Kisfaludy György cikke az Ufómagazin 2002/2 számából.

Bizonyára sok olvasónak megfordult a fejében, hogy egy újságíró miért üti bele lépten-nyomon az orrát olyan dolgokba, amihez vajmi keveset ért. Nos, az újságíróknak pontosan ez a dolga. Olyan témákat is észrevenni és megírni, ami "nem tartozik senkire". Ez mindenkire tartozik. Egy ilyen történetet szeretnék most elmesélni.

Azt is kérdezhetik, miért olyan csapongó témájúak a cikkeim. Nos, azért, mert a világról szólnak. A világ pedig nagyon heterogén. Ezért lettek a szaklapok. Igen ám, de a szaklapok jelentős részét kisajátították a nagy mogulok, és ezért egyre szűkül a szaklapok szerzői köre. Olyan az ember érzése, mintha egy csapda zárulna az emberi értelemre, ami lassan még valami sűrű ragaccsal is megtelik. Akárhány figyelő lát ufókat, azok újra és újra "semmivé lesznek" ebben a ragacsban, és ma is minden kutató azzal kezdi a mondókáját, hogy a tanú színjózan volt, vagy rendőr, katona vagy legalábbis valamilyen hivatalosnak gondolható személy. Ha három részeg lát egy gyilkosságot, akkor a tettest elítélik. Ha háromszáz színjózan lát egy nagy űrhajót, azok akkor is a Vénuszt látták, ha éppen észak felé volt, és akkora, mint egy sportcsarnok. Nos, így vagyunk a történelemírásunkkal vagy a nyelvünkkel is. Aki alaposabban utánaszaglászik, az olyan érdekességekkel találkozik, amelyek sehogyan se illeszthetők be abba a nagy kamukéróba, amit nekünk történelemnek vagy nyelvészetnek szántak. Szorgalmas kis emberek ezer éve munkálkodnak azon, hogy semmit se tudjunk meg nyelvünk vagy génjeink valódi eredetéről, de a figyelmes olvasók bizonyára rakosgatnak már magukban néhány olyan dolgot, amiről már nagyon szeretnének megtudni valami igazat.

Egy kedves tévéoperatőr barátom Dél-Amerikában egy hatalmas barlangban járt, és ott, ahol egy nyolcvanfőnyi angol kutatócsoport semmit érdemlegeset nem talált, látott valamit. Látta a hunok aranylemezeit, méghozzá olyan halomban, annyi tonnányit, hogy elállt a lélegzete. Azok az indiánok vezették oda, akiktől még a nagy macsók is rettegnek. Tilos volt fényképeznie. Arra gondolhatnánk, hogy gonoszok, buták és primitívek, de sok leckét adhatnának a művelt Nyugatnak emberségből. Ugyanitt egy hatalmas ufót is látott, amelyen rovásírással egy felirat volt. Az indiánok azt mondták neki, hogy az van odaírva, hogy "visszatérünk". A hatalmas -és még ma is működő- járműhöz be nem mehetett, de látta, hogy olyan egységes volt, mint egy monolit. Olyan volt, mintha mindent egy darabból öntöttek volna rajta. No, s ami még borzasztóbb: az indiánok azt állították, hogy ők a hunok leszármazottai, és egy-egy valódi hun reflexíjat szorongattak a kezükben. A dolgot még azzal is tetézték, hogy amikor a táncaikat akarták filmre venni, akkor teljes kalotaszegi népviseletbe öltözve táncoltak elő a kunyhó mögül. Mindez akár mesének is tűnhet, de bizony birtokunkban van egy olyan ötszáz éves könyv (is), amiben a hunok történelmi feljegyzései lapulnak óspanyolul. No és az sem mellékes, hogy itthon is megvannak azok az aranylemezek, és az ezek nyomán (ezekkel párhuzamosan) született eredeti rovásiratok, és egyéb bizonyító ereklyék is. Ezeket a feljegyzéseket arvisuráknak hívják, ami egyszerűen annyit tesz mai nyelvünkön, hogy igazírás. A meglévő, úgy tízezer oldalnyi feljegyzés Kr.e. 4042-től indul, és bár kissé már nehézkes a nyelvezete, de egy kis gyakorlattal még bármelyik magyar megértené. Ennyit a nyelvünk nagy ívű evolúciójáról. Ez az irat 6042 éves, és hogy, hogy nem, még ma is elég jól érthető minden magyarnak. Az ötszáz éves Balassit már kiválóan értjük, de a mi szegényes magyar nyelvünk valahogy az ómagyar Mária-siralom óta olyan elképesztő fejlődésen ment át a jövevényszavak és a nyugati kultúra mindent elsodró értelme miatt, hogy mire eltelt néhány száz év, már a maihoz hasonlatos lett a nyelvünk.

Visszatérve az Arvisurára, abban olyan elemeket is találtam, amelyek rendszeres Földön kívüli kapcsolatra utalnak. Kilenc évvel ezelőtt beállított hozzám egy tévérendező, és arra kért, hogy segítsek neki. Csak évek múlva tudtam meg róla, hogy a hun ősök tudásának beavatottja, és őrzője, de az igazi titkos anyaghoz már nem tud hozzájutni, mert meghalt az a nagy rovósámán, aki mindennek teljes birtokában volt. Azt hallotta rólam, hogy ismerek olyan parafenoméneket, akik talán meg tudják idézni a nagy sámán szellemét. Akkoriban alapítottuk éppen együtt sok kutatóval a Parakutatási Tudományos Társaságot, és valóban kapcsolatban álltam néhány megbízható paratehetséggel. Ez nagyon síkos talaj, de nosza, összejött a találkozás. Bejött egy lélek, de arról tudósított, hogy nem lehet a kérésünket "csak úgy" teljesíteni. Mégis mondott valamit, amitől viszont mindenki visszatáncolt. Azt mondta, hogy én meg tudom oldani, ha hívom az Istent. Ez csak nekem nem volt meglepő, mert a médiumok majdnem kiszaladtak ennek hallatán. Leírtam hát a nazírok titkos jelét (a sajátomat), és ennek meglepő eredménye lett. A ceruza írni kezdett, és azt kérdezte, hogy kivel akarok találkozni?

Leírtam: Pál Zoltán. Azonnal kijavított: Paál. A tévés kolléga személyes ismerőse volt, így olyan ellenőrző kérdéseket tett fel neki, amiről csak ketten tudtak. Mindenre pontos válaszok érkeztek. Mondta (írta), hogy hol vannak az arvisurák, de azt is, hogy nem lesz könnyű, mert az özvegye semmiféle módon nem fogja nekünk odaadni. Vele jött Magor is, és egy asztalon lévő ősi ábrába simán belejavította azt, amin előtte már sokan gondolkodtunk. Az a Magor ősapánk volt ő, akinek a mondáink szerint Hunor volt a testvére. Akkor még eléggé jól megértették egymás nyelvét, miután egy volt az édesanyjuk, és édestestvérek voltak. A dolog itt számomra megszakadt. Már el is felejtettem. Sose vettem túl komolyan a szellemeket. Eltelt néhány év, és teljesen váratlanul odajött hozzám Szombathelyen egy hölgy, és a kezembe nyomott egy hétszáz oldalas kéziratszerű könyvet, azzal, hogy itt vannak a kért arvisurák. Kicsit megszeppentem, és meginogtam szkepticizmusomban. Azon tűnődtem, honnan tudja, hogy ezt nekem kell átadni. Egy-két óra múlva elkészült a fénymásolat, és az előadás végén már a kezemben is volt. Hazafelé egész úton olvastam, és hazaérve olyan fontosnak ítéltem meg az anyagot, hogy több másolatot is készítettem róla. Még mikrofilmen is megvan. Ebből egy példány eljutott egy számomra ismeretlen úriemberhez, aki fellelkesülve megszerezte a többi kéziratot is, és eljuttatta az egészet a kiadásig. Két vastag kötet lett belőle, úgy 3500 oldal. Aki szemfüles, még találhat belőle példányokat a magyarság irányultságú könyvesboltokban.

Az elhunyt nagysámunk háromlelkű volt, mint Hermész Triszmegisztosz vagy Jézus. Szóhoz se engedték jutni. A kéziratjellegű első kiadást megjelenés előtt bezúzták. Műve mégis megvan. Az arvisura olyan égi kapcsolatról ír, amelyek távoli bolygókhoz vezetnek, és kiderült, hogy a Sánta Kata irányában sok rokonunk él. Ezek ma is magyarul írnak (a székely rovásokhoz nagyon hasonlatos írásjelekkel), de csak néhány tolmácsuk képes a hanggal való beszédre. Ez nem jelenti azt, hogy némák lennének, csak más bolygókon használatosabb a metakommunikáció. Ők főképpen szemtől szembe metakommunikálnak. Őseink Kaltes asszony bolygójának mondták a bolygót, ahonnan gyakran érkeztek vendégeik, akik technikát és tudományt tanítottak nekik. A Szíriusz Bétát -amely nem egészen csillagképi "állócsillag"- még nem annak hitték, ami, vagyis még nem fedezték fel a lényegét. Népünk már akkor is "sánta Katának" nevezte, mert ez nem más, mint a Szíriusz csillag társcsillaga, amely az égen -látszólag- hol közelíti a Nagy Kutya (Canis Maior) csillagkép legfényesebb csillagát, hol pedig távolodik tőle. Ez a látszólagos égi mozgás abból ered, hogy egymás körül keringenek. A dogon mondák szerint ez nem is kettős, hanem hármas csillag, csak a harmadik olyan halovány, hogy eddig nem szúrt szemet a csillagászoknak. A Szíriusz A és B 49,9 év alatt kering egyet egymás körül. Mozgásukban van még egy furcsa imbolygás is, amit az a barna törpe okoz, amelyik tömegével és keringési idejével még egy jellegzetes periódust hoz létre a hármas csillagrendszer égi viselkedésében. Ezt további 14 bolygó is modulálja keringésével. Ezért sántikál Kata. Ezt száz éve már az asztronómusok is észrevették. A dogonok "teljességgel nevetséges állítása" a Szíriusz ötvenéves periódusáról pedig megmaradt a "néprajzi érdekesség" szintjén. A Nagy Kutya a déli égbolt csillagképe, de ilyenkor télen nálunk is látható. Dél felé eléggé alacsonyan látszik, de olyan fényes csillag, amelyhez mérhető a környezetében nem látható. Távolodik tőlünk, és jelenleg kilenc fényévre van, vagyis a legközelebbi csillagok közé sorolhatjuk. Ugyanígy az Aldebaran is sokszor szerepel az ókori feljegyzésekben. A közeli csillagrendszerek közül tudomásom szerint csak a 61 Cigny környezetében nincsen élet, a másik öt legközelebbi csillag környezetében élnek emberhez hasonló lények. Kettő körül szürke bőrűek (a kis szürkék) élnek, a másik három rendszerben pedig hozzánk testileg is sok mindenben hasonló civilizációk találhatók. A "szőkék" főképpen a Szíriusz rendszer negyedik bolygójáról, az Ammáról szokak időnként a Földre látogatni. Az arvisura szerint tízévente indítanak ilyen expedíciókat, de azt "mondják", hogy ez csillagrendszereink folyamatos távolodása miatt egyre ritkulni fog.

Napjainkban a Földet olyan teljes lézeres védőháló védi, amely miatt bizonyos mértékben megfogyatkozott az idegenek baráti látogatása. Természetesen az is hozzátartozik az igazsághoz, hogy nem minden látogató viselkedik a Földön barátságosan. Sok ufós műsorban láthattak erre bizonyítékot. előfordult, hogy a Földről rálőttek egy ufóra. Azt bizonygatták, hogy egy rakéta volt, de bizony látszott alul a felhőkön egy atomrobbantás hevesen szerteterjedő gyűrűje, és ezt követően egy nagy sebességgel távozó fénypászma, de sehol se látszott a rakéta hajtóművének kondenzcsíkja. Ez abból a kis malőrből eredt, hogy röntgenlézerrel lőttek rá az ufóra, amit ennek ellenére sem sikerült leszedniük, mert az meredek szögben hátrálni kezdett. Ez a fegyver két lézertükör között elsütött atomfegyver iszonyatos röntgen- és gammasugár-nyalábját irányítja egy célzótükörre, és innen a céltárgyra. Ilyen szögben se űrrepülőgép, se semmiféle földi jármű nem tud kitérni egy hasonló támadás elől. Egyszerűen csak azért, mert 11 km6sec sebességgel haladva nem lehet másodpercek alatt hátrafordulni. ezt egy földi jármű sem bírná ki, az utasokról nem is beszélve.

De térjünk vissza eredeti témánkhoz. Egy kis részletet mutatok az arvisurából. Az ebben leírtak olyan sok érdeket sértenek, hogy ezért ezt senki se tudhatta meg. Ebből van vagy tízezer oldal, amit sokan olvashattak már. Az idézet egy olyan izgalmas dolgot mond el nekünk, amely rávilágít arra, hogy nekünk hunoknak miért süllyesztették el a teljes történelmét.

"Féltek, hogy az özönvíz megismétlődhet, s ezért az Ataiszhoz hasonló, Zagroszról elnevezett hegyvidékre vándoroltak. Úr-Kámának meghagyták, hogy ők is költözzenek a hegyvidékre árvíz esetén, és figyelmeztessék erre utódaikat. Ez történt a 7758. tűzszerzési évben. Úr-Kámának a fia, Urnina még tengerparti hajósvezér volt, de a templomgazdaság olyan jó módot teremtett, hogy a fia, Úr-Gana már király lett a Káldi-föld parvidékén. Kaltes asszony szekerén újabb égiek érkeztek, és Úr városaának közelében leszálltak a tengerre. Oánész kiúszott a partra. Felső teste emberi volt, mely alul haluszonyokban végződött. Az emberek először féltek tőle, de ő fénylő ékszerekkel kedveskedett nekik. erre Úr népének ifjai kenyérrel és hússal kínálták, melyet ő szívesen elfogadott. Később társai is követték a szárazföldre, s szintén csillogó ékszereket hoztak a nádhajók kikötőibe. A felbátorodott nép minden jóval elhalmozta őket. Úr városának felnőtt lakói eleinte csak nevettek gyermekeik és az Égből jöttek barátkozásán, és az ötödik holdtöltén ők is bemerészkedtek a csatornába. Akkor csodát láttak: reggelre eltűntek az idegenek uszonyai és alsótestük is emberivé változott. Az uszonyok persze lábra szerelhető alkalmatosságok voltak. Tűzokádó és szikraszóró gépeikkel ámulatba ejtették Úr város népét. Ezeknek a csodaszerkezeteknek a kezelésére megtanították a földieket is. Fölmentek a templomba és valami szerkezetekkel az eget nézegették. Erre is megtanították a pateszik gyermekeiket. Mire eljött a 12. holdtölte, megtanulták a földiek nyelvét, a Rát folyó felé pedig elkezdték keresni a csatornázás lehetőségét. Megtanították az embereket a föld művelésére és az állatok megnemesítésére. Pulikkal juhokat őriztettek emberi segítség nélkül. A pulikat eleinte égi szőrpamacsoknak nevezték, mert olyan okosak, hogy nem is állatok. Voltak olyan kis halaik, amelyekkel a magukkal hozottak úgy eljátszottak, mintha barátaik lettek volna. A Kaltes asszony bolygóján lévő kilenc ismeretlen hatalmat úgy magyarázta Oánész, hogy ez Kaltes asszony kilenc csodája, és ez kilenc égi mester létezését bizonyítja. Ezek szerint kilenc égi mester volt Kaltes asszony bolygójának a mozgatója. Égi eredetű tudásuk lehetővé tette, hogy már 540-szer fölkeressék Joli-Tórem bolygóját. Minden ilyen látogatás előtt 800 égi lakó dolgozott Kaltes asszony egy-egy szekerén. De egy alkalommal kilenc égi lakó itt maradt Földünkön, és a földi lakók közül választottak maguknak párt. Ettől kezdve a földiek is elkezdtek okosabbak lenni, és néha nem ették meg legyőzött ellenségeiket. a földi növényzetet az égiek magvakkal nemesítették. A Föld lakói valamikor a fákon épített fészkekben kerestek menedéket a nagy testű állatok elől. De később megtanultak rájuk dorongokkal, csapdákkal és kövekkel vadászni. Egy-egy nagy állat elejtése dús lakomát biztosított.

A nagy földrengések, eljegesedések után olykor alig maradt ember, de az égből jöttek egyre nagyobb sikerrel tanították meg a földieket a védekezésre. Az égből mindig kilencen jöttek. Volt rá eset, hogy közülük itt valaki elpusztult. Ilyenkor a visszatérők Kaltes asszony szekerén valakit magukkal ragadtak. Az ilyenre azután azt mondták: jók voltak, tehát a mennybe mentek, és az isten fiainak nevezték őket. Ilyen földi látogatások addig történtek, amíg el nem érkezett a Nippurban is följegyzett titokzatos 4 320 000-es életforgási szám. Azóta csak Kaltes asszony-féle gyöngyszemecskével figyelik a Földön maradt, igen elszaporodott utódaik életét. Amit így meglátnak, azt bizonyára beírják az Élet könyvébe. Erről az óriási időről, de még annak töredékeiről is csak olyan ember beszélhet, aki a 4320 és az azt felező 2160-as szám lényegét, a Világholdévet meg tudja érteni. Az ilyen ember elmondhat annyit, amennyit a földi ember értelme fel tud fogni. Földünkön az emberiség elszaporodása mindig táplálkozási nehézségeket okozott. A megoldást a számok hozták. Amikor például a megengedett étkezések száma a Rát-Tigris völgyében elérte a 4320-at, a 43200-at, illetve a 432000-t, hol kisebb, hol nagyobb özönvíz keletkezett. Ha nem özönvíz jött, akkor üvöltő vízisárkányok jelentek meg az égbolton és megcsapkodták a Földet.

Buda leánya, Aran Ten vitézhez, a gyakran kiáradó Nagy folyó ifjú királyához ment férjhez. De a folyó minden gyermeke születésekor kiáradt. A sok áradást a gyakori szüléseknek tulajdonították, és ezért Aran bátyja, Ten vitéz férfi népét felbujtotta, hogy ölje meg Ten vitézt. A gyilkosság után Aran tenger gazdagságával hazatért Úr városába, és várta azt a férfit, akit a bölcsek jóslata szerint az égiek igértek neki. Nemsokára csakugyan megérkezett Samasna Pistije, aki tengernyi szenvedés után végre feleségül vehette Arant. Sok fiuk és leányuk született. Buda halála után Samasna Pistijét az Úr hegyén épült templomban királlyá kenték a pateszik. Samasna Pistije igen bölcs és okos uralkodó volt. Birodalmát apró gazdaságokra osztotta. A földműves nép három nap Úr város földjein tanulta a papoktól a földművelés okosabb módját, a másik három nap a saját földjeiken igyekeztek kipróbálni. Terményeikből, gyümölcseikből és állataikból aztán vittek Úr templomának. Az okosabb földművelés, a nagyobb állatszaporulat és Úr csatornázása meghozta gyümölcsét: nagyon meggazdagodtak. Ifjaik látni szerették volna a világot, sőt Úr nevében meg is akarták hódítani. De előbb elsajátították Úr templomának rovásismeretét. Az elaggott Samasna Pisti sírt örömében, amikor nevelt fiai, akik Ten és Aran házasságából származtak, fölkerekedtek, hogy visszavegyék Ten vizét birtokát. Amikor az önálló gazdaságok száma elérte a 4380-at, Samasna Pistije elrendelte a Nagyvíz vidékének meghódítását."