Tizenegyedik versszak

A megjelenés tudat, mint ahogy az üresség is.
A tökéletes felismerés tudat, az elhomályosultság szintén.
Ami keletkezik, az tudat, a megszűnés szintúgy az.
Bárcsak eloszlanának a tudattal kapcsolatos kételyeink!

Karmapa itt ismét a tapasztaló ellentmondásoktól mentes határtalan terére irányítja a figyelmünket. Minden tudat, akár fel tudjuk fogni a gondolatokon és elképzeléseken keresztül, akár nem. Állandóan új nézőpontból világít rá arra, hogy aki saját lényegiségében nyugszik, mindent elért. Aki nem ragad bele a holnapba vagy a tegnapba, abban minden bölcsesség kibontakozott, aktivitása pedig jelentőségteljes és spontán módon fejeződik ki. Nincs ego, mely sokáig ellen tudna állni annak a növekvő bizonyosságnak, hogy bízhatunk a térben, hogy mindennek a lényege az igazság, és hogy minden erőfeszítés nélkül teljesíti be önmagát. Az én birodalma így szertefoszlik, és a tudat megvilágosodott kvalitásai természetesen bontakoznak ki. Több korábbi versszakhoz hasonlóan, Karmapa itt újra az érzékelt dolgokat említi az érzékelő tér előtt, ezzel a tudat örömteli kifejeződését az igazságszint elé helyezi, amelyből az fakad.

A "megjelenés" a tudat világosságára, gazdagságára és sokoldalúságára utal. Bármennyire is valóságosnak tűnnek a tapasztalatok, semmi sem marandó. Minden feltételekhez kötött, így összetett, függetlenül attól, hogy kívül vagy belül tapasztaljuk. Ugyanúgy, ahogy minden észlelés visszatér a térbe, az anyagi világegyetem maga is olyan, mint a korábbi Olasz Központi Bank: azzal, hogy nem létezőnek nyilvánították az egylírást, lírák milliárdjai váltak illúzióvá. Hasonlóképp, a látszólag szilárd világegyetemnek sincs olyan alapvető és időtlen részecskéje, amiből az keletkezett. A részecskegyorsítóban vagy ciklotronban az anyag eltüntethető. Ez is azt jelzi, hogy a világ korántsem állandó és valóban létező, egy nap pedig valószínűleg be lehet majd bizonyítani, hogy az egyik korábbi fejezetben már említett közös álomként jellemezhető.

Az "üresség" a tudat térlényegiségét, időtlen alapját jellemzi. E fogalom a tapasztalóra és annak lehetőségteljességére utal – mindarra, ami megtörténhet. Oly határtalan, hogy minden lehetőséget tartalmaz. A karma vagy a tárolt benyomások nem korlátozhatják. Szabad, szabad volt, és mindig szabad lesz.

A "tökéletes felismerés" tudat. Ez a kifejezés azt az állapotot jelenti, amikor a tudat tapasztalja saját lényegiségét, amikor a tudat szeme tükörbe néz, és megszabadítja önmagát. Az az állapot, amikor tudatába kerülünk az óceánnak a hullámok alatt, és a tapasztaló időtlen tisztafényként ismeri fel magát. E pillanatban a tudat határtalan kvalitásai akadálytalanul előragyognak. Mivel külső hatások és belső képzetek nem zavarják őket, minden pillanatban nyilvánvalóvá teszik, hogy a megvilágosodás nem más, mint a tudat saját ürességének, világosságának és határtalanságának felismerése.

Az "elhomályosultság" azokat a tudatállapotokat jelöli, melyeket a tudat azelőtt tapasztal, hogy abszolút kvalitásait felismerné. Ekkor magát az időtlen tükröt még nem, csupán annak képeit látjuk. Aki a tudatos és együttérző tér abszolút menedéke nélkül él, az a tünékeny tapasztalatokat, csakúgy, mint saját elképzeléseit, valóságosnak tekinti, és úgy ingadozik, ahogy azok jönnek-mennek. Ebben a helyzetben úgy működünk, mint egy szem, ami csak a beérkező benyomásokat észleli, de nincs tudatában önmagának. Mivel minden folyamatosan változik, attól függően, hogy milyen egyéni és közös karma érik be, így nem lelünk semmi maradandóra. Jóllehet, ki mint vet, úgy arat – vagyis csupán azt tapasztaljuk, amit mi magunk ültettünk el testünkkel, beszédünkkel és tudatunkkal – az eredmények majd csak idővel, előre nem látható időpontokban érnek be, és magunkkal visszük őket egyik életből a másikba. Ez az oka annak, hogy az emberek gyakran igazságtalannak tartják az életet, és zavarodottak maradnak.

A "keletkezés" a tudat szabad játékára, képességeinek kifejeződésére utal. Ezt az erőt használjuk fel a tudat kibontakoztatására a Gyémánt Út-meditációk felépítő szakaszában attól a ponttól, amikor invokáljuk azt a buddhát, akinek a tulajdonságaira szert kívánunk tenni. A személyes szinten túli tisztaság – amit tibetiül tyerimnek, azaz a buddhaaspektus születésének neveznek – ezen szintjeiről az igazságállapot elérése sokkal könnyebb, mint a lények érzelmekkel terhes hétköznapi tudatossága felől közelítve.

Az "megszűnés" azt jelenti, amikor a jelenségek és észlelt dolgok önmegszabadítóan visszatérnek a térbe. Ha e folyamat során képesek vagyunk tudatosak maradni anélkül, hogy bármiféle külső vagy belső támaszra lennénk utalva, az a mindent átható bölcsesség. A Gyémánt Út-meditációkban ezt egy sikeres beteljesítő szakasszal érjük el, melynek során a buddhaaspektus vagy a láma, akin meditálunk, belénk olvad, így azonosulunk a testével, beszédével és tudatával. Az időtlen ragyogó tér így megjelenő tapasztalatát tibetiül dzogrim-nek, a beteljesülés állapotának nevezik. Ezt az állapotot csak addig szabad fenntartanunk, amíg a tudat ragyogó, mint a gyémánt. Ha tompává válik, mint egy fehér fal, azonnal be kell fejeznünk, különben erőtlenné válunk, és képtelenek leszünk határozottan cselekedni.

2550 évvel ezelőtt Buddha a dolgok abszolút természetére a következő, manapság sokszor idézett mondattal világított rá: "A forma üresség, az üresség forma, forma és üresség egymástól elválaszthatatlan." E legmagasabb szintű tanítás Észak-Indiában a Buddha halálát követő 1500 évben mahámudra, maháati vagy mahámadjamaka néven volt ismert, amíg a muzulmánok el nem pusztították az ottani civilizációt. 1000 évvel ezelőtt aztán ezek az útmutatások csakcsen, dzokcsen vagy umacsenpo néven a hős Marpa és mások révén Tibetbe kerültek. Napjainkban az idealista és tanult nyugati világ egyedülálló módon képes megőrizni a tudatosság ezen szintjét, melyet ma a kagyü vonalban Nagy Pecsétnek fordítunk, megőrizze. A Nagy Pecsét elvezet minket annak felismeréséhez, hogy a tapasztaló és a tapasztalat, a tér és a jelenségek kölcsönösen függnek egymástól, miközben nem rendelkeznek saját lényegiséggel, nem maradandóak, és hogy a tudat határtalansága minden lehetővé tesz. E három tényező a lényegi állapot egymást kiegészítő aspektusai, melyeknek miután a tudatába kerültünk, a hétköznapokban is maguktól értetődőnek kellene lenniük. Egyesítik a félelemnélküli igazságot az önmagától keletkező örömmel és az őszinte, előrelátó gondolkodásból fakadó hathatós együttérző cselekedetekkel. Olyanok, mint a pára, a felhők és az eső – lényegét tekintve mindegyik víz.

A megvalósítók tudatosságának terében – ahol már minden kétely eloszlott – folyamatosan és erőfeszítés nélkül bontakoznak ki a tudat képességei. Ennél nincs nagyszerűbb. Ezért Karmapa újból és újból hangsúlyozza azt a tényt, hogy mindennek a tudat a forrása. A tudat lényegiségében önmagától létrejött megvilágosodás, egy olyan állapot, mely mindig is ott volt. Bármi nyilvánul meg kívül vagy belül, az a tudat teréből jelenik meg, ott bontakozik ki, tudatossága tapasztalja, és határtalanságába olvad vissza. Karmapa azt tanácsolja, hogy e folyamat megértését habozás nélkül hasznosítsuk a gyakorlati élet szintjén: a cselekvő és tapasztaló elpusztíthatatlan és eredendő tökéletességébe vetett nyugodt bizalommal váljunk a lények javára.

Az igazi nagyszerűség alapja az, ha ilyenképpen bizonyosságra lelünk a tudat alapvetően hibátlan lényegiségében. A tibeti buddhizmus három régi, "vörös sapkás" iskolája számára a vezérfény változatlanul az a felismerés, hogy az óceán és a tükör időtlen ereje még a legvadabb hullámoknál és a legizgalmasabb képeknél is jelentőségteljesebb és ragyogóbb. Ezen iskolák célja a tér és az öröm elválaszthatatlanságának – az ún. sentong látásmódnak – a megtapasztalása, s ezt a test, a beszéd és a tudat számára megvilágosodott visszajelzéseket biztosító rendszerek segítségével érik el. E rendkívül hatékony meditációs módszerek és a tapasztalt lámánkhoz fűződő nélkülözhetetlen kapcsolat számtalan gombot nyomnak be tárháztudatunkban. Ha néhány évig így meditálunk a buddhaformákon, az olyan változásokat idéz elő, melyek eléréséhez, ha kizárólag tanulnánk vagy a teret valami közömbösnek tekintenénk, számos életre lenne szükség. Mivel a Gyémánt Út a lények teljességét aktivizálja, és e folyamatban hasznosítja az érzéseket, vágyakat, ösztönöket és álmokat, gyorsan kibontakozik a mámorítóan örömteli, olyannyira keresett teljes emberi érettség. Így megtapasztaljuk a tudat időtlen lényegiségét, behatóan megismerjük, mi van a gondolatok mögött és között, mit hoz létre, mire képes minden dolog alapja. Az elpusztíthatatlan gyönyör érzésével fedezzük fel, hogy a tudat teljesen szabad. Tudatos lehet anélkül, hogy tudatosságának tárgyra lenne szüksége, egyszerűen csak magában nyugszik – a tapasztaló tökéletes tulajdonságai pedig többé nem veszíthetők el. Ha valaki képes kihasználni azt a lehetőséget, hogy olyan tanítóval és tanításokkal találkozhat, aki, illetve amelyek elérhetővé teszik ezeket a tapasztalatokat, az ünnepelhet – boldogsága hosszútávon egyre növekedni fog!

Hogyan oszlathatjuk el a "tudattal kapcsolatos kételyeket", melyek megfosztanak bennünket a közvetlen tapasztalás frissességétől? Buddha külső, belső és titkos kvalitásaink mozgósításával támadásra szólít a tompaság és a szokások ellen. Dióhéjban ez azt takarja, hogy a külső szinten tartózkodjunk attól, amivel másoknak árthatunk, belső szinten pedig fejlesszük ki az együttérzés és a bölcsesség gazdag értékeit. A látásmód titkos, legvégső szintjén azt tanácsolja, hogy legyen bátorságunk úgy viselkedni, mint ő.

A jelentőségteljes buddhista élethez mindhárom szinten egyidőben tudatosnak kell lennünk, és amikor csak lehetséges, a legmagasabb szintű látásmódot kell alkalmaznunk. Tudván, hogy csak a hamisítatlan frissesség pillanata igaz, az izgalmas felismerések első aha-élményét nem szabadna értékelnünk, intellektuális fogalmat alkotnunk róla, vagy megítélnünk. Bár lehet, hogy ezt nem könnyű megtenni, hiszen olyan kultúrákból jövünk, ahol a bűn fogalma, isten akarata és más, hasonló elképzelések megölik a tapasztalás pillanatába vetett bizalmunkat, mégis érintetlenül kellene hagynunk minden egyes ésszerű történés ragyogó újszerűségét – hagyni, hogy egyszerűen csak legyenek. A Gyémánt Utat gyakorolva a közvetlen, szűrők nélküli tudatosság állapotát – anélkül hogy korlátok közé szorítanánk – fokozatosan maradásra bírjuk. Ugyanakkor továbbra is tudatában kell lennünk tapasztalataink karmikus feltételekhez kötöttségének, érzékszerveink korlátainak, környezetünk szokásainak és saját hajlamainknak. Ezért a tudatról szerzett ismereteinket és a tudat szabadságát arra használjuk, hogy összhangba hozzuk azt, ami történt vagy amit láttunk a dolgok természetéről szóló abszolút tanításokkal. Ily módon a tudatosság relatív és abszolút szintje kiegészíti és erősíti egymást, mi pedig sokak hasznára válhatunk.

A pillanat időtlen ragyogása nem halványulhat el, miközben szabadon élvezzük a feltételekhez kötött világot. Szívünkből örülünk az önmaguktól kibontakozó események gazdag sokféleségének. Erről a szintről tapasztalva mindegyiknek mély értelme van, és a tér lehetőségeit mutatja. Kötelességünk azonban, hogy ezzel egyidejűleg a világi bölcsesség szerszámosládáját is magunknál tartsuk, mivel felelősek vagyunk azért, hogy egy jelentőségteljes és megszabadult látásmód birtokában lehetőleg tartósan jobbítsunk a feltételekhez kötött világon. Nem feledkezhetünk meg erről mindaddig, amíg a lények a változó állapotaikat tévesen valóságosnak tekintik, és ennélfogva feltételekhez kötött boldogságot és szenvedést tapasztalnak. Ahogy már korábban szó volt róla, csak annak van értelme, ha életünk során hasznos dolgokat teszünk, az ártó cselekedeteket pedig elkerüljük. Bár a tudat lényegiségét tekintve időtlen, és minden, ami megjelenik, mulandó, csak egy jó álomból ébredhetünk fel a megszabadulás és megvilágosodás állapotába. Aki tudatát negatív tettekkel, szavakkal és motivációval tölti meg, szintén ámulatba ejtőnek találhatja azt, csakhogy leginkább abban, ahogy egyre több és több szenvedést hoz létre.

Semmi sem igazabb a félelemnélküli tudat által tapasztalt mezítelen gazdagság természetes áramlásánál. Ebben ott van minden szerelem és kaland. Az elválasztás, a múlt és jövő abban a pillanatban szertefoszlik, amint megérezzük a lehetőségek erejét. Amikor meggyőződünk arról, hogy a dolgokat a lehető legkevesebb zavaró érzelemmel szemléljük, értelmet nyernek az olyan megállapítások, mint "az első gondolat a legjobb" vagy még inkább "az első megérzés a legjobb". Ez azért van így, mert a gondolatok részben átalakítják a tapasztalatokat, ez pedig távol tartja a boldogságot a helyzetektől.

Mint ahogy sokak számára ismert, Buddha tanítása – dogmák és a kényszer egyéb formái nélkül – egyszerűen csak arról szól, ahogy a dolgok vannak. Ezért az intelligens kételkedés és a kritikus hozzáállás rendkívüli módon segítik a tanítások megértését. Vizsgálódás útján egyre több szinten értjük meg az életet. Ráadásul a már igazolást nyert tények csak még élesebbé teszik a tanítások szerszámait, melyeket így már minden esetben használni tudunk. Ily módon később könnyen segíthetünk majd másokon. Ha semmi sem marad tisztázatlan, akkor a tanítványok fejlődését nem zavarják meg a homályos kijelentések vagy az ellenőrizhetetlen információk.

Az önálló emberek számára, akik isteni felügyelet nélkül akarják élni az életüket, a buddhizmust illetően főleg akkor jelentkeznek nehézségek, ha hiányosak az ismereteik. Ilyenkor minden bizonnyal vagy túl keveset, vagy túl egyoldalúan tanultak – esetleg olyan dolgokat próbáltak elsajátítani, melyek meghaladták képességeiket. Buddha tanításainak célja mindegyik szinten ugyanaz: a tanítványainak nem hinni, hanem tudni kell. Azért adott útmutatásokat, hogy az emberek önállóvá és lehetőség szerint megvilágosodottá váljanak. Ha megértjük, hogy mi az, ami abszolút, és mi az, ami továbbra is relatív, akkor aktivitásunk félelemnélküli, izgalmas és szeretetteljes formákban fog kifejeződni.

Ezen oknál fogva minden, ami erőltetett és mesterkélt, elsiklik a lényeg felett. Az ilyen viselkedés korlátozza a tudatosságot és az erőt. Ezzel szemben minden egyes spontán felismerés egy pillantás a megvilágosodásra, és felszabadító erejű. Így tehát használhatjuk és élvezhetjük a relatív gondolatokat, de ne tekintsük őket túlzottan valóságosnak. Ha reményt és aggodalmat keltenek bennünk, akkor alaposan belegabalyodunk a feltételekhez kötött világba. Nincs kielégítőbb annál, mint amikor azt érezzük, hogy valóban fejlődünk. Aki nem bízik az itt és most terében, talán soha nem veszi észre az élet minden helyzetében folyamatosan megnyilvánuló önmegszabadító lehetőségeket.

A tudatosság határtalan pillanatában való időzés – más út márpedig sosem létezett a megvilágosodáshoz – lehetővé teszi, hogy a dolgokat a középpontunkból tapasztaljuk. Ekkor teljes bizonyossággal tudjuk, hogy a tér információ, öröm és aktív együttérzés – amely mindent időtlenül felölel és egyesít.

1. Karmapa, Düszum Tyenpa (1110-1193)

 forrás: http://buddhizmusma.blogter.hu/tag/megvilagosodas_2