A Nílus deltavidéke. "És letette a gyermeket a folyóvíz szélén a sás közé"    

"És elment egy Lévi nemzetségéből való férfiú és Lévi-lányt vett feleségül. És fogant méhében az asszony és fiút szült; és látta, hogy szép az, és rejtegette három hónapig. De mikor tovább nem rejtegethette, szerzett annak egy gyékény ládácskát, és bekente azt gyantával és szurokkal és beletette a gyermeket és letette a folyóvíz szélén a sás közé." Ezekkel a szavakkal kezdődik Mózes élettörténete a Bibliában. A folytatás közismert: az éppen a Nílusban fürdőző fáraóleány észreveszi a ládikát, megtetszik neki a csecsemő, akit tudtán kívül tulajdon anyjának, Jókebédnek ad át, hogy szoptassa. A gyermek az elválasztás után kerül a palotába, ahol a fáraó leányának fogadott fiaként cseperedik fel.

"Akit a vízből húztak ki"

Az addig névtelen kisgyermeket az örökbefogadó egyiptomi hercegnő kereszteli el Mosénak: a szót a héber Biblia a másá (kihúzni) igéből származtatja: "mert vízből húztam ki őt" – mondja a fáraó leánya. A Mose név azonban egyiptomiul "fiút" jelent. Általában theoforikus (istennév-hordozó) elemmel együtt használták: pl. Amonmose (Ámon fia), Tuthmose (Toth fia), Ramose (Rá fia) stb., de önmagában is előfordult, általában egyszer? emberek neveként. Mózes tehát egyiptomiul egyszer?en csak "fiú", amely egyrészt alacsony származására utal, másrészt arra, hogy őt az akkor még Izrael számára ismeretlen, kimondhatatlan nev? Isten oltalmazta meg.
Mózes ifjúkorára vonatkozóan az Újszövetség is érdekes információkat tartalmaz. István, az Apostolok cselekedetei hetedik fejezetében olvasható védőbeszédében kijelenti: "És Mózes taníttatott az egyiptomiak minden bölcsességére, és hatalmas volt beszédben és cselekedetben". A Zsidókhoz írt levél tizenegyedik fejezetében pedig azt olvassuk: "Hit által tiltakozott Mózes, midőn felnövekedett, hogy a fáraó leánya fiának mondják, inkább választván az Isten népével való együtt nyomorgást, mint a b?nnek ideig-óráig való gyönyör?ségét". Ebből két dolog világos számunkra: először is, hogy Mózest a fáraó udvarában a legkit?nőbb képzésben részesítették; másrészt, hogy a nyilván tehetséges ifjú sohasem feledte, "honnan jött". Ezt bizonyítja ballépése is, amelynek során egy egyiptomi embert megölt, s emiatt menekülnie kellett az országból. A negyvenévesen emigrációba kényszerülő Mózes a nomadizáló midianiták között alapított családot, s újabb negyven évig a pusztában legeltetve tengette életét. Ekkor kapta Istentől elhívását, amelynek célja az volt, hogy a zsidókat kivezesse Egyiptom földjéről, "a szolgaság házából". A tíz csapás során az Örökkévaló megítélte Egyiptom isteneit; majd "hatalmas kézzel és kinyújtott karral" átvezette őket a kettéválasztott Sás-tengeren. Az átkelés után ötven nappal megjelent Mózesnek a Törvényadás hegyén, a Hóreben (Hetek 1999/3. sz. Isten hegye nyomában), majd jelekkel és csodákkal negyven éven át vezette őket a Szináj és a Negev kősivatagában. Végül Mózes – küldetését betöltve – százhúsz évesen búcsúzott el a földi élettől a Nébó hegyén, miután megpillantotta az Ígéret Földjét.
Bár a Biblia nem nevezi néven a "kivonulás fáraóját", a Szabadulás időpontját számon tartották. A Királyok első könyvében olvassuk: "És megépíttetett az Úrnak háza az Izrael fiainak Egyiptom földjéből való kijövetele után a négyszáznyolcvanadik esztendőben". Márpedig tudjuk, hogy Salamon Szentélye valamikor 950 körül épült fel Jeruzsálemben, vagyis az Exodus időpontja Kr. e. 1430 körülre tehető.

Egyiptomi rágalmak

Minderről mélyen hallgatnak a ma ismert egyiptomi források, ám a történetírás szempontjából e hallgatás is beszédes lehet. Különösképpen, ha egy adott népet vagy országot sújtó vereségről, sőt katasztrófával felérő csapásról van szó; és kiváltképpen, ha e csapásokat egy gy?lölt etnikummal kapcsolatban kellett elszenvedniük.
"Nincs olyan íjász, aki barátkoznék egy Delta-lakóval. Ki ültethetne papirusznádat egy hegyre?"– olvassuk a közép-birodalmi Szinuhe történetében, ahol a Delta-lakókon a Gósenben táborozó "ázsiai" nomádokat kell értenünk. Mózes könyvei több helyütt is említést tesznek arról, hogy az egyiptomiak mennyire gy?lölik a nomád állattartó népeket: sem nem laknak, sem nem áldoznak, sem nem esznek velük együtt.
Fennmaradt az első századi zsidó történetíró, Josephus Flavius tollából egy érdekes írás, amelynek címe: Apión ellen, avagy a zsidó nép ősi voltáról. Flavius ebben azt állítja, hogy a zsidókkal kapcsolatos rágalmak kitalálójának és leghatásosabb terjesztőjének egy Kr. e. III. században élt egyiptomi pap, Manethón bizonyult. Az ő görög nyelven írt egyiptomi történeteit – bennük a zsidókról terjesztett képtelen ostobaságokat – előbb a görög, majd a római történetírók vették át. "A velünk szembeni koholmányok kezdeményezői az egyiptomiak voltak, és később más szerzők – kedvükben óhajtván járni – ugyancsak elcsavarták a valóságot. Sem őseinknek Egyiptomba való érkezését nem adják elő a tényeknek megfelelően, sem kivonulásunkról nem írnak igazat. (…) Közülük néhányan az ostobaságnak és sz?klátókör?ségnek oly fokáig jutottak el, hogy nem átallottak még a saját ősi írásaikkal ellenkező dolgokat is állítani." Manethón m?vében azonosította a zsidókat a hükszósznak nevezett "pásztor fejedelmekkel", akik a Kr. e. XVII. század közepén tízezer számra törtek be keletről Egyiptomba, amelynek leigázták őslakóit. (Az időrendhez lásd keretes szövegünket.) Az "ázsiaiak" uralma Kr. e. 1550 körül ért véget. Ekkor – így Manethón – a hükszószok az Egyiptomból szám?zött leprásokkal és más testi fogyatékosokkal együtt kivonultak és megalapították Jeruzsálemet. Vezetőjük egy bizonyos Oszarsziph, Oszirisz isten héliopoliszi papja volt, akit szintén lepra sújtott. Ő később a Mózes nevet vette fel. A Jeruzsálembe (amelynek a görög Hieroszüla "Templomfosztóvár" kicsavart nevet adták) távozott több százezres tömeget Amenóphisz és fia, Ramszesz fáraó vette üldözőbe, összecsaptak a pásztorokkal és a tisztátalanokkal, legyőzték őket és az életben maradtakat Szíria határáig üldözték.
Ilyen és ehhez hasonló képtelen állításokat "ragoztak tovább" a későbbi szerzők is. Josephus ellenfele, az alexandriai Apión például így írt: "Hatnapi vándorlás után lágyéki daganat lépett fel náluk, ez okból a hetedik napon megpihentek; miután a most Júdea néven ismert földre szerencsésen megérkeztek, ezt a napot szabbatonnak nevezték el, megtartva az egyiptomi nyelvet, mert az egyiptomiak a lágyéki daganatot szabbónak nevezik." A zsidó történetíró vitairatát Kr. u. 100 körül bocsátotta közre. Egy–másfél évtizeddel később jelent meg Tacitus "Korunk története" (Historiae) cím? m?ve, amelyben újra a zsidó nép eredetéről szóló ostoba rágalmakkal találkozhatunk. A római histórikus szerint Bokkhórisz egyiptomi király az országban dúló járvány miatt Hammo (Ámon) jóslatára ki?zte Egyiptomból az "isteneknek is gy?löletes", rút nyavalyában szenvedőket, akiket sivatagi bolyongásukban egy szamárcsorda vezetett a bővíz? forráshoz, majd vezetőjük, Moyses adott nekik "minden más nép szokásaival szögesen ellentétes törvényeket, és erre vezethető vissza, hogy az őket jó útra vezető állatnak, a szamárnak képmását szentélyükben helyezték el". Tacitushoz, a Rómában élő és alkotó konzuli rangot viselt szenátorhoz, az ókori történetírás óriásához ezek szerint nem jutott el az ugyancsak Rómában, vele egy időben élt római lovagnak, Josephus Flaviusnak ékes görög nyelven írt munkája, amely pontról pontra cáfolta Manethónnak és követőinek alaptalan rágalmait – reményei szerint örökre.

Régi-új téveszmék

Josephus alaposan tévedett. Bár m?vét Európa nyugati felében Cassiodorus VI. században készült latin fordítása nyomán elvileg ismerhették, hatását nem tudjuk kimutatni. Nem úgy a töretlenül virágzó antiszemita rágalmakét, amelyek időről időre véres pogromokhoz és ki?zetésekhez vezettek a középkori Európában. Az újabb kori áltudományos Mózes-elméletek gyártása a reneszánsz idején az ókori Egyiptom és Hellász iránt megnövekedett érdeklődés szükségszer? következménye volt. Elsőként a firenzei újplatonikus filozófus, Marsilio Ficino (1433–1499), fejtette ki elméletét, amely szerint Mózes nem más, mint a "Háromszorszent Hermész" (Hermész Triszmegisztosz) egyik megjelenési formája. A zsidó származású bölcselő, Baruch/Benedictus Spinoza (1632–1677) – akit a modern ateizmus atyjaként is számon tartanak – Mózes zsidó származását ugyan nem, könyvei szerzőségét azonban elvitatta. A két és fél évszázaddal később élt, szintén zsidó származású tudós, Sigmund Freud (1856–1940) elevenítette fel a témát újra. A pszichoanalízis atyja a harmincas évek közepén Bécsben megjelent Mózes-monográfiájában felvetette: elképzelhető, hogy Mózes nem zsidó, hanem egyiptomi vezető volt, aki az Ehnaton fáraó nevéhez f?ződő monoteista vallásreform eltörlése után az ázsiai nomád pásztornépek között keresett új népet az egyistenhitnek. Freud már tudott Ehnaton egykori fővárosában, Ahet-Atonban (Tell el-Amarna) folyó ásatásokról, ezért azt írta: "Szeretnék megkockáztatni egy olyan végkövetkeztetést: ha Mózes egyiptomi volt, aki átadta a saját vallását a zsidó törzseknek, az aligha lehetett más, mint Ehnaton fáraó Aton-vallása. Ebben az irányban kellene tovább kutatni".
A "kutatás" azóta is töretlenül tovább folytatódik. Jan Assmann, a heidelbergi egyetem egyiptológus professzora "Mózes, az egyiptomi" címen jelentette meg a kérdés átfogó történetét taglaló munkáját 1990-ben. Az amerikai Gary Greenberg "A Mózes-misztérium" címmel 1996-ban tette közzé elméletét "a zsidó nép afrikai eredetéről". Idén októberben pedig két francia egyiptológus, Roger és Messod Sabbah "Az exodus titkai" címen jelentetett meg nagy felt?nést keltő könyvet, amelyben a már megismert téveszméket ismétlik meg (HVG 2000. október 14. Minden másképp volt). Sabbahék szerint a "zsidó népet" a IV. Amenhotep (Ehnaton) fáraó által bevezetett kizárólagos napistenhitet hirdető szekta tagjai alkották, akiket a vallásújító uralkodó renegát utódai szám?ztek az országból. Ay és Horemheb fáraók olyan heves ellenpropagandát fejtettek ki elődjük vallásreformjával szemben, hogy annak még az emlékét is el akarták tüntetni a kövekről, szobrokról és a templomok falairól. Sabbehék szerint azonban Ahet-Aton el?zött lakói a Nílustól tíznapi járóföldre eső Kanaánban telepedtek le. Ekkoriban még nem hébereknek hívták őket – ezt a nevet szerintük majd ezer évvel később a babilóni írnokok adták nekik –, hanem yahudoknak, a "fáraó hívei"-nek. De ez még mind semmi. Sabbehék szerint a bibliai ősatyák és feleségeik is mind megfeleltethetők valamely ismert egyiptomi történeti személyiségnek: Ábrahám maga Ehnaton, az atyái hitével szakító vallásreformer, Sára pedig a fáraó világszép hitvese, Nefertiti, Mózes kígyóvá változott botja pedig a fáraók jellegzetes uralkodói jelvényére utal. "Meggyőződésünk – vallja Roger Sabbeh –, hogy a júdeai törzsek egyistenhite az Aton-vallás átültetéséből alakult ki, és hogy a kivonulók egyiptomiak voltak."

Újabb kutatások Exodus-ügyben

Mindenekelőtt le kell szögeznünk: a pátriárkák, Mózes és a zsidó nép neve mindmáig egyetlen korabeli egyiptomi forrásban sem szerepel. Izrael nevének legkorábbi említése Merneptah fáraó Kr. e. 1207-ből származó sztéléjén olvasható, ahol a szöveg nyilvánvalóan egy már Kanaánban letelepedett, földm?veléssel (is) foglalkozó népként szól Izraelről.
E forráshiány ellenére az 1430 körüli Exodus egészen jól beleilleszthető a korabeli történeti valóságba. A Biblia szerint Egyiptomban a Mózes születését megelőző időben (nem tudni pontosan mikor) kezdett rosszabbodni a zsidók helyzete, mivel egy "Józsefet nem ismerő" új dinasztia lépett trónra. Ezek legvalószín?bben a hükszószok lehettek, akik harcias nomád ázsiaiak voltak, s idejüket minden bizonnyal nem az egyiptomi történelem tanulmányozásával töltötték. Emellett – egyiptomi források szerint – valóban irgalmatlanul sanyargatták Egyiptom egész lakosságát, amelybe ekkor még Ábrahám leszármazottai is beletartoztak. Mózes könyve ugyancsak megemlíti, hogy a fáraó a zsidókkal építtette fel két városát, Pithomot és Ramszeszt. Mai tudomásunk szerint ezeket a városokat II. Ramszesz kezdte el építeni a keleti deltában a kádesi győzelem (1289) után. Per-Rameszesz és Per-Atum (Pithom) felépítéséhez a 348. számú leydeni papirusz szerint katonákat és habiru hadifoglyokat használtak. A habiru azonban – ez is egyike Sabbehék kapitális tévedéseinek – sohasem jelentett népnevet! A Közel-Keleten az akkádok, kanaániak, egyiptomiak, sőt a zsidók is széles körben használták ezt a jogi kifejezést, amelyen "hazátlant, idegent, nem-törzshöz-tartozót" értettek. A Ramszesz név azonban önmagában nem jelenti azt, hogy a várost mindenképpen II. Ramszesz korára kell tennünk. A Kivonulás bibliai időpontja körül uralkodó III. Amenhotep vezírjét is Ramoszénak hívták, sőt Ahet-Aton katonai parancsnoka is ezt a nevet viselte ugyanekkor. A "Ramszesz háza" és "Aton háza" elnevezések tehát egyaránt az Amarna-korra utalnak.
A Ramszesz-kori Kivonulás hívei további érvként hozzák fel, hogy Kanaán földjén ekkor még nem léteztek filiszteusok. A Mózes könyveiben kaftoreusokként, vagyis krétaiakként emlegetett filiszteusok jelenléte – hála az utóbbi évtizedben éppen a Nílus keleti deltájában és az izraeli Tel Kabiriban folytatott ásatásoknak – már a Kr. e. XVI. században kimutatható. Valószín?, hogy az égei befolyás a hükszószok ki?zése után tovább nőtt, s a "kaftoreusok" és az egyiptomiak dinasztikus kapcsolatokat is kötöttek. Mózes korában a "filiszteusok" jelenléte tehát semmiképpen nem számított meglepetésnek Egyiptom és Kanaán határvidékén. (Bővebben ld. Hetek 2000/ 33. sz. Kik azok a filiszteusok?)
Ma már egyre kevesebb történeti ellenérvet hozhatnak fel a Biblia kritikusai azzal szemben, hogy Mózes életét és az Exodus időpontját – anélkül, hogy a tudományosan elfogadott egyiptomi kronológiát erőszakosan megváltoztatnánk – a Bibliából kikövetkeztethető
Kr. e. XV. század közepére, vagy utolsó harmadára tegyük. Azon pedig, hogy ehhez nem állnak rendelkezésünkre külső források, egy cseppet sem kell csodálkoznunk. Az egyiptomiak által mindig is gy?lölt ázsiai népesség iránt a hükszósz kort követően még jobban megnőtt az ellenszenv. Egyiptom királyai nemhogy szám?zték a zsidókat, de megtiltották nekik, hogy elhagyják az országot. Továbbra is rabszolga-munkaerőként alkalmazták őket, miközben elsőszülött fiaiakat egy rendelet értelmében el kellett pusztítaniuk, így lassú de biztos kihalásra voltak ítélve. Hangsúlyozzuk: mindez száz évvel a hükszószok ki?zése után és csaknem száz évvel az Ehnaton-féle vallási reform előtt történt, legvalószín?bben III. Thotmesz uralkodásának végén. A mózesi és Ehnaton-féle monotheizmust egyébként egy lapon sem lehet említeni. Nemcsak azért, mert a Tóra kategorikusan elutasítja a napimádást (Aton a Napisten egyik formája az egyiptomiak szerint), hanem mivel Ehnaton reformja nem terjedt ki például Ré szent bikájának kultuszára, amely továbbra is szabadon virágzott. Márpedig Áron és az aranyborjú ismert története példázza, hogy a zsidó egyistenhittel a szobortisztelet semmiképpen sem egyeztethető össze! Egyiptom a zsidó vallásba mindörökre a "nyomorgató" (Micrajim) néven vonult be, és az onnan történt megszabadulásról azóta is minden szombaton meg kell emlékezni.
(a szerző történész)

Egyiptomi kronológia*

Archaikus kor (2955–2635)
I–II. dinasztia
Óbirodalom (2635–2155)   
III–VI. dinasztia
Első átmeneti kor (2155–2040)   
VII–X. dinasztia
Ábrahám (2166–1991)
Középbirodalom (2040–1785)
XI–XII. dinasztia
Izsák (2066–1886); Jákób (2006–1859); József (1915–1805)
Második átmeneti kor (1785–1552)
XIII–XIV. dinasztia
Hükszósz uralom: XV. (1652–1544) és XVI. dinasztia (1650–1550)
Újbirodalom (1552–1070)
XVIII–XX. dinasztia
Mózes (1510–1390); Kivonulás 1430 körül
A feltehetően Mózes alatt élt fáraók:
I. Amenhotep (1527–1506)
I. Thotmesz (1506–1494)
II. Thotmesz (1494–1490)
III. Thotmesz (1490–1436)
II. Amenhotep (1438–1412)
IV. Thotmesz (1412–1402)
III. Amenhotep (1402–1364)
IV. Amenhotep [a későbbi Ehnaton, a vallási reformer] (1364–1347)
...
II. Ramszesz (1290–1224)
Későkor (1070–332)
XXI–XXXI. dinasztia

(*Az egyiptomi kronológiát Kákosy László "Ré fiai" cím? monográfiájából vettük át; a bibliai szereplőknél pedig a maszorétikus héber szöveg számadataiból indultunk ki. Az évszámok nem tekinthetők abszolút érvény? dátumoknak.)

forrás: hetek.hu