Meditáció a Mennybéli Atyával

A legnehezebb meditációk egyike, mivel a meditáció során az ember egyszerűen önmagával beszélget, miközben azt gondolhatja, hogy a Mennyei Atya szólítja. Ez számos tévedést hordoz magában. Kezdők számára éppen ezért egyszerűen az imádkozást, és a hitük szerinti szentírások olvasását javaslom.
Ennek a meditációnak a sikeréhez mélymeditációs technikák ismerete és kontemplációs gyakorlatok szükségesek. Ahhoz, hogy valamennyire is hiteles információkat kapjunk a meditáció során, igen mély alázattal, elkötelezettséggel, és a hitben való elmélyültséggel kell rendelkeznie a keresőnek.
Kezdeti próbálkozásaim során én magam sem észleltem mást, mint teljes sötétséget, ürességet, mélységes csendet és sikertelennek véltem a meditációt. Hozzáteszem ez még mindig hitelesebbnek tűnt számomra, mint az önmagunkkal folytatott soha véget nem érő beszélgetés, amelyből egyesek könyveket írnak. Amíg valaki nem éri el a teljes belső csend és üresség állapotát, addig nem is tulajdoníthat komoly hitelességet annak, amit a meditációban hall vagy tapasztal.
Idővel azon kezdtem el töprengeni, mit is jelent a Mennyei Atya. Valószínűleg mindenkinek mást. Számomra a mindenek felett álló Istent, az Abszolútumot, a Végső Valóságot, amit a zsidó kabbalában Ain-Sof-nak neveznek. Ezek után már nem volt meglepő számomra, hogy nem tapasztaltam semmit. Az Abszolútum, az Ain-Sof minden kabbalista gondolkodó által úgy jellemzett mint, ami tér és idő fölött áll, okot senkinek nem szolgáltat önmagán kívül, senki által nem befolyásolható, csak önmaga által, lényege csak negatív állításokkal jellemezhető (nem jó, nem rossz, nem cselekszik, nem tétlen stb.), minden tulajdonságot, formát magában hordoz. Nem adhatunk róla semmilyen leírást, nem alkothatunk róla képet, mert nem nyilvánul meg, ezért felismerhetetlen és érthetetlen. Ez annyira igaz, hogy a megfigyelő hajlamos azt hinni, hogy nincs is. Mikor a megfigyelő eggyé vált a megfigyelés folyamatában a megfigyelt objektummal, ami eszerint nem létezik, hajlamos lesz azt hinni, hogy nincs semmiféle Isten. Ez az alapja az Istent tagadó filozófiáknak. Ez még inkább világossá válik, ha belegondolunk, egyetlen teremtett lény sem adhat leírást arról a Valóságról, ami az ő megteremtése előtt létezett. Ez pontosan olyan lenne, mintha egy intelligens, programozott robottól azt várnánk, mesélje el mi történt az ő beprogramozása előtt. Valószínűleg azt válaszolná semmi sem létezett előttem, hiszen ebből az „időből” nem kapna információt, mivel ekkor még nem működött! Hasonlóképpen képzelhetőek el a teremtett lények is, öröktől fogva léteznek, de a teremtés egy bizonyos pontján lépnek működésbe. Az ezt megelőző időkből nem tudnak információval szolgálni, hacsak teremtőjük nem mondja el nekik mi történt valójában.
Ezek után arra kezdtem összpontosítani, mi az első teremtő megnyilvánulás. Az észlelt jelenség hasonló volt az északi fényhez. A teljes sötétségben egy fénycsóva jelent meg, ami végigpásztázta a horizontot. Maga a horizont is csak a fénycsóva által vált láthatóvá, korábban észlelhetetlen volt, vagy nem is létezett, de ez a szemlélő számára nem eldönthető. A fénycsóva a körbefordulása által már teret és időt teremtett, vagyis megfigyelhetővé vált, hogy létezik tér és idő.
Ezt követően feladtam az Abszolútumra vonatkozó meditációimat, mondván, ha a legnagyobb gondolkodók sem tudtak meg róla semmit, akkor ezt így kell elfogadni és a továbbiakban Isten első nevére összpontosítottam, ami a kabbala szerint az isteni lényeg, az alfa és az ómega, és három tulajdonsággal bír: örökkévalóság, végtelenség, örök szubsztancia. (Ennek az írásnak nem feladata az Isten nevek tárgyalása és értelmezése, ezekről megfelelő kabbalista munkákban lehet olvasni.) Ez a meditáció már sikeresebbnek bizonyult. Az általam megfigyelt jelenség hasonlatos volt a felkelő Naphoz, ami - valahogy úgy, mint az Egyenlítő környékén – a teljes sötétségből a másodperc tört része alatt felragyogó fény, és mintha a sötétségből keletkezne. Ez a fény azonban nem maradt meg egy térrészben, hanem azonnal szétvált két ágra, majd ezek a fény folyamok hihetetlen sebességgel a kabbalisztikus életfát hozták létre. A fény egyik ága a szétválás pillanatában a formákat létrehozó erővé (teremtő erő, Fiúi aspektus, jang energia) vált, a másik a formákat tartalommal kitöltő és a formák között kapcsolatokat létrehozó, fenntartó aspektusként (fenntartó erő, Szentlélek aspektus jin energia) nyilvánult meg. Ekkor rádöbbentem, hogy az Egységen képtelenség meditálni, mivel azonnal kettősségé, de mivel önmagát megőrzi, lényegében hármassággá válik, vagyis ily módon számomra nem megfogható. Világos, hogy nem tudtam az Egység tudatállapotában megmaradni, és ha netán sikerült volna, akkor most biztosan nem lenne, aki megírja ezt a könyvet. Azonban az, látható volt, hogy a fény kifolyása és szétáradása nem örök, hanem a folyamat visszafordul, mintha egy filmet fordítva játszanának le, és ismét minden sötétségbe borul. A taoista tanulmányaim során kiderült, hogy nem csak a kabbalisták, hanem Lao-ce is erről a jelenségről számolt be, sőt a hinduizmus szentírásaiban is hasonlóan értelmezik a teremtés első pillanatát (itt a teremtés alsóbb szintjeiről van szó, az isteni világ több szentírás szerint változatlan formában örökké létezik, teremtetlen!). Így megnyugodtam, megfigyelésem sokak által bizonyítást nyert. Ismét nem sikerült semmi újat felfedeznem Istenről és a Végső Valóságról!
Annyit azonban még megjegyeznék erről az első megfigyelhető hármasságról, hogy egyes kabbalista munkákban tévesen vetik össze ezt a hármasságot a hinduizmus Bramá, Visnu, Shíva hármasságával. Meditációim szerint a helyes egybevetés: Visnu (a még meg nem nyilvánult Isten, örökké létező, körrel szimbolizálják), Visnu személyes formája Krisna, aki az Istenség Legfelső Személyisége, szintén öröktől fogva létezik, mivel Ő válik teremtővé, róla tudunk fogalmat alkotni (Ő az Egység). Krisna (akit számtalan más néven is illetnek: Govinga, Bhagavan, Vasudeva stb.) először három Visnu formára terjed ki, megalkotva a hármasságot: Maha- (Káranodakasáyi) Visnu, aki megfelel az első Istennév örök szubsztanciájának, mint tulajdonságnak; Garbhodakasáyi- Visnu, aki a sokféle forma megteremtője (Fiú); és Ksírodakasáyi-Visnu, aki a mindent átható Felsőlélek (Paramátmá, (Szentlélek). Ez a teremtés első szintje. Ezzel érthetővé válik a hasonlatosság a kabbalista életfa első három szefirájához. A hármasság, mint tulajdonság örök, de nem mindig nyilvánul meg, csak akkor, ha teremtés történik.
Bramá és Shíva a védikus szentírás szerint a másodlagos teremtés istenei. Bramá a félisteni világ megteremtője, Shíva pedig az elpusztítója. Ez világos, hiszen az isteni világban (első szint) nincs szükség pusztításra, mert az tökéletes, örök és változatlan.
A harmadlagos teremtés hozza létre a mindannyiunk által ismert anyagi világot, amelyet a félistenek teremtenek, a másodlagos teremtés mintájára. Amit mi végzünk, az már a teremtés negyedik szintjének tekinthető.
Ha az ember Istenen meditál, akkor meditálhat az Istenség Legfelső Személyiségén, vagy valamely személytelen energiaként megnyilvánuló univerzális formán. Az azonban bizonyos, hogy a legmagasabb princípium az Istenszeretet - mint szerelmi viszony - átélése csak a személyes formán való meditációval lehetséges, mert az ember csak személyt képes szeretni és nem egyfajta személytelen energiát.
Isten személyes formájával többféle viszonyban lehet állni: szolgai, gyermeki, testvéri-baráti és szerelmi viszonyban. Jézus az Istennel való szerelmi viszonyt is megmutatta, mert az okos és balga szüzekről szóló példabeszédében egyértelműen kijelentette, hogy Istent úgy kell tekintenünk, mint az eljövendő vőlegényt. Gyakran emlegette Jézus Istent, mint Atyját, mivel az emberek közül sokan az Istennel való viszony gyermeki aspektusát élik ebben az inkarnációjukban.
Válasszuk tehát ki a számunkra szimpatikus viszonyulást, és ennek megfelelően meditáljunk Isten valamely személyes formájával.
Sokan Isten személytelen energiaformáját (Om) választják meditációjuk tárgyaként, mert ezzel a formával tudnak leginkább azonosulni. Az ő számukra Isten, mint Ősfény jelenik meg. A Tiszta Fény Isten belső képessége, ami kifelé, mint Szeretet-fény nyilvánul meg. Ez a Fény az örökkévalóságból kiáradva egy adott pillanatban létrehozta a teremtést, - és ezzel együtt az időt is - valamint kitöltötte a már létező üres formákat tartalommal. Ezért beszélnek bizonyos vallási-filozófiai rendszerek Ürességről és Ősfényről.

„Tudjad tanítvány, hogy a Tiszta Fény felismerésének tana – forrás, út és gyümölcs.
Megmondatott, hogy a nagy, a gondolkodást felülmúló üdvállapot elérésében a tudat valóságos állapota, amely az Ürességtől elválaszthatatlan, mely túl fekszik minden jelenségek és dolgok birodalmán, maga az Ősfény vagy Tiszta Fény.” (Tibeti tanítók titkos tanításai)

Lágy Üresség mélye ölbe vesz,
elrejt puha csendet, semmi nesz…
Üresség gyémánt kemény üregét,
a csend kongása törte szerteszét…

Az éji sötétség nesztelen osont,
Tiszta Fénnyé vált a horizont.

(Rhasoda May)