A hun-magyar napvallást sokféle találó és még több félrevezető, sőt hamisító elnevezéssel mutatták be, sajnos nemcsak az ókori, hanem a mai világ „közvéleménye” előtt is. A legismertebb jelző a „pogányok”, a „napimádók” és a „tűzimádók” megnevezés volt, ami azt sugallja, hogy műveletlen és babonás népről van szó, a-kik képtelenek felismerni a földi- és szellemi világ elvont összefüggéseit, ezért tárgyakat és állatokat imádnak, illetve totemeket tekintenek istenüknek.

    A „nap-vallásnak”, pontosabban a híveinek tulajdonították a vérivó, (vér­szopó), vérfertőző és emberölő (embert áldozó), sőt az emberevő (szamojéd) rítusok követését is. Megvádolták őket a faragott és faragatlan kövek (menhírek, dolmenek, oszlopok) állításával és imádásával. Ebben a „kampányban” aztán a Biblia szerzőitől kezdve, a görög és római utazókon és követeken át, a nyugat-európai vallási (többnyire katolikus) krónikásokig szinte az egész „klasszikusan művelt” világ benne volt. Mi több, a mai tudományban is az ilyen felfogás játszik főszerepet, ha a hun, avar és magyar népekről esik szó.

    Rögtön hozzá kell tennem, hogy a fenti felfogásnak valóban szilárd alapja van, a baj csak az, hogy az ókorban ráépített szittya kultúrát nagy körültekintéssel lebontották, lerombolták. Ezután pedig annak eredeti eszmeiségével meredeken szembenálló, és hamis képet vetítettek az emberek elé. Nyugaton ezt teszik mind a mai napig. Oly hiedelmet alakítottak ki, melynek semmi kötődése nem volt a hun-magyar napvallás valóságához. A nap-tisztelő népek vallás-gyakorlását tehát istengyalázásnak és ördögökkel praktizáló kultusznak nevezték. A hívek napi vallási életét pedig bűnös és erkölcstelen élvezet-hajhászásként mutatták be. Ennek eredménye lett az, hogy Atilláról, a hunokról és utódaikról évszázadokon át a gyalázkodást folytatták és adták elő „hiteles” tájékoztatásként.

    Ennek a torz képnek a hatékonyságát még azzal is fokozták, hogy a szittya napvallást szándékosan összekeverték a napvallás külsődleges jegyeit átvevő, tűzzel- és varázslással „dolgozó” sámánizmussal. Sőt, ma is azonossági jelet igyekeznek tenni a kettő közé, de azt elhallgatják, hogy a sámán (eredetileg samár = sumér) azaz orvoslással foglalkozó tisztség volt, mely a sötét korokban torzult vajákossággá. Mindezekkel természetesen az ősmagyar múlt primitív „háttér-képét” kívánják belénk sulykolni. A valóságról általában felületesen és hamisan tájékoztatott emberek tehát „szükségszerűen” műveletlenné válnak. Ennek következtében a tudatlan ősökből kiinduló, szégyellni való nemzet tudatot tápláltak be a hun, magyar népekbe. Ezzel pedig a kisebbségi érzést és lelki frusztrációt keltenek, ami többnyire közömbösséget, sőt ősi múltunktól való elhatárolódást szült. Ezzel egyben a „művelt győztesek” felsőbbrendűségét sulykolták az ifjúságba. Ebből eredően a szolgai alávetettséget is szívesen elfogadó lakáj szellemet alapozták meg, sőt munkálják és mélyítik ma is.

    Aligha véletlen, hogy a modern kor embere a „vallás” fogalmán a mai modern, úgynevezett „történelmi vallásokat” érti, és mindarról, ami ezek előtt volt hajlandó azt hinni, hogy az tűzimádó sámánizmus, bálvány- vagy totemimádás volt. Röviden szólva ma az a vélekedés terjedt el, hogy a primitív ősember a világ megmagyarázhatatlan jelenségeit és a saját képzeletét meghaladó erőket isteneknek tekintette és hitte. Ezeket pedig rituális tűztáncokkal, ceremóniákkal és áldozati aktusokkal kellett imádni és szolgálni. Ennek megfelelően számtalan ismeretlen istennek állítottak bálványokat és azokat imádták. Mindezek együtt viszont azt sugallják, hogy a Krisztus előtti korban – a zsidókat kivéve – nem volt „korszerű vallás” és nem volt igazi lelki- szellemi élet sem.

    Ez pedig egyidejűleg azt is jelenti, hogy az ókornak és az őskornak az embere mentálisan az állatok és őserdei emberevők színvonalán éldegélt. Tőle tehát semminemű olyan szellemi teljesítmény nem volt feltételezhető, ami a mai istenhittel összevethető volna. Ugyanezek az emberek és „­­tudósok” azonban erős amnéziában szenvednek, vagy úgy tesznek, mintha nem léteznének olyan építmények, (templomok és piramisok), melyeket a mai csúcs-technika sem igen tudna felülmúlni. Léteztek és léteznek ugyanakkor oly óriás-szobrok, mint a Szfinx, vagy az Abu Szimbeli hegybevájt templom óriás-szobrai, avagy a húsvétszigeti óriás-fejek. Lenyűgözőek azonban a Zodiákus megszerkesztésének csillagászati és matematikai ismeretei is. Elbűvölőek az indiai, az angkori  és a yucatáni óriás templomok  sok ezres szobor sorai is, melyhez hasonlókat ma sem volna egyszerű dolog készíteni.

    Ha tehát az őskori művész 5-10 ezer évvel ezelőtt ilyen, ma is bámulatos művészi, fizikai és szellemi teljesítményre volt képes, akkor miből gondolják napjaink vallás- és történelem tudósai, hogy ezekben a korokban élt embereknek nem volt ehhez a magas kultúrához méltóan megfelelő „istenképe és erkölcse”? Úgy vélem, a harmadik évezred gondolkodó embere már nem engedheti meg magának azt, hogy a középkori katolikus hitelvek alapján kialakított felfogás szerint értékeljen még ma is. Már nem elegendő az, hogy valaki a középkori dogmákat „szentírásnak” vegye, és ennek következtében megelégedjen a sámánista- bálványimádó emberekről (emberiségről) sugallt kép elfogadásával.

    Az ateisták sem tagadják azt, hogy az ember „isteni tudással” rendelkezik, amit mi túl egyszerűen ösztönnek nevezünk. Ez pedig nem más, mint a génjeinkbe táplált ismeretlen eredetű és indíttatású őstudás, melynek a megtanulható tudáson felüli (szuper mentális) ereje teszi lehetővé a tojásból éppen csak kikelt kiskacsának az úszni tudást, vagy a gólyának a sok tízezer kilométerre távozás és visszatérés tudását. A génekbe (ösztönbe) kódolt tulajdonságok következtében lehet valaki festő, vagy szobrászművész, más pedig kiváló matematikus, vagy éppen világbajnok magasugró. Ez az ősi program tesz bennünket olyanná, amilyenek vagyunk: nő vagy férfi, szőke vagy fekete, magas vagy alacsony, stb.

    Az ösztön a magyar ősnyelv szerint istent jelent. Az ösztön ugyanis östön, vagyis östen (és őstény). Ez pedig nem más, mint az „anyagi testünkben” lévő szellemi – testen túli – tudás, mely a kettős agy-féltekében a bioelektromosság közvetítésével működik. Az ösztön szlávul = isztyin, vagyis isten. A német, angol ösztön pedig = Instinkt és instinct, ami eredetileg „h + in- stin-két”, tehát két hun-isten, illetve két isten. Ez viszont az agy-féltekékben létező „biblia előtti” nőelvű és himelvű páros istenség fogalma. A humánus és agresszív „eszünk” folytat tehát párbeszédet, vagy vitát, amit a lelkiismeret szavaként magyarázunk.

    Az ember különleges „test-feletti” képessége (az állattokkal ellentétben) az, hogy elvontan is képes gondolkodni, sőt gondolatait szóban is ki tudja fejezni, vagyis tud beszélni. Kultúremberré azonban csak akkor vált, amikor gondolatait „írásban” is le tudta rögzíteni; (Akár kövön, akár fán, akár papíron). Márpedig az őskor embere képes volt erre, hiszen a fent említett alkotásokat képes volt megtervezni és kiviteleztetni, azaz felsőfokú szellemi tevékenységet folytatott. Olyat, ami valószínűleg magasabb volt, mint a középkori műveltség, illetve a jelenlegi papi vallástudósok műszaki műveltsége. Ha pedig ez így volt, akkor miért feltételezzük azt, hogy az őskori társadalmak eliltjének „humán műveltségű” vallási vezetői miért minősültek primitívnek.  Miért tanítják róluk, hogy sok száz istent és bálványokat imádtak, továbbá sámánista ördögűzők, vagy varázslással gyógyító sarlatánok. 

*         *         *

    A magyar ősvallás kutatói – köztük magam is – úgy vélik, hogy a fényes ókor és az úgynevezett „Aranykor” szittya népei szellemileg – de főként morálisan –, semmivel sem voltak alábbvalóbbak mint a mai kor népei. Ebből egyenesen és logikusan következik, hogy a vallási életet is a műszaki tudással azonos szintű valláskultusz és erkölcs jellemezte[1]. Ma, sajnos nagyon sokszor történelmi ténynek (szinte törvénynek) számít az, amit a zsidó és zsidó-kereszténynek nevezett vallások – úgy körülbelül – másfél, kétezer év óta leírtak. A valóság azonban az, hogy ez a „két” vallás a második ezredévben meghatározó módon irányította és befolyásolta a „fehér emberek” világtörténetét. Egyidejűleg pedig kisajátították az emberek lelki életét és a pénzre épült erkölcsi felfogását. Ennek következtében némi szkepticizmussal kell fogadni a történelminek nevezett vallások tanításait, és az ún. szellemi prioritását. Annál is inkább, mert előttük is voltak vallások, bár ez a Bibliából nem derül ki egészen világosan, mert csak pogányokról tesz említést. Nekünk azonban az a kötelességünk, hogy megvizsgáljuk az úgynevezett pogány és „eretnek vallásokat”, mert erős a gyanúnk, hogy ezek azért kaptak „szitok-minősítést”, mert a fenti két valláscsoport felfogásával ellentétes hitet, isten-képet hirdettek.

Kik voltak a pogányok?

    A pogány szó a mai teológusok szerint és leegyszerűsítve azt jelenti, hogy istentelen. Kicsit más fogalmazással viszont a pogányok politeisták, vagyis sok-isten hívők. Ezzel azt mondják, hogy minden „emberi megértést” meghaladó dolgot többnyire gonosz istennek tekintettek és totem-jelképe előtt leborulva imádták. Akinek pedig sok-sok istene van, annak tehát „nincs is istene”. Ez a levezetési forma logikailag elfogadható, illetve az lenne, ha az olyan fogalmak mögül, mint pl. a pogányság rémképe, nem jelennének meg az igazi információk.

    A pogányok tehát a primitívnek minősített ősvallás hívei, akik időben megelőzték a történelmi vallásokat, tehát az összes európai nép vallását. Ebből következtetve legalább 5000 évesek, hiszen a Biblia mint régóta működő jelenséget nagyon sokszor emlegeti őket. (A Biblia ugyanis – a hivatalos felfogás szerint – az arameus-proto-zsidóból lett lefordítva). Ezt a tényt az európai népek nyelvében fellelhető pogányt jelentő szavak is megerősítik. A pogány tehát latinul = paganus, olaszul, spanyolul és lengyelül = pagáno, portugálul = pagaō (pagano), franciául = paien (pajen), finnül = pakana, horvátul = pagan, csehül = pahan, stb. Aligha kétséges, hogy szinte mindenütt az ősi pagonyi = pogány szóból keletkezett az istenteleneket jelentő pogány kifejezés. (A G hangot sok helyt ejtik H-nak, J-nek és K-nak, így ennek a szinonimái találhatók meg sok nyelvben).

    Ez a szó azonban azt is jelzi, hogy olyan ősfogalom, amely az istentelenek „vallásának” valami jellegzetes tulajdonságát fejezi ki. Egyébként nem terjedt volna el annyira. A szó valóban fontos jelentés-tartalmat hordoz, a PAGONYT, más szóval a ligetet, a fás, bokros tisztást, melyet a szittya napvallás hívei előszeretettel választottak isten-tiszteleteik helyének. (A Biblia is folyvást arról panaszkodik, hogy a pogányok a magaslatokon, a magas helyeken mutatják be áldozataikat.) Ezt a helyet hívják magyarul pagonynak, amiből kissé eltorzítva pogány lett.  Feltehetőleg a pagony, pagon szóból alakult ki a keleti templomok pagoda neve is.  

    Valaki azonban megkérdezheti, hogy a pogány angolul és németül is ezt jelenti-e? Szószerint nem, mert az angol pogány = heathen (hiszen) a német pedig = hejden. Az angol pogány magyarosan olvasva hisz, hiszen, ami a vallás igéje.  Ámde ha a TH helyett T betűt olvasunk, akkor a heat (hít) = a hőt, a tüzet és a fűtést jelenti. (Elvégre a pogányok a tűz fiai). Talán az sem véletlen, hogy a menyország (ang) = heaven (hí­ven) a magyar hívségest, vagy híven jelentést viseli. Megtaláljuk azonban az angolban is a pogányt, csak kissé módosulva. A látvány és a szabadtéri előadás = pageant, ez pedig szemmel láthatóan a pagony szóból ered, hiszen egy ősi állatáldozat felért a legérdekesebb előadással is. A német pogány = heiden (hajden), ami a régi = hajdan jelentést visel, de nagyon logikus szó, mert a puszta neve is = Heide. (Ezek tulajdonképpen a „pogány ” szó ősi jelzői.) 

    Talán nem tévedek, ha azt mondom, hogy az európai nyelvek pogány szavai a szittya ősvallásnak és a hun-magyaroknak az ókori létezését jelentik. Ez persze csak a finnugorizmus követőinek jelent újdonságot, mert ők még most sem hiszik el, hogy a szittya szó hunt és magyart jelent. Azt ugyan kénytelenek elismerni, hogy Herodotosz már ie. 1000 körüli időkben is tud a szittyákról, kiket másutt szakáknak nevez. Sztrabon viszont a krisztusi-korban sorozatosan ír és beszél a művelt és hatalmas szittya népekről.

Imádat vagy tisztelet

    Egy olyan rendkívül fontos alapfogalmat szeretnék tisztázni, mely a gyökerekig hatóan határozza meg a mai modern vallások és az ősi szittya napvallás közti – ma még szinte áthidalhatatlan – különbséget. Az istentisztelet és az isten-imádás fogalmát. Ez azért fontos, mert az isten és ember kapcsolatát a minden napos pragmatikus viszony határozza meg. A félelmetes és bosszúálló, a heted-íziglen büntető isten a félelem jelenlétét feltételezi. A szerető, de szigorú és igazságos isten viszont tiszteletet, bizalmat és szeretetet kelt az emberekben.

    A vallások principiuma tehát a szeretetnek és a félelemnek a kölcsönhatását és a lelki összefüggéseit tükrözi. Ezeket ugyanis egyrészt az emberi méltóságra épülő végtelen tisztelet, másrészt az emberi szorongásból és félelemből táplálkozó megalázkodás, rimánkodások és könyörgések, tehát az állandó imádat jellemzi.

    A vallások közti alapvető különbséget a legjobban a külső ceremóniák és a liturgia körülményei mutatják be. A napvallásnál a természet dominál. Az élő fák, a dombon, hegyen díszlő berek, vagy liget és természet egyszerű „dekorációja” szolgál keretül az isten tiszteletéhez. Templomuk tulajdonképpen nincs, (eredendően nem volt) csak egy tornyot (kerek bástyát) építettek, tulajdonképpen az oltárnak, az „áldozások” elvégzésére és a kultikus eszközök elhelyezésére szolgált.

    A ligetek, sátrak és templomok a szittya társadalomban olyan közösségi helyek voltak, ahol rossz időben melegedni és étkezni is lehetett. A szittya istentisztelet ezért jelentette a tűz-telítését, a melegedést, ami megkönnyítette az erkölcsi nevelést (tanítást) és a köz ügyeivel való foglalkozást, beszélgetést.

    A szittyák másik szokása a közös étkezés volt, melyet az őskeresztények is át-vettek „agapé” néven. A szittyák azonban ennél többet tettek. Az oltári, öltéri áldozatok fő célja az emberek étkeztetése volt. Sőt mindenki köteles volt a termék tizedét és a vadászat, halászat eredményének a felét átadni a köznek. Ebből rendezték a templomi étkeztetést és a vásárnapi „ingyen vásárt”. A szittyák ugyanis nem papi és vallási célra vették el a néptől a tizedet.  A sátor és templom tehát az étkezés helye is volt.

    Ezt a tényt az idegen nyelvekben rejtőző szittya szók bizonyítják még ma is.  A vasárnap szónk valaha nem a mai vásárt jelentette, hanem a cas-árat, az olcsó árat. A vasárnapi istentisztelet után ugyanis olcsón, a legkisebb pénzért, egy-egy vasért kaphattak a családnak élelmet. (A nincs egy vasam sem szólás is innen ered.) A vasárnap neve nyugaton nem véletlen. A latin domenica = a-domanyca, vagyis magyarul adományka. A portugál vasárnap = domingo (domingyó) tehát = adom-ingyon, ingyen. A szláv vasárnap = negyela viszont –FO = a-legyen és egyen szót mondja.  Ezt a szittya szokást fejezik ki a templomok ősi magyar elnevezései is. A kenese, a klézse és az eszék és az eklézsia szavak az etető templomot jelentik.  A kenese –FO = esenek, azaz esznek. A klézse –FO = eszelk, azaz eszek. (Az L hang sokszor eltűlnik a magyarban. Pl. elmúlt = elmút, volt = vót, holt = hót, stb.). Eszék neve is templom volt hajdan.  A latinos eccesia = elézsia –FO = eszelke. (Nyugaton A = E.) Ha viszont e fentiek nem elegendőek, akkor vegyünk egy szláv és egy angol példát. A szláv templom = kosztol, az enni, kosztolni szót jelenti. A nyelvi „bomba” azonban angolul robban. Az istentisztelet, mise angolul = messe (messz), ami –FO = eszem! Itt sem lehet szó a véletlenről. Az angol hadseregben ugyanis a tiszti kantin neve = messe, ami semmi más nem lehet, csak az eszem-hely. Segítenek persze az olalszok is, ahol a templom = chiesa (kiezsa) ami –FO = azeik, eszik.

    A szittya vallás tehát nem a papok vallása, hanem a nép, az emberek  társadalmi vállalása volt, ami emberibbé és élhetőbbé tette az őskor mainál sokkal keményebb életét. A vallás tehát valóban egy varázs volt, mely a szövetség, a közösség életét egyengette és szépítette. Az pedig jól látható hogy a zsidó-katolikus vallás és a klérus igyekeztek minél többet átvenni a jóemlékű szavakból, bár azok tartalmát rendre megváltoztatták.

*         *         *

    A „római katolikus” oldalon a luxus kategóriájú templom-paloták látványa és az arany, ezüst kincsek tömege „nyomja agyon, bénítja le” a hívőket. A pompázatos nemesfém műremekek valamint a „saját szenteket” reklámozó csodálatos festmények és más műtárgyak szolgálnak keretül a papi ceremóniákhoz. A magukat isten földi helytartóivá kinevező papok és klerikusok fényűző öltözetben parádézva azt a benyomást préselik a bámuló hívők tudatába, hogy az istenük mennyire naggyá és gazdaggá tette a papjait. (Elvégre, itt a legjobb bizonyíték; szinte földi istenként pompázhatnak.)

    Az istennel való „hivatalos kapcsolatot” a zsidó-keresztény katolikus vallásnál a mise, (–FO = eszem) míg a protestáns keresztyén egyházaknál az istentisztelet képezi. Ma már a papok sem érzik, hogy mekkora különbség rejlik ebben a két ősi szóban. A katolikusok MISE (M-S)[2] szava valaha a mesét jelentette. (Hogyan is kezdődik az igemagyarázat? „Amikor Pál apostol Efezusban prédikált”.... stb.) A tömeget – bizony – a papok mesével, mítosszal (Á+mítós) próbálták meggyőzni a dogmáikról.

    Mást mond a TISZTELET szónk, melyről Ipolyi Arnold nagyváradi püspök a „Magyar Mythológia” című könyvében kiderül, hogy valaha tÿztelet-nek írták. Ez pedig arról vall, hogy a tűz szónak a tisztaság az „analógiája”. Ma már alig jut az eszünkbe, hogy a víz csak a felületi sarat, szennyet távolítja el. Ha igazi tisztaságra van szükség, akkor tűzzel vizet forralunk és abban mosunk, mosogatunk. Sőt ha a fémeket akarjuk megtisztítani akkor feltüzesítjük, „sterilizáljuk” őket. A tisztít szó a tűz + tett, tűzre tett jelentést hordoz. Ezzel pedig már meg is érthettük a „Tűz-imádó” őseink istentiszteletének a titkát. Az őseink a Napban „megszemélyesülő” ősistenségünket az oltáron és a házi tűzhelyeken a tűzgyújtással tisztelték meg.

    Az „őseink” számára a nap-tűz és a házi tűz, az „otthon” jelentette a tüzes, pállós Napot és a megtartó és teremtő Istent. A házban a nők, a „pállós lányok, szűzek”, míg a ligetekben a férfiak, a „pállós” papok, őrizték és ápolták a tüzet.

    A tűzt őrző későbbi neve a tiszt, a protestáns egyházak papja a tiszteletes a = tűztele-tesz úr. A tisztviselő pedig az, aki a tűz-viszi-elől. A magyar ősnyelv tehát pontos útbaigazítást adott az értő magyarnak. A szavak értelmében a katolikusoknál a fényes ceremónia ellenére mesével traktálják az embereket. Az ősi napvallási „ceremóniáról” viszont az derül ki, hogy igen gyakorlatias volt, hiszen az ősember számára az isten-tisztelete, az éltető tűz táplálása, a tűz-telítése volt a legfontosabb dolog, hiszen ez maga volt a túlélés. A szavak ereje tehát azt tudatja velünk, hogy a kereszténység előtti vallások a nap- és a tűz-tisztelő vallások voltak.

    A történelmi ismereteink azt mondják, hogy a „Krisztus-utáni” keresztény vallások, dualista vallások lettek. A gnosztikus dualizmus ugyanis a jónak és a rossznak, tehát az istennek és a sátánnak a harcában jelenik meg. Ez a kettősség azonban felveti a vallások kultikus, más szóval teológiai rendszerének túl-hirtelen és túl-egyszerű átalakulását. Egyben a vallás-filozófia átváltozását.

    A hun-magyar ősvallás azonban a trializmus vallása volt. Az ŐSANYÁBÓL eredt, majd PÁROS ISTENSÉGGÉ fejlődött, aminek természetes következménye volt az ISTENFIÚ megjelenése, tehát a „Három-szentség” őskultuszának a kialakulása. Ennek eredete, működése és elmúlása már nem képezi a modern hittudomány tárgyát, holott e „Biblia előtti” kor talán 5-10000 évet is felölelhet. A hármas-istenség valaha „világszerte” ismert volt, hiszen Egyiptomtól Indiáig és a turáni sikságig uralkodott. Most csak utalni kívánok arra, hogy az egyiptomi Hermesz Trigemisztos-nak és a hindu Trimurti-naka kultusza a szittya vallás Hármasságból (Atya-Anya-Fiú) alakult ki.

    A mai keresztény vallások „Háromszentsége” viszont csak a szavakban létezik, hiszen a Fiú anyjának isteni rangját nem ismerik el. A jelenlegi keresztény-keresztyén vallások tehát csak valamiféle pszeudo Három-szentséget hirdetnek, hiszen valójában csak a férfit, az Urat tartják istennek. A fiút sem eredendően, hanem csak a bibliai nyilatkozatokból eredően tekintik istennek: „Én és az Atya egy vagyunk!” Ezt erősíti „Az utolsó ítélet” logikája is. (A Fiú ugyanis „csak” az isten jobbján ül, bár ő ítéli meg az élőket és holtakat.) Az Anyát (Máriát?), még Szűz Máriaként is csak földi nőnek tekintik, bár az istennői szerepét már kezdik elismerni.

    Az őstörténészek jól tudják, hogy a vallások történetében az iu. első négy, sőt az ötödik század is rendkívül zavaros. Az is mondhatjuk, hogy túlzottan is sötét. A keresztény egyházak ezt az időszakot szeretik sommásan azzal elintézni, hogy Krisztus halála után mindenféle gyanús népámító alakok tűntek fel, mint pl. Manes, Arius, Bruys, Valdenz stb. Ezek pedig magukat megváltónak hirdetve, új vallások sorát zúdították a szeretetre és megváltásra áhító emberekre. Ezt a kort és benne az „ókereszténység útkeresését” szeretik az úgynevezett gnosztikusok nyakába varrni. Tulajdonképpen azzal, hogy tudományos „okoskodásukkal” akarták az emberek szellemi irányítását megszerezni maguknak.