Kezdjük azzal, hogy az „ős” szó fogalmát tisztázzuk. A magyar ős jelző a hősből ered, ami a napból érkező hőt és meleget fejezi ki. Ez pedig a földi létezésének és földi életnek is elengedhetetlen feltétele. Ezt úgy is megfogalmazhatjuk, hogy a földi életnek, benne az emberiségnek is a nap tüze, hője a kezdete és eredete. Az ős- és ősi jelző tehát azt jelenti, hogy a kezdőpont, az origó = az ős, hiszen neki nincs őse, mert ő a kezdet. Az ősnyelv tehát az a beszéd, melynek nincs őse, mert tőle és belőle ered a többi nyelv. A világ nyelvészeinek – ma még talán menthető módon – fogalmuk sincs arról, hogy egyáltalán volt-e ősnyelv, és ha igen, akkor melyik „gyanúsítható” ezzel. Sokkal határozottabb azonban a nyelvészek – köztük a magyarok – álláspontja a magyar nyelvvel kapcsolatban. Szerintük ugyanis a magyar[1] nyelv, valami különleges, rokontalan képződmény, tehát egy  gyökértelen, és beazonosíthatatlan nyelvi zárvány, melynek  sem „nyelvcsaládja”, sem rokonsága nincs. Ezek híján pedig lassan elkopik, átalakul, vagyis „beintegrálódik” a nagy és modern nyugati nyelvekbe. Ugyanúgy elhal, akár a latin nyelv.

    Ezt az elhamarkodott és felületes ítéletet a magyar nyelvészek tudomásul vették, és ennek alátámasztására kitalálták a „finn-ugorizmust”, mellyel egy mesterséges selejt-raktárba söpörték azt a magyar nyelvet, melynek – a „kultúrnyelvekkel” ellentétben – saját ősi rovásírása van, ami az ősnyelv minősülés egyik alapvető feltétele. Ők láthatóan el is fogadják az integrációs (vagy elhalási) elmélet „történelmi realistását”. Ezzel az európaivá válás elengedhetetlenségét hangsúlyozzák, ami a gyakorlatban azt jelenti, hogy feledjük el a „zavaros és barbár” őstörténelmünket, továbbá europaizáljuk, vagyis alakítsuk át „érthetetlen ázsiai” nyelvünket. A magyarokat, szerintük csak úgy lehet megmenteni, ha magunkévá tesszük a nyugat „önzetlen kultúrák” segítségét. Ehhez azonban le kell szokni a „magyarkodásunkról” és el kell fogadni az angol-amerikai nyelvi és kulturális globalizmust, magyarán a szellemi önfeladást megkövetelő új internacionalizmust.

    A nyelvészeinknek azonban az eszébe sem jut, hogy nyelvünk különlegességében ősnyelvi motívumokat keressenek. Fel sem merik vetni, pláne kezdeményezni a szittya-magyar nyelvnek az ókori nyelvekkel való tárgyilagos összehasonlítását. Nem teszik meg ezt persze a mai „kultúr-nyelvekkel” sem. Ehelyett azt sugallják és tanítják, hogy nyelvünknek semmi köze a hunok, avarok beszédéhez, hiszen a magyar nyelv csupán a szentistváni kereszténységtől számít európai nyelvnek. Hiszen – úgymond – első irodalmi emlékeink is e korban jelentek meg. Azt a gondolatot pedig, hogy a magyar nyelv „ősnyelv gyanús” volna, azonnal és felháborodottan visszautasítják. Ha mégis volna valaki, aki ezt kutatná, akkor azt délibábos álmodozónak, avagy nyelvi sovinisztának és „európa-ellenesnek” minősítik. Ennélfogva aztán, sem szót, sem publikálási lehetőséget nem adnak neki. Tulajdonképpen még azt sem teszik meg, hogy megvizsgálnák az ősnyelv „paramétereit”. Az ősnyelviség felvetését ugyanis agyrémnek tekintik, amivel „komoly szakember” nem foglalkozat. Azt hiszem az akadémikus urak attól félnek, hogy rövid úton kiderülne, miszerint ezeknek a feltételeknek csupán egyetlen nyelv, az ősi szittyamagyar nyelv felelhet meg. A globalista nyelvészek ezt pedig nem szeretnék, mert ők azt tartják, azt sugallják a világnak, hogy az ősnyelv a héber-zsidó nyelv volna, melynek kiválasztott isteni voltát, – ősiségét – a Tóra és Biblia is „dokumentálta”.

    A héber nyelv kétségkívül régi, azaz antik nyelv, de nem ősnyelv. (Erre külön kitérek.) A meghatározó követelményeknek azonban csak a szittya- magyar nyelv felel meg. Ezért vehetem magamnak a bátorságot, hogy kijelentsem: A szittya- magyar nyelv valószínűleg a világ egyetlen ősnyelve. Ennek legfontosabb kritériumai közül most mégis csak azokat citálom, melyek alkalmasak arra, hogy az európai kultúrnyelvekben megbúvó magyar ősszavakat felismerhessük. Munkám jellege – ennek okán – megkívánja, hogy az olvasónak előzetesen hívjam fel a figyelmét azokra az ősi szokásokra és szabályokra, melyek nélkül nem követhetik nyomon a következtetéseimet és az érvelésemet.

*         *         *

    Talán közismert, hogy a rovásírásnak két egyedülálló főszabálya van. Az első az, hogy csak a szavak mássalhangzóit írják, róják, a magánhangzókat pedig az olvasónak kell közbe értenie. ( Az S-T-R  pld. egyaránt jelentheti az őstér, őstúri, sátor, vagy az angol star = csillag szót.) A másik főszabály, hogy az írás iránya jobbról balra haladt. Ez pedig a mai balról jobbra haladóval írással szemben „fordított” (a továbbiakban fonák –FO =) írásnak nevezhetünk. A mai görögös, latinos típusú írásra való áttételkor azonban sok ősi szót fordítva vettek át és ezeket a szókat ma is így ismerjük. (Pld. a latin sisak = casis, azaz –FO = sisac, sisak. A barát görögül = deszmosz, ami –FO = szomszéd.  A köd németül = nebel, ami –FO = leben, lebben. Az angol lapos = plate –FO = talp. A magyar csuk –FO = kúcs, kulcs. A tűz –FO = zűt, süt. Stb.) Ennek megfelelően rengeteg magyar szó van jelen „fordítva” az összes kultúr nyelvekben.

    Ezek mellett fontos és gyakori tévesztés a „fele fonák”fordítás. Ez azt jelenti, hogy az összetett szittya- magyar szavakat gyakran úgy vették át, hogy a szó egyik felét fordítva, míg a másik felét „egyenesen” írva alkották meg az „új fogalmat”. (Pld. Duna-pentele neve; pen –FO = nép + tele, tehát nép-tele. A besenyők neve eredetileg: szebb-nők.  A besz ugyanis –FO = szebb. A fehérbőrű nő ugyanis szebb lesz, ha napozik és négerbarna lesz. Az afrikai jövetelű avar, szabír népek voltak a „szebbek”. A Moldva-Besszarábia neve is a szebb (hajdan a boldog) Arábiát jelentette. A híres cseppkőbarlangok egyik része Aggtelek, ami természetesen nem az aggot, hanem sokkal inkább az Ág + kelet, tehát a keleti ágat jelentette, hiszen a telek –FO = kelet. Az Avar- Bavaria- Bajor-ország ősi főváros Regensburg volt, ami Fekete Várat jelentett. A burg ugyanis vár, a Regen pedig –FO = néger. (Jusson eszünkbe, hogy III. Henrik német-bajor császár neve Fekete Henrik volt, de a Fekete-Erdő neve sem véletlen.)

   Természetesen sok más jelenség is közreműködött az átvett szavak torzulásaiban. Egyrészt, sokszor elhagyták magánhangzókat, illetve kevesebbet, vagy másokat írtak le helyettük.  Például a Szerémségben élt a szemere, vagy szerém nevű harcos amazon nő-törzsünk elnevezését kétféle értelemmel is átvették. A szemerét (sz-m-r-t) szót az angolok smaert-ként vették át, ami a csinost, ügyeset jelentette. (Elvégre nőkről volt szó.) A szlávok viszont fordítva olvasva betű szerint vették át a szót. Ámde náluk a szmrt = halál. (Elvégre a szemer –FO = rémes, illetve a szerém –FO = merész.) A kettős értelmezés nem ritka, mert pl. a köd németül nebel, ami –FO = lebben. A orosz hattyú viszont = lebegy, ami magyarul = lebeg.

    A magánhangzóknál sok bajt okoztak a magyaros hosszú és „kétpontos” magánhangzók. Az Ó, Ö,Ő helyett A, AV, AU, az  Ü, Ű helyett pedig az EV, vagy  EU, betűket alkalmaztak. (Pl. az örmény = amani, összült szöllő = aszul. A Török = Tewrewk, a görög Zeus = az Űs, az Ős. A tölgyfa = Eskuleus, azaz eskülős. Stb.)

    Ezekkel a példákkal azt kívántam szemléltetni, hogy a latin görögös betűkel írás bevezetése után a magyar nyelvben is szószaporítás (szóduplázás) történt. Sok szót ugyanis képtelenek voltak az akkori latin betűkkel leírni, így az ősi szók új alakban jelentek meg. (Pl. a szű akkor lett szív, a hűs híves, a hős pedig heves. A mű mív, a kő keve, a ló lova, a hó hava. Stb).  Mindez pedig azt jelenti, hogy a nyugati nyelvekben – hasonló módszerekkel – meglelhetők a magyar ősszavak, bár néha csak okos kutatodás után. (Pl. baleset nyugaton = accident, azaz összedönt. A francia hadsereg = armée, azaz Őr-méhek. A német hadsereg = heer, vagyis herék. De a magyar seret sem más, mert a sereg –FO = geres, illetve herés. )

*         *         *

    Érdemes tehát tudomásul venni, hogy a nyugati nyelvek nagyon sok ős-szót tartalmaznak, ami azt jelenti, hogy a szittya-magyar volt az elsődleges és fejlettebb. Ez pedig az ősnyelv kritérium egyik alapfeltétele. Tudni kell azonban azt is, hogy az átvett szavakat minden nép a maga írástechnikájával és helyesírásával vitték be a saját nyelvükbe.  (A cseh szót ők maguk ceh, az angolok cech, a franciák cheq, a németek tschech alakban ismerik.) Van azonban ennek az átvételnek egy rendkívül fontos jelensége. A szittya-magyar szavak számunkra furcsa és zavarónak tűnő kiejtése. Ez a jelenség ugyanis számunkra (és a világ számára is) nemcsak rendkívül érdekes, hanem sokszor igencsak meglepő információkat hordoznak. Pl. az angol írni és írott szók = write (rejt) és written (rotten) ugyanis azt jelenti, hogy aki róva-ír az rejt, amit pedig leírtak az rótt és róttan van jelen. Láthatjuk tehát, hogy a megváltozott betűk ellenére a kiejtés megőrizte a szittya ősszót. Az eltorzított write ellenére a rejt-ige jelenik meg. A latin rejtély = rebus, magyarul revus, rovás, de ez a nyugatiak részére – akik nem tudtak írni és olvasni –, egy nagy talány volt. Nem véletlen tehát, hogy a titkos írás neve ma is = chiffre, azaz cifra, hisz mások számára a rovások csak cifrázást jelentettek. Ezek miatt aztán kialakult egy kultikus fogalom is; az abrakadabra. Holott ez sem volt más, mint: ábra-kő-darabra.

*         *         *

    Úgy vélem nem tévedek, ha a fentiek alapján azt feltételezem, bár inkább állítom, hogy a Bibliában is emlegetett „egy-nyelv”, melyet akkor az emberek beszélték a szittya-magyar nyelv volt. Ezt akkor aráminak, vagy arameusnak hívták, és hajdan örömi vagy örömös volt, ami latinosan torzult arameussá. A nyelvtudorok mégis azt fejtegetik, sőt egyre inkább hangoztatják, hogy ez arámi egy „proto-zsidó” ősnyelv. Ezt most és itt tételesen nem kívánom cáfolni, hiszen ezen munka teljessége ezt szolgálja. Most mégis – az áttekintés végett – úgy „dióhéjban” szükséges ezzel foglalkozni. Ezt viszont nemzetközi fontosságú jelenségekkel kívánom „demonstrálni”.

    A szittya mondák szerint az emberi lényt az különböztette meg a többi gerincestől, hogy képes volt gondolkodni. Ősemberré pedig akkor lett, amikor gondolatait képes volt szavakba és mondatokba foglalni, azaz beszélni tudott. Történelmi emberré viszont az tette, hogy „feltalálta” a kultúrát. Ne legyen ugyanis senkinek se kétsége afelől, hogy ezek a feltalálók a szittya népek voltak, akik magyarul beszéltek és írtak. Azt hiszem mindenki tudja, hogy a kultúrának két fajtája, vagy „színtere” alakult ki. A földműves kultúra és az írás-kultúra.

    Azt hiszem előbb az agro-, vagyis ugar-kultúra alakult ki, hiszen az emberré válás fontos nagy állomása volt a szemtermesztés, a gabona termelés megkezdése. Ennek igen egyszerű módszere volt. Ez emberek egy ásóbottal lyukat ütöttek a köves talajba és néhány magot tettek bele.  Ez volt ugyanis a kultúra első formája, vagyis a luk-túrás. A kultúra szó ugyanis – egyenes olvasattal – kú-el-túrás, kű-el-túrás. (A francia kultúra = culture /kültür/, azaz kű-el-túr.) 

A fontos magyar szavakat azonban az jellemzi, hogy oda vissza „beszélnek”. Többnyire az adott fogalmat magyarázzák meg a másik oldalról. (Rendszerint az adott fogalom okát fejezik ki. Pl. kellem – mellek. Szerelem – mell-érez. Zivatar – arat a víz, stb.) A kultúra tehát –FO =  a-rút-luk, mai nyelven a rött-lyuk. Természetes, hogy az írás ősi módszere a kőre, kőlapra rovás, vésés, azaz „írás” volt. Az emberiség kultúrája tehát a „rótt lukkal” kezdődött. Ezt pedig tökéletesen „definiálni” csak magyarul lehet. Az agro kultúra tehát a természet szerves része, hiszen aki tör-mészt, az töri a mészköves talajt, majd magot termeszt.

    Az írás kultúra sem más, hiszen az író-olvasó ember is „termeszt”, hiszen tör-(ám)-észt, azaz töröm a fejem. Ha a kultúra szittya eredetéről valakinek mégis kétsége volna, annak felhívnám a figyelmét két „modern” nyomdai fogalomra, ami valójában csak egyet jelent, igaz, csak magyarul. A nyomdában jól ismerik az „asterix = asteriksz” fogalmat: Ez a vesszőt (’) és a csillagot (*) jelenti. Miért jelenti ezt a két egymástól meglehetősen eltérő jelelt és fogalmat, ugyanaz a szó? Erre a kérdésre természetesen csak a magyar nyelv adhat feleletet.  Nevezetesen a francia nyelv géni őstartalma segít. Az asterisque kiejtése ugyanis: aszteriskö, tehát magyarosan őstöréske.

    A nagy őstörés, vagyis a világmindenség kezdete a csillagok összeütközése, melynek során csillagok robbannak szét (égve, szikrázva), az ütközés után pedig becsapódások, kráterek keletkeztek. Az emberi kultúra őstörése az a pillanat volt, amikor az „írás feltalálója” először ütötte bele vésőjét a sima kőbe. Ebben a pillanatban két esemény történt. A kőbe csapódó véső szikrákat vetett és a kő felületébe egy lukat egy vonáskát ütött. (Ez pedig szittya szóval őstör-és következett be. Az őstör (s-t-r) szó tehát az ős-teret és az őstent, istent egyaránt jelenti.

    Az első kőbe vésett jel tehát egy „vessző”, a kísérő jelensége pedig egy csillag.  Ezzel kapcsolatban az ókorban létezett egy szakrális formula, mely az emberiség nagy titkát jelenítette meg. (Ez egy 5 x 5-ös kockába írt varázs-írás a következő szavakkal. SATOR, OPERA, TENET, AREPO, ROTAS. Ami oda-vissza, fentről-le egyaránt ugyanazt jelenti. Csak éppen azt nem tudjuk, hogy mit is jelent. A megoldást ismét a magyar nyelv adja meg, mert a fenti formula a kultúra értelmét és titkát tartalmazza. A sátor a mennyet, a világmindenséget jelenti. Ámde előre az á + sator = ásatol igét is rejti. A sátor –FO = rotás, azaz irotas = irottas, vagy erdő-irtás.  Az arepo, valójában a-revó = a rovő, tehát a magot áső, vagy betát véső. A tenet = teret, a földet, vagy írótáblát fejezi ki. (A rovásírás N jele = R betű.) Az opera (latinul munka) = cs + opera, csapó-rá, csapsz rá, mármint a kőre.  Rotas = a + rotás, aratás. A szakrális szöveg tehát az írást és a vetést ábrázolja, melynek eredménye az aratás és iratás. A földművelő kultúra ugyanis, erdőirtással indult, hogy teret nyerjenek, amibe elültették a magot, hogy aratás lehessen. A másik olvasat szerint az i + rotás, iratás, a-rovó (a-repo), vagy a kővéső (opera = cs + apóré) eredménye az irottas, vagy iratás.

*         *         *

    Remélem sikerült az olvasót arról meggyőznöm, hogy hivatásos nyelvész és történész tudorok dogmái már nem sokáig tarthatnak. A magyar nyelv bizony nem rokontalan és nem nyelvi zárvány, bár az utódok nem rokonok, hanem leszármazottak. A magyar nyelv pedig csak oly módon zárvány, hogy visszafelé zárt, vagyis neki nincs őse. Neki ugyanis csak – ma még – ismeretlen „történelemelőtti” származása van. Mindezek alapján azt hiszem, „megengedhetem magamnak” azt a kijelentést, hogy a szittya- magyar (arameus – örömös, arámi – örömi) nyelvet ősnyelvnek tekintsem. Mégpedig olyan ősi nyelvnek, mely messze megelőzte a latin és görög kultúrát, mely a jelek szerint a sumér- akkád kort is magában foglaló káldeus (kelta, keleti) kultúra mai megtestesítője. A magyar nyelv tehát nem a zsidó- görög- latin ókori kultúrán nevelkedett, hanem ezek a kultúrák táplálkoztak a szittya- kaldeus őskultúrán.

    A magyar nyelv tehát nem egy nyelv a sok tucat „kultúrnyelv” közül, hanem a kultúra vele és általa kezdődött. Minket tehát nem a görög és latin kultúra emelt ki a barbárságból, hanem rajtunk nőtt fel a görög és latin kultúra, melynek sok tőlünk származó „meghonosodott” szavát és kifejezéseit nagy hálával és alázattal vettük vissza, mintha nagyon értékes ajándékot kaptunk volna. Ezt aztán mindmáig levett kalappal köszöngetjük.

Ősnyelv, vagy valami más?

    A „szittya- magyar” ősnyelv természetesen nem teljesen azonos a mai magyar nyelvvel. (A magyar és magyaros jelzőt csak jobb híján használom, a ma még ellenérzéseket keltő mór- és avar-, illetve hún-, arameus-, szemere jelzők helyett.) Ne feledjük azonban azt sem, hogy őseink nemcsak „másként” beszéltek, pontosabban más szavakat, más kiejtéssel és más jelentéssel mondottak. De azt sem, hogy eleink nem úgy írtak mint ma írunk, hiszen sok ezer – de valószínűleg –, 10 ezernél is több éven át a jobbról balra haladó „fonák (rovás) írást” használták. Az európai, de „alacsonyabb rendű”, latin és görög betűket utánzó balról jobbra írásra ugyanis csak szűk ezer esztendeje tértünk át.

    Ez a ma teljesen pozitívnak beállított változás azonban brutális rombolást okozott a szittya[2] magyarok életében. Szinte érthetetlen, hogy ma már elfeledtük, hogy ez az átállás negatív korszak-változást hozott a magyarság számára. A politikai következményeket a történelem „igazolja vissza”. Akkor ugyanis Európa első nagyhatalma voltunk és ezer év után fokozatosan egyre kisebbek lettünk, majd végül törpe állammá váltunk. A magyar nép 1000 év alatt felőrölte és feláldozta önmagát a mindig is hálatlan nyugat érdekében. A súlyos vereségekről és árulásokról most ne beszéljünk, de hangsúlyozottan szóljunk a magyar nyelvben és a fonák rovás írásban bekövetkezett változásokról, a rontásokról és torzulásokról.

    Ezek a beavatkozások azonban nemcsak a „szittyátlanítás” elszenvedését jelentették, hanem annak hiteles tanúi is voltak. Hála a magyar nyelv „varázserejének” az eltorzított és elbújtatott magyar ősszók még ma is képesek leleplezni a szittya- hun- magyar népek ellen évszázadokon át folytatott nyelvi manipulációkat. A szavak rekonstrukciója viszont lehetővé tette a történelem egyes eseményeinek megértését és a hamisítások felderítését. Ez természetesen annak köszönhető, hogy a magyar nyelv különleges képződmény, melynek eltávolíthatatlan tulajdonságai vannak. Olyanok, mint a valóságot tükröző jeletés-tartalma és a szittya- magyar kifejezések „igazmondása”. Ez pedig azt jelenti, hogy a magyar szavak a mindenkori „fizikai, földrajzi és történelmi” valóságot fejezték ki. Ez a – ma még elfelejtett – tulajdonsága teszi lehetővé azt a történelmi vissza-múlt-látást, aminek következtében le tudjuk leplezni a középkor elképesztő hazugságait. (Pl.: a hunok – csak úgy – eltűntek. A szittyákat semmi sem köti, fűzi hozzánk.  Mi finn-ugor eredetűek vagyunk. A magyar nyelv szavai szláv eredetűek /is/. Vagy, a „magyar irodalom” a kereszténység bevezetésével kezdődött. Stb.)

*         *         *

    A magyar nyelv tulajdonképpen varázs-nyelv, ami azt jelenti, hogy ha jól olvassuk és értelmezzük, akkor jól fogjuk megismerni és megérteni a szellemi és kultikus múltunkat. Ha pedig ezt már ismerjük, akkor feltárhatjuk a hun- avar- magyarok (és Európa) igazi őstörténetét. Ehhez azonban meg kell ismerni, a magyar nyelvnek a méltatlanul elfelejtett, bár inkább elfeledtetett, géni tudását, ami két alapvetésen alapszik. Az első „princípium” az, hogy az európai kultúrnyelvek őse (ősanyja) a ma magyarnak nevezett bibliai „egy-nyelv” volt, melyet arameusnak hihetünk, hiszen akkor a bibliai népek az arámi, vagy arameus nyelvet beszélték.

    A másik princípium az, hogy az ősnyelv „diós-képződmény”, vagyis a dióbélszerkezetet utánozza. Az egyik fele ugyanis, a beszédkultúra, mely tökéletes szellemi szimbiózisban él a „dióbél” másik felét képező ősírással, a fonák rovásírással. Ennek középkori formáját ma „székely” avar rovásírásnak nevezték el. (E két megállapítást most nem kívánom – külön – megvédeni, mert a dolgozatom végére „minden kiderül”, minden kérdésre felelet születik.) Térjünk tehát vissza a magyar nyelvhez, melynek teljes megismerése sok meglepő ismeretet (igazságot) tár elénk. Lehetővé válik ugyanis a magyar beszéd megtisztítása, valamint a „világ-beszéd” valós összefüggéseinek a megfejtése.

*          *         *

    Abból kell tovább lépni, hogy az összes európai kultúrnyelv rontott történelmi nyelv, köztük természetesen a mai magyar nyelv is. Ennek a rontásnak az „okát és fokát” kell felfedni, hogy a mai szavakban felismerjük az eredeti tartalmat, ami nagyon sok fizikai- szellemi- és társadalmi problémára ad világos magyarázatot. Ez azt jelenti, hogy ha sikerül feltárni a torzulások,és kopások jellegét, akkor megismerjük (és visszaadhatjuk) a szavak ősi jelentéstartalmát. Ez a képesség azonban, csak a magyar nyelvben van meg, melynek létezik egy olyan csodája is, hogy rajta keresztül fel lehet fedni az európai kulturnyelvek és írások ismeretlen származását és ókori- középkori fejlődését.

    A nyelv szétválása és elkülönülése folyamatos módosulásokkal megy végbe.  Meg kell azonban különböztetni a belső- és természetes elkülönülést, a külső mesterséges beavatkozástól. A fentemlített torzulások – főként az úgynevezett szitokszavak –,[3] annak a mesterséges beavatkozásnak a következményei, hogy a nyelv és írás-kultúrát a volt szittya országokban erőszakkal változtatták meg. Az így véghezvitt változások durvák voltak és a nyelvek  fejlődésében sokszor indokolatlan torzulásokat okoztak. Ezek ugyanis a parancsszóra ránk erőltetett latinos- görögös „írástechnikából” adódtak. Mégpedig azon egyszerű okból, hogy a szittya- magyar rovásírással írt szavakat nem tudták jól (pontosan) leírni, így ennek következtében nem is tudhatták helyesen „rekepitulálni”, azaz visszaolvasni. (Pld: a szittya szót latinul scuta, görögül pedig = szkyta-ként írták le, amiből mára az ősi szittya szónk helyett igen helytelenül a szkíta szó ment át a magyar köztudatba. Erdély ősneve Dűcs < Dicső ország volt, amit Dacia alakban vett át a világ). A változások egy része természetes volt, hiszen igen nehezen értették meg a magyar beszédet és ezért a szavakat elferdítve adták vissza írásaikban.

    Képzeljük csak el, mi volna, ha valaki a kínai, vagy az angol beszédet magyarosan írja le és azt visszaolvassa. Mi mindent hallhatnánk? (Vegyünk csak egy egyszerű mondatot: „Azt írom; Isten veled”. Ez angolul írva = I writhe, Good Bye. Ez pedig kiejtés szerint magyarosan leírva = Áj rájt Gúd Báj. Ha ezt egy angol kezébe adjuk, akkor az valami ilyesmit olvas ki belőle: Édzs rézst Gad Bédzs. Vajon mit értene ebből egy igazi angol?)

    Ilyen és hasonló „viccek” történtek már sok ezer éve a szittya- magyar szavakkal és nevekkel. Mindenki ismeri a sok száz évvel későbbi korból az alábbi latinbetűs talányokat; Tewrewk = Török, a Dessew­ffy = Dezsőfi, stb. A magyar diákokat az ős-irodalom címén ilyen értelmetlen magyar szöveggekkel traktálják: „Latiatuc feleym zumtuchvel mic vogmuc. A magyarok természetesen nem így beszéltek, hanem eképpen = „Látjátok feleim szemetekkel, mik vagyunk”. Vagyis értelmes magyar szavakkal beszéltek, de hát a „szerencsétlen idegen” pap, vagy szerzetes írta ezt le mindezt, nyilván a „legjobb tudása szerint”. Stb.

    Amikor ilyen szavak szerepelnek mint ősszavak, a diákok meghökkenve mondják magukban, hogy „Ejnye-ejnye, micsoda „bikkfa-nyelet beszéltek az ősök”. Holott az őseink értelmesen és világosan fejezték ki magukat, csakhát az idegen „latinos írástudó barátok” hiányos latin betű készlettel nem tudták a magyar szavakat helyesen leírni. Igy születtek az alábbi szörny-szülöttek: gyűmölccsel = gimilcvvel, imádjuk = wimaggiuc, ördög = urdung, ősünket = isemucut. Stb. Úgy vélem, hogy némiképpen sikerült érzékeltetnem a rovásírás betiltása és a szentistváni vallás-, valamint írásváltás révén bekövetkezett változások kialakulásának mibenlétét.

    Természetesen sokkal többről van szó, mint ami a fenti példák után felsejlik.  Az említett folyamat eme „elrettentő idézetei” mégis csak apró bizonyítékok. Ezek kötelezővé tétele, évtizedes- és évszazados alkalmazása ugyanis, a magyar agyakban és a nemzeti tudatban értelemzavaró változásokat hozott. Ennek fontosságát viszont azért kell kétszeresen is aláhúzni, mert a mai nyelvtudomány erről a történelemdeformáló változásról egyszerűen nem vett tudomást. Az egészet kiragadják az ősi szittya-magyar kultúra évezredes kereteiből és átteszik egy ma judeokereszténynek nevezett kultúrkörbe, mely nagyon távol állt a szittya- magyar szakralitástól és szellemidegtől.

    Ma pedig azt tanítják, hogy a „magyar irodalom” megjelenését a „Tihanyi alapítólevél”, az „Ómária Siralom”, vagy a „Halotti Beszéd" írás dokumentumainak írásbeliségétől számítják. Sőt ezt úgy „aposztrofálják”, hogy hála a „nyugati kultúrának” nálunk is megjelentek a magyar irodalom első „zsengéi”. Ennek következtében (az egyházi irodalomnak hála) az addig barbár és írástudatlan magyarok megindulhattak a „európa-kultúra” katolikus- keresztény papok által kimunkált útján. Azt is kinyílvánítják, hogy a „magyar irodalom” ezekkel a művekkel kezdődött. Azt viszont elfejetik közreadni, hogy a következő 400 (négyszáz!) év alatt szinte semmit sem fejlődött a „magyar irodalom” színvonala. Ezt ugyanis egy Mátyás korabeli „irodalmi remekkel” szeretném bemutatni.

    Szemléltetésül és elrettentésül hadd idézzek néhány „magyar sort” egy 16. századi kéziratból. Mégpedig abból, ahol a Jankowich-gyűjtemény  Nándorfehérvár elestéről tudósít: „Az Landor feyrwar El we­zessenek oka E woth Es Igy Esseth.” (Az Lándorfehérvár elvesztésének oka ez volt és így esett.) „feu Kewetheth Bee con­stanczy Napolyba zwulthan zelym chasar­hoz- mynth annak Elewtte az attyahoz payazith chasarhoz Kewldewzewth.” (Fő követet, be Konstantinápolyba szultán Szelim császárhoz, mint annak előtte az atyjához Bajazid császárhoz küldözött… Stb, stb.)

    Most ne minősítsük a latinos íráskultúra négyszáz éves „fejlődősét” a „Halotti Beszéd” színvonalálhoz képest. Azt azonban a világért se feledjük el, hogy ez az írás Mátyás korában, a magyar kultúra reneszánszának korában, vagyis egyik kimagaslónak mondott időszakában készült. Ez ugyanis azt jelenti, hogy az előző évszázadokban még ennél is „kriminálisabb” magyarsággal írták meg az egyházi „írástudók” a magyarok történelmét.