Az őskű és eskü kultikus összefüggése a szittya-vallás egyik főtörvénye, mely visszavisz bennünket egészen a bibliai időkig, tehát a férfi-isten, Úristen uralmának a kezdetéig. Azt már kifejtettem, hogy az ŐSKŰ szónk elsődleges olvasata, az ősisten, ahol a kű szó a férfiasságot jelenti. (A nőiesség a Csű vagy cső.) A KŰ (kő = keve, köve, káva = a kőbe (köb), kába, kuba (kub, kúp) és káma stb. szók) a hímelvűséget, a keménységet és a tudást (az ÍRÁST) a kőbe-írást jelentette. A jele a köb = ■ illetve, ◊ = ami egyúttal a rovásírás K-betűjét is jelenti. Ez az „isten = kő” jelenik meg számtalan hegység névben is. Pld: Irottkő (tudásisten), Szárkő (sár = napisten), Vöröskő (napisten), Dobogókő (boldogasszony), Űnőkő (Szarvas-istennő), stb.

    Az őskő = őskű azonban a „kést”, vélhetőleg a táltosok kő-kardját is jelentet-te.[1] Az ős-kő már Mózes-korában is megjelent a Bibliában. (Készíts magadnak kőkéseket... (Jozsua 5.2.) Atilla kardja is valószínűleg ilyen „őskű” lehetett, amivel a Vérszerződés aktusát hajtották végre. A vérszerződés viszont isteni hatalmat; a hun, avar, magyar népek egyesülését, tehát a legyőzhetetlenségüket jelentette. Az ősszó a nyugaton élő volt hun, szikamber,, géta, gót, frank nyelvekben máig is benne van. A védelem /ném/ = Schütz = e+skütsz = esküdsz. Más szóval védekezni (ném) = Verteidigen, vagyis 1. = vér-tejt-igen, vagy „vértejt” igyon. (A fű-szeres, mézes véres-bort vér-mustnak, vagy vértejnek nevezték. Az angol Vermuth = vérmust.) 2. = a verteid-igen = vértejt- igyon.  Tehát a „legjobb védelem az összefogás, a vérszerződés”.  A Csúcs-találkozó (fr) vertice (vertisz) = vért-isz-ik, vérszerződnek. Megpecsételés = scellage = e+skellázs = eskülés. (A ma nagyon elterjedt amerikai divat-szó a kihívás, ami angolul = Challange /csellendzs/ ez pedig szittyául = e+skel-lendsz, magyarul pedig esküllő-leendsz, vagyis vérszerződöl. Az igazi kihívás ugyanis a legnagyobb szakrális aktus, tett volt. )

*         *         *

   Atilla kardját valóban meglelhette egy pásztorfiú, amikor a különleges „obszidián-kard” egy erős esőzés után előbukkant a földből. Nem véletlen az sem, hogy az erdélyi ásatásoknál többször is találtak földbe szúrt, egyedülálló kardokat. Ezeket „természetesen azonnal” a hun-magyarok fétis-imádási (kard-imádás) bizonyítéka-ként jelenítették meg, holott azok csupán a Kő isten tisztelete jegyében, a rá való emlékezésül szolgáltak csupán. (Úgy, mint a ménhirek és obeliszkek, vagy éppen a „temetői-kő”.)

    Az eskü szó jelentette tehát a Vérszerződést. A  megválasztott vezérnek azonban a pajzsra emelve kellett esküt tenni, mondani. (A pajzs neve ma is szépen vall: Pajzs /lat/ = scutum /S-K-T-M/ = e+ skuttem = esküdtem, /ném/ = Schield = e +

skíld = eskült = esküdt, albánul = szkutari = esküt-áli = esküt-álló, spanyolul = escudo = esküdő. Macedónul viszont = pelta = ami példa.)

    Az ESKÜ idegen nyelvekbe beágyazódott szavai viszont elárulják, hogy a szittya ősvallás talán legfontosabb tevékenysége a nevelés volt. Ez ugyanis az elemi (állami) iskolától kezdve a felnőtt korig az esküt (az Őskű istent) szolgálta. A rokon-szók arra utalnak, hogy a fiatalokat az összetartás mellett az egyéni képzettségre és bátorságra nevelték. Ezt egyrészt oktatással és a harci játékokkal, másrészt „véres és tüzes” bátorság próbákkal érték el. Nézzünk ezekre egy sor példát.

    Portugál nyelvben: Az iskolás gyerekek is „esküdtek”, vagyis apródok és (vagy) cserkészek voltak. Az iskola = escola, magyarul = eskülő, (de az emberek színe-java is = eskol = aki eskül, az esküdtek). A pajzs = escudo = esküdő. A balkezes = escerdo = eskeldó, esküdő. (Az eskü alkalmával a balkezüket kellett felemelni.)[2] Az apród =  escudeiro = esküdő-író, a cserkész = escuteiro = esküt-érő, a hallgatás és cserkész = escuta = eskutta = esküdte, tehát nem lehet áruló. A megtisztít, lovat csutakol = escovar = eskü-(re)-vár, tehát illik szépen megjelenni.

    Német nyelvben: Az edény, tál, csésze = Schale = eskale = eskülő, esküvőhöz szolgál. A koponya, fej = Schädel = e+skedel = esküdöl. A felemelt balkart ugyanis a fejhez kellett érinteni. „Csúcs-teljesítmény”, a fejtető = Scheitel = Esketel, (vagy már) megesküdtek. A védelem = Schűtz = elskütsz = esküdsz. Megbecsülni, saccolni valamit = schätzen = e+sketzen = esküdten. (A bíróság felbecslő szakér-tője ugyanis az „Esküdt”.) A kincs = Schatz = esketsz, vagy esküdsz, ugyanis az eskű a legnagyobb kincsünk. 

    A középkorban azonban a zsidó-katolikus vallás a vérszerződést és az esküt tekintette a legnagyobb bűnnek. Ezt a szitokszavak szépen bizonyítják: Szidás, káromlás = Schelte = eskelte = esküdött. A kár, a baj = Schade = eskede = esküdő. A rossz = schlechte = eskleste = eskelőzte, megesküdöt. A dög = Schindaas = e+skind-ász = eskünt-ász, az esküdt-isten. Az ürülék, szar = Scheisse = e+skesse, az esküvés. Stb.

    Francia nyelvben: (A CH ma S-t jelent, de ez már torzítás, mert eredetileg SK-t jelentett.) Forró, izzó = chaleur (salőr), ami régen = e+skölőr = eskülő-úr. A kihívás = challange (csellendzs) = eskelendsz = esküdni fogsz. Vendégség = chere = eskere = esküre csinálják. Szerencse = chance = eskensz = esküdsz. Zene-bona, zaj-vaj = chari-vari = e+skar-vári = esküre-várók. A kedves, a nagyon szeretett = charmant = e+skürement = eskürement (gyerekem). Csapat = escoude = esküdő. Kiséret = escorte = e+sk-orte = eskűlte. A kopasz = chauve = e+skove = esküvő, az „újoncokat” kopaszra nyírták.

    Angolban nyelvben: Megéget, leforráz = scald (szköld) = esköld = esküdt fiatalok próbája. Egyenőtlenszárú háromszög, bemetszés = scalene = eskü-nyíl (∆). Botrányos = scandalous = eskün-dalos, (túl-hangos). Félelem = scare = esküre  (készül). Szórványos, ritka = scattered = ésküt-töröd. Jegyzék, lista = schedule = esküdől, esküre készülők. Rangsor = scale = eskele = eskülők. Fejbőr, de egyúttal tetőpont és csúcs = scalp = e+skelp = eskü-lap, az eskü után kapott bőrcalap, kalap = bőr-sisak. A cserkész = scout = e+ skút= esküt.

 Szitokszavak: Hizelgő, kétszínű = escoba r= eskű-vár, esküre-várók. A csaló = escroc = eskü-rak, felesküdött vezér. Botrányos ordítozás = scandaleuse = e+skün-dalőz, eskün-daloz, az eskü után mulatnak. Büntetés = chatier = esküt-ér, vagy esket-el. Szentes, hamiskodó = chattemite = e+sküt-temet. Túlzó hazafiság = chauvinismus =e+sküvön-ismus, az eskü révén izmos.

*         *         *

    Mindezek a szavak, az eskűre készülőkkel kapcsolatos fogalmakat tárják elénk, és elég egyértelműen utalnak arra, hogy a kiválasztott és jól felkészített fiatalok olyasvalami versenyt folytatnak, amikről May Károly indián regényeiben olvashatunk. Ezek is vér-próbával „tetőznek” és a felnőtté válás vizsgájának számítanak.

    Megítélésem szerint az első próbát, a „kiscserkész” vizsgát próbálta kisajátítani a katolikusok bérmálási szertartása, amit ma csak a résztvevők homlokára való kereszt rajzolással és arcon, pofon-ütögetéssel fejeznek ki – úgymond – Krisztus szenvedésére emlékezve. A bérmálás azonban eredetileg vér-málást, tehát vérontást, vérzést jelentett, amit feltehetőleg vesszőzéssel hajtottak végre. Bérmál = konfirmál tehát = eskűn-vérmál. Az eskű során vér serken.

    Az ifjú korból felnőtté válás próbája lehetett az „hétpróba”, amely már az ifjú harcosok sorába emelték a sikeresen esküvő ifjút. Az elemzésekből az is kiderül, hogy a fiatalokat kopaszra borotválták és a fejükre (feltételezhetően) egy háromszög alakú kultikus beszúrás (bevágás) került. Az ifjak hétpróbája a – kutatásaim szerint – a stadionfutás, lovaglás, céllövés (galamblövés), vívás, diszkoszgurítás, dárdavetés és birkózás.

    Az elért eredményeket azután összesítették. Így csak egy bizonyos pontszám elérése esetén lehettek felavatva. A fiataloknál a felkészülést és a versenyeket harci játékok keretében, csoportosan (iskolák szerint) folytatták le. Innen ered a sport neve is, ami eredetileg a CSOPORT volt, és ebből „torzult ki a mai elnevezése, a csoport (CS-P-R-T) = sport.

    Az OLYMPIA is különleges és nagy vallási esemény volt, amire négy évenként került sor. A verseny neve az Olimposzból ered. Az Olimposz, vagy Parnassus (franciául Parnasse = Párnáss) az istenek lakóhelye, tehát azonos a hun, avar, magyar Mennyország, Méh-országgal. Ez persze a Méh-ország, amely a méznek és minden édességnek a hona, tehát „a legédesebb” hely a világon, ahová az emberek vágyódnak. (A méz görögül = meli, a méh /rovar/ = melissa = azaz méz-issza. A a mai görögben a melo = az alma és párna neve. (Eredetben = mulo, vagy mhlo volt, melynek a fordítottja = Olim.)

    Az OLIMPOSZ tehát = Méz-ország, de –FO = szop-miló= szép almabort, jelentést viseli. Az irodalomnak, a múzsáknak a lakhelye a Parnasszusz, ami az Olimposz másik neve. Csakhát az Olimposz –FO = szop-miló = (almabort szopogatás) helyett, a miló másik olvasatát – a párna –, vesszük elő, amely szerint az Olimposz =  szép-párna, vagyis a PÁRNÁSOS nevet jelenti az Olimposz is.

    Az Olimpia tehát a fentiek szerint az Alamabor + Phia (pia) =  mézes-bor-ital – valójában a vérszerződés mézes-fűszeres itala – nagy  ünnepe. Ezek ellenére sokkal valószerűbb azonban az, hogy az Olimpia szó, az OLIV-FA, az olajfa ünnepét szimbolizálja. (A rovásírás ősi szabálya, hogy a B-M-V betűket azonos értelemben lehet haszlnálni. Pld. Vendéglő, menedéklő.  Aki bazárol, az pazarol és vásárol. Stb. Eszerint az olim = oliv.)

    A verseny mint tudjuk a béke ünnepe volt, a béke jele pedig az olajfa-ága volt, így az ősi Olivfa könnyen torzult Olimpha, majd Olympia szókká. Ezt megerősíti az is, hogy a győztesek erkölcsi jutalma az olajfa-ág és pálma-ág, továbbá a babérkoszorú és díszes cserépváza volt. (A szülőföldjükön azonban tölgyfát ültethettek tiszteletükre, örök adómentességet kaptak, és ha kivánták, akár szobrot is állíthattak nekik.

*         *         *

    Az ősi versenyeket már több mint ezer évvel előbb is megrendezték. Az ókori „görög Olimpiák” azonban „csak” ie. 776-ban kezdődtek. Ámde érdekes módon a római császárok is rendeztek Olimpiát. (Ez érthető, hiszen ők is Trójából származtak.) Vallassuk azonban tovább az ősi szavakat, mert belölük még ma is sok minden kiderül. Például az, hogy a nap-fiai – a szittyák – sokkal régebben is versenyeztek. A versenyzés ugyanis a szittyák géni tulajdonsága és igénye volt. A szobrász Myron híres Diszkololosza (diszkoszt hajító ifjú) is érdekes vallomást tesz. A nap és tűz egyik ősi jelzője a Disz volt. (Ebből lett a dics és dicső szó, valamint Dácia, Dácsa (dűcső) neve is. A spanyolok ősi vezére Cid sem volt más, mert neve –FO = Dic, azaz Dicső-isten.) A Dics, és Disz szók tehát az istent jelentik.

    Az olimpia jelképe a diszkobolosz lett, ami érthető, hiszen a sport-szer nem más, mint egy: „nap-kőből”. (Disz+ kobol, kőből). Az egyik legősibb versenyszám pedig nem a diszkosz-vetés, hanem eredetileg egy kő korong dobása, gurítása volt. A verseny német neve is erről beszél. Verseny = Wetkampf, hajdan vet-gömb, (majd komb, kamp) és végűl kampf lett. Ezt fejezi ki azonban a latinos verseny =  Competitio is. Comp = gomb, gömb. A petitio pedig = vetitt jó, azaz vetettjól. A franciás verseny = Gare (gar) viszont magyart jelent. (Minden G-R szó hajdan magyar volt. Gar-l gir- gor, gur és „Gr”- magyarral fordítandó. Pld. Gratisz- magyar-rátesz. Fintor = grimasz, azaz magyar imáz (ájtatos pofákat vág). Nagy = gross, ami = magyaros. Stb.)

    Az angol verseny azonban más = matsh (mecs). Ámde angolul a gyufa is matsch, azaz magyarul = mécs, a tűz egyik jelképe. A szittyák versenye tehát a veresedni, izzani ige lényege, illetve a mécs, ami szintén veres tűzet jelent.  A tűz viszont a szittya népek isteni szimbóluma. Mint tudjuk, a versenyeket megnyitó isteni lángot – az olimpiai lángot – mindig a nap sugaraiból kellett meggyújtani. Ez ugyanis a Nap isteni szakralitásának kötelező követelménye.

    Az olimpia kultikus fája az olajfa mellett a tölgyfa, ami a magyarok ősi szimbóluma. Ennek pedig a „latin gürüg” neve = eskuleus, ami mai nyelven is = eskülős. Az avar, magyar katona ifjak ugyanis tölgyfa-koszorút kaptak a győzelem díjaként. (Talán nem véletlen, hogy a berlini olimpia győztesei egy tölgyfa- csemetét kaptak, hogy otthon a falujukban elültessék.  Ezt meg is tették, de ennek ma már nincs hírértéke. Nem furcsa, hogy több ezer év után is működtek az ősi szittya-magyar gének.)

*         *         *

    A szittya őskorban az olajfa ünnepes versenyek a szittya nagyfejedelmek (királyok) felavatásával és űnnepélyes eskű-tételével voltak összekapcsolva. Először csak katonai parádé és hadi játékok színtere volt az Olimpia. Tekintettel arra, hogy a fejedelem sok szittya ország és nép szövetséges királya lett, érthető hogy a szittyák fegyvernyugvást rendeltek el. A nagyfejedelem (király) avatásból azonban szent űnnepséggé alakult át, ahol a szittyák legkiválóbb daliái, valamint a legokosabb ifjú tudósai is összemérték erejűket, tudásukat. A versenyek pedig a legnagyobb szittya űnneppé váltak, melyeket négy évenként rendeztek meg.

    Ezen az ünnepi versenyen a hun, avar, mór, magyar törzsek és nemzetségek kiválasztott fiai versenyeztek. Az idők múltával természetesen egyre több versenyszámmal bővült a nagy esemény. Pld. több távú stadionfutás és a lovas kocsik is megjelentek. Kialakultak később a tíz-próba verseny és a szellemi vetélkedők is. Ebben pedig az írás, verselés (szónoklás), éneklés és tudományos ismeretek szerepeltek.

    A kiválasztott versenyzők ugyanis később magas vezetők lettek. A tudományban kiválók tehát a vallásban használt tiszteletes-ek (tűz-teletesz) címet, a katonaságnál pedig tiszti rangot (szittya –FO = a tysz-t) kaptak. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy a vallási (egyben orvos és tudós) jelöltek főként a szellemi versenyeken vettek részt, míg a katona és „politikus” jelölt férfiak fizikai versenyben mérkőztek.

    Úgy vélem, hogy ezeken felül (avagy mellett) még vér- és tűzpróbának is alávetették őket. (Az ősi szavakat elemezve, úgy látszik, hogy – egy adott korban – a pap /a táltos/ jelölteket ki is herélték, amit úgy fogalmaztak meg, hogy az istennek áldozták őket.)

*         *         *

    Egyes szók és szókombinációk azonban arra is utalnak, hogy valaha a hun, avar, magyaroknál a fiatalokat is vérpróbának vetették alá, de nem tudni pontosan, hogy ez miben állt. Azt feltételezem, hogy az első gyerekkori vér(ver)próba tulajdonképpen csak verés-próba lehetett. Ez az úgynevezett vessző-futás lehetett, amikor társaik sorfala közt futottak át a versenyzők. Aki lassan futott az természetesen több ütést kapott. A nagyobb ütés nyomán azonban a vér is kiserkedt. Ez lehetett tehát a serdülőkorban a „vérmállás”-próba, illetve a verés-állás, amiből a katolikus „bérmálás” lalakult ki.

    A felnőtt, „magyarrá” avatásnál már „nagy vérpróbát” kellett tenni. (Az érettség, érettségi latinul = matura, azaz madur, magyar. Spanyolul = madureza= madur-esze, magyar-eszű. Németül = Maturität, azaz matari-tett, magyari-ett.) A nagy próba feltehetően ez akkor lehetett, amikor a „háromszög- vagy kör-metszést” végezték el rajtuk. Ezt valószínűleg a fejen és mellen ejthették. (Az újoncok fejét ezért kellett leborotválni.) A nagy próbák több más változatban ismertek.  Ilyen volt a kétféle tűzpróba is. Ez abban állt, hogy katonatiszt jelölteknek a jobb kezet[3] egy bizonyos ideig a lobogó tűzben kellett tartani. A táltos jelölteknek pedig a tűzön, a parázson mezítláb kellett átmenni. (A mezitláb –FO = bál-tizem, vagyis a pálló, bál-ló tűzön (Bál, Pál-isteni tűzön) mentek át. A pállik, kiég ige már alig ismert. Pedig a Palics-i tó meleg tó, hiszen a pállik = palic latinnal írt neve lett szerbűl Pa-lics. A piritott szesz a pálinka, amit a Bál-istennő papnői főztek. A Balinka neve bizony hajdan a pálinkát jelentette.  A melegvízű Balaton is a Bál-nő (Pálnő) tava volt.  A Balaton laltin neve = Pelso, ami Belso, azaz Belső-tó elnevezést őrizte meg.)

Ősvallás válsága és szakadása

    A Szittya, ősszítő (egyesítő) vallás éppen úgy, mint a többi emberi társadalmi szervezetek működése emberi, azaz következetlen és „romlandó”. A vezetők tudásától és becsületességétől függően hol emelkedő és virágzó, hol leszálló, romló és széteső szakaszai váltakoztak. A jelek arra utalnak, hogy az egységes Szittya vallás kora a mezopotámiai sumér és akkád kultúrák kialakulásáig kb. ie. 4000-ig tartott. Addig ugyanis az eredeti Kárpát-medencei és turáni ősvallás volt az uralkodó. Ez pedig az emberiség aranykora volt. Az a korszak melyet a latin kultúra Ovidius szavaival így fejezett ki: „...Aurea prima sat est... Sponte sua sine lege fidem rectumque coelebat.” (...Az aranykorban...önként, a törvény kényszerítése nélkül, hittel és őszintén egyesültek, szövetkeztek. /Pontosabban vérszerződtek./.)

    Az aranykornak az volt az egyik fősajátossága, hogy a Gonosz (a Sátán) „még” nem létezett. Az emberek gondolatai tiszták voltak, a szavaik nem ismerték a kétértelműséget és tetteiket az igazság vezette. Ebben a korban a vallás egyet jelentett az erkölcsös, becsületes élettel és a tisztességre neveléssel. E korban a legnagyobb bűn a hazugság volt, mert a rablást és gyilkosságot nem ismerték.

    Az emberiség „materiális fejlődésével” azonban értékválság következett be. Valójában ugyanis, a pénz- és a kamat-uzsora törvényessé tételével, vagyis a munka nélküli gazdagodás eluralkodásával megváltozott az erkölcs fogalma és tartalma. Ez magyarul azt jelenti, hogy eddig a hun, avar, magyar népeknél a vezetést nem erőszak, hanem elsősorban az erkölcsi alkalmasság határozta meg.  (Ezt csak rendkívüli nehéz helyzetekben váltotta fel – egy két évre – a diktatúra.) Az erkölcsi értékvesztés, a pénz hatalmának megerősödésével következkett be, hiszen mindent meg lehetett már vásárolni. A változás tehát az ősi tiszta erkölcs deformálódásával kezdődött meg, és a pénzzel mozgatott erőszak uralmával tetőzött. És mindez tart a mai napig is.

    Az igazi „társadalmi és politikai” katasztrófa azonban akkor következett be, amikor megbomlott az erkölcsi, tehát a szittya vallási harmónia. Ez ugyanis a három isteni személy uralmának egységét jelentette. Az ősmagyarok ezt Három-igazságnak, majd később Három-szentségnek nevezték, amit csak a szittya-magyaros írás szerint, az ősnyelv eredeti olvasataival érthető meg. Az isten rovás-jele egy vonás = „ I” = Ász, Isten. A két „I” (l + I) = X = a Páros-istenség. Az X szám = tíz, ami = Tűz, tehát a nap. A három Ász I+I+I= ╪, ami a rovásírás Gy- betűje. A Gy ≠ pedig három jelentéssel bír. 1. = Egy az első (istennő), 2. = é+ gÿ, égi (isten), 3. = Egÿ = égű, égő (a nap-isten), ami ismét a Napistenség. (Az „Egy” tehát „abszurd-szám”, mivel úgy három, hogy egyet,  az eget és az égieket jelenti.) A hun, avar, magyar népek titka ebben a hármasságban volt. Az Atya keménységében, az Anya tisztaságában és a Család (a cseléd valaha gyereket, a fiút jelentette) jövőjének biztosításában nyilvánult meg. Az egységes  szittya-vallás ezt fejezte ki a rövid, de tökéletes „Katekizmusában”: Egy gondolat, egy szó és egy tett. Ennek az alapja pedig a család és a munka.

    A harmónia azonban a „Biblia-előtti” korban, már a Sumér, Akkád népek uralmának során megbomlott. Akkor, amikor a nőelvű hun, szemere, sumér és a hímelvű avar, mór, akkád (magyar) népek közt harc indult meg az isteni hegemóniáért, a vezető szerepért. Feladták ugyanis a „Primus inter pares = első az egyenlők közt”, ma már szinte érthetetlen őstörvényt. Ez pedig lehetővé tette az eddig csak a „vallási perifériákon” élő szemita népek szerepének felértékelődését. Nevezetesen azzal, hogy a hatalom megszerzésének útjában álló ellenfélet – nem egyszer a saját testvéreit is – eltakarították, kipusztították. Ebben a belháborúban viszont jelentős szerepet kaptak az idegenek és a szittyaellenes szemita népek.

    A szittya-vallás vezető szerepének teljes elvesztése pedig akkor következett be, amikor a harmónia alapjaiban bomlott meg és az erkölcsi törvények tartósan a háttérbe szorultak. Ilyenkor ugyanis törvényszerűen került előtérbe a háború és a politika. A politika pedig már nem az erkölcsről szól, hanem a hatalomról, sőt annak minden áron való megszerzéséről és megtartásáról. Ha pedig az emberi tevékenység fő célja a hatalom megszerzése és megtartása, akkor többé már nem a tisztesség helyesen mérlegelő ítélete érvényesül többé. Ettől kezdve már a gátlástalan erőszak uralma rakott fészket.  Ez a folyamat pedig akkor vált visszafordíthatatlanná, amikor ebben a harcban, ebben a politikában részt vett a vallás és vele az egész egyházi hierarchia is. (Akár a szittya, akár más vallásról is lett-légyen szó.)