Mózes hatodik könyve

 

(Pamflet)

 

…És virradatkor mennydörgések, villámlások és sűrű felhő támad a hegyen, és igen erős kürt zengés. Az egész Szináj hegy pedig füstölgött, mivel hogy leszállott arra az Úr tűzben, és fel megy annak füstje, mint kemencének a füstje, és az egész hegy nagyon reng vala. És a kürt szava mind inkább erősödött, Mózes beszélt, és az Isten felelt neki hangosan.

– Felhívattál újra a Szináj hegyre, Uram, haló poraimból, annyi évezred után. Mit kívánsz szolgádtól?

– Mózes, Lévi törzséből! A nép oly igen elmerült a bűnben, újra elküldelek, hogy hirdesd ki a Parancsolataimat.

Mózes értetlenül nézett a tűzre, melyben az Úr lakozott:

– Lent a pusztában vár a nép?…

– Most nem nekik. Menj el Bukarestbe, illetve Budapestre…

– Örökkévaló, hogy lehet összetéveszteni ezt a két várost?!

– Azt hiszed, van nekem időm a hátam mögé nézni?! Szóval ez a Budapest hasonlatossá lett Szodomához és Gomorrához, elborítja a tolvajság, a paráznaság és más fertelmes vétkek. Újra mondom, hogy indulj el, és hirdesd ki nekik újra Parancsolataimat. Akarom, hogy megjavuljanak, és kedvem teljék bennök…

 

*

 

A Morál Könyvkiadó Vállalat, mint a neve is mutatja, főleg filozófiai és erkölcsi témájú könyvekkel foglalkozott. Bár munkájában nem nélkülözhette a holt és élő klasszikusok műveit, a Kiadó híres volt kísérletező kedvéről, lektorait még névtelen szerzők és most induló fiatalok is bizalommal kereshették fel.

A félfogadás hétfőn, szerdán, pénteken reggel kilenctől délután ötig tartott, de a kézirattal jelentkezők hada délre általában már elvonult, megüresedett a skai ülőgarnitúrával berendezett várószoba. Fél egykor Schmidt Sándor beosztott lektor is elment ebédelni, ebéd után lebonyolított egy pásztorórát egyik barátjának feleségével – aki ugyancsak tág ebédidővel rendelkezett –, visszafelé elemet vásárolt zsebrádiójába, beült a borbélyhoz levágatni a haját, meghosszabbíttatta teniszpálya-bérletét, fél négyre ért vissza a szobájába.

Fél négytől fél ötig telefonálgatott, protekciót keresett, hogy édasapját bejuttassa valamelyik szociális otthonba, ha felveszik, el tudta volna adni a felszabaduló lakást, és a pénzen kicserélhette volna kocsiját egy modernebbre. Schmidt akárhogy igyekezett, nem ért el eredményt, csalódottan tette le a kagylót, bánatában az új asztali ventillátorral játszott, sokáig forgatta a kezében, de úgy döntött, hogy egyelőre még nem lopja el, vár vele néhány napot, mert akkor már rá lehet fogni a takarítóasszonyokra.

Háromnegyed ötkor kezet akart mosni, de a falimosdó csapjából nem folyt a víz – a Kiadó épületét már rég lebontásra ítélték, és akadozott minden szolgáltatás. Schmidt káromkodva a vállára dobta a törülközőt, indult lefelé a földszinti mosdóba, de a titkárnő megállította:

– Schmidt elvtárs, kint ül a váróban egy öregember.

– Mit akar?

– Azt mondja, valami kőtáblákat hozott.

– Kőtáblákat?! Már azzal is nekem kell foglalkoznom? Küldje le a műhelybe, vagy ki a Kerepesi temetőbe, valamelyik sírköveshez. Én, az én diplomámmal!

– Én is mondtam neki, de ő mindenáron egy lektorral akar beszélni.

– És Verőné hol van?

– Már mindenki elment.

– Akkor én is.

– Schmidt elvtárs, nem azért mondom, de magának úgyis kevés a pontja, ebben a félévben alig olvasott valamit. A Főnök szólni fog.

Schmidt a fogát csikorgatta, szidta magát túlzott lelkiismeretességéért, ha fél ötkor lelép, mint a többiek, mindezt elkerülhette volna.

– Rendben van, küldje be, de én tíz perc alatt kirúgom, fél hatkor TIT-előadásom van Csepelen.

Kisvártatva egy daliás termetű, öreg férfi lépett be, bal karján két kőtáblát hozott, másik kezével hatalmas botra támaszkodott. Haja a homlokán kétoldalt szarvszerűen megemelkedett, szakállát két ágba fésülte, ruha helyett egy lepedőhöz hasonló köntösbe burkolódzott, lábain sarut viselt. Méltóságteljesen megállt az ajtóban:

– Béke, béke veled!

– Mi volna, ha letegezne?!

Schmidt vizsgálódva nézte, úgy tűnt neki, valahol már látta ezt az öregembert:

– Mondja, nem szerepelt maga valamilyen plakáton mint fotómodell? Szivart vagy mosóport reklámoztak magával, vagy nyugdíjkiegészítési biztosítást?

– Nem, engem csak Michelangelo Buonarotti faragott márványba méltóan.

– Őt nem ismerem, nem illusztrál nekünk. Tessék leülni – mondta ingerülten, egyik szemével az órát figyelve –, nem értettem a nevét, mikor bemutatkozott.

– Még nem mondtam a nevemet.

– Akkor azért nem értettem. Lenne szíves közölni, feltéve, hogy nem akarja titokban tartani.

Az öregember telt, zengő hangon beszélt, mint aki megszokta, hogy hegycsúcsokról beszél, szembe a fúvó széllel:

– Mózes vagyok, Lévi nemzetségéből…

– Most mit ordít? Nem vagyok süket. Meg lehet azt mondani szép nyugodtan is: jó napot kívánok, Lévi Mózes vagyok. Még nem hallottam a nevét, jelent meg már írása valahol, folyóiratban, újságban?

– Még nem.

– És mindjárt könyvvel akar kezdeni? Bátor ember. Én a maga helyében előbb másutt próbálkoztam volna.

Mózes lassan elveszítette biztonságérzetét:

– Tetszik tudni, mikor az Úr elküldött ide Budapestre, hogy hirdessem ki újra a parancsolatait, mert a város oly igen elmerült a bűnben, először egy újsághoz mentem…

– Melyikhez?

– Mivel az írásaimban sok a vallási vonatkozás, először az Állami Egyesített Valláströszt lapjánál, a Dávid Keresztjé-nél jelentkeztem velük. Lovass szerkesztő úr azt mondta, hogy nagyon érdekesek, meg hogy vannak benne dolgok, ők sajnos nem tudják használni, de talán Önök foglalkoznának vele. Azért gondoltam, hogy esetleg… – és zavartan forgatta a botját jobb kezében.

– És behozta a kéziratot?

–Több kéziratról volna szó, tudniillik öt könyvet írtam.

– Öt könyvet egyszerre?! Mi maga, grafomániás?

– Kevesebbe nem fért volna el az Úr üzenete. Lovass szerkesztő úr is sokallta a Dávid Keresztjé-nél. Azt mondta, hogy ne is hozzam el egyszerre az összes pergamentekercset, mert ilyen vastag kéziratot csak dilettáns küld be, és a Kiadóban el sem olvassák.

Schmidt elismerően bólintott:

– Ez a Lovass nem buta ember.

– Azt tanácsolta: írjak belőle inkább valami szinopszist, amiben összefoglalom a lényeget. Papírra már nem volt pénzem, tizenkét forintjával váltották be a tálentomot, amit magammal hoztam, erre a két kőtáblára faragtam rá a lényeget: a Tíz Parancsolat-ot. Ha meg tetszene nézni.

A lektor megadóan sóhajtott, és a kőtáblák fölé hajolt, a kövön mindenütt javítások, széljegyzetek, áthúzott szövegrészek látszottak:

– Ezeket ki firkálta ide?

– Lovass szerkesztő úr túl pongyolának találta a Tíz Parancsolat stílusát, ő próbált segíteni, bele-belejavított a szövegbe, szinte ingyen. Nagyon hálás vagyok neki, ha legközelebb megidéz magához az Örökkévaló, megemlítem neki a szerkesztő urat, és megkérem, hogy áldja meg lehetőleg mind a két kezével.

– Maga most ne zagyváljon össze tücsköt-bogarat, engem ez nem érdekel. Máskor tiszta kéziratot hozzon ide, és ne használt vécépapírt.

Mózes ijedten hebegett:

– Kérem, ha kell, én szívesen kifaragom újból.

A nagymutató a tizenkettesre ért, öt óra volt, Schmidt összecsapkodta a tenyerét:

– Fejezzük be, letelt a munkaidőm.

– Nem lehetne még öt percet?

– Engem nem szolgálnak ki a közértben záróra után. Engem, az én diplomámmal!

– Most mit csináljak?

– Adja be ezeket az izéket, kőtáblákat, de küldje be a teljes kéziratot is. Diktálja be a címét és a telefonszámát a Titkárságon, ha elolvastuk az anyagot, majd értesíteni fogjuk.

– Körülbelül mikorra várhatom?

– Gondolhatja, hogy nem maga az egyetlen szerzőnk. Egy hónapon belül ne is reménykedjen.

Mózes felsóhajtott:

– Hogy adok én erről számot Istennek?! Hogy nem hirdetem ki, amit a bűnös városnak üzent?

– Apropó, Isten, ha egyszer beszél vele, említse meg neki, hogy inkább a könyvek átfutási idejével törődjön. A nyomdák ugyanis azt mondják, hogy az Istennek sem tudnak másfél évnél hamarabb kihozni egy könyvet.

Schmidt csak most vette észre a vállán a törülközőt, bosszúsan csettintett.

– Már bezárták a földszinti mosdót is! Tessék, most maga miatt nem tudok kezet mosni – és reménytelenül csavargatta a mosdó elromlott csapját.

Mózes szolgálatkészen közelebb lépett:

– Segíthetek?

– Ért hozzá?

– Egyszer az Engedetlenség Sziklájánál már megpróbáltam vizet fakasztani, ott baj lett belőle, hátha most jobban sikerül.

Mózes botjával a falimosdóra vágott, a csapból bő sugárban megindult a víz, Schmidt elbámulva nézett az öregemberre.

– Maga vízvezeték-szerelő? Miért nem ezzel kezdte? Volna egy ajánlaton, Lévikém: nálunk is eldugult a konyhában az öblítő, holnap szabadnapos leszek, jöjjön el hozzánk, és csinálja meg, közben a kézirata ügyét is megbeszélhetjük.

 

*

 

– Néktek, kezdő íróknak az a bajotok, hogy folyton prófétáknak hiszitek magatokat – mondta másnap Schmidt Sándor Mózesnek. Az öregember egy nagy pumpával már megjavította az eldugult öblítőt, és az asztal mellett ültek, pálinkát ittak. – Nem akarjátok tudomásul venni, hogy az irodalomban szabályok vannak, és ezeket a legnagyobb zseni sem rúghatja föl.

– Mire gondolsz?

– Először is itt van mindjárt a neved.

Mózes megsértődött:

– Mi baj van az én nevemmel?

– Lehet, hogy most felhúzod az orrodat, de én megmondom nyíltan: ilyen névvel, mint hogy Lévi Mózes, a magyar irodalomban nem mész semmire. Ezzel legföljebb egy kóser éttermet nyithatsz a Rumbach Sebestyén utcában. Egy tisztességes nevet kell választanod.

– Hát, ha úgy gondolod. De mi legyen az új nevem?

– Lássuk csak. Voltál katona?

– Igen, az egyiptomiak ellen, a filiszteusok ellen, az emoriták ellen…

– Akkor legyél, mondjuk, Katona Mózes – Schmidt elégedetlenül legyintett a saját ötletére. – Nem jó. És mi lenne, ha a Mózesből vezetéknevet csinálnánk? Milyen keresztnevek vannak a családodban?

– Ábrahám, Izsák, Jákob…

– Izsó nincs? Borzalmas család.

– Az öcsém Áron.

– Mózes Áron?! Ez igen, nagyon jó lesz, van benne egy kis székelyes íz, amit szeretnek az olvasók, bár te, őszintén szólva, nem nagyon nézel ki góbénak. Második feladat: meg kell csinálni a figurádat.

– Ezt hogy érted?

– Valamilyen legendát kell kitalálni köréd, amit az emberek mesélni tudnak… enélkül nincs író Magyarországon. Az egyik író azt terjeszti magáról, hogy ő kanállal eszi a nőket, pedig már az apja is impotens volt, az anyja osztódással szaporodott, a másiknak az a híre, hogy olyan művelt, hogy az ő fejével van kitapétázva a Francia Akadémia, pedig összekeveri a jobbkéz-szabályt a mohácsi vésszel. De teljesen mindegy, az olvasók zabálják ezeket a sztorikat, senkit nem érdekel, mi az igaz belőle. Néked is ki kellene találni valamit… de mit? Nem léptél fel cirkuszban? Nem tartottak ki utcai nők?

– Hogy képzeled?

Schmidt szeme megakadt a Mózes székének támasztott pumpán:

– Mi lenne, ha azt mondanánk, hogy húsz évig vizet kutattál Mongóliában?!

– De hát én sohasem jártam Mongóliában, nem tudok róla semmit.

– Az nem számít, ha kérdezik, hogy mit találtál, csak sóhajts egy nagyot, és legyints. Ezt mindenki úgy értelmezheti, ahogy akarja. Na, azt hiszem, a lényeget elintéztük, a címet ki is javítom: Mózes Áron: A Tíz Parancsolat – egy vízkutató feljegyzései. Kész.

– És mi a véleményed a könyvről? – kérdezte Mózes félénken.

– Az én véleményem önmagában nem számít, nálunk a Morálnál az a szabály, hogy három lektornak kell elolvasni az anyagot, csak aztán döntünk. A jövő héten ülünk le beszélgetni a te ügyedben.

 

*

 

Schmidt Sándor mellett egy fiatal lektornő, Fejes Lívia és a kiadó egyik legtekintélyesebb szakembere, Borsitzky Lajos vett részt Mózes kéziratának megbeszélésén. Először Borsitzky kapott szót, aki ezen a reggelen is enyhe sör-, bor- és pálinkaszagot árasztott magából, életművének ismerői szerint utoljára 1936-ban rúgott be, azóta csak rátöltött. Borsitzky sokáig keresgélt szemmel láthatóan üres aktatáskájában:

– Hol vannak a jegyzeteim?! Hová tettem a jegyzeteimet?!

Borsitzky megadóan leeresztette a táskáját:

– Sajnos nem találom a jegyzeteimet, anélkül pedig felelőtlenség volna véleményt mondanom.

– Akkor talán emlékezetből, csak a lényeget, Lajos bátyám – szólt közbe Schmidt Sándor.

– Az anyag egészében jó, de még dolgozni kell rajta.

– Mire gondolsz, Lajos bátyám?

– Szerintem például a francia királylány figurája kissé erőltetett.

– Milyen francia királylány?

– Nincs benne francia királylány?! – kérdezte Borsitzky csalódottan. – Ez is azt bizonyítja, hogy még dolgozni kell rajta.

A fiatal és becsvágyó Fejes Lívia viszont annál alaposabban felkészült a megbeszélésre, mikor kirakta a jegyzeteit, a papírlapok húsz centi vastag rétegben borították el az asztal egész felületét.

– Először arról szeretnék beszélni, ami tetszett. Kitűnően sikerült Noé ábrázolása, hogy az egyszerű parasztember, szimbolikusan a dolgozó osztályok, menti meg és viszi tovább a világot. Azt viszont antisematikusnak érzem, hogy ez a tiszta és példamutató ember öregkorára inni kezd, az író így akarta emberibbé tenni a hősét, de csak annyit ért el, hogy megrágalmazta a jellemét. Nagyon jó a mannamotívum is. A jelkép világos: a társadalomnak vannak olyan rétegei, melyek teljesen konfliktusmentesnek képzelik el a szocializmus építését, azt várják, hogy az égből hull le nekik minden, pedig valójában nagyon keményen meg kell dolgoznunk érte. Nagyon finom szimbólum ez a manna, látni, hogy a szerző sokat tanult Hernádi Gyulától. Jó még az aranyborjú-motívum is, bár itt nagyon erős az Ilf–Petrov-hatás. Viszont mindenképpen törölném az almamotívumot.

– Milyen almát?

– Amit Edit nyújt Adámnak.

– Edit? Talán Éva?

Fejes Lívia közelebb hajolt a jegyzeteihez:

– Bocsánat, rosszul láttam, ide is Éva van írva.

– Ez ellen az alma ellen mi a kifogása?

– Most, amikor országos méretű propaganda folyik, hogy fokozzuk az egy főre eső gyümölcsfogyasztást, rendkívül negatív képzettársításokat keltene az emberekben, ha azt olvassák, hogy egy alma elfogyasztásából annyi baj származhat.

Mózes eddig csöndben figyelt, de most nem tudta türtőztetni magát:

– Egyiptom óta nem hallottam ilyen sületlenséget.

Schmidt diplomatikusan azonnal enyhíteni akarta a kitörést:

– Mózes barátunk azt kívánja ezzel mondani, hogy kompozíciós szempontból szükség volna erre a jelenetre. Ez az a bizonyos bűnbeesés.

– Akkor viszont úgy kellene átalakítani, hogy Edit alma helyett egy üveg almapálinkát ad Ádámnak, ez segítené az antialkoholista propagandánk hatékonyságát is. További motívum, amit törlésre javaslok, az, hogy Mózes nem jut be az Igéret  Földjére. Ez mély és indokolatlanul pesszimista kifejezése annak, hogy a munkásmozgalomnak azok a régi harcosai, akik a legtöbbet áldozták a szocializmus építéséért, éppen ők nem részesülnek a szocializmus vívmányaiban. Szerintem Mózesnek be kell jutnia az Ígéret Födjére, kapjon magas nyugdíjat, és mint társadalmi aktíva segítse a Szakszervezet munkáját.

Fejes Lívia három és fél órán keresztül sorolta a kifogásait, megemlítve például, hogy Jerikó falainak kürtszóval történő összedöntése alig burkolt gúnyolás az Állami Építőipar munkája fölött.

Mózes Schmidt Sándortól várt segítséget, de a lektort nemcsak Fejes Lívia, de Borsitzky is leszavazta:

– Még dolgozni kell rajta – mondta a tekintélyes szakember –, kár, hogy nem találom a jegyzeteimet.

– Rendben van, dolgozok rajta – mondta Mózes –, de miből éljek addig? Már harmadik napja a sarumat eszem.

A lektorok összenéztek, szájuk szélére enyhe, lenéző mosoly ült ki, Schmidt mondta ki mindannyiuk véleményét:

– Csak az irodalomból nem lehet megélni, barátocskám. Csehov orvos volt, Franz Kafka biztosítási tisztviselő, Abódy Béla tanár. Menj el a Munkaközvetítőbe, ezer állás közül válogathatsz.

 

*

 

Mózes megfogadta a tanácsot, és jelentkezett a Munkaközvetítőben, de az ablaknál ülő nő sajnálkozva tárta szét a karját.

– Sajnos sehonnan nem érkezett igény prófétákra. A múlt héten keresett egy jövendőmondót a Meteorológiai Intézet, de már ez a státus is betelt.

– Köszönöm – mondta Mózes reménytelenül –, akkor majd a jövő héten benézek.

Letörten vágott neki az utcának, de alig tett néhány lépést, valaki hátulról a vállára tette a kezét:

– Egy pillanat.

Mózes visszafordult, alacsony, kövér öregember állt mögötte, nyáron is vékony sálat hordott, valamilyen gégeoperáció nyomait takarhatta el vele, erre vallott rekedtes hangja is:

– Uram, én hallottam magát beszélni bent, a Közvetítőben, nagyon tetszett a hangja. Ajánlanék magának egy alkalmi foglalkozást.

– Ön az Operától van? – kérdezte Mózes, és kihúzta magát.

– Nem, én vásározó kereskedő vagyok. Sajnos beteg a gégém, kellene valaki, aki helyettem kiabál, felhívja a figyelmet, hirdeti az árukat. Tisztességesen megfizetném.

Mózes kénytelen-kelletlen elvállalta, őserejű hangja szárnyalt a vásári sokadalom zaja fölött:

„Itt a zokni, meg kell szokni! Sárgarigó, kanveréb, Józsi bácsi, Mari néni, nyargaljatok közelébb. Megérkezett a leszállított árú kis Corvin Budapestről…”

Főnöke, a gégebajos vásározó elégedetten dőlt neki a sátor rúdjának:

– Mit mondjak?! Jobb, mint a Vak Vili fénykorában.

 

*

 

Mózes három hónapig írt napi tizenkét órát, de a lektorok véleménye szerint nem tudta kijavítani a megbeszélésen felsorolt hibákat. Célszerűnek látszott segítséget adni mellé, egy névtelen társszerzőt, „néger”-t kellett keresni.

Schmidt Sándor javaslatára Lovass Pált, a Dávid Keresztje lap rovatvezetőjét szerződtették, aki már korábban is foglalkozott a kézirattal, és mint rutinos átdolgozó már nevet szerzett magának a szakmában. Lovass nem vesztegette az időt – rögtön felvette az előleget, híven jelszavához:

– A dilettánsnak ihlet kell, a profinak előleg.

Mózest csak hónapokkal később, a határidő lejárta előtti estén hivatta be a szerkesztőségbe, hogy nekilássanak a munkához:

– Mutasd csak a kéziratot, fiacskám, hadd látom, mire mentél vele?!

Mózes kétségekkel viaskodva tette le az asztalra a pergamentekercseket:

– Gondolja, szerkesztő úr, hogy lehet csinálni belőle valamit?

– Reménytelen ügyek nincsenek, fiacskám, én már foglalkoztam hasonló témákkal, mint a te anyagod. 1913-ban, nyolcéves koromban már írtam egy zenés kabarétréfát Jób könyvé-ből, Vakard magad cseréppel! – címen. Tudod, mekkora siker volt? Szék nem maradt szárazon.

Lovass megnézte a kézirat címét:

– Mózes Áron: A Tíz Parancsolat – egy vízkutató feljegyzései – maga elé mormolva próbálgatta – Tíz Parancsolat? Nem elég blikfangos.

– Miért?

– A tíz túlságosan kerek szám, nem mozgatja meg az olvasó fantáziáját. A tizenegyet például könnyebben megjegyzik. „Tizenegy parancsolat.” Nem jó. „Tizenkét parancsolat”? Ez már jobb, de az a baja, hogy összetévesztik a szabadságharc Tizenkét Pont-jával meg mindenféle más tizenkét ponttal. „Tizenhárom parancsolat” ez nagyon jó, direkt ritmusa is van. Ki lehet javítani a címet: Mózes Áron: A tizenhárom parancsolat – egy vízkutató feljegyzései. Ötvenezer példány garantálva.

Mózes tiltakozott:

– De nekem csak tíz parancsolatot adott az Úr!

– Ne játszd meg magad, Áronkám, ne mondd azt, hogy nem tudsz hozzáírni még hármat. Írjak neked öt perc alatt húsz parancsolatot, legalább olyan jókat, mint a tieid? A társadalmi tulajdon védelméről, vagy amiről akarod.

– Nem kell, ha szükséges, megpróbálom én magam – Mózes eltöprengett –, bár az Úr ilyen dolgokban nagyon makacs, ha egyszer tíz parancsolatot adott, nem tesz hozzá még hármat. Nem tudom, hogy csináljam.

– De most már térjünk rá a lényegre. Az anyag jó, nagyon jó, csak túlírt, túlzsúfolt, lapos, érdektelen, nyelvileg pongyola. Nekem főleg az Isten szövegeivel van bajom – mindig csak kijelent, sohasem bizonyít. Legfeljebb becsületszóra hiszem el neki, amit mond. „Vagyok, aki vagyok!” – lehet így beszélni?!

– Inkább azt mondja meg, szerkesztő úr, hogy lehetne kijavítani a kéziratot? –– vágott közbe Mózes kissé már türelmetlenül.

– Először is: le kellene választani az egészről néhány cselekményszálat. Például nagyon kedves gyerekkönyvet lehetne írni külön abból a részből, mikor a bölcsőd ott ringatódzik a Nílus nádasaiban, és megtalálja a fáraó lánya. Ebben a pillanatban el tudnánk adni az Ifjúsági Kiadónak, főleg, ha arra hegyeznénk ki a mondanivalót, hogy a gyerekek ne fürödjenek tiltott helyen. Legfeljebb egy dolgot kellene megváltoztatni: ne az egyiptomi, hanem a szíriai fáraó lánya találja meg…

– Szíriában nem volt fáraó – vágott közbe keserűen Mózes –, sőt akkoriban még Szíria sem volt.

– Most ilyeneken kötözködsz? Értsd meg: lehet, hogy konkrétan csakugyan nem volt Szíriában fáraó, de ha a közel-keleti helyzet úgy kívánja, írunk oda egyet, és ha kettő kell, akkor kettőt: Ramszesz és Hajszesz. Jó, mi? Ezt majd megbeszéljük, ráér még, előbb a Morálnak kell megírni a szöveget – Lovass végigfuttatta ujjai között a kézirat lapjait –, ki kell választanunk ebből a nagy kásahegyből egy történetet, ami biztos érdekli az olvasókat. Legalább húsz ívet.

– És talált ilyet a szerkesztő úr?

– Egy profi mindig talál valamit, nálad a Putifárné történetét választottam ki, aki megpróbálta elcsábítani Józsefet, ez bevált ügy, amiben van egy kis punci, az mindig hat. Kicsit át kell alakítani, a Galgóczi-novellák modorában, az most nagyon divatos, József legyen megyei főügyész, Putifár sikkasztó téeszelnök, és Putifárné azért próbálja elcsábítani Józsefet, hogy ne tegyen feljelentést a Fáraónak, azt majd kitaláljuk, mi lesz, most úgy tudom, miniszterhelyettesig lehet kritizálni – Lovass lázba jött a saját ötletétől. – Ez igen, ebben már van mozgás, tegezz le, használd a fülemet hamutartónak, ha nem veszi meg a Tévé is ezt az anyagot, mindjárt párbeszédes formában írjuk, hogy később ne kelljen időt vesztegetni a dramatizálással. Tegyél a gépbe három példányt, ne, négyet, hátha a Rádió is ráharap. Ülj le, diktálom. Szín: József lakása kora reggel, József, mondjuk, telefonál:

József: Igen, itthon vagyok, miniszterhelyettes elvtárs, a Kiskunlacháza, Kövér Bernát utca 1-ben. A szobám NDK-bútorral van berendezve, és kint süt a nap. Viszontlátásra.

– Ez miért kell?

– A környezetet mutatjuk be, hadd tudja az olvasó, hol játszódik a cselekmény.

Putifár (belép): Na, Józsikám, az éjszaka hányszor csempészted be a lompost?

Mózes megdöbbenten nézett fel, de Lovass nem hagyta szóhoz jutni.

– Nézd, Áronkám, az lehet, hogy te zseni vagy, de ahhoz biztosan nem értesz, hogy kell eladni valamit. Mindjárt az elejére kell egy mondat, lehetőleg egy jó zaftos disznóság, ami megfogja a nézőt vagy az olvasót, a szakmában úgy mondják: etetni kell a vadállatokat. Szóval Putifár, vagy legyen inkább egy gúnyneve: Pitifár?

– Pitifár?! Miért?

– Így hívják a beosztottai, mert mindig krajcároskodik. Pitifár! Ez nagyon jó. Folytassuk.

Pitifár: Látom, már ilyen korán reggel dolgozol.

József: Mit mondasz?

Pitifár: Azt mondom, hogy már ilyen korán reggel dolgozol.

– Miért kell ezt megismételni? József nem süket.

– Azért kell megismételni, mert a Kiadó terjedelem szerint fizet. Én nem lopom a jó ötleteket, ha nagy nehezen kitalálok egyet, azt nekem legalább egy fél oldalra ki kell húznom.

Kutya (bejön).

– Milyen kutya?

– Milyen kutya?! Józsefé vagy Putifáré, teljesen mindegy, de kutya kell. Kutya, kisgyerek, régi autó mindig biztos hatás.

József: Édesanyám, legyen szíves vigye ki a kutyát.

– Megint nem értem: miért kell kivinni a kutyát, hiszen csak most jött be?!

– Mert útban van, és büdös.

– És miért nem József küldi ki?

– Te, fiacskám, be vagy oltva művészet ellen. Azért kell az édesanyjával kivitetni a kutyát, hogy a nézők lássák, hogy József milyen szépen beszél az anyjával. Ez mindig jó benyomást kelt.

Édesanya: Viszem már. Jó ez az új világ, szép világ, Pitifár úr, kár hogy nekem már ilyen későn jött. Az én Istenem áldja meg ezt a demokráciát.

Lovass ellentmondást nem tűrően emelte fel a kezét.

– Nekem ne vágj pofákat, Áronkám, ennyi kell, egy ellenzéki hangulatú darabba ennyi legalább kell, ellensúlynak, ha ki akarunk mondani valami rázósat.

Édesanya (ki).

Pitifár (rágyújt, idegesen): Ez a büdös bagó…

– Honnan veszi a cigarettát, az én időmben még nem volt dohány!

– Ne szólj bele mindenbe, mert becsületszavamra itt hagylak! Gondolni kell a színészekre is, kell valamit csinálni a kezükkel, minden magyar színdarabban, de jobb novellákban is vagy rágyújtanak, vagy isznak.

– És ha egy hős nem dohányzik?

– Akkor azt kell írni, mit tudom én, Ferenc vagy Béla ebben a pillanatban rágyújtana, ha dohányozna. De verjünk rá egy kicsit, máskor ennyi idő alatt egy fél könyvet megírok.

(Távolban elpattan egy húr.)

– Milyen húr?

– Milyen húr?! Ben Hur – mondta méltatlankodva Lovass –, ez a húr egy Csehov-hatás, te marha, a legjobb színdarabokban használják, nem is tudom, miért pazarolom rád. Azt jelenti, hogy valami elszakadt, valami véget ért, ebben az esetben Pitifárék visszaélései.

Pitifár: A Parancsolatok miatt jöttem, ma reggel kaptam meg a postával. A Biztosító rájött, hogy pattogatott kukoricát vetettünk az ártéren. Olyan szemük van, mint a sasnak, az Istenit neki. A nádvágó, kaporszakállas, büdös, keserves Istenit neki!

– Ezt én nem írom le – mondta Mózes felháborodottan. – Mi szükség van rá?

– Utoljára rongálom az idegeimet veled: magyar szépirodalmi mű nem lehet meg káromkodás nélkül, mert azt mondják az olvasók, hogy szépítjük a valóságot, nem ismerjük az életet. Szóval: „A nádvágó, kaporszakállas…”

– Az én könyvemben ilyet nem mondanak!

– Az én könyvemben?! Slussz! – mondta üvöltve Lovass.

– Nem tudok veled dolgozni. Ha te az Istennel jobban kijössz, írja át neked ő a te süket dialógusaidat.

 

*

 

Lovass felbontotta a szerződést a Kiadóval, minden felelősséget Mózesre hárítva. Schmidt Sándor gondterhelten mondta az öregembernek:

– Nagyon ellőtted a kalapácsnyelet, Áronkám. Veszett híred van a szakmában, senki sem akar együtt dolgozni veled.

Mózes letörten tárta ki a karját:

– Mit csináljak?

– Próbáld egy kicsit meghúzni azt az öt könyvet, mondjuk, tíz oldalra.

– Kiadtok tízoldalas könyveket is?

– No, nem önállóan, készül most egy új antológia, Ahol a part szakad… címmel, a Fiatal Alkotók Széchenyi Oszkár Köre állítja össze, megpróbállak besuszterolni.

Mózes erre a változatra már szerződést is kapott, de az antológia megjelenése valamilyen okból elhúzódott, később a Kiadó törölte is a tervéből – ezt részben kényelemből, részben sajnálatból senki nem közölte Mózessel, az öregember minden hétfőn, szerdán, pénteken reggel kilenctől délután ötig ott üldögélt a fogadószoba skai fotelében, és mutogatta szerződését a többi várakozónak.

Egyik nap Mózest már százméternyire a Kiadótól feltartóztatta egy rendőr:

– Nem lehet közelebb menni, kérem, ma robbantják a házat.

– Felrobbantják?! Miért?

– Azt nem tudom, kérem, állítólag valami külkereskedelmi székház épül a helyén, de azt is rebesgetik, hogy az olvasók átka megfogant. Tessék félrehúzódni.

Mózes egy benzinkútnak támaszkodva nézte, hogy repülnek magasba a Kiadó falai. A visszahulló törmelék zajából félmondatok váltak ki: „nem tipikus…”, „ki kell domborítani a pozitív…”, „még dolgozni kell rajta…” – ezek annyiszor hangzottak el a Kiadó épületében, hogy beivódtak már a falakba, és a robbanás most kiszabadította őket.

– A Kiadóra tehát nem számíthatok többé – mormogta Mózes maga elé –, nincs más hátra, nekem magamnak kell kihirdetni a Parancsolatokat.

Kezében a kőtáblákkal Mózes felment a Gellérthegyre, megállt a Citadella Vendéglő előtt, egy füves tisztáson, és érces hangon idézni kezdte a Parancsolatokat. Hamarosan közönség sereglett köré, főleg a váratlan látványosságot fényképező turistákból. A botrány akkor tört ki, mikor Mózes elkiáltotta az Igék sorában:

– Ne paráználkodj!

Erre a szóra valósággal forrni kezdtek a környező bokrok, hiányos öltözékű férfiak és nők másztak elő, öklükkel fenyegették az öregembert:

– Te impotens hülye, mit irigykedsz?

– Te szemét, a férjem ide is utánam küldött?!

Meg akarták verni, de mikor a következő parancsolatként Mózes azt hirdette, hogy „Ne lopj!” az emberek egymásra néztek, tekintetük megenyhült, mintha megértettek volna valamit, és egyikük elszaladt telefonálni a mentőkért.

 

*

 

Mikor közölte az ápolókkal, hogy ő valójában nem Mózes Áron író, mely névre egyetlen igazoló papírja, a Morál Kiadó szerződése szólt, hanem Mózes, a próféta, Lévi törzséből, a fehérköpenyesek barátságosan bólintottak, és a négyes kórterembe vitték, ahol már volt két Jézus, egy Buddha és egy faköböző, aki csak annyit tudott magáról biztosan, hogy galamb, de nem tudta eldönteni, hogy Picasso békegalambja vagy a Szentlélek?

Az egyik Jézus egy fiatal költő volt, aki egy alkotások kínjában túlfeszített nap után megpróbált a vízen járni, és két kenyérrel, öt halkonzervvel jóllakatni egy diákszállót. Mózes összebarátkozott vele, a költő megígérte, hogy segíteni fog rajta. Gyógyulása után valóban kieszközölte, hogy Mózest felvegyék a Fiatal Alkotók Széchenyi Oszkár Körébe. A tagság sok kedvezménnyel járt: a fiatal zeneművészek megkapták gyakorolni Lehel kürtjét, és a fiatal írók tilosban is átmehettek az úttesten.

Mózesnek megjelent egy-két kisebb írása, neve ismertté vált, társaival együtt őt is meghívták író-olvasó találkozókra – Mózes általában a Tíz Parancsolat-ot adta elő, de már megzenésítve, gitárkísérettel. Keresetéből néhány apróbb tárgyat vásárolt, hogy lépést tarthasson a divattal és ivótársaival: egy piros trikót Make love no war felirattal, egy oldaltáskát kék farmeranyagból és egypár mütyürkét: madzagövet, egy miniatűr tehénkolompot a nyakába.

A kánaáni szőlőfürt történetéből egy tévé-reklámfilmet írt az Állami Boriparnak. Két bibliai harcos elmegy kikémlelni az Ígéret Földjét, és egy vállukra akasztott rúdon a boripar új termékét, a „Kesergő” bitter vermutot hozzák vissza magukkal, mind a ketten rámutatnak, és egyszerre mondják:

– Ennél jobbat Kánaánban sem találtunk.

Forgatás közben Mózes megismerkedett az egyik díszlettervezőnővel, Lengeváriné Fisch Emesével, többször találkoztak, és a nő végül is hajlandó volt elhagyni érte a férjét. Mózes beköltözött a műteremlakásba, és segített élettársának ikonokat hamisítani, és nyakba akasztható aranyborjúkat gyártottak nyugatnémet megrendelésre.

 

*

 

…És egy éjszaka Mózes álmot látott, egy kürt szüntelen harsogása közepette az Úr jelent meg neki égő csipkebokor képében – Mózesnek átvillant az agyán, hogy milyen kiváló csipkebogyó-tea-reklámot lehetne írni ebből az ötletből –, s zengő hangon megszólította:

– Mózes, Mózes miért küldtelek?! – és egy lángnyelv a Tíz Parancsolat kőtábláira mutatott, mely a sarokban hevert, vésett betűire már hálót szőtt a pók. Mózes felkelt, és arcát a földbe rejtette a Fényesség elől:

– Uram, tiéd a jutalmazás, és tiéd a büntetés. Itt az életem, rendelkezz vele, csak arra az egyre kérlek alázatosan és leborulva színed előtt: ha fontos Neked ez a könyv, gyere, és próbáld kiadatni Magad…

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]  

 

forrás: http://dia.pool.pim.hu/html/muvek/MOLDOVA/moldova00447a

/moldova00451/moldova00451.html