sem okvetlenül prodactualitas és præactualitas, sőt, még ez utóbbi sem maga az actualitas. Tulajdonképpen nem arról kellene beszélni, hogy van-e Isten vagy nincs. Hiszen Isten nem csupán a Létezői Léten és a Nem-Létezői (Nem)-Léten van túl, hanem a Léti-Léten és a Nem-Léti-Léten és ezek egységén is, sőt, mindezek theticum-ain és anti-theticum-ain is. Ha azonban mégis a vanság körében kisérelnők meg a messzemenően partikuláris és relatív érvényű — nyilatkozatunkat, akkor is inkább azt mondhatnók: nem helyes azt állítani, hogy Isten van, még kevésbé helyes azt mondani, hogy Isten nincs, helyesebb azt mondani: Isten megléte lehetőség. Akkor van, ha vansága megvalósul. Ennek a hatalmi lehetősége bennem van, sőt, én vagyok ez a lehetőség. Isten akkor van, ha megvalósíttatik, ha Én-Önmagam megvalósítom. Ha a vanság felett valósítom meg, akkor a van-ság és nincs-ség felettien van.

Az állapotokon-túli állapotok nem várakoznak a megvalósító »odaérkezésére«. Nem olyanok, mint a Világ toposai, amelyekhez el lehet jutni, legalábbis a felületes rátekintés szerint, mert alaposabban megvizsgálva ezt a kérdéskört, kiderül, hogy az éppen még-nem percipiált és az éppen még-el-nem-képzelt, sem az éppen még-el-nem-gondolt hely — mondjuk, valamely barátunk otthona — tulajdonképpen nem is létezik. Ha elgondoljuk, akkor gondolkozásilag — a gondolatiság síkján létezik, ha el is képzeljük, akkor képzeletileg is létezik, ha pedig látjuk, tapasztaljuk, akkor tapasztalatilag is létezik. Mindezektől független léte azonban még egy topos-nak sincs, nemhogy végsőn-túli és valóság-feletti valóságok-nak, amelyek topos-ok látszólagosságaitól is különbözve, csak akkor vannak, ha elérésükkel megvalósitják-megvalósítjuk-magvalósítom azokat.

A Nirvāna — Deflammatio Immanentali-Transscendentalis et Transscendentali-Immanentalis Metaphysica Absoluta — nem tudattól függetlenül (is) létező latens objektív realitás (mint ahogyan semmi sem az), amely rejtetten »várakozik« megvalósítójára, hanem olyan Suprastatus transactionalis, amely elérésen-túli elérése, megvalósításon-túli megvalósítása előtt nem volt meg latens módon, hanem csakis hatalmi lehetőségként volt meg. A latentialitas megléte, érvénye és terminológiai jogosultsága vitathatatlan, fogalmi alkalmazása nem egy viszonylatban-vonatkozásban elengedhetetlen, de sajnos, igen gyakran — minden igazi alap nélkül — összekeverik a potentialitasszal, holott ez két különböző konceptualis valóság. Itt is, a következőkben is nagy súlyt helyezünk arra, hogy e két fogalom és terminus mindig interdistinctive alkalmaztassék, különös tekintettel arra, hogy a potentialitas az Ontologia Hyperphilosophica megközelítéseiben eminens szerepet tölt be, még nagyobb mértékben, mint a potentia az aristotelianus alapokon nyugvó theologico-philosophia et philosophico-theologia scholastica thomistica-ban, és persze, jelentősen más értelmezésben is.

A Māyā-vāda és — ezzel szoros összefüggésben — a Līlā-vāda nem csupán a hindu és a bauddha Tantra-vāda és Tantrayāna organikus jelentőségű doktrinális és praxis-vonatkozású része, hanem a teljes Traditionalitas Spiritualis et Universalis Metaphysica és az ennek principiumaira alapozódó létszemléletnek is centrális-axiális jelentőségű tételezési köre. Az általunk képviselt Traditionalitas-értelmezés körén belül e tanok konzekvenciáinak még az általános Traditonalitas-felfogásokhoz képest is kiemelt súllyal jelenik meg a radikális képviselete, mellékesen azért is, mert az extremo-guénonianismus képviselői szeretnék ezeket a szorosan praxis-vonatkozású tanításokat másodrendűekként kezelni és — ha nem is nemlegesíteni, de — háttérbe szorítani és háttérben tartani. — Ennél azonban sokkal inkább azért nyomatékosítjuk a Māyā- és a Līlā-vāda kiemelt fontosságát, mert — véleményünk szerint — ezek és ezek konzekvenciái képviselik a legerőteljesebben a Radicalitas Traditionalis egyre inkább szinte kötelezőnek mondható intransigentia-ját, — továbbá azért is, mert az elengedhetetlen philosophiai és főként hyperphilosophiai theourgo-magico-solipsismus e tannal-tanokkal áll a legszorosabb és valóban elválaszthatatlan — kifejezetten interconditionalis — viszonyban.

 László András