A hajdan volt ember szinte mind pipázott (ember alatt a régiek a férinépet értették). A pipa mindenek előtt rangot jelölt, társadalmi hovatartozást. Más pipája adatott a bírónak, jegyzőnek, kántornak, mesterembernek, s más a gazdának. Utalt a pipa az életkorra is: legénynek, fiatal házasnak rövidszárú, öregnek hosszúszárú pipa dukált. Pipáztak egész esztendőn át, a pipázással rend teremtődött, vele, mellette más volt a gesztus, a beszéd.

Igazi szerepét a pipázás szertartásának a karácsonyvárás, advent csöndje hozta. Ilyenkor pankaszi öregapámhoz minden estén átballagott a szomszédból unokatestvére, Elek bátyám. Ők ketten a kemencepadkára telepedtek, a fiatal férfiak a fronton voltak, az asszonynép és mi, gyerekek kukoricát morzsoltunk a kisszéken kuporodva vagy tökmagot köpesztettünk.

Mielőtt öregapám a padkára ült, a pipatartóhoz lépett, komótosan, irigyelt mozdulattal emelte le az ugyancsak irigyelt hosszúszárú, rézkupakos cseréppipát, Elek bátyám a zsebéből vette elő a sajátját. S mielőtt a két öreg a köszönésen túl is szót ejtett volna, előkészítette a pipázás szertartását, számomra varázslatosabban, mint ahogyan némely fáradt pap az Úrfelmutatásra készül. A pipákat egymás mellé, a kemencének támasztották, egyformák voltak azok, de csak annyira, mint gazdájuk, a két öreg paraszt. Az egyik pipa csöppet öregebb volt a másiknál, s a szára mintája is mindkettőnek más.

Pipazacskók kerültek elő, e borjúbőrből otthon készített készség, s egyiken ilyen, másikon olyan volt a hím, bár mindkettőn naprózsa ékeskedett. Öregesen kioldották a pipazacskó szíját, s mindketten gyakorlott mozdulattal pirkálni(piszkálni) kezdték a dohányt. Pirkálták, pirkálták szótlanul, s úgy tűnt, az idő megáll. Öregapám még ma is némelykor úgy jelenik meg emlékezetemben, hogy a másik világon, ahová több évtizede már behívót kapott, még mindíg a dohányt lazítja bütykös ujjabegyével.

A szorongást, szórtságot, zajt hordozó sötét napokban a lélek-óhajtotta csöndet egyebek között, az öregek pipázása teremtette, s a pipázásban is mindenek előtt a pirkálás és a pipatömés. Hosszasan, mesteri mozdulatokkal tudták tömni a pipa belét. Ám mielőtt a tömésre került a sor, kicserélték a dohányzacskókat: megkínálta egyik a másikat a saját dohányából. Ma is kínáljuk egymást cigarettával, bár ma már az egyforma dohány idején e gesztusnak értéke elveszett. Öregapáink idejében, néhány emberöltő előtt nem tartották sokra azt az embert, aki nem jutott hozzá félig érett szűz dohányhoz, amit az állam, a finánc kikerülésével közvetlenül a termelőtől szereztek be. E dohányleveleket ki-ki maga szárította a padlás zugán, s mindenki másféle fűvel, fűlevével pácolta, adta sajátos ízét, s ki-ki maga is vágta föl, s egy csöppet mindenki másképpen tette ez utóbbit is, saját ízlését szolgálva vele.

Öregapám ízt adott önmagából Elek bátyámnak, a benne, vele csak egyetlenegyszer létezőt kínálta, adta, s Elek bátyám ezt saját ízével honorálta.(Az íz szó régi nyelvünkben a lelket jelentette, s idézte meg.)

...A két öreg, a két rokon nagycsalád feje, napja, miután megtömte a pipát, kimérten, önfeledten, amiképpen gyerek a játékát teszi: azzá válva, amit tesz, kívül kerülve a tér-időn, Isten tenyere melegével töltekezve - tüzet csiholt acéllal, kővel, s kovával fogta azt. A szikra meg a parázs a petróleumlámpa gyér világánál égi ó-aranyként, élő veres, vér-aranyként fénylett föl, a pipában is, alulról megvilágítva a két öregember arca-szántóját, mosolyogva is nagyon szigorú szemét... aztán pöfékelni kezdtek, megszólaltak a pipák, s füstjük: öregapám és Elek bátyám ízzel egybekapcsolódott lelke-szava, üzenete, férfi ölelőzése volt...

részlet Molnár V. József: Egész-ség című könyvének Pipaszó című fejezetéből

forrás: mariaorszaga.hu