Ki vagyok én?

Mivel minden élőlény (jíva) állandó, szenvedéstől mentes boldogságra vágyik, mivel a mindenekfölötti szeretet (parama priyam) mindenkiben kizárólag önmagára irányul, s mivel a szeretet csak arrafelé fordul, amerre boldogságot talál, ahhoz, hogy az ember elérje ezt a boldogságot - amely tulajdonképpeni természetét alkotja, s amely az elme működésétől mentes mélyalvás állapotában naponta megtapasztalható -, meg kell ismernie saját valóját. Ennek alapvető eszköze (mukhya sádhana) egyedül a “Ki vagyok én?” kérdésén alapuló kutatás (jnána vicára).

Ki vagyok én?

Nem én vagyok a hét alkotóelemből (dhátu) álló durva [anyagi] test; nem én vagyok az öt megismerő képesség, nevezetesen a hallás, a tapintás, a látás, az ízlelés és a szaglás képessége, amelyek a nekik megfelelő tárgyakat, vagyis a hangot, a tapintást, a színt, az ízt és az illatot érzékelik; nem én vagyok az öt akarati képesség, nevezetesen a beszéd, a helyváltoztatás, a fogás, az ürítés és a nemzés képessége, amelyek a nekik megfelelő funkciókkal, vagyis a beszéd, a helyváltoztatás, a fogás, az ürítés és gyönyörérzés funkcióival rendelkeznek; nem én vagyok az öt életszél, vagyis a prána és a többi, amelyek a belégzésnek és a többi négy lélegzési funkciónak felelnek meg; de nem én vagyok a gondolkozó elme sem; s ugyanígy nem vagyok azonos a [mélyalvásban megvalósuló] tudatlansággal sem, amely mit sem tud a objektumokról, amelynek nincsenek funkciói, s amely a tárgyaknak csupán maradványszerű benyomásait hordozza.

Ha ezek közül egyikkel sem vagyok azonos, akkor ki vagyok én?

Miután a fent említett azonosítások mindegyikét az “ez sem”, “az sem” válaszokkal elutasítottuk, egyedül [maga] a tudatosság marad - az, hogy én vagyok.

Mi a tudatosság természete?

A tudatosság természete: lét-tudat-üdv.

Mikor éri el az ember az Önvaló megvalósítását?

Mikor a világ, ami-a-látott, eltávolíttatik, valósul meg az Önvaló: a látó.

Nem lehetséges az Önvaló realizálása, amíg a világ (valóságosnak tekintve) jelen van?

Nem lehetséges.

Miért?

A látó és a látott tárgy viszonyát a kötél és a kígyó hasonlata szemlélteti. Ahogy a kötéldarabot csak akkor ismeri fel kötéldarabként az ember, ha többé nem vetíti rá a kígyó hamis képzetét, éppúgy az Önvaló megvalósítására is csak akkor nyílik lehetősége, ha felszámolja a világ valóságába vetett hitét.

Mikor mondhatja azt az ember, hogy sikerült eltávolítania a világot, vagyis a látás tárgyát?

Mikor az összes megismerés és az összes cselekvés forrásául szolgáló elme lecsillapodik, a világ el fog tűnni.

Mi az elme természete?

Amit “elmének” neveznek, az egy Önvalón belüli rendkívüli hatalom. Az elme az összes gondolat keletkezésének oka. Gondolatoktól függetlenül létező elméről nem beszélhetünk. Az elme lényege ugyanis éppen a gondolkozás. A világról mint gondolatoktól független entitásról nem beszélhetünk. Az álomtalan mélyalvásban nincsenek gondolatok és nincs világ. Az ébrenléti és az álomállapotban viszont vannak gondolatok és van világ is. Mint ahogy a pók magából ereszti ki hálója fonalát, hogy aztán újra visszahúzza magába, úgy vetíti ki magából az elme is a világot, hogy aztán ismét magába vonja. Amikor az elme kilép az Önvalóból, megjelenik a világ. Ezért amikor a világ valóságos létezőként megjelenik, az Önvaló rejtve marad; és amikor az Önvaló felragyog, a világ nem tud megjelenni. Ha az ember állhatatosan tanulmányozza az elme természetét, az elme felszámolódik, úgy hogy elhagyja az Önvalót, mint reziduum. Amikor az Önvalóra utalunk, akkor ez alatt az átmant értjük. Az elme mindig csak valami durva objektum függvényében létezik; egyedül nem képes fennmaradni. Az elme az, amit szubtilis testnek vagy léleknek (jíva) nevezünk.

Milyen módon kell vizsgálódnia az embernek, ha meg akarja érteni az elme természetét?

Ami “énként” jelenik meg a testben, az az elme. Ha az ember megvizsgálná, hogy a testben hol jelenik meg először az “én” gondolata, akkor rájöhetne arra, hogy az először a Szívben bukkan fel. Innen ered az elme. Ha az ember egyszerűen csak folytonosan arra gondolna, hogy “én”, “én”, akkor is eljutna az elme forrásához. Az elmében megjelenő összes gondolat közül az “én” gondolata az első. Csak e gondolat megjelenése után jelenik meg a többi gondolat. A második és a harmadik személyű személyes névmás csupán az egyes szám első személyű személyes névmás megjelenése után születik meg; az egyes számú személyes névmás nélkül nem születhet meg a második és harmadik sem.

Hogyan csendesíthető le az elme?

A “Ki vagyok én?”-vizsgálódás segítségével. A “Ki vagyok én?”-kérdés gondolata az összes többi gondolatot elpusztítja, s miként a halottégető máglya piszkálására használt bot, végül maga is megsemmisül. Ekkor következik be az Önvaló megvalósítása.

Hogyan lehetséges folyamatosan kitartani a “Ki vagyok én?” gondolata mellett?

Ha más gondolatok bukkannak fel, az embernek nem szabad követnie azokat, hanem a következő kérdést kell feltennie magának: “Kinek a gondolatai ezek?” Hogy mennyi gondolat bukkan fel, az ezúttal érdektelen. Amint egy gondolat felbukkan, késlekedés nélkül fel kell tenni a kérdést: “Kinek a gondolata ez?” Az erre adandó válasz: “Az én gondolatom.” Ha ezek után az ember felteszi azt a kérdést, hogy, “Ki vagyok én?”, akkor az elme visszatér saját forrásához, a felbukkanó gondolat pedig elenyészik. Ha az ember kitartóan folytatja ezt a gyakorlatot, akkor az elme jártasságra fog szert tenni abban: miként maradjon meg saját forrásánál. Amikor a szubtilis elme az agyon és az érzékszerveken keresztül kifelé irányul, megjelenik a nevek és formák durva világa; ha viszont megmarad a Szívben, a nevek és formák világa eltűnik. Antar-mukhának [befelé fordulásnak] azt nevezik, amikor az ember nem engedi, hogy az elme kifelé irányuljon, hanem megtartja a Szívben. Bahir-mukhának [kifelé fordulásnak] azt nevezik, amikor az ember engedi, hogy az elme kilépjen a Szívből. Amikor az elme a Szívben marad, az összes gondolat forrását képező “én” eltűnik, és felragyog az örökké létező Önvaló. Bármit is tegyen az ember, azt az “én”-énsége (egoitása) nélkül kell tennie. Ha az ember ekképpen cselekszik, akkor mindenben meglátja a Siva-természetet.

Vannak-e még más módjai is a mentális nyugalom elérésének?

A vizsgálódáson (vicára) kívül nincs más kielégítő módszer. Ha az ember más módon igyekszik uralma alá vonni elméjét, akkor úgy fog tűnni, hogy uralja az elmét, de azután ez ismét tovatűnik. Az elme lecsendesítését a légzés feletti uralom révén is el lehet érni; viszont az elme csak addig marad nyugalomban, amíg a légzés uralása tart, s amint megszűnik a légzés ellenőrzése, az elme a maradványszerű benyomások hatására ismét mozgásba lendül, és erre-arra kezd vándorolni. Az elme és a légzés forrása ugyanaz. Az elme lényege valójában a gondolkozás. Az “én”-gondolat az elme első gondolata; ez az énség. Ahonnan az énség ered, onnan ered a légzés is. Ezért amikor az elme lecsendesül, a légzés is szabályozottá válik, és a légzés szabályozásával az elme is lecsendesül. Mindazonáltal hiába csendesül le az elme az álomtalan mélyalvásban, a légzés mégsem áll le. Ez Isten akaratának köszönhető, ő ugyanis így gondoskodik a test fennmaradásáról, és arról, nehogy mások halottnak gondolják a testet. Amikor az elme az ébrenléti állapotban a samádhi során elcsendesül, a légzés is szabályossá válik. A légzés az elme durva formája. A légzést a halál pillanatáig az elme tartja fenn a testben; amikor pedig meghal a test, az elme magával viszi a légzést. Ezért a légzés ellenőrzése csupán segédeszköze lehet az elme lecsendesítésének (manonigraha), s önmagában nem képes arra, hogy felszámolja az elmét (mano-nása).

A légzésszabályozáshoz hasonlóan az isteni formákon való meditáció, a mantrák ismételgetése, a táplálék korlátozása és a többi hasonló módszer is csupán segédeszköze lehet az elme lecsendesítésének.

Az isteni formák fölötti meditáció és a mantrák ismétlése révén az elme egyhegyűvé válik. [Egyébként azonban] hol erre, hol arra fog csapongani. Ahogy az elefánt [ide-oda himbálózó] ormányára egy láncot tesznek, s ahogy az attól fogva már csak a lánccal törődik, épp ilyen módon foglalja le az elmét egy név vagy egy forma, amikor egyedül csak azzal foglalkozik. Amikor az elme számtalan gondolatra osztódva szétfolyik, mindegyik gondolat elerőtlenedik; a gondolatok felszámolásával azonban az elme egyhegyűvé és erőssé válik; az ilyen elme számára az Önvaló kutatása már nem okoz különösebb nehézséget.

Minden olyan korlátozás, amely arra vonatkozik, hogy csak sattvikus élelmet vegyünk magunkhoz - s azt is csak kis mértékben -, igen hasznos; e szabályt betartva az elme sattvikus minősége erősödik, és ez segítséget jelent az Önvaló kutatása során.

A tárgyak maradványszerű benyomásai (a gondolatok) vég nélkül követik egymást, akárcsak az óceán hullámai. Mikor sikerülhet az embernek eltávolítania az összeset?

Miként az Önvaló feletti meditáció egyre magasabb és magasabb fokra hág, úgy fognak a gondolatok is megsemmisülni.

Elképzelhető-e az, hogy a tárgyak maradványszerű benyomásai, amelyek az idők végtelensége óta áramlanak, elenyésszenek, és hogy az emberben ne maradjon más, mint a tiszta Önvaló?

Anélkül, hogy a “Lehetséges-e, vagy nem lehetséges?”-kételynek helyet adna, az embernek állhatatosan ki kell tartania az Önvaló feletti meditáció mellett. Még ha nagy bűnös volna is, akkor sem szabad aggodalmaskodnia és panaszkodnia: “Ó, én bűnös, hogyan menekülhetnék meg?” Ha az ember megszabadul a “bűnös vagyok” gondolatától, és figyelmét állhatatosan az Önvaló feletti meditációra irányítja, akkor bizonnyal sikerrel jár. Nincs két elme - egy jó és egy gonosz elme; csak egyetlen elme létezik. A maradványszerű benyomások azok, amelyek kétfélék: kedvezőek vagy kedvezőtlenek. Amikor az elme kedvező befolyások hatása alá kerül, akkor jónak nevezik; amikor pedig kedvezőtlen befolyások hatása alá kerül, akkor gonosznak tekintik.

Nem szabad hagyni, hogy az elme a világi tárgyak és a többi emberrel kapcsolatos dolgok irányába csapongjon. Bármennyire is rosszak legyenek az emberek, a törekvőnek nem szabad gyűlöletet éreznie irántuk. A vágyaktól éppúgy tartózkodnia kell, mint a gyűlölettől. Mindazt, amit az ember másoknak ad, valójában magának adja. Ha az emberek megértenék ezt az igazságot, ki tarthatná vissza őket attól, hogy másoknak adjanak? Amikor az ember felébred, [vele együtt] minden felébred; amikor elcsendesül, [vele együtt] minden elcsendesül. Amilyen mértékben alázatosak vagyunk, olyan mértékben fog ez a beállítottság jó eredményeket szülni. Ha az elme elcsendesül, az ember bárhol élhet.

Meddig kell a kutatást gyakorolni?

A “Ki vagyok én?”-vizsgálódást mindaddig folytatni kell, amíg az elmében tárgyak benyomásai jelennek meg. Amint felbukkannak a gondolatok, ott és akkor, közvetlenül megjelenésük pillanatában kell őket e kérdés révén elpusztítani. Ha az ember szakadatlanul az Önvaló kontemplációjába merülne, mindaddig, amíg az Önvalót el nem érné, akkor ez [a "Ki vagyok én?" kérdésének vizsgálata nélkül,] önmagában is elegendő volna. Mindaddig, amíg a várban ellenséges erők vannak, újra és újra támadásba lendülnek; ha azonban felbukkanásuk pillanatában elpusztítjuk őket, a vár a mi kezünkre kerül.

Mi az Önvaló természete?

Ami valójában létezik, az egyedül az Önvaló. A világ, az individuális lélek és az Isten, akár a gyöngyházban az ezüst-csillogás, csupán az Önvalón belüli tünékeny jelenségek; e három ugyanabban a pillanatban jelenik meg és ugyanabban a pillanatban tűnik el.
Az Önvaló ott található, ahonnan az “én”-gondolat teljesen hiányzik. Ezt nevezik “csendnek”. Az Önvaló maga a világ; az Önvaló maga az “én” az Önvaló maga az Isten. Minden Siva -, az Önvaló.

Nem Isten műve-e minden?

A Nap vágy, szándék és erőfeszítés nélkül kel fel. A Nap puszta jelenléte révén a napkőből tűz csap ki, a lótusz virágba borul, a nedvesség elillan, az emberek nekilátnak különféle feladataiknak, hogy azután nyugovóra térjenek. Mint ahogy a mágnes közelében megmozdul a tű, úgy viszik véghez tetteiket és úgy térnek nyugalomra saját karmáikkal összhangban Isten puszta jelenlétének köszönhetően a három kozmikus funkció és az ötrétű isteni tevékenység által irányított lelkek. Istennek nincs semmi szándéka. Hozzá éppúgy nem tapad semmilyen karma, mint ahogy e világ cselekedetei sincsenek semmilyen hatással a Napra, vagy mint ahogy a többi négy elemhez kapcsolódó érdemek avagy érdemtelenségek sem gyakorolnak befolyást a mindent átható éterre.

Ki tekinthető legnagyobbnak a törekvők közül?

Aki Önmagának, azaz Istennek szenteli magát, az a legkiválóbb törekvő. Magunkat Önmagunknak szentelni annyit jelent, mint állandóan az Önvalóban maradni anélkül, hogy teret engednénk bármilyen gondolat megjelenésének az Önvaló gondolatán kívül.

Bármily terhet rakunk is Istenre, ő elbírja azt. Ha egyszer mindent Isten legfelső hatalma mozgat, miért nem vetjük alá magunkat e hatalomnak, és miért engedjük, hogy folytonosan olyan gondolatok nyugtalanítsanak bennünket, hogy mit és hogyan kell tennünk, illetve mit és hogyan kell elkerülnünk? Ha egyszer tudjuk, hogy miután felszálltunk a vonatra, minden terhet az visz, miért tartanánk csomagjainkat kényelmetlenül fejünkön ahelyett, hogy leraknánk azokat, és kényelembe helyezkednénk?

Mit jelent a nem-kötődés?

A felbukkanó gondolatok teljes és maradéktalan elpusztítása keletkezésük pillanatában - ez a nem-kötődés. Mint ahogy a gyöngyhalász egy derekára kötött kő segítségével merül le a tenger fenekére, hogy ott gyöngyöket kutasson fel, úgy kell az embernek is felöveznie magát a nem-kötődéssel, alámerülnie önmagába, hogy megszerezze az Önvaló igazgyöngyét.

Lehetséges-e Isten vagy a guru részéről egy lélek megszabadításának véghezvitele?

Isten és a guru csak a megszabadulás útját mutatják meg; pusztán ők nem fogják a lelket a szabadság állapotába emelni.
Isten és a guru valójában nem különbözik. Mint ahogy a tigris nem ereszti többé zsákmányát, ha már egyszer megragadta, akire a guru kegyes tekintete rávetül, az nem vész el; mégis mindenkinek saját erejéből kell járnia az Isten vagy a guru által mutatott ösvényen, és saját erőfeszítésével kell kivívnia a megszabadulást. Az ember csak saját tudása szemén át ismerheti meg magát, nem másvalakién keresztül. Ráma vajon tükör segítségére szorul-e, hogy megtudja: ő Ráma?

A megszabadulás után vágyakozónak kell-e vizsgálódnia a [mindenséget alkotó] princípiumok (tattvák) természetét illetően?

Miként annak, aki konyhai hulladékot akar kihajítani, nincs szüksége arra, hogy a szemetet vizsgálva megnézze, mit is dob ki, éppúgy annak sincs szüksége a tattvák számbavételére avagy jellegzetességeik kutatására, aki az Önvalót akarja megismerni; amit tennie kell, az az Önvalót elrejtő valamennyi kategória elutasítása. A világot úgy kell tekinteni, mint egy álmot.

Van-e különbség az álom és az ébrenlét között?

Az ébrenlét hosszú, az álom rövid; más különbség nincsen. Mint ahogy az ébrenlét során történtek valóságosnak tűnnek ébrenlétünk folyamán, éppúgy valóságosnak tűnnek az álomban történtek is, miközben alszunk. Az álomban az elme egy másik testet ölt magára. Az ébrenlét és az álom állapotában egyaránt a gondolatok, nevek és formák egyidejűleg jelennek meg.

Van-e valamilyen haszna a könyvek olvasásának azok számára, akik a megszabadulás után vágyódnak?

Az összes [szent] szöveg azt mondja, hogy a megszabadulás előfeltétele a nyugodt elme; ebből következően azt tanítják, hogy az elmét le kell csillapítani. Ha egyszer ezt megértette az ember, semmi szükség a könyvek végnélküli olvasgatására. Az elme lecsendesítéséhez az embernek csupán saját Önvalóját kell felkutatnia magában; s Önmagát vajon hogyan találhatná meg a könyvekben?! Önmagunkat saját bölcsességünk szemével kell felismernünk. Az Önvaló az öt burkon belül lelhető fel; a könyvek azonban a burkokon kívül vannak. S minthogy az Önvalót az öt burok eltávolítása után lehet megtalálni, hasztalan lenne azt könyvekben keresni. Eljön majd az idő, amikor az embernek mindazt el kell felejtenie, amit valaha is tanult.

Mi a boldogság?

A boldogság az Önvaló igazi természete; a boldogság és az Önvaló nem különböznek. A boldogság a világ egyetlen tárgyából sem fakad. Tudatlanságunknak köszönhetően képzeljük azt, hogy a tárgyakból boldogságot meríthetünk. Amikor az elme kifelé irányul, szenvedéssel szembesül. Valójában akkor teljesülnek be az elme vágyai, amikor visszatér saját forrásához és elmerül a boldogságban - vagyis az Önvalóban. Az álomtalan alvás közben, a samádhi alatt és az eszméletlenség állapotában, illetve vágyainak tárgyát elérve avagy az ellenszenves tárgyakat eltávolítva éppen ez történik: az elme befelé fordul és tiszta Ön-boldogságot élvez. Az elme ily módon megállás nélkül, nyughatatlanul vándorol, és hol kilép az Önvalóból, hol visszatér hozzá. A fa alatti árnyék kellemes; az árnyékon kívül, a szabad ég alatt perzselő a hőség. Aki a napon volt, az kellemes hűvöset érez, amikor eléri az árnyékot. Aki viszont újra és újra elhagyja az árnyék hűvösét és kimegy a tűző napra, majd utána ismét az árnyék hűvösébe menekül, mi másnak nevezhetnénk, mint bolondnak? A bölcs ember állandóan az árnyékban marad. Hasonlóképpen, annak az embernek az elméje, aki ismeri az igazságot, nem hagyja el Brahmant. A balga ember elméje, éppen ellenkezőleg, miközben erre-arra forog a világban, csak szenvedést tapasztal, s csak egy kis időre tér vissza Brahmanhoz, hogy a boldogságot megízlelje. Amit világnak neveznek: csupán egy gondolat. Amikor a világ eltűnik - vagyis a gondolatoktól mentes állapotban -, az elme boldogságot tapasztal; amikor azonban újra megjelenik a világ, akkor az elme szenvedésbe merül.

Mit jelent a bölcsesség meglátása (jnána-drsti)?

A bölcsességet meglátni annyit jelent, mint csendben maradni. Az elme Önvalóban történő feloldásának eszköze: a csendben maradás. A telepátia, a múlt, jelen- és jövőbeli dolgok ismerete és a tisztánlátás nem azonosak a bölcsesség meglátásával.

Milyen viszonyban van egymással a vágytalanság és a bölcsesség?

A vágytalanság - bölcsesség. E kettő nem különbözik egymástól; ugyanazok. A vágytalanság védi meg az elmét attól, hogy valamely tárgy irányába elmozduljon. A bölcsesség azt jelenti: nem jelennek meg tárgyak. Más szavakkal az elkülönülés és a vágytalanság nem más, mint az Önvaló keresése - nem keresni mást, mint az Önvalót; az Önvaló el nem hagyása - a bölcsesség.

Mi a különbség a vizsgálódás (vicára) és a meditáció (dhyána) között?

A vizsgálódás az elme Önvalóban történő tartózkodása. A meditációban az ember önmagának és a lét-tudat-üdv-vel egyenlő Brahmannak az azonosságára irányítja gondolatait.

Mi a megszabadulás?

Vizsgálódás rabságban lévő Önmagunk természetét illetően, majd megvalósítani igazi természetünket - ez a megszabadulás.

http://onvalo.hu