Az Ó-‚ s az Újtestamentum általunk ismert, elfogadott verziója nem régebbi, mint a hatodik évszázad; Justinianus bizánci császár Kr. u. 553-ban összehívta az ötödik ökumenikus Konstantinápolyi Zsinatot, hogy elítélje Origenész Platón által inspirált írásait.

A jelenkori egyházak véleményével ellentétben ez nem vallásos kongresszus volt. A pápa nem lehetett jelen, és amikor denunciálta a zsinatot, kigúnyolták. A zsinatot ugyanazok a hitvány barbárok kezdeményezték, akik Constantinus idejében „megtértek” a kereszténység kebelére.

Az olvasó szokatlannak találhatja, hogy a következő lapokon ily sok figyelmet szentelünk e zsinatnak. Nos, ennek az a magyarázata, hogy az események, melyek ehhez az ötödik kongresszushoz vezettek, gyakorlatilag az egyetlen létező bizonyítékot képviselik arra nézve, miért száműzetett a reinkarnáció a Bibliából.

Justinianus bizánci császár (483-565), mint félárva, anyja és nagybátyja, a „földműves” Justinus császár árnyékában nevelkedett. Nevelői rideg módszerekkel készítették fel arra, hogy majdan Konstantinápoly trónjára üljön. A kemény nevelés hatására érzéketlen, kiszámíthatatlan viselkedésű emberré vált. Korán kifejlődött benne a jog iránti intellektuális szenvedély, ami aligha illik a normális kamaszkorhoz, és bár alapvetően „jó” embernek tartotta önmagát, hatott rá a hízelgés, embertársainak megítélésében pedig felületesnek és éretlenek mutatkozott.

Csak ösztönös katonai stratégiájában volt következetes. Ifjú hadvezére, Beliszariosz sikeresen legyőzte a keleti gótokat Itáliában, és a vandálokat Afrikában, és visszaállította a roskadozó Római Birodalom egykori hatalmának egy részét.

Justinianus alatt virágzott a bizánci építészet; a császár oly mértékben alakította át a római jogot, hogy később ez lett minden nyugati magánjog alapja.

Ha csak a felszínt tekintjük, Justinianus olyan magasságokba emelkedhetett volna, mint Nagy Károly. Hogy ez nem történt meg, az részben a temperamentumának volt köszönhető - a fanatizmus és határozatlanság összeférhetetlen keveréke munkált benne -, részben pedig annak, hogy bábbá vált egy kegyetlen asszony kezében, aki önmaga istenítésére késztette.

Theodora (508-547), közrendű születésű nőből vált császárnévá. Hatalmát arra is felhasználta, hogy megsemmisítse a kétes múltjáról szóló dokumentumokat. Egyetlen kortárs életrajzírója, Prokópiosz oly vadul gyűlölte őt, hogy Titkos történet című munkáját akadémiai berkekben épp annyian utasítják el, mint ahányan elfogadják.

Általában elfogadott, hogy Theodora a konstantinápolyi amfiteátrum egyik medveápolójának leánya volt. Theodora gyermekszínészként kezdte pályáját, abban az időben, amikor ez a szakma egybeolvadt a világ legősibb mesterségével. Ez utóbbiban is csakhamar gyakorlottá vált, és kielégíthetetlen becsvágya révén tőkét kovácsolt az előtte álló akadályokból.

Theodora stratégiája az volt, hogy az állandó, szervezett zűrzavar állapotát teremtette meg önmaga körül; mindenki konfliktusba keveredett mindenkivel, s az asszony kényelmesen tudott megosztani és uralkodni. Mikor Justinianus szeretőjévé vált, még magasabbra tette a mércét. Császárné akart lenni, és bár Justinianus anyja minden erejével és befolyásával ellenezte ezt, a császár érzelmileg túlságosan labilis volt ahhoz, hogy ellenálljon ennek a villámháborúnak.

Justinianus felületesen és igen sokszor tévesen ítélte meg az embereket, Theodora viszont tapasztalt volt, és működött benne a vele született ragadozóösztön. A férfi tétovázott, az asszony hajlíthatatlan volt, mint a vas. Bár a törvény tiltotta, hogy szenátornál magasabb állású férfiak színésznőket vegyenek feleségül, anyja halála után ezt a törvényt Justinianus könnyedén eltörölte, és az anyacsászárnő helyét Theodora vette át a trónon.

A történelemben nem egyedülálló, hogy egy puha jellemű uralkodót rabszolgasorba hajtott egy könyörtelen kurtizán, de a történelemben kevés kurtizán volt olyan sátáni jellem, mint Theodora.

Az Encyclopaedia Britannica tanúsága szerint a hivatalnokok nemcsak a császárnak tettek hűségesküt, hanem neki is. A város tele volt Theodora kémeivel, akik jelentettek mindent, ami ellene vagy a kormányzat ellen elhangzott. Ünnepi pompával vette körül magát, és mindenkitől, aki közelített hozzá, olyan mértékű megalázkodást követelt meg, hogy az még ebben a félig-meddig keleti udvarban is példátlan volt.

„Prokópiosz szerint Theodora a házassága előtt egy fiúnak adott életet, aki, mikor felnőtt, visszatért Arábiából, fölfedte magát anyja előtt, majd nyomban ezután örökre eltűnt.”

Minden apró rendeletével afelé tett újabb lépést, hogy a legőrültebb császárok zsarnoki uralmát teremtse meg önmaga számára.

Theodora kegyencei üstökösként röppentek be a hatalomba, ellenségei pedig tömegesen meghaltak; olyannyira, hogy a köznép végül fellázadt a királyi pár ellen. 532-ben kitört a Nika-felkelés. Justinianus rettegve és elcsüggedve elmenekült volna, de a fékezhetetlen Theodora a hatalom nélküli életnél többre becsülte a halált. Rávette a császárt, hogy álljon helyt, és a lázadást végül leverték.

Ezek után Justinianus nem volt már több, mint báb Theodora kezében. Az asszony most már a legnagyobb ellenfelére, a római egyházra összpontosíthatta energiáit.

Theodora a keresztény egyházban lehetőséget vélt látni arra, hogy felépíthesse saját Nagy Piramisát - egójának elpusztíthatatlan emlékművét. Hozzá is látott, hogy teljesen átalakítsa a kereszténység hittételeit, amelyek túl magasztosak voltak az ő céljaihoz. Hogy végül is sikerrel járt, azt annak a ténynek köszönhette, hogy a Vatikánnak alig volt ideje felépülni a Teodorik keleti gót vezértől elszenvedett vereségből, és nyomban utána Beliszariosz megszálló hadseregének túlságosan is gondoskodó „rendőri védelme” alatt találta magát.

Theodora első és legbefolyásosabb tanítója, Eutükhész, a görögkeleti egyház fanatikus híve akkor bukkant fel először, amikor Theodora Hecebolusnak, az észak-afrikai Pentapolisz kormányzójának volt a szeretője. Mikor Hecebolus végül kidobta őt a városból, Theodora és Eutükhész előbb Alexandriába ment, majd Konstantinápolyba. Az asszony a profán szerelem szaktekintélye, a férfi pedig a monofizita vallási iskolák doyenje volt.

A monofiziták doktrínája volt - képletesen szólva - a dráma fő intrikusa.

A monofiziták szektája vont kétségbe minden, a reinkarnációra vonatkozó utalást a korai evangéliumokban, és az egyházat két, egymással hadakozó részre osztotta.

Ne feledjük: Kr. u. 300-tól nemcsak egy sor hitszakadás sújtotta a keresztény egyház egységét, hanem a pogány vallás ellenállásával is szembe kellett néznie, hiszen nem sikerült legyőznie őket. Ezek pedig nemcsak vidámabbak és engedékenyebbek voltak: általuk olykor lehetőség nyílott szaturnáliákra is.

A monofiziták csak növelték a zűrzavart. Azt állították, hogy Jézus fizikai teste teljesen isteni eredetű volt, sohasem ötvöződött benne az isteni és az emberi attribútum. (Nem zavarta őket, hogy maga Jézus jelentette ki: minden ember lelkében ott van az isteni szikra. Erőnek erejével ragaszkodtak ahhoz a meggyőződésükhöz, hogy Jézus igazi eredetét bemocskolta volna, ha halandó testet ölt magára.)

Eutükhész hatása alatt sajnos Theodora is ennek az ellentmondásos monofizita dogmának a hívévé vált. Legfontosabb szempontja az volt, hogy így elvethette Órigenész tanításait, amelyek oly mély hatást gyakoroltak az ősegyház atyáira. Órigenész nemcsak hitt a lélekvándorlásban: azt állította, hogy Krisztus, a Logosz, az Ige Jézus emberi testében lakozott, s ezáltal megszentelte azt.

Hozzá kell tenni: Theodora - valószínűleg Eutüklész sugallata vagy követelése nyomán - megnyerte e nézet számára két leghívebb diakónusát, Virgiliust és Antinust.

Ha az ember ma keresztülrágja magát az egyház keleti és nyugati fele között Krisztus isteni jellege ügyében dúló vita bonyolult érvelésén, nehéz érzékelni a mindkét táborban lobogó, mániákus gyűlölködést. A monofiziták tovább tüzelték az ellentéteket, egészen 451-ig, amikor egy külön emiatt összehívott egyházi tanács, Órigenész tanításaihoz híven, két különálló jellegűnek határozta meg Krisztust: emberinek és isteninek.

A jószándékú határozat, amely khalkedóni dekrétumként ismert, megvédte ugyan Órigenész tanításait, de hatásában melegágya lett az utána következő minden sötét gonoszságnak.

A monofiziták és a Vatikán közötti szakadás végül olyan méreteket öltött, hogy „Justinianus egyik első törvényével arra kényszerítette a konstantinápolyi pátriárkát, hogy nyilvánítsa ki teljes hűségét a khalkedóni krédóhoz”. (Encyclopaedia Britannica)

Ez szilárd bizonyítékot szolgáltat arra, hogy mielőtt Theodora belépett volna a képbe, Justinianus a római egyház origenista vonalának odaadó híve volt. 543-ban azonban Theodora nyomásának hatása alatt engedélyezte egy helyi szinódusnak, hogy megbélyegezze és elítélje Órigenész írásait.

Az ezt követő események nagyon hasonlítottak ahhoz, amivel Orwell 1984 című regényének hőse foglalkozott: „megtisztította” a nyilvános folyóirattárakat, újraírta a történelmet, és eltávolított mindent, ami a korábbi „Nagy Testvérekre” vonatkozott. Theodora hadjáratot indított, hogy a Bibliából kiirtson minden olyan részletet, amelyből kiderülne, milyen abszurd remény azonnali mennybe mennie, mihelyt eltávozott a földi létből.

Theodora nagyszabású stratégiájának első lépése az volt, hogy leigázza és egyesítse a görögkeleti egyház ellenségeskedő csoportjait. Nyílt kihívást intézett a Vatikán ellen: lakáját, Anthimust megtette Konstantinápoly pátriárkájának.

Anthimus jelentéktelen mellékfigurája a teljes képnek, de alkalmasnak bizonyult a nagy gaztett végrehajtására: Theodora egyedül abból a célból nevezte ki őt, hogy sürgősen hatálytalanítsa a khalkedóni dekrétumot. Justinianus szerepe, mint mindig, az volt, hogy tájékozatlanságára hivatkozott, és Pilátust játszotta.

Theodorának azonnal nehézségei támadtak Agapetus pápával.

Ez az idős, tiszteletet parancsoló, derék ember a zord februári időjárásban Rómából Konstanti­nápolyba utazott, és mikor felismerte Theodora szándékainak minden borzalmát, ő volt az egyetlen főpap, aki elítélte őt, méghozzá a császár jelenlétében.

- Buzgó vágyakozással szívemben jöttem ide, hogy lássam a legkeresztényebb császárt - mondta a felbőszült Justinianusnak. - De helyette egy zsarnokot, egy Diocletianust találtam, ám fenyegetései nem rémítenek el!

Justinianus mélységesen megdöbbent a felséges orrára kapott váratlan fricskától. „Mivel tökéletesen meggyőződött arról, hogy Anthimus hite torz, nem vonta ki magát a pápa hatalma alól: Agapetus leváltotta a betolakodó Anthimust, és az egyház történetében először, személyesen szentelte fel a törvényesen megválasztott utódot, Mennászt.” (Catholic Encyclopedia)

Európa szellemi sorsára nézve szerencsétlen fordulat állt be: a szent és megvesztegethetetlen Agapetus ugyanabban az évben, 536-ban meghalt; hagyatéka azonban nemesebb és becsüle­tesebb, mint eme szomorú társasjáték bármely más részvevője.

Halála olyan gyorsan követte győzelmét, hogy az emberben óhatatlanul felmerül a gyanú: lehet, hogy Theodora is közreműködött a boldogabb világba való megtérésében?

Agapetus halála után Mennászt is könnyen térdre lehetett kényszeríteni: a császár nevében előzékenyen megbélyegezte Órigenész minden tanait.

Ettől a ponttól kezdve Justinianus engedelmesen szentesítette Theodora minden, az origeniz­mus ellen irányuló tisztogatási akcióját.

Érdemes egy teljesen független forrásra, a Vita Silverire (Gesta Pont. Rom. I. 146) támaszkodva illusztrálni, mennyi gonoszság húzódott meg Theodora önistenítése mögött.

A császárné bánkódott Anthimus pátriárka miatt, kit a legszentebb Agapetus pápa eretnekséggel vádolva megfosztott tisztétől, és Virgiliust ültette helyébe; levelet külde tehát Silverius pápának [Agapetus utódjának] Rómába: „Késlekedés nélkül jöjjön el hozzánk, vagy pedig Anthimust haladéktalanul helyezze vissza tisztségébe!”

S mikor az áldott Silverius olvasta ezt, felsóhajtott, és így szóla: „Jól tudom, hogy ez az üzenet életem végét jelenti”, de levelében így válaszolt a császárnénak: „Legfelségesebb Úrnőm, sohasem fogok hozzájárulni, hogy visszahelyezzenek állásába egy eretneket, akit gonoszsága miatt kiátkoztatott.”

Ekkor a császárné dühtől eltelve parancsot külde Virgilius diakónussal Beliszariosz had­vezérnek: „Keríts valamily panaszt vagy kifogást Silverius pápa ellen, amellyel eltávolítható főpapi méltóságából, avagy pedig sürgősen hozd ide őt hozzánk. Véled leszen Virgilius archidiakónus, szeretett megbízottunk, aki ígéretet tett, hogy visszahívja Anthimus pátriárkát.

Beliszariosz hozzákezde a megbízás teljesítéséhez, s sürgető parancsai nyomán hamis tanúk állanak elő, kik kijelenték: Silverius pápa üzeneteket küldött a gótok királyának. Beliszariosz nem ada hitelt szavuknak, tudván, hogy e rágalmak irigység szülöttei. Hanem amikor már sokan mások is hangozatták a vádakat, megrettent.

Magához szólítá hát az áldott Silverius pápát a Pincian Palotába; az egész papság felsorakozék a bejárat mellett; s amikor Silverius egyedül Virgilius kíséretében belépe a fogadóterembe, a nemes Antonia a kereveten pihent, férje, Beliszariosz pedig lábainál foglalt helyet. És Antonia nyomban föltevé a kérdést: „Mondd meg nékem, Silverius pápa; mit vétettünk ellened és a rómaiak ellen, hogy elárulni és a gótok kezére adni akarsz bennünket?”

Még ki sem ejté e szavakat, máris belépett János, a helyőrség aldiakónusa. Levevé az áldott Silverius pápa stóláját nyakából, és egy oldalsó szobába vezette őt. Ott megfosztá papi ruhájától, szerzetesi szőrcsuhát adott rá, és el nem bocsátá.

És Virgilius, úgymond, személyes védelme alá vevé őt, és száműzetésbe küldé Pontuszba, hol a gyötrelem kenyerét ette, és a szükség vizét itta. És ott legyengült és meghalt, és hitvallóvá lőn.”

Theodora most már kimutathatta a foga fehérjét. A következő lépése volt a legvadabb. Ő volt az egyetlen császárné a történelemben, akinek 538-ban, Rómában sikerült felszentelnie saját pápáját, Virgiliust.

Theodora valójában önmagát emelte a pápai trónra, és több, mint valószínű, hogy ez volt a forrása a mitikus Johanna nőpápáról szóló legendának.

Mielőtt figyelmünket a szemtanú, Prokópiosz beszámolójára fordítanánk, helyénvaló bevezetőként egy független forrásból idézni.

A bizánci történelem e korszakának hiteles krónikásai közül hárman kiemelkedő fontosságúak - Agáthiosz (530-582), Lüdosz János (490-565), és Eugraiosz (536-594). Eugraiosz a következőket írja Egyháztörténetében:

„Justinianus jellemének volt egy rejtett oldala is - olyan gonoszság, amely felülmúlt minden elképzelhető vadállati kegyetlenséget. Hogy ez vajon jellembéli fogyatékosság volt-e, avagy gyávaság és a félelem szülte-e, meg nem mondhatom, de a Nika-felkelés következményekép­pen nyilvánult meg.”

E vonással kiegészül a császár arcképe, amelyet Prokópiosz alapos részletességgel megfestett ugyan, de a forrásmunkák általában diszkréten elhallgatják, legtöbbjük megelégszik azzal, hogy egyszerűen meghazudtolja Prokópioszt, és könnyedén fehérre mosdatja a sátáni Theodorát.

Az Anecdota vagy Titkos történet, amelyből idézünk, egyike annak a hét könyvnek, amelyek közé a Justinianus háborúi és a Justinianus építkezései is tartozik; ez utóbbiakat H. B. Dewing fordított angolra 1935-ben.

Dewing szerint a megnyerő és művelt Prokópiosz fiatalemberként érkezett Konstantinápolyba a palesztíniai Cézareából. Szinte azonnal kinevezték jogi tanácsadóvá és magántitkárrá Beliszariosz, Justinianus legfiatalabb és legkiválóbb hadvezére mellé. Ez az állás aligha lett volna elérhető, ha Prokópiosz csupán sikamlós pletykák névtelen firkásza lett volna.

Valóban: egy meglepően jó tollú és tiszteletet parancsoló alak áll előttünk a történetíró személyében, aki Justinianus három hadjáratáról, a perzsák, a vandálok és a gótok ellen viselt háborúról tudósított. Prokópiosz Beliszariosz közvetlen kíséretében utazott, beszámolói tehát első kézből valók.

Nemcsak Beliszariosszal volt bizalmas kapcsolata - írja Dewing -, pozíciója előnyei közé tartozott az is, hogy bizonyos tekintélyt és számos vezető ember ismeretségét hozta meg számára a konstantinápolyi császári udvarban. Tanúságtétele tehát olyan embertől szármaszik, aki közelről ismerte a kormányzat ügyeit.

Világos, hogy a császári kegyet szókimondással nem lehetett elnyerni; mégis olyan ember áll előttünk, aki nem tudta annyira megtagadni önmagát, hogy vállalja a talpnyaló szerepét; Anecdota vagy Titkos történet című munkájában pedig megmutatja az ellenkező oldalt is. Ebben a műben lerúgja magáról a tisztelet vagy a félelem béklyóit, és aggályok nélkül papírra vet mindent, amit a Justinianus háborúiban politikai okokból elhallgatott vagy lakkozni kényszerült.

Ez a mű a magán- és a közéletben elkövetett féktelen bűnök, az intrika és a botrány szégyentelen tobzódásának krónikája... Érezhető, hogy szíve minden keserűségét beleöntötte. És le kell szögeznünk azt is: nagyon csekély mértékben szakad el a tényektől.

Prokópiosz szándéka, amint azt határozottan állítja a Titkos történet XI. fejezetében, az volt, hogy könyvet ír a kereszténység tanairól (és a hosszadalmas, gyakran keserves vitákról, amelyek nyomán kialakultak). Ezt a tervét megismételte a Történetek nyolcadik könyvének XXV. fejezetében.

Szerfölött sajnálatos, hogy ígéretét nem válthatta be, Ő ugyanis liberális álláspontból szemlélte korát: nem értette azt az indulatosságot, amellyel kortársai belevetették magukat ezekbe a vitákba.

Bármily felületesen pillantunk is bele A Háborúk történetébe, Prokópioszt nemcsak szorgos és aprólékos krónikásnak látjuk, hanem lelkiismeretesnek is: kész volt magára venni Justinianus haragját is, hogy az igazsághoz híven Beliszariosznak tulajdonítsa a három hadjárat sikerét.

Ha megígérte, hogy ír egy értekezést kora vallási zűrzavaráról, akkor több mint lehetséges, hogy meg is írta. A tény, hogy a mű nem került elő, nem feltétlenül ellenségei becstelen üzelmeinek következménye. Elég, ha arra gondolunk, hogy a megözvegyült Lady Burton elégette férje egzotikus arab fordításait, hogy férje „emléke makulátlan maradjon”. Különben is: Prokópiosz Egyháztörténetének a dolog természeténél fogva, szükségszerűen robbanó­anyagot kellett tartalmaznia. Ha egy jámbor könyvmoly valami elfeledett polcon rábukkant, bizonyára inkább a hatóságokhoz fordult vele, semhogy magángyűjtőknek kínálja fel eladásra.

Mégis egy magángyűjtő volt az, aki a XIX. század közepén Rómában megtalálta az Anecdota kéziratát. A görög nyelven íródott, csonkítatlan művet a jelek szerint féltő kezek óvták több mint tizennégy évszázadon át. Az Egyháztörténetről azonban alighanem sohasem fogunk többet tudni, mint azt, hogy feltehetőleg örökre eltűnt a konstantinápolyi császári udvar irattárában, amely nem élte túl Justinianus bűntudattal súlyosbított szenilitását.

Akinek elég türelme van elviselni Prokópiosz archaikus stílusát, a Titkos történet lapjain való­ságos, meggyőző portrékat talál, amelyek merőben különböznek az illedelmes ábrázolásoktól, amelyeket a mértékadó forrásmunkák tartalmaznak. A Justinianus álmatlanságáról és szkizoid dühkitöréseiről szóló beszámolók nyugtalanítóan ismerősnek tetszhetnek. Ugyanaz a visel­kedés­modell ez, mint Hitleré - ez a tény 1935-ben, a fordítás befejezésének évében Dewing számára még nem lehetett hozzáférhető.

Prokópiosz eleven, első kézből származó beszámolót ad Theodora szexuális túlkapásairól; legtöbbjük túlságosan undorító ahhoz, hogy e helyen idézzük, jóllehet az elfajzottabb császárok kicsapongásaival összevetve eléggé hihetőek. Miután Theodora császárné lett, a krónikás így folytatja a leírást:

Theodorának arcvonásai szépek valának, s külleme általában szemrevaló, ám termete kurta és bőre halavány vala, ugyan nem sápatag, mint inkább sárgás. Tekintete átható és kemény, szem­öldökét rendesen összevoná. Testét a szükségesnél odaadóbban ápolta, ám igényeinél kevésbé. Példának okáért igen korán lépett fürdőjébe, és igen későn hagyá el azt, utána reggelire menvén. Reggeli után pedig lepihent. Ebéden és vacsorán mértéktelenül fogyasztott ételt s italt, olyannyira, hogy mindig fölöttébb sokáig aludt, nemcsak napközben alkonyatig, hanem éjszaka is napkeltéig, és jóllehet a nap nagy részét ilyesformán a dőzsölés tevé ki, mégis jogot formált az egész Római Birodalom kormányozására.

És ha a császár az ő egyetértése nélkül kiváltságokat ruházott volna egy emberre, annak szerencséje mihamar megfordula; nemsokára szégyenteljesen kellett megválnia hivatalától, és a legméltatlanabb halállal pusztult el.

A szöveg valóban úgy hangzik, mint első kézből származó jelentés egy hatalmas felelősségű uralkodó hétköznapjairól.

Prokópiosz ezután előadja azt a feltevését, hogy Theodora és Justinianus is „démonok által megszállt” ember volt. Ugyanazt a mániás rendellenességet írja le, amellyel Hitlert is jellemezték, jóllehet az akkori nyelvben még nem léteztek a modern pszichiátria szakkifejezé­sei.

Úgy vélem, nem haszontalan lefestenem ennek az embernek külsejét. Termete nem volt sem magas, sem fölöttébb alacsony, inkább közepes, mégsem sovány, hanem inkább testes, arca kerek vala és egyáltalában nem rút, pirospozsgás lévén még kétnapos böjt után is. Jellemét pontosan aligha lehet leírnom, mivel egyszerre vala gonosztevő és gonosztettek könnyen rászedhető áldozata; tökéletes művésze a színlelésnek, mikor valamely nézetről el akará hitetni, hogy övé; még könnyezni is képes vala, de nem örömében, vagy fájdalmában, hanem számításból, ahogy a pillanat szüksége megkívánta... Folyvást hamis játékot űzött, ám sohasem hanyagul: aláírásával s a legszörnyűbb esküvésekkel pecsételé meg ígéreteit, gyakorta alattvalói előtt is...

Mondják, hogy egy bizonyos szerzetes, ki Isten előtt igen nagyon kedves vala, elmene Bizáncba, könyörögni a monostor környékén élő emberek érdekében, kiket elviselhetetlen elnyomás sújtott, s rögtön megérkezésekor bebocsáttatást nyere a császár színe elé. Ám alighogy fél lábbal átlépé a küszöböt, hirtelen visszahőkölt, és hátrább voná magát.

Az őt kísérő eunuch és a többi jelenlévők biztaták, hogy menne tovább, ám ő úgy viselvén magát, mint kit szélütés ért, egyetlen szót sem szóla, hanem eltávozott onnan, és szállására visszamene.

És mikor kísérői megkérdezék, miért viselkedék imígyen, kendőzetlen szavakkal kijelenté előttük, hogy a démonok urát látá a trónuson ülni, s még annyi időt sem bírt annak jelenlétében tölteni, míg kérelmét előadhatta volna.

Hogyne lett volna ez az ember gonosz démon, ki ételből, italból, alvásból sohasem vevé ki elégséges részét, csupán szeszélye szerint megízlelé, ami elébe került, és éjnek évadján palotájában bolyongott, holott szenvedélyes híve volt az Aphrodité nyújtotta örömöknek. Általában sohasem aludta ki magát, s ételt és italt sem vett magához a jóllakásig, az ételt épp csak ujja hegyével illeté, s már ment is tova.

Éles szemű megfigyelő és avatott tollforgató tárja elénk az alábbiakban Justinianus hasadt személyiségét.

Orcája nem pirult vala azok előtt sem, kiknek vesztét előre elhatározá. Sohasem mutatott volna haragot vagy neheztelést azok iránt, kik megsérték, hanem nyájas képpel, derűs tekintettel, nyugodt hangon adta ki parancsait, melyek nyomán ártatlan emberek ezrei ölettettek meg, városok romboltattak a föld színéig, vagyonok koboztattak el a kincstár javára. E jellemzőiból bárki hihetné, hogy báránytermészete vala. Hanem ha bárki könyörgéssel próbált volna közbenjárni előtte olyanok érdekében, akiket ő vétkesnek ítélt, vicsorgó düh támadt fel benne, már-már attól lehetett tartani, hogy belülről szétveti őt; olyannyira, hogy bizalmasai közül senki sem akadt, aki megpróbálta volna kieszközölni az óhajtott kegyelmet.

Hite Krisztusban látszólag szilárd vala, hanem ezt is alattvalóinak sanyargatására alkalmazá. Arra törekedvén, hogy mindenkit az egy Krisztus hitében összegyűjtsön, ezért a többi embert esztelenül irtotta vala, úgy mutatván, hogy mindez kegyes cselekedet. Nem tekinté gyilkosságnak, ha áldozata nem volt egy hiten ővele.

Megmutatom alább, mennyi bajok és szerencsétlenségek estenek ez időkben; némelyek azt tartották, hogy a föntebb emlegetett gonosz démon jelenléte miatt, míg mások szerint az Istenség utálkozott a császár tettein, s elfordult a Római Birodalomtól, szabad utat engedve az öldöklő démonoknak, hogy pusztító munkájukat végbe vigyék.

Eképpen a Szkirtosz folyó elönté Edesszát, mérhetetlen szenvedéseket okozván az ottan lakóknak, miként azt a későbbiekben leírandom.

És földrengés pusztítá el a Kelet fővárosát, Antiokhiát és a vele szomszédos Szeleukeiát, valamint a kilikiaiak nevezetes városát, Anazarbuszt. Ki tudná összeszámlálni, hányan pusztultak el e városokban?

Hozzátehetni még Ibórt és Pontosz székhelyét, Amaszeiát, a phrygiai Polübótoszt, meg ama várost, melyet a piszídiaiak Philomédé néven emlegetnek, meg az épeiroszi Lychnidoszt, és szintúgy Korinthoszt. És azután, mint azt korábban említém, a dögvész is felüté fejét, ami az életben maradtak felét elvivé.

Helyettesítsük be a természeti csapások helyére a második világháború bombázásait, és tegyük Hitler „hangjait” a Justinianust „megszálló” démon hangja helyére - a párhuzam nem meglepő, és nem is erőltetett.

Prokópiosz két igen eleven, valószerű portrét rajzolt meg; nehéz volna megfigyeléseit rosszindulatú fecsegésnek minősíteni.