Dániel próféta könyvében két fejezet is foglalkozik a birodalmakkal. A negyedikben Nabukodonozor látomása szerepel az óriás szoborról; a hetedikben a Dánielnek adott kijelentés a négy fenevadról, amely az előző birodalmak belső természetét szimbolizálja. A babilóni uralkodó álmában szereplő szobor vaslába, valamint a vasból és cserépből álló lábfej Rómára, illetve a végidőkben újjászülető Római Birodalomra utal. Ennek Dániel álmában egy rémisztő, de egész pontosan le nem írt fenevad felel meg: „Ezek után láttam éjszakai látomásokban, és ímé, egy negyedik állat, rettenetes és iszonyú és rendkívül erős; nagy vasfogai voltak, falt és zúzott, és a maradékot lábaival összetaposta; és ez különbözött mindazoktól az állatoktól, amelyek előtte voltak, és tíz szarva volt neki.” (Dán 7:10) Ugyanez a tízszarvú fenevad tűnik fel a Jelenések könyvében. János apostol és próféta egész részletesen leírja, hogy néz ki e furcsa teremtmény: „Ekkor egy vadállatot láttam feljönni a tengerből, amelynek tíz szarva és hét feje van, szarvain tíz diadém, fejein pedig káromló nevek. A vadállat, amelyet láttam, a párduchoz hasonlított, de a lábai olyanok, mint a medvéé, szája pedig, mint az oroszláné. A tengeri kígyó neki adta erejét, trónját, és nagy hatalmat adott neki. Az egyik feje halálosan megsebesült, de begyógyult halálos sérülése. Az egész Föld csodálta és követte a vadállatot…” (Jel 13:1–3) Az azonosítás biztosra vehető, hiszen a Dánielnél szereplő állatok is a tengerből jönnek fel (Dán 7:3), mindketten kiemelik a negyedik fenevad nagy hatalmát, valamint hogy tíz szarvat visel. Míg azonban Dániel csak az állat vasfogait említi, János egész részletesen leírja: feje oroszláné, teste párducé, lába medvéé. Nem mások ezek, mint a Dániel álmában szereplő korábbi birodalmak:

oroszlán sasszárnyakkal: Újbabilóni Birodalom
medve, amely éppen zabál: Méd–perzsa Birodalom
párduc négy madárszárnnyal: Nagy Sándor-i birodalom és utódállamai

Kiderül ebből, hogy az utolsó birodalom valamennyi előző tulajdonságát magában fogja egyesíteni! (Dante tehát valóban jól látta, hogy „Róma az öreg ember tükörképe”.)

A birodalmak vándorlása keletről nyugat felé

De még mindig nem lehetünk biztosak abban, hogy a Dánielnél szereplő „rettenetes fenevad” és a János által leírt „hibrid” szörnyeteg tényleg a Római Birodalomnak feleltethető-e meg. Ehhez tovább kell olvasnunk a Jelenések könyvének szövegét, ahol az előbb említett fenevad még egyszer felbukkan, ezúttal nem egyedül: „Elvitt szellemben egy sivatagba. És láttam egy nőt, aki egy hétfejű és tízszarvú, skarlátvörös vadállaton ül, amely tele van káromló nevekkel. A nő bíborba és skarlátvörösbe öltözött, elborítja az arany, a drágakő és a gyöngy, a kezében egy ocsmánysággal teli aranykelyhet tart, és prostitúciójának tisztátalanságait, homlokára pedig egy név van felírva: »TITOK, a nagy Babilón, a Föld paráznáinak és ocsmányságainak anyja«.” (Jel 17:3–5) A fenevad kétségkívül ugyanaz: erre utal a tíz szarv és a fejére írt káromlások. A szörnyeteg külsejéről is újabb információt közöl a Szent Szellem: vörös színű, ami a bűnt jelképezi a Szentírásban. Jánosnak egy magyarázó angyal jelenti ki a megfejtést: „A hét fej hét hegy, amelyeken a nő ül.” (Jel 17:9) A „hét dombra épült város” pedig nem lehet más, csakis Róma. Az angyal a fenevadon ülő Nagy Prostituált nevét is elárulja, amely nem más, mint Babilón; az a város, amely szellemi értelemben Jeruzsálem ellentéte, a Sátán kiválasztottja, minden bűn fészke: „A nő tehát, akit láttál, a nagy város, amelynek királyi uralma van a föld királyai felett.” (Jel 17:18) A látás Róma és Babilón szellemi összefonódásáról nemcsak a Jelenések könyvében szerepel. Péter apostol a hagyomány szerint Pállal együtt Rómában fejezte be földi pályafutását. Ennek bibliai bizonyítékát egyik levelének záró mondata adja: „Köszönt titeket a veletek együtt választott babilóni gyülekezet és Márk, az én fiam.” (1Pét 5:13) Mivel Márk evangéliuma kimutathatóan Rómában és nem a babilóni diaszpórában keletkezett, Péter minden bizonnyal a „választott babilóni gyülekezeten” is a birodalmi fővárosban élő keresztényeket értette. A korabeli rabbinikus zsidó szóhasználatban és vallási felfogásban is egyértelműen azonosították Rómát Babilónnal.

A Jelenések könyvének vörös fenevadon lovagló Nagy Prostituáltja kísértetiesen emlékeztet a görög mitológia Európéjára, akit Zeusz bika képében rabolt el hazájából, a föníciai Türoszból. A történet szerint Európé a város királyának, Agénórnak lánya volt, s szépségével rabul ejtette a házastársi hűségéről nem éppen híres olümposzi főistent. Zeusz rózsaillatot árasztó, szelíd bika képében hátára vette, majd a tengeren át Krétára vitte a királylányt. Nászukból született meg Minósz, a krétai civilizáció ősatyja. Európénak később nyoma veszett a szigeten, sohasem találták meg.

Az Európé név görögül „széles szeműt, széles arcút” jelent, amivel nem sokat tudunk kezdeni. Egy bizánci lexikon azonban a szónak egy másik értelmezését is megadja: „napnyugati föld, naplemente földje”. Az elgörögösödött kifejezés egészen biztosan sémi eredetű, ahol arav annyi mint „lenyugodni, sötétnek lenni”. E szó főnévi alakjából (erev) származó Európa tehát azt jelenti: „a naplemente földje/nyugat”, s minden bizonnyal ugyanúgy föníciai eredetű, mint annyi más földrajzi név a Földközi-tenger mentén (például Afrika, Hispánia, Ibéria). E névmagyarázathoz azt is hozzátehetjük, hogy a föníciaiból „nyugativá” lett titokzatos istennő, Erev/Európé nem a föníciaiak képzeletében született meg. Ők csak közvetítői voltak annak a babilóni eredetű mítosznak, amelyben a királylány az „Éjszaka istennője”, illetve az „Elfátyolozott menyasszony” nevet viselte. Európé kultusza azonban csak a görögöknél alakult ki: központja Kréta szigete volt, ahol főistenségként tisztelték mint Zeusz „elfátyolozott” jegyesét. Az alakja köré fonódó hagyomány később Görögország más vidékein is elterjedt; gyakorta föld alatti, a sötétség erőivel összefüggő istenséget láttak benne.

Európa mítosza, ahogy a görögök, s ahogy a 20. Századi európaiak látták

A türoszi királylány a Krétára érkezése óta eltelt háromezer-ötszáz évben egyfolytában álruhát viselt. Miközben Babilónból örökölt természetét soha nem tagadta meg, más és más közvetítő csatornákat használt szellemi befolyásának és hatalmának kiépítésére. Babilón szellemi királyságának örökségét előbb a krétaiakon és a föníciaiakon, majd a görögökön és a rómaiakon keresztül adta át a Nyugatnak, amely mindmáig az ő nevét viseli. Európa gyökereit tehát nem elég Athénban (a klasszikus görög kultúrában) vagy Rómában (az imperium Romanum örökségében) kutatni: sokkal régebbi – ma már mitikusnak tűnő, de valójában igazi „történelmi” – időkbe kell leásnunk ehhez, pontosan úgy, ahogy ezt maguk a görögök vagy a rómaiak is tették. A mai Európa ugyanúgy nem tagadhatja meg babilóni, föníciai, egyiptomi „hozományát”, amelyet csak áttételesen örökölt Athén és Róma közvetítésével, mint azt – az előbbiekkel ellentétes szellemi gyökerekből sarjadó – örökséget, amelybe a Bibliát, a zsidó diaszpóra és Jézus Krisztus egyházának több évszázados folyamatos jelenlétét is bele kell értenünk. Ez utóbbi azonban – amennyiben valóban a bibliai örökség részese –, kívül áll a babilóni királylány uralmi térségén.