Tizenhatodik versszak

A durva és a finom gondolatok hullámai önmaguktól lenyugszanak,
és a rendíthetetlen tudat vize békéssé válik.
Álmosságtól, tompaságtól és nyugtalanságtól nem szennyezve,
legyen háborítatlan a nyugodt időzés óceánja!

A Nagy Pecsét legmagasabb szintű látásmódját ismertető versszakok után most egy kevésbé izgalmas, de – még fogalmi szinten is – könnyen érthető rész következik. E négy sorban a 3. Karmapa elmagyarázza a tudatot egy helyben tartó, lenyugtató típusú meditációt, melyet más vallások is ismernek. Az elmélyülés ezen állapotát szanszkritul samathának nevezik, amely – minden remény szerint – elvezet a mély felismeréshez, a vipasjanához. A tibetiek ugyanezen fogalmakra a siné és a laktong kifejezéseket használják.

Ésszerűnek tűnik, ha e versszakot történelmi nézőpontból magyarázzuk. Már a 3. Karmapa (1284-1339) idejében jelen voltak mindazok a politikai hatások, melyek aztán az elkövetkező évszázadokban számtalanszor előtérbe kerültek Tibet középkori társadalmában. Ez talán magyarázatul szolgál arra, hogy mit keres egy, a tudat lenyugtatásáról szóló versszak a tudat abszolút lényegiségéről szóló tanítás kellős közepén. Ahogy az a kagyü vonalnak még az indiai időkből származó történeteiből kitűnik, a tanító Nagy Pecsét-megvalósítását korán át lehetett adni azoknak a tanítványoknak, akik elértek bizonyos fokú nyitottságot, vagy az előző életeikben szoros kapcsolatot alakítottak ki tanítójukkal. Ez persze nem volt újdonság a barlangokban szabadon élő megvalósítók számára, de még a kagyü vonal első szerzetese és az első Karmapa legfőbb tanítója, Gampopa is szembe mert helyezkedni az általános szerzetesi felfogással, amikor kijelentette: a lépésről lépésre történő fejlődésen túl, melyet a sokat dicsért fokozatos utak biztosítanak, néhány tanítvány, akinek közeli kapcsolata van a lámájával, jóval gyorsabb fejlődésre is képes. Odaadásuknak, bátorságuknak és annak köszönhetően, hogy nem ragaszkodnak a merev elképzelésekhez, képesek igen ügyesen és közvetlen módon átvenni tanítójuk kvalitásait és aktivitását. Az 5. Karmapa (1384-1450) óta az ilyen átadások csúcsa a karma kagyü vonalban az, amikor a Karmapák bemutatják a Fekete Koronát. Más, korábbi módszerek, melyeket olyan világi megvalósítók használtak, mint például Marpa és Milarépa, hogy tanítványaikat az erős áldás útján, vagy más módon felébresszék, egyúttal biztosan féltékenységet váltottak ki számos szerzetes tanítóból, akik az erkölcs és a fogalmak szintjén dolgoztak, és kevés gyakorlati bizalmuk volt a térben, ha egyáltalán volt nekik. Amikor felmerültek ilyen érzések, a Karmapák tisztában voltak ezen aggályokkal, és hajlottak arra, hogy inkább megértőek legyenek és alkalmazkodjanak, mint versengjenek. Ezért egy időre visszavonták a legmagasabb szintű tanításokat, vagy tompítottak erejükön. Például a XIII. században Szakja Pandita kétségeinek adott hangot néhány gyors tanítási módszerrel kapcsolatban, ezért a korai kagyü iskolák finomítottak stílusukon. Bár a legtöbb nyugati egy ilyen fontos dologban nem lenne hajlandó kompromisszumot kötni, ez tipikus ázsiai módja annak, hogy elkerüljék a nyilvános konfliktusokat még az olyan területeken is, melyek csak kevesek számára hozzáférhetőek. Elvégre nem beszélgetünk a szivárványról olyasvalakivel, aki színvak, vagyis nem osztjuk meg a Nagy Pecsét látásmódját olyan légkörben, amely erre alkalmatlan.

A megvalósítással kapcsolatos különféle nézőpontok és megközelítések hatékonysága mindazonáltal attól függ, hogy vannak-e erre alkalmas emberek. Nyilvánvalóan eltérő utakat fognak választani a vad megvalósítók, akik egykor a barlangokban éltek, manapság viszont inkább ejtőernyőznek, motoroznak, szörföznek, vagy barátaikkal egy bárban üldögélnek; az intellektuális kiteljesedést kereső tanult emberek, vagy a kolostori fegyelemben élő erényes szerzetesek és tanulók. Hatalmas gazdagságot jelent, hogy Buddhának volt ideje ügyes módszerekkel ellátni e sokféle embert.

A 10. Karmapa idejében, a XVII. század első felében, amikor Európában a harmincéves háború zajlott, tanításaik eltérő szintje miatt a vonalak közötti féltékenység tovább erősödött. Körülbelül harminc éven keresztül a tibeti buddhizmus régi iskoláinak életét megkeserítették az 5. Dalai Láma által az országba hívott mongol katonák. A kagyük – azért, hogy túléljék az üldöztetéseket – kénytelenek voltak korlátozni a tantrikus, teljes átalakulást eredményező tanításaikat, és helyettük a szútrákat, a fogalmi tanításokat tették gyakorlásuk hivatalos alapjává. Vetélytársaik kritikáját gyakran azzal hárították el, hogy a Nagy Út- (mahájána) tanításokat hangsúlyozták. A különleges Gyémánt Út-módszerek gazdag bőségét és a Nagy Pecsét legmagasabb szintű látásmódját – azt az átadást, melyet kizárólag ők tartottak – egyaránt háttérbe szorították. Mindemellett, hogy elkerüljék a további elnyomást, a négy alapgyakorlat és a Nagy Pecsét-tanítások közé ékelték a tudat lenyugtatásának és a mély felismerésnek a gyakorlatát (siné és laktong).

Mivel a legtöbb Karmapa pontosan előre látta az események jövőbeli alakulását, e versszakból az csendülhet ki, hogy igyekszik a kedélyeket lecsillapítani és a támadásokat elkerülni. Ám ettől még nem válik unalmassá. Buddha tanításaiban minden fejlődés a megszabadulás ízét hordozza, a megfelelő megvilágításban még a jelenségek mulandósága is érdekesnek látszik. Karmapa itt a finom és a durvább belső állapotok térbe való visszatérését használja példaként, hogy kinyilvánítsa saját Nagy Pecsét-látásmódját. Tudatosan időzik abban az éber ragyogásban, ami a relatív történések között és mögött van, ami ismeri a tudat észleleteinek, érzéseinek és gondolataink lényegét, és ennélfogva e folyamatokat önmegszabadítónak tapasztalja. Ezen abszolút szemszögből nézve a tudat egyfelől maga a tudatosság, másfelől pedig mindaz, ami történik – semmi sem kisebbítheti szabadságát és terét. Karmapa szavai mindenkinek – legyen bármilyen tudatszinten – megkönnyebbülést hoznak, a lényeket mégis az teszi leginkább szabaddá, ha folyamatos, saját ütemben történő fejlődésen mennek keresztül. A moralizáló hozzáálláson és egyéb egészségtelen tudatállapotokon túllépve, e fejlődést minden táplálja: az is, ami megtörténik és az is, ami nem. Ha nem próbáljuk szabályozni, és hagyjuk, ahogy van, a tudat saját erejéből, természetes módon lenyugszik. Az abszolút látásmódot megtartva sem a megragadás, sem az elkerülés nem változtat az igazságon. Attól a pillanattól kezdve, amikor a tapasztaló tudatába kerül saját, valódi lényegének, a félelemnélküliség, az öröm és a szeretet, mint a tudat valódi kvalitásai, spontán módon megjelennek. Tulajdonképpen ez igen egyszerű: ha mindent, ami történik, ok-okozatnak, vagyis karmának látunk, illetve ha a magunk és mások reakciót az eseményekre érettségünk kifejeződéseként fogjuk fel, akkor mi mást is tehetnénk, minthogy fejlődünk az élet történései által.

Ebben a versszakban Karmapa ismét a vizet választja költői képként látásmódja ábrázolásához. Az áramló és alapvetően tiszta víz példáján keresztül rámutat arra, hogyan is működik a tudat. Amikor a felületes benyomások hullámai elülnek, a tudat nem veszít tudatosságából és energiájából, ahogy frissessége sem tűnik el. Ehelyett kimozdíthatatlanul nyugszik a lényegiségében, felismerve, hogy ő maga az óceán, melyben ott rejlik a lehetőség a hullámokra. Az ebből a tapasztalatból keletkező félelemnélküliség, az állandó intenzív öröm és aktív együttérzés nemcsak hogy abszolútak – hiszen forrásuk nem más, mint a tudat tere, tudatossága és határtalansága – hanem a legnemesebb érzések is egyben. Aki rendelkezik ezzel a bizonyossággal, már mindent elért.

A Nagy Pecsét-szövegekben a lények szokásos, folytonosan változó belső állapotait a tükörben megjelenő képekhez hasonlítják, melyek lényegiségüket tekintve állandóan frissek, de nem tartanak túl sokáig. Fejlődésünk során ezért fordul el a tudat fokozatosan a mulandó jelenségektől és élményektől, és egyre inkább azt az időtlen teret tapasztalja, mely valójában a tudatossága. Ez azonban nem egy passzív állapot, a tudat határtalan kifejeződésének megvalósítása cselekvést jelent. A cselekvőt, a cselekvés tárgyát és a cselekvést nem szétválasztva, megteremtjük a nyugalom feltételeit, gazdagító hatással vagyunk, elkápráztatjuk és megvédjük a lényeket – mindezt maradandó módon. Fejlődésünk során, ahol a tudat még fogalmakat használ, hogy előrehaladását leellenőrizze, örömtelien érzékeljük, hogy egyre inkább képesek vagyunk az együttérzésre. Néha megjelenhet egy-egy aggodalmas gondolat, mint például az, hogy elég erősek leszünk-e ahhoz, hogy szembenézzünk az élet kihívásaival, de valójában egyre kevésbé leszünk merevek, a korábbiakhoz képest kevesebb lesz bennünk az elvárás és a félelem. Ezzel párhuzamosan mind akadálytalanabbul és gyakrabban bukkannak fel a tükörszerű, az azonosságot láttató, a megkülönböztető, a tapasztalati és a mindent átható bölcsességek. A világot egyre inkább megtanuljuk saját középpontunk itt és mostjából szemlélni, míg végül a tudat tudatosságának tiszta ereje mindent beragyog. A lehetőségteljesség időtlen tere többé nem veszíthető el. Minden ez, mindent ez észlel, és ez érzi az egységet mindennel.

Karmapa, az óceánt szimbólumként használva, egy olyan tudatállapotot fest le, melyben nincs "álmosság, tompaság és nyugtalanság". Ekkor a tudat tudatában van saját időtlen lényegének, természetének és kifejeződésének. A nyugodt időzés háborítatlan óceánjában mindinkább felismerjük, hogy a tapasztaló, a tapasztalás tárgya és maga a tapasztalás egy.

A mindent elsöprő aha-érzés önmagától kiteljesedő tudatosságában minden dolog áttetsző, és testünk minden atomján keresztül érzékelünk. Megjelennek a külső és belső világok, szabadon játszadoznak, és feloldódnak – minden egyes sejtünk tízezer voltnyi, vég nélküli gyönyört érez. A felismerés, az erő, a bátorság, a bölcsesség és az együttérzés mind-mind kiteljesedik. A legmagasabb szintű igazság és öröm nem választható el, és a mélyen önmagában nyugvó tudat rendíthetetlenül dolgozik mindenki javára.

A tudat, mely lényegét tekintve nem változó tér, egyszerre fejez ki gazdagságot és azt a képességet, ami a relatív és az abszolút aspektust egyaránt felismeri. Egy időben lehet tudatában nem anyagi térlényegiségének, és az ok és okozat közötti relatív kölcsönhatásnak. Ahogy közelebb kerülünk a megvilágosodáshoz, egyre jobban és minden kétséget kizáróan tapasztaljuk, hogy a tudat időtlen ragyogása még az általa megjelenített legizgalmasabb képeknél is vonzóbb. E meggyőződés kibontakozásával a megvalósító eljut saját elpusztíthatatlan középpontjához.

Ez nem a vagy ez-vagy az kérdése: a hullámok és az óceán kiegészítik és gazdagabbá teszik egymást. Miután a tudat felfedezte időtlen aspektusát, és tudatossága fokozatosan efelé fordul, az életben minden ajándékká válik. A cél az, hogy egyszerre váljunk a tükörré és annak képeivé, az óceánná és hullámaivá, az időtlen tapasztalóvá és annak feltételekhez kötött, mulandó benyomásaivá és észleleteivé. Az ebből az állapotból létrejövő játékos, spontán erőfeszítésnélküliség időtlenül tökéletes.

Az egyre hosszabb ideig tartó gyönyörhöz – amikor egyszerűen minden tökéletes, és minden szőrszálunk égnek áll az örömtől – nem a boldogság megszokott módon történő keresése segít hozzá. A dualisztikus törekvések, melyek arra irányulnak, hogy kellemes élményekben legyen részünk, a szenvedést pedig elkerüljük, nem hozhatnak tartós eredményt. Ha a tudaton kívül keressük a boldogságot, bármilyen buzgón is igyekszünk, fáradozásaink eredménye csak valami művi dolog lehet. Hiábavaló minden arra irányuló próbálkozás, hogy testünket és tudatunkat feltételekhez kötött benyomások által jutassuk tartós örömhöz.

Az elváráson és félelmen túli állapotban a tudat fel fogja ismerni ragyogó erejét. Aki azonban a múlttal és a jövővel foglalkozik, ahelyett hogy egyszerűen csak az itt és mostban időzne, keveset fog tapasztalni az időtlen tökéletességből. Egyértelmű tehát, hogy a Karmapa által említett álmosságtól, tompaságtól és nyugtalanságtól meg kell szabadulnunk.

Ha a tudat mindig is határtalan tudatosság volt, és lényegiségét tekintve tökéletes, miért foglakozunk átmeneti gyengeségeivel? Miért tér ki Karmapa olyan témákra, melyek igen kevéssé illenek a többi kívánságának nemes stílusához? A korábban felvetett lehetséges politikai motiváció mellett egy másik ok lehet a tanítványai iránt érzett felelősség és együttérzés. Szavai erőt adnak – a spirituális fejlődéshez és a hétköznapi élethez egyaránt – azoknak, akik első lépéseiket teszik meg az úton. Azt javasolja nekik, hogy figyeljék, mi zajlik a tudatukban, és még a legérdektelenebb helyzetekben is lássanak valami hasznosat. Mivel a fentebb ismertetett mentális fátylak negatív érzelmeket váltanak ki, és gátolják a lények megvilágosodáshoz vezető útját, ezzel egyúttal feltárjuk és átalakítjuk az akadályt jelentő zavaró érzelmeket, ily módon hasznosítva energiájukat mások javára.

Az előző versszakban Karmapa a "hétköznapi törekvések szeleiről" beszélt, melyek ide-oda dobálnak bennünket. Ezúttal pedig tompaságtól mentes mély lelki nyugalmat kíván nekünk, mivel a zaklatottság, az álmosság és a nyugtalanság képezik a legnagyobb akadályokat a meditációnkban, különösen a formanélküli úton. Amíg az emberek nem kezdenek el meditálni, legtöbbjük nem ébred rá arra, hogy képes változtatni a nem megvilágosodott tudat ezen alapvető hajlamain.

Amikor álmosság homályosítja el meditációnkat, akkor testünk energiaszintje túl alacsony. Ilyenkor nagyon jó hatással van, ha világos színű buddhaformákon meditálunk. Egy kávé vagy tea ugyancsak segíthet. Elképzelhetjük azt is, hogy áttetsző, nehéz olajjal vagyunk tele, és testünk közepén, a szív szintjénél megjelenik egy légbuborék. Egyhegyűen összpontosítsunk rá, amint egyenletesen fölfelé mozog, fejünk tetején át elhagyja testünket, majd eltűnik a felhők közt. Az is élesítheti a tudatunkat, ha elképzeljük, hogy egy, a szemöldökeink között lévő opálos fényű ponton keresztül nézünk ki. Ezek az egyszerű technikák megemelik az energiaszintünket, és újra frissé varázsolnak bennünket.

Ha a zavaró érzelmek erősek, és nincs nyugtunk tőlük, akkor a test energiaszintje túl magas. Ebben az esetben a legjobb sötétebb színű buddhaformákon meditálni. Az is segít, ha valami nehezet eszünk. Ilyenkor is meditálhatunk azon, hogy testünk áttetsző, nehéz olajjal van tele, ezúttal azonban mellkasunk közepén egy kis fekete golyó jelenik meg, ami természetéből adódóan nehéz. Erre összpontosítunk, ahogy lassan lefelé halad a testen keresztül, és a végbélnyíláson át elhagyja azt, majd keresztülhalad a földkérgen, végül eltűnik az olvadt magban. De összpontosíthatunk egyszerűen csak egy fekete pontra négy kézfejnyire a legnemesebb testrészünk előtt. Ezek a módszerek csökkentik az energiaszintet, és lecsillapítják a tudatot.

A Nagy Pecsét-tanítások szerinti "nyugodt időzés óceánjában" minden történést barátként fogadunk, és minden ajándékká válik. A tudat folyamatos rácsodálkozással és örömmel fedezi fel, hogy bár nem egy dolog, nyilvánvalóan nem is semmi. Nem egy fekete lyuk, ahol semmi sem történik, de nem is egy fehér fal, ami csak azt mutatja, amit rávetítenek. Ehelyett a teljes tudatosság határtalan gazdagsága azokat a felismeréseket tárja elénk, melyeket e versszakokban Karmapa a megvilágosodásunk érdekében megoszt velünk. Minden változó tapasztalat mögött mindig ott van a tudatosság tisztafénye, ami által minden lehetségessé válik.

forrás: http://buddhizmusma.blogter.hu/tag/megvilagosodas_2