A hindu-, a Bauddha- és a Jaina-Traditio egyik legfőbb — szanszkrit nyelvű — bázis-terminusa: a Māyā. Indo-germán vagy (indo-európai) nyelvcsaládban gondolkozva, ez a gyök feltehetőleg egy m, ma-, ma, — gyökhármasságra vezethető vissza: varázsolni, megtéveszteni, elbűvölni, felcserélni és más, ezekhez hasonló jelentéssel.

A Māyā görög megfelelője a Mageiā volt, később a Magīā , a græco-latin-ban Magia. A Mágia jóformán minden európai és európai-eredetű nyelvben bevett fogalom, bevett szó — akkor is, ha ennek a hozzávetőleges megfelelője a befogadó országban is megvan és él.

A Māyā a szanszkrit nyelvben a varázslat és az illúzió általános fogalmának is megfelel, — de a Hindu-, Bauddha- és Jaina-Hagyományban — és részben ezek közvetítésével más Hagyományokban is — egészen sajátos értelemben jelenik meg. Az elsőleges jelentése itt is varázslat és illúzió, de úgy mint Egyetemes Lét-Varázslat, Egyetemes Lét-Illúzió, ami ugyanekkor Egyetemes Tudat-Varázslat, Egyetemes Tudat-Illúzió, vagyis az Egyetemes Tudati-Lét Varázslata és Illúziója.

Nem arról van szó — mint erre már más összefüggésekben rámutattunk —‚ hogy nem lenne Realitas vagy éppen Realitas Obiectiva, mert ezeknek a meglétét — éspedig reális meglétét — a tradicionális szemlélet soha nem vonta kétségbe, hanem egyfelől arról, hogy a Realitas Obiectiva egyáltalán nem független a tudattól, sőt, kizárólag a tudat által és a tudatban van, — másfelől pedig arról, hogy a Lét, respektive a Létezői Lét — Realitas Illusoria: valós, ám egyszersmind illuzórius Valóság.

Ha csak a végtelenül Léten-túli-Nem-Léten-túli Absolutum Metaphysicumra, Metaphysicum Absolutum-ra vonatkoztatnók azt, hogy Minden-Nem-Valóságostól-Különböző, akkor ehhez képest semmiféle entitás nem lenne, nem lehetne valóságos. A realitas Illusoria — döntően — nem az Absolutum-Relativum összevetéssel kapcsolatos.

Általánosan azt kell mondanunk, hogy mindaz, ami van — az valóban és valóságosan van. Akkor is, ha az emberalkotta vagy természeti tárgy, akkor is, ha ásvány, növény, ha állat, ha ember, ha észlelet, ha képzet, ha gondolat, ha obiectivitas, ha actionalitas, ha subiectivitas. Ezek vanságok — és valóságosan vannak. Ezzel párhuzamosan ezeknek a valóságos létezése nem csupán teljesen valóságos létezés, hanem ugyanekkor merőben illuzórius létezés is. Az ebben megmutatkozó ellentmondás — teljesen felületi. Illuzóriusan lenni — voltaképpen azt jelenti, hogy varázslat által, varázslatban, varázslatként és elvarázsoltként lenni. Tévesek azok a banális megközelítések, amelyek szerint a Māyā »fátyla« alatt ott van az »igazi valóság«, az entitas-ok a maguk igaz valójában, vagy valamiféle differenciálatlan és khaotikusan homogén alapvalóság. Ilyesféle téves közelítések megkísérlésétől még olyan kiemelkedő gondolkozók sem tartották mindig távol magukat, mint amilyen Hamvas Béla volt.†

A Māyā fátyolkénti értelmezése sem helytelen, ha megfelelően alkalmazzák és interpretálják. Az ilyesfajta értelmezések — néha még egyébként jelentős és jeles szerzők tollából származóan is — sajnos, többnyire gyengék, nem egyszer pedig — egészen csapnivalóak.

A Māyā-ban lévő ma- gyök némelyek szerint vagy ugyanaz a ma- gyök, vagy összefügg azzal a ma- gyökkel, amely az anya jelentésű matŗ szónak a radikális alapja. Ananda Kentish Coomaraswamy is ezen az állásponton van, s e jelentésnek a bevonása az általános jelentéstartalom körébe, — persze, nem közvetlenül anya-ként vagy anyai-ként, de mindenesetre úgy, hogy az anyaiság vonatkozásai principiálisan jelen legyenek: jelentősen gazdagítja mind a Māyā, mind a Matŗ lényegközeli jelentéseinek körét. E tekintetben nem szabad megfeledkezni arról, hogy Gautama Siddhārtha királyfinak, a bōdhisattva-nak, a későbbi Śākyamuni-Samyak-Sam-Buddhá-nak az anyja — a legendáriumok szerint — a Mahā-Māyā nevet viselte, s ennek mély és magas szimbolicitása, jelentése-jelentősége van: egyfelől az Egvetemesen-Nagy-Varázslattól-Varázslatból származik, másfelől éppen az ezen Egyetemesen-Nagy-Varázslat-Urától.

Az, hogy a gyermek-királyfi és Bōdhisattva anyja, Vagyis Mahā-Māyā a szülést követő nyolcadik napon meghal, — arra utal, hogy a Bōdhisattva elszakad az Egyetemesen-Nagy-Varázslattól való függésétől.

A Māyā — mint mondtuk — mindenekelőtt az Egyetemes Tudati-Lét Egyetemes Varázslatát jelenti: varázslás-varázslat általi, varázslaton-belüli, elvarázsoltan-varázslatbani létezést. Az Egyetemes-Varázslat hatalma a Māyā-Śakti, a nőnemű Hatalom-Istenség és Erő-Istenség. Ez a Hatalom és Erő működik az Egyetemes Várázslat teljességében, de a Hatalom és Erő a Varázsló Hatalma-Ereje, és a Varázsló pedig a Várázslat Ura: a Māyāvī-Māyēśvara (Māyā-Īśvara). Az Uralom — az Uralkodó által birtokolt hatalom. A Śakti a Hatalom és az Erő (valamint az, aki ezt képviseli), a Śakta birtokolja a Hatalmat és Erőt, Ő az Uralom letéteményese, Ő az Uralkodó. Bármelyiket is mondjuk ki a Śakti vagy a Śakta közül, a másik is mindig a kimondottal együtt értendő.

A Mahā-Māyā-Śakta — elsőfokon — a Mahā-Paramātmā — mint Saguna-Mahā-Para-Brahma Īśvara-Trimūrtiként, Vagyis Mahā-Brahmā-ként, Mahā-Visnuként, Mahā-Śiva-ként.

A Mahā-Māyā-Śakta — másodfokon — a Mahā-Paramātmā — mint — Saguna-Mahā-Para-Brahma Īśvara-ként.

A Mahā-Māyā-Śakta — harmadfokon — a Mahā-Paramātmā — mint Nirguna-Mahā-Para-Brahma.

A Mahā-Māyā-Śakta — negyedfokon — a Mahā-Paramātmā — mint — Atiguna-Mahā-Para-Brahma Sadasatként (Sat-Asat-ként).

Ezek a fokozatok egyfelől végtelenül különböznek egymástól, másfelől végtelenül összetartoznak. A lényeg az, hogy a Mahā-Māyā-Śakti-Śakta voltaképpen a Mahā-Paramātmā, vagyis az Ātmā és az Ātmātmikā, amelyik önnön saját Én-Önmagamság-omban nyilatkozik meg. Vagyis a Mahā-Māyā-Śakti-Śakta — első-végső lényegem szerint — tulajdonképpen és potenciálisan — Én-Önmagam vagyok.

Egyelőre varázslat vagyok, elvarázsolt és creatura, de potenciálisan én vagyok a Varázsló és a Creator, és a Creator Creatoris.

Vannak olyan létállapotok, amelyeknél ezek távlati és értelmes célja, vagyis ezek teleologicum-a — ha van is, olyan alsó mélységekben van, hogy megragadhatatlan. Ezeket a létállapotokat joggal nevézhetjük a hypoteleologicum-ok állapotainak.

Vannak olyan létállapotok is, amelyekkel összefüggésben a távlati értelmes cél megléte nagyon is valószínűsíthető, sőt, szinte igényként merül fel ennek szükségképpeni volta. Ez a teleologicum-ok érvényesülésének a szintje. A távlati értelmes cél felmerülhet egy emberi életvezetés vonatkozásában vagy egy emberalkotta tárgy esetében. Az erre vonatkoztatott kérdésekre többnyire megfogalmazható, világos válaszok adhatók. Ha természeti lényekre, például növény, vagy állatfajokra vonatkoztatjuk az ezzel kapcsolatos, jogosnak tűnő kérdéseket, a válaszok — még ezek esetleges benső ismeretében is — megfogalmazhatatlanok maradnak: nem lehet megmondani, hogy a vörös bokrétafa létének mi a távlati értelmes célja, vagy azt, hogy a hegyi gorilla meglétének mi a távlati értelmes célja, s azt sem, hogy egyáltalán miért létezik ilyen állat. Itt a teleologicum még vagy már nem iktatódik ki, de a válasz — ha van is ilyen — nem fogalmazható meg.

Vannak azonban olyan létállapotok vagy létkörök, amelyek felette állnak — egyrészt létrendjük, másrészt hatalmasságuk miatt — mindannak, aminek távlati értelmes célja lenne vagy kellene lennie. Ez a hyperteleologicum és a hyperteleologicum-ok síkja. Az, hogy miért van egyáltalán valami nem csupán a megfogalmazhatatlanság miatt megválaszolhatatlan, hanem egyáltalán az. A teljes-egyetemességnek nincs sem miértje, sem távlati értelmes célja. Ebből következően voltaképpen annak sincs távlati értelmes célja — fogalmazzunk paradox módon —‚ aminek van. A megvalósításnak feltétlen célja van, távlati értelemfelettien értelmes célja, — de a megvalósítás beteljesedett abszolúciója során eltűnik a cél, eltűnik a megtett út is, és kiderül, voltaképpen nem volt sem út sem cél. (A Tao például mint Principium Principiorum az Út és a Cél egysége, de úgy, hogy ez az Út és ez a Cél — és ezek egysége — felülmúltságában-felülmúltságukban — meg sem volt soha.)

- folyt. köv.