VIII. Melkizedek - mágus vallás Mózes első könyve Noé történetének és a vízözönnek a leírása után Noé gyermekeinek leszármazottait sorolja fel. Részletesebben ezután Noé legidősebb fiának, Sémnek családjáról szól. Sém nemzedékéből eredt sok idő után Táré. Ezután következik ez a szakasz: "Táré nemzetsége pedig a következő: Táré nemzé Ábrahámot, Náchort és Áránt. Árán pedig nemzette Lótot. De Árán meghalt, atyja színe előtt szülőföldjén, Káldeus Urban. Ábrám és Náhor pedig feleséget vettek: Ábrám feleségének neve Sárai volt, Náchor feleségének a neve pedig Melka; ez Áránnak, Melka atyjának és Jeszka atyjának volt a leánya, Sárai azonban meddő volt s így nem volt gyermeke. Vette aztán Táré Ábrámot, a fiát, meg Lótot, Áránnak a fiának a fiát és Sárait, a menyét, Ábrámnak, a fiának a feleségét és kivezette őket Kaldeus Urból, hogy Kánaán földjére menjenek" (Gen. 11, XX. 27-31). "Az Úr pedig mondta Ábrámnak: Eredj ki földedről, rokonságod közül és atyád házából s menj arra a földre, amelyet majd mutatok neked" (Gen. 12, 1.). Az Urból való kivándorlás parancsa Ábrámnak (a későbbi Ábrahámnak) szólt. Ábrám engedelmeskedett és mivel a család feje Táré volt, Ábrahám atyja, ő vezette a vándorlást. Náchor és családja nincs említve az elvonulók között. Megjegyzésre méltó az is, hogy Árán valószínűleg más anyától származott, mint Ábrám. Minthogy a szentírás hangsúlyozza, hogy Árán a szülőföldjén, Urban halt meg, lehet, hogy fivérei, Ábrám és Náchor még nem Urban születtek. És így szól a szöveg: "El is jutottak Háránig és ott megtelepedtek. És lett Táré napjaiból kétszázötven esztendő és meghalt Háránban" (Gen. 11. 32.) "Hetvenötesztendős volt Ábrám, amikor elindult Háránból. Vette ugyanis a Sárait, a feleségét meg Lótot, testvérének fiát, s minden vagyonukat, amijük volt, meg azokat a lelkeket, akiket Háránban szereztek és elindultak, hogy Kánaán földjére menjenek. Mikor azután odajutottak, átvonult Ábrám az országon, egészen a szichemi helyig, egészen a Hires-völgyig" (Gen. 12, 4b-6a). Ebben az időben Szodomát és Gomorát megtámadta öt király; Kodorlahomor az elamiták királya, Tádál a nemzetek királya, Amrafel Sennaar királya és Aírók Pontus királya (Vö.: Gen. 14, 9,). Woolley ezt az Amrafelt Hammurabival azonosítja. Így szilárd támpontot kapnánk a pontosabb időmeghatározáshoz. Nem tudjuk mennyi vagyonnal indult el Táré és családja Urból, Háránban azonban már vagyonuk volt, mikor onnan tovább indultak. Rabszolgáik nem voltak Urban, legalább is nem hozták azokat magukkal, viszont Háránban "szereztek" rabszolgákat s ezekkel együtt indultak azután tovább Kánaán felé. Ábrahám születési évének pontosabb megközelítése az egyiptomi fáraók uralkodási idejéből állapítható meg. Több ilyen vonatkozású elmélet között a legvalószínűbbnek látszik az, hogy a zsidók Egyiptomból való kivonulásának idején H. Ramszesz uralkodott (I301-I234), aki 1296-ban az Orontes melletti Kadesnél legyőzte a hettitákat. A kivonulás az 1270-1260 közötti időre tehető. 1230-ban az izraeliták már Palesztinában vannak, vagy a vándorlás végén a pusztában (Vö.: Ádámtól Krisztusig). Most tehát két eset lehetséges. Az első szerint, ha az 1270. évhez hozzáadjuk a 430 évnyi egyiptomi tartózkodás idejét (ennyit mond ui. a héber szöveg és a latin fordítása, Ex. 12. 40), valamint a 290 esztendőt az Ábrahám születésétől a zsidóknak Egyiptomba vonulásáig eltelt időt, akkor az 1990. esztendőt kapjuk Ábrahám születési időpontjául. Ha azonban a görög fordításra támaszkodunk - ez a második lehetőség -, akkor az izraeliták Egyiptomban való tartózkodása csak 215 évre terjedt s így az 1270 + 215 + 290 = 1775. esztendőt kapjuk Ábrahám születési évéül. Az első esetben a 75 éves Ábrahám 1915-ben indult el Háránból, tehát semmiképpen sem lehetett Hammurábi kortársa. A második azonban mintegy félévszázadnyi pontossággal lehetőséget ad arra, hogy Ábrahámot valóban Hammurabi korában képzeljük el. A XVIII. század második felére tehető tehát mindenképpen az a jelenet, amelyről Mózes első könyve (14, 17-20) szól. A Szodomát és Gomorát kirabló és Lótot is magukkal vivő egyesült királyokat Ábrahám szolgáival üldözőbe vette, meg is verte a visszavonulókat és az egész vagyont Lóttal együtt visszahozta miután egészen Damaszkusz vidékéig űzte őket. Mikor Ábrahám a győztes csapattal "visszafelé tartott kiment eléje Szodoma királya a Sáve völgybe, vagyis a Király-völgybe, Melkizedek, Sálem királya pedig kenyeret és bort hozott eléje, mert a felséges Isten papja volt és megáldá őt és mondá: áldja meg Ábrahámot a felséges Isten, ki az eget és földet teremtette és áldott legyen a felséges Isten, kinek segítségével kezedben vannak ellenségeid. Erre ő tizedet adott neki mindenből" (Gen. 14, 17-20). A jelenet rendkívül gazdag értékes adatokban. Akár kánaániták (Sém öccsének Kámnak leszármazottai), akár szkíták éltek a közvetlen környéken, pap-királyuk az eget és földet teremtő felséges Isten, papja, igaz ember volt és nyilván alattvalói illetve hívei is ezt a hitet vallották. Az a légkör fogadta itt Ábrahámot, mely az ősi sumér műveltséget is jellemezte. Nagyon valószínű, hogy ugyanolyan ural-altáji családba tartozó népek éltek itt is, mint annak idején Sumérban. Sőt, nagyobb békében, mint a Folyamközben, ahol ebben az időben már Sumérra nagyon nehéz idők jártak, s maga Ur pompás városa is romokban hevert. Lehet, hogy éppen onnan húzódtak el Észak- Nyugat felé az évezredes sémita nyomás elől, egy szigetet alkotva a sumér városok illetve telepek messze északra továbbvonuló láncolatában. Galileában tudunk Skythopolis városáról, melytől délre 8 római mérföldre feküdt egy Salem városa. Szent Jeromos említi ezt a várost, mely görögös írással Salumias (Epist. ad. Ev.-Op. L) Bár lehet ez a Salem város a későbbi Jeruzsálem is attól függően, hol rögzítjük a Sáve*-völgyet, más néven Király-völgyet. * Save = Sabe = Szabir (?)-völgyet, más néven Király-völgyet. Melkizedeknek nagy és kiterjedt tisztelete volt még a keresztény ókorban is, ezt Epifániusztól is tudjuk, aki "melkizedekista" szektáról tesz említést (Adv. Haeretic. II. 5.). Az ősi szittya népek (sumérban is fellelhető) napkultuszának az az ősrégi hagyománya, mely egyszemélyben egyesítette a főpapi és királyi méltóságot, a fiatalabb ároni papság nagy tekintélye ellenére is nagy hatást gyakorolt a zsidó népre. Ennek sok nyoma található meg az Ószövetségi szentírás könyveiben, magával a jeruzsálemi templommal kapcsolatban is. J. Fitzgerald-Lee (170. l.) és többen, Josephus Flavius, Plutarchos és Eusebius nyomán, úgy vélik, hogy a hikszoszok a Nílus alsó táján, Avaris városa körül éltek míg Amenophis fáraóval össze nem ütköztek. A fáraó előbb kitért és Etiópiába húzódott hatalmas seregével. A hikszoszok azután elhagyták Egyiptomot és Jeruzsálem vidékén telepedtek le. George Adam Smith (261. l.) szerint Josephus, aki az ő hellenista módján állandóan Hierosolyma formát használja, azt többször Solyma alakból származtatja; elvégre neki jobban kellett tudnia. Ez pedig Melkizedek Sáleme. Görög írók már használták ezt a formát. Idézi azután Cholerilos görög költőt, aki szerinte az i.k.e. V. században beszélt a júdeai hegyvidékről, mint a "Solymai hegyekről" Maneto pedig szól a zsidókról, akik szintén elhagyták Egyiptomot, mint előbb a solymaiak. Azonosítani szokták ezt a nevet a Homérosznál található Lycian Solymival is. Maga Josephus Flavius (1948 ezt mondja: a városnak "régente Solyma volt a neve". Ezekután nem nehéz összefüggést találni a lovas kultúrájú fémműves szkíták (szittyák) Szent Sólyom tisztelete (számos egyiptomi emlék ábrázolja), s ennek Kánaánba átültetett fővárosa, a későbbi Szent Sólyom - Hiero solyma között. A szittyák után a kánaánita népek is folytatták a Nap tiszteletét, sokáig még párhuzamosan is a zsidó istentisztelettel is. Erről érdekes részleteket közöl Íjjas Antal legújabb munkájában. Az 1968. évi jeruzsálemi ásatások során a várfal felszín alatti részén, zsidó régészek szkíta rovás-feliratokat találtak. Ekkor azonban a kutatóárkokat sietve visszatemették. Valószínű, hogy a hikszoszok (szkíták) Egyiptomra mért súlyos csapásai tették lehetővé a zsidó nép Egyiptomból való kimenekülését és az elpusztított városokban talált aranytárgyak magukkal vitelét. Ezt a lovas szittya népet követték azután a zsidók a pusztai vándorlásuk után Kánaánba is, ahol már addig a szittyák jól berendezkedtek, városokat építettek. Hogy miképpen irtották ki fokozatosan a zsidók a szittyákat, arról elég bőséges adatokat közölnek a szentírás könyvei. Ezután a kis kitérés után térjünk ismét vissza Melkizedek személyére. Az Újszövetségi szentírás is elég részletesen foglalkozik Melkizedek személyével. A zsidókhoz írt levél, idézve az Ószövetségi könyvek utalását az Ádámnak és Évának megígért Megváltóra, hangsúlyozza, hogy az "Melkizedek-rendje szerint" való lesz. Ez a Melkizedek- féle papi rend az egész ószövetségi papság felett áll. A zsidókhoz írt levél szerzője ezzel egyben alázatosságra és szerénységre inti azokat, akik a mózesi-törvények és az azokhoz függesztett hagyományok iránti ragaszkodásból készek voltak kijátszani az Isten törvényét: az irgalmat és az igazságot, (az egyetemes emberi testvériség nagy igazságát). A hasznosságra, a másokon való uralomra épülő erkölcsi magatartás ugyanis azzal szeretné magatartásának helyességét igazolni, hogy ő volt az "ügyesebb", mert a másik nem vette észre, hogy megtévesztés áldozata lett, röviden, hogy sikerült testvérét becsapni. Azt a nagy távolságot, amit épp ebben az időben és Hammurabi és Melkizedek személyében világosan szemlélhetünk, jól mutatja a közös Ószövetségből leszármaztatott Újszövetség és a Talmud szellemisége. Az egyiket a Melkizedek- rendi Krisztus papkirály, a másikat a babilóni szellemiség lelkülete élteti. Az első az örök teremtetlen Jóságból árad, a második egyszerűen ennek a hiánya. A Zsidókhoz írt levél így jellemzi Melkizedek lelkületét: "Ez a Melkizedek, Sálem királya és a felséges Isten papja volt, aki a királyok legyőzéséből visszatérő Ábrahám elé ment és megáldotta. Ábrahám ezért tizedet adott neki mindenből. A neve azt jelenti: az igazság királya, Sálem királya pedig: a békesség király. Apa, anya és nemzetségrend nélkül, napjainak kezdete és életének vége nélkül lép fel. Így Isten fiához hasonlóan pap marad mindörökké. Nézzétek tehát, milyen nagy ember ő, akinek Ábrahám, a pátriárka tizedet adott a zsákmány legjavából. Lévi fiainak, mivel a papi tisztet viselik, szintén megvan a törvényes joguk arra, hogy tizedet szedjenek a néptől, bár ők is Ábrahámtól származnak. Ez viszont, aki nem az ő nemzetségükből származott, tizedet vett Ábrahámtól, s megáldotta az ígéret hordozóját. Afelől nincs kétség, hogy a nagyobb áldja meg a kisebbiket. Itt halandó emberek szednek tizedet, ott pedig az, aki a tanúság szerint él. Sőt, Ábrahám miatt mondhatjuk, Lévi is, aki tizedet szed, szintén fizetett tizedet, hiszen jelen volt már atyja személyében, mikor eléje ment Melkizedeknek" (7, 1-10). Melkizedek tehát "nem az ő nemzetségükből származott" nem Ábrahám vagy Lévi nemzetségből való, sőt valószínű, hogy nem is Sém nemzetségből. Ez a tény ismét alátámasztja, most már etnikai oldalról, Melkizedek sumér származásának lehetőségét. A Zsidókhoz írt levél így folytatja: "Ha a levita papság, melynek vezetése alatt a nép a törvényt kapta, tökéletességre vezetett volna, mi szükség volna még arra, hogy más lépjen fel, aki Melkizedek rendje szerint és nem Áron rendjéből való." (7, 11.) A levita papság tehát nem vezetett el a tökéletességre, csupán Isten törvényeinek, köztük sok, csupán meghatározott ideig érvényes törvényének hirdetésére és szolgálatára lett rendelve. Amikor az idő beteljesedett, Krisztus eljött, megjelent az új törvény, mely már tökéletességre visz. "A korábbi törvény ugyanis megszűnt, mert hatástalanná és alkalmatlanná vált" (Zsid. 7, 18). Az idézet azt is jelzi, hogy a Melkizedek- féle papság is tökéletességre vezetett a levita papság előtt, legalábbis abban az értelemben, hogy a papi rendben, a papi karakterben valami örök vonást -- talán épp az egyetemes emberi testvériség vonását - hirdetett meg, mely a Krisztusi papságban tovább él, nem csupán bizonyos örök igazságokat hirdetett. A Melkizedek-féle papság lényeges jeleiről és áldozatáról részletesebben van szó egy előbbi munkámban, itt csak néhány vonást emelek ki. Ahol van papság, van áldozat és vannak kegyelem-közvetítő jelek vagyis szentségek. Ezek megvoltak a Levita papságnál is és a Melkizedek- féle papságnál is. Ebben az utóbbi esetben "természeti" szentségeknek vagy a "megváltás előtti" szentségeknek hívhatnánk ezeket. Az a többlet azonban, ami a Melkizedek- féle papságot az Ároni-papság fölé emeli, az valamilyen személyes szentség, személyes és nem legális, előírások szerint igazodó, rubrikális szentség. Az ószövetségi papság már a közelgő és magát egyre jobban megismertető isteni Küldött felé irányítja az emberi tekinteteket. Ha azonban maga a pap nem tesz életével is tanúságot róla, a vele lélekben kapcsolódó hit és eszerinti élet révén, alatta marad a személyes életszentséget megkívánó, tanító és sugárzó Melkizedek- féle papságnak. Ez utóbbi ugyanis olyan, melyre áll, hogy "nem a testi leszármazás törvénye szerint lett azzá, hanem a halhatatlan élet erejéből" (Zsil. 7, 16). Ilyen Krisztus főpapsága is, sőt még inkább, mert ő maga a halhatatlan Élet. De ezért tökéletes - a megváltás előtti lehetőségek között - a Melkizedek- féle papság is, mert: "hiszen a törvény nem vezetett tökéletességre, hanem csak annak a jobb reménynek bevezetése volt, amellyel közel jutunk Istenhez". A jobb remény, az "első evangélium" ígérete az eljövendő isteni Küldöttre vonatkozólag azonban tovább élt a Melkizedek- rendi papságban, mint az első kinyilatkoztatásnak nemzedékről nemzedékre továbbhagyományozott magva. Az Isten nem hagyta magára még az Ószövetség előtt élő emberiséget sem. Az első szövetség erejében Jézus Krisztus, az isteni Közvetítő, már megtestesülése előtt kegyelmeivel megérintette a választottak lelkét, "mert Jézus mindenkor él, hogy közbenjárjon értünk" (Vö.: 7, 25) . "Nem szabad azt gondolni, hogy a körülmetélés megadása előtt Isten szolgái, akikben meg volt a Közvetítő hite ennek a Közvetítőnek semmiféle szentsége által nem nyújthattak kisdedeiknek segítséget, bár az Írás valami súlyos ok miatt tudatlanságban akar hagyni bennünket annak mivolta felől" - mondja Szent Ágoston (Contra Juliánum V. 11, 45. vö.: Schütz, II. 392. l.). "Szent Tamás nem minden valószínűség nélkül azt is tanítja, hogy a bukott természet állapotában más szentség is volt, így legalább egy a nagykorúak személyes bűneinek eltörlésére. Hisz a bűnbocsánat elnyeréséhez szükséges az Isten részéről a biztosítás, hogy a bűnbocsánatot és elégtételt elfogadja; tehát nem elég a merő személyi teljesítmény" (Schütz: u.o.). Az ősi sumér költészet megrendítő bűnbánati imádságokat mutat fel és megőrizte a pap feloldozást kérő imáját is. A kinyilatkoztatásból szintén kitűnik (Gen. 14, 17-20 stb.), hogy volt papság ("a felséges Isten papja volt"), volt áldozat ("kenyeret és bort hoz elő") és áldás ("megáldotta őt"). A Zsidókhoz írt levél szerzője mindezt megismétli és még azzal is megerősíti, hogy kimondja: ez a fajta papi rend "a halhatatlan élet erejéből vagyis Isten kegyelméből született. Az ősi kultúrfokon a legutóbbi időkig megtalálható titkos avatási szertartások erősen valószínűsítik a bérmálás és házasság szentségének az Első szövetség idejében való meglétét is: A magyar mágusok családjában, ill. a hetedik gyermekben öröklődő mágus hivatásra-adásban még a XIII. században is felfedezhetjük bizonyos papi szolgálat - megváltás előtti állapotra szánt - szentségének nyomait. Test szerint tehát, a törvény szerint, Jézus Krisztus Sém családjába tartozik, papsága viszont az erkölcsi tökéletesség szerint Melkizedek- féle. Vagyis jelenlegi tudásunk szerint a legmagasabb műveltség, erkölcs és tudás ősi alapjára épült, nem külön kegyelmi segítség nélkül: sumér jellegű. Így helyreáll az az egyensúly, melyet emberi igazságérzetünk is sugall. Jézus egyesíti magában az emberiség minden értékét és vállára veszi, hogy kiengesztelje, az emberiség minden vétkét. Melkizédek- rendi papságon keresztül vezeti az emberiséget, melyet a sátán a babiloni szellemmel megtévesztésekbe és pusztulásba visz. A jóval győzi le a rosszat, az ajándékozás szellemével a rablásét, a tanítással a butítást, szeretettel a gyűlöletet, az önfeláldozással a gyilkolást, áldásmondással az átkozódást, a fejlődést élesztő erővel a visszahúzó maradiságot. Mindaz, ami a Melkizedek-féle papságban érték: mentesség szűklátókörű emberi szempontoktól, Isten akaratának teljesítésére kész kegyes lelkület, minden ember hátrányos megkülönböztetés nélküli igaz szolgálata, élettel való tanúságtétel mindarról, amit hisz és hirdet - és mindezt a halhatatlan élet erejéből: az isteni kegyelem irányításával és segítségével megvalósítva - ez mind beleépült és belenőtt Krisztus főpapságába. A megváltás előtti, az Első szövetség idejének papságát (s ezen belül az aránylag igen kis időre szóló Áron-féle papságot is) a természetfeletti krisztusi papság megfejelte, megkoronázta. Ezért meri mondani a Zsidókhoz írt levél, hogy a Melkizedekrendi papság, ennek a papságnak lényeges karaktervonásai miatt, "Isten Fiához hasonlóan pap marad mindörökké". A Krisztus által alapított papságban is tovább élnek, tovább is kell élniök, mindörökké az ősi Melkizedek-féle papság karaktervonásainak, most már azonban megerősítve, megszentelve és felemelve a természetfeletti rend intézményesített rendjében Krisztus titokzatos testének, az Egyháznak kiépítésére. Az ószövetség könyvei egyre részletesebben szólnak az eljövendő Messiásról, az isteni Közvetítőről, akiben az egész világ Isten egész különleges áldását, a kiengesztelődést nyeri majd el. Még Urban, az ősi sumér fővárosban hangzott az isteni hívás Ábrahámhoz, folytatólagosan a már előbb idézett rész után: "és benned nyer áldást a föld minden nemzetsége" (Gen. 12, 3). Majd később Izsákhoz szólva az Úr, már részletezi, miképpen jön az áldás Ábrahámtól: "Ivadékodban nyer áldást a föld minden nemzete" (Gen. 26. 4). Izaiás már pontos adatokat közöl erről az Ivadékról: Gyermek születik ugyanis nekünk, És Fiú adatik nekünk, S a fejedelemség az ő vállára kerül, és lesz az ő neve: Csodálatos, Tanácsadó, Isten, Hős, Az örökkévalóság Atyja, a béke Fejedelme. Növekszik majd uralma, s a békének nem lesz vége ..." (Iz. 9, 5-6). Ábrahámnak és családjának azonban hűségesnek kell lenniök nagy hivatásukhoz, meg kell tartamok az Úrral kötött szövetséget, tökéletesnek kell lenniök. Tudjuk, hogy Ábrahám családja sokszor megszegte ezt a szövetséget, lázadott az Isten ellen, bűnt bűnre halmozott a nép is és egyesek is. A nép hitetlenkedett a pusztában s az Isten azzal bünteti meg őket, "hogy mindazok a férfiak, kik látták dicsőségemet ... s mégis próbára tettek már vagy tízszer s nem engedelmeskedtek szavamnak, nem látják meg azt a földet, amely felől megesküdtem atyáiknak" (Num. 14, 22-23). Visszautasították az Isten királyságát felettük és olyan királyt követeltek maguknak, mint a többi népeknek van. (I. Sám. 8.). Átadták magukat a bálványimádásnak már a pusztában való vándorlás idején s később saját hazájuk földjén is. Az Úristen azért a babiloni fogságba vitette el nagyrészüket. Onnan csak egy kis részük tért vissza s a régi hazában a kezdeti lelkesedés után a lelki élet megmerevedik, a törvények külsőleges megtartása, túlzó nemzeti érzés veszi birtokába a szíveket. De a legnagyobbak között is mennyi kishitűség, bűn és paráznaság. Az Isten azonban végtelenül jó és irgalma örökkévaló. A nép egészében véve egyre jobban elhajlik attól az úttól, amire Isten hívta. Mindig csak egy kis rész bizonyult hűségesnek, az isteni büntetés elsöpri a hűtleneket. Megrázóan szól erről maga a büntető Isten: "Mint az ellenség ver, úgy vertelek téged rettenetes büntetéssel, mert vétked olyan nagy, mert bűnöd olyan sok. Miért kiáltasz romlásod miatt, gyógyíthatatlan fájdalmad miatt? Mert vétked olyan nagy, mert bűnöd olyan sok, ezért tettem ilyet veled" (Jer. 30, 14-15) és egyéb helyeken (Deut. 28. 49-S3; 62, 64-67; Jer. 29, 18; 30, 12-15 stb.). Tehát egyáltalán nincsen biztosítva Isten áldása a bűnösökre is, mintha automatikusan jelentene üdvösséget az Ábrahám családjába való beiktattatás. Erre maga Jézus Krisztus figyelmezteti a korabeli zsidókat. De figyelmeztette erre őket az ószövetségi szentírás is. Mózes parancsa a felebaráti szeretetre nemcsak a zsidókra vonatkozott, mint azt a Talmud szeretné feltüntetni, hanem minden emberre. Egészen kifejezetten kimondja ezt Lev. 19, 18: "Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat" és ki is fejti: Lev. 19, 3334: "Ha jövevény lakozik földeteken és tartózkodik köztetek, ne tegyetek szemrehányást neki; olyan legyen köztetek, mint a bennszülött, s úgy szeressétek mint tenmagatokat, hisz ti is jövevények voltatok Egyiptom földjén." Az Ószövetség minden isteni külső és belső kedvezmény mellett sem vette el Ábrahám nemzetségének az eredeti bűnből folyó értelmi elhomályosulását és akarati rosszra hajlását. Ezt azután rendkívül kimélyítette a fogság alatt közelről is megismert babiloni szellem. A 136. zsoltár erről a hatásról megdöbbentő képet fest: "Babilon leánya, te nyomorult, Boldog, aki megfizet neked Rajtunk elkövetett tetteidért! Boldog, aki megragadja És sziklához vágja kisdedeidet!" Hasonló lelkületet árulnak el az ún. átokzsoltárok, melyek az Ószövetség felfogása szerint a zsoltárosnak vagy a választott népnek ellenségeire az Isten átkát kérik vagy jövendölik meg" (Szentírás, 1932. 459. 1. jegyzet). Ilyen lelkületről tanúskodik Kir. IV. 8, 12; Iz. 13, 16; Oz. 10, 14; Náh. 3, 10; stb. is. Tudjuk jól és a szentírásmagyarázók részletesen ki is fejtik, hogy azért, mert valami benne van a szentírásban, az nem egyszersmind helyes is vagy megengedett Isten szemében. A szentírók leírnak sok egyéni bűnt, gyilkosságot, csalást, szemérmetlenséget, leírják a nép sok bűnét is, mert ez is előfordult a történelem során, melyet vázolni akarnak és mert a bűnre következő isteni büntetés megmutatja nekünk, milyen az Isten. Bűnre büntetést küld és bánat nélkül nem ad bocsánatot. Így kell néznünk a nacionalista, soviniszta kifejezéseket, más népek elleni támadó dühöt, háborúskodást, átkozódást, gyűlöletet is. A szentíró ezeket a kifejezéseket, sokszor költői vagy irodalmi stílus szinten használja, de ezzel nem fejezi ki helyeslését a gyűlölködés felett. Ezt maga az ószövetségi isteni kijelentések sem helyeslik. Az ószövetségi szentírásban csak azt kell keresnünk, mit akart az Isten ezzel vagy azzal a részlettel, történettel, kifejezéssel nekünk mondani, mint igazságot. Ez ugyanis tévedés nélküli igazság. A többi elem mellékes jelentőségű és ezért gondos irodalmi, műfaji és stílusvizsgálatok, kortörténeti ismeretek stb. szükségesek ahhoz, hogy helyesen értsük meg a szentírást. Ezért is helyes csak olyan részleteket olvasni a szentírásból, melyeknek ez a háttere kellően föl van tárva, és egyidejűen megmagyarázásra kerül. Ez nem azt jelenti, hogy csak a tetszetős részleteket olvassuk a szentírásból. Ellenkezőleg, a bűnökre következő büntetéseket, Isten büntető ítéleteit, a büntetés és szenvedés ostorcsapásait is olvasnunk kell, mert különben hamis és egyoldalú kép marad meg bennünk az egy időre kiválasztott népnek adott isteni kedvezésekről. Isten sokszor megfenyítette népet s ez az a jelentős torzítás, amit ennek elhallgatásával a Talmud végez és így teljesen hamis hangulatba ringatja híveit. A büntetések elhallgatásával azt a látszatot, adja, hogy minden amit a zsidók elkövettek, az mind helyes és a zsidó nép számára megengedett, sőt szükséges volt. Így született meg az a talmudista magatartás, mely saját hibáról sohasem beszél, mert az szerinte nincs is, de mindenkinek óriási vétkei vannak, különösen annak aki a választott népet hibáira figyelmezteti. Így történhetett meg az, hogy a német nácizmus már csírájában szembetalálta magát a talmudisták által megszervezett világgal, az izraeliek által megkezdett fegyveres agresszió és az ősi földjükről elűzött több mint egymillió arab szenvedése miatt feléjük irányuló megvetés s ellenállás láttán azonban úgy tesznek mintha csodálkoznának és az ENSZ-ben a Talmuddal próbálnak védekezni.. Érdekes változása az időknek és egy nagy figyelmeztetés rejlik benne: Sumér széttépve és elnyomorítva inkább lassan letűnt mint nép a történetemről hosszú időkre, mintsem, hogy az elnyomó Babilon erkölcsét és "törvényét" átvegye s ezzel üssön vissza. Az egykor választott nép már sok népkeveredésen átment utódai viszont azok, akik történelmiföldrajzi folytonosságukat is régen elvesztették, átvették a fogságba hurcolóik erkölcsét és embertelen "törvényeit", csakhogy fenntartsanak egy hatalmat, ami a réginek csupán látszata. Az isteni Közvetítőt, a Megváltót váró és jövetelére felkészült zsidóság elfogadta Krisztust, azok, akik végleg a babilóni földi hatalom hívei akartak .maradni, azok magukra vállalták a Talmud szolgálatát. És ma nyíltan megvallják, hogy erejük, fennmaradásuk záloga a Talmud ( Lazarus Goldscmidt, hitközségi vezetők, zsidó világszövetség, Izrael állam) Saját szavaik alapján is tehát most már ők ennek a babilóni szellemnek képviselői lettek. Ugyanakkor az emberiesség, a humanitás erkölcs, melyet a világ politikai testülete az ENSZ is elfogadott, ünnepélyesen kihirdetett és tagjainak ajánlott elfogadásra, lényegében egyezik a Melkizedek-féle papság által fenntartott és hirdetett erkölccsel, Sumér erkölcsével, a Melkizedek- rendi örök főpap krisztusi erkölcsével. De tekintsük át egészen vázlatosan az eseményeket, amíg idáig értek. A Mari királyság után az óbabilóniai birodalom emelkedett fel (1894-1595), Sumér fokozatosan elsemitizáliódik, végső maradványa 1740 után a "Tengermelléki dinasztia" Dél- Sumérban, 12 uralkodóval. Részben egyidejűen az Óasszír királyság (1850-1780.). Középbabilóniai királyság (1593- 1170), a kassziták 36 uralkodójával. Középasszir birodalom, 9 uralkodóval (I. Szalmanasszár) +. 19 király (I. Tiglatpileszár), összesen 1384--885 között. Egyiptomban az "új birodalom" (1555-1090). Újasszír birodalom (883-612), Szanherib 704-681 között. Újbabilóniaí birodalom (625-539), kaldeus dinasztia 6 uralkodója, köztük II. Nebukadnecár (604-562). A perzsák uralma Kürosztól (529), I. Dareiosz, Xerxes, III. Dareiosz, akit legyőzött Nagy Sándor (330), hogy csak a legnevezetesebbeket említsük, az Akhaimenida dinasztiatagjai közül. Ettől kezdve a makedón uralom következett Mezopotámia felett (330-150), majd a parthusok Kr. u. 226-ig. Ettó1 kezdve Mezopotámia a szasszanida Perzsia része (266-640). Ezután az arabok törnek Mezopotámiára, mely 640-től 1258-ig a bagdadi kalifátus része lesz. A XIII. században előbb a mongolok, majd a törökök támadása következik: Ennek eredményeképpen 1533-1914 között török uralom alatt áll a Folyamköz. Zamarovszky megjegyzi, hogy kb. 430-ban Urukról említés történik (Frech) mint keresztény püspöki székhelyről. Ez az utolsó hír sumér város betelepítéséről. Érdekes idevágó részlet Nagy Sándor (1968: 178-79) közlése alapján, hogy "a méd is hun vagy turkfajta lovasnép volt, fejlett állattenyésztéssel és részben földműveléssel foglalkozó törzsek szövetsége. Már Kr. e. a IX. században szó van az asszír feliratokban a médek vagy madajok, madak országáról, ahonnét Tigletpileszár asszír király nagy hadizsákmánnyal, különösen sok tevével és lóval tért haza." Asszarhaddon 673-ban Kr. e. hadat vezetett a távoli médek, "pattusarik", vagyis a pártusok ellen s onnan szintén sok ló és teve zsákmánnyal tért haza. A babiloniaiak "ammanmandák" néven nevezték a médeket, mikor ezek Kr. e. 614-ben elfoglalták Asszíria régi fővárosát, Assurt s ezt a vérszopó népet végleg letörték. Az újbabiloniai krónikás így irt róluk: "Marduk isten segítőt adott Babiloniának: ... az ammamandák királya, akinek nincs párja ... felülről és alulról leterítette Asszíriát mint az árvíz, bosszút állt Babilonért, mindenért megfizetett" ... De később a nagyhatalommá fejlődött perzsa nép Kürosz királyuk alatt a VI. században Kr. e. a médeket legyőzve országához csatolta. Kr. e. 529-ben a pártusokat is le akarta törni, de az ellenük vezetett harcban életét vesztette. A perzsák tehát megdöntötték Kürosz vezetésével az újba biloniai birodalmat Nabonidot legyőzve. Előzőleg Kürosz már a médeket is legyőzte, de a pártusokkal nem bírt. Az utolsó újbabilóniai király (a Bibliában Baltazár /555-539/ néven szerepel ), azon az éjszakán halt meg, amelyen Dániel próféta könyve szerint a lakoma alatt a falon megjelent írást a próféta megfejtette: "Ugyanazon az éjjelen megölték Baltazár kaldeus királyt és a méd Dárius foglalta el az országot, hatvankét esztendős korában." (Dán. 5. 30.) Kürosz királysága kezdetben (539-529) a méd- perzsa sereg Gobrias (Gubaru) hadvezér vezetésével foglalta el Babilont. Baltazár a királyi vár védelmében esett el. A szír fordításban a "perzsák királyaként" Dárius szerepel, holott I. Dareiós 421-485 között uralkodott. Lehet, hogy nagy híre és gazdagsága miatt elővételezték nevét egyes írók. Más magyarázat szerint a méd Dárius azonos az utolsó méd királlyal, Asztiagesszel, ismét mások szerint a Babilont elfoglaló Gobriásszal. Tehát mindenképpen Asszurt is és Babilónát is valójában a médek foglalták el, de ekkor - úgy látszik - a zsidók Küroszt segítették hatalomra s ez röviden kibuktatta méd vetélytársát a királyságból. A drámai és a forrásokban eddig még nem tárgyalt események gyorsan, meglepetésszerűen következtek be; melyben a pénznek nagy szerepe lehetett. Tény, hogy Kürosz nak első Babilóni uralkodási évében megjelent a zsidók fogságából való kiengedésének írásos rendelete. Ezdrás 1, 1 szerint ez az év az 537. vagy az 536. volt. Kr. e. A kijátszott médek egy része ekkor húzódhatott tovább észak felé a tűz-"imádók", a parszizmus hazája felé, majd a szasszanida Perzsia északi és nyugati tájaira. A médek másik része nyomban nyugat felé, a Van-tó irányába fordult, ahol a partusok birodalmának volt erős katona népe. Később az örmény hegyvidék felé vonultak vissza, ahol a szasszanida uralom alatt találkoztak rokonaikkal. A magyar őstörténetben innen már nyomon követhető a magyar nép részeinek egymásra találása az Aral-; a Kaspi- és a Fekete-tenger vidékén. Egy XIII. századbeli domonkos szerzetestől tudjuk, hogy az örmények királya kérte tőle, küldjön sok hithirdetőt, ha hazatér Magyarországra, mert az ő országában még sok magyar él, aki ősei hitét követi. A kazáriai államcsíny a 8- 9. század fordulóján, melyről Dunlop, Artamonov stb. tudósítanak részletesen, azt mutatja, hogy milyen mélyen belenyúlt a babilóni szellem a népek történetébe. Ehhez hasonló államfelforgatások nagy számban fordulnak elő az ázsiai népek, majd később a világ többi népe között is. Megalakulnak a talmudi erkölcsre épülő titkos társaságok, a kalandosok, szabadkőművesek s legutóbb a cionisták. Jellemzőjük, hogy működésük egy része a nyilvánosság előtt emberbaráti jelleggel folyik. Hogy mégis titkos szövetségük van, ez azt mutatja, hogy munkálkodásuk másik része kivonja magát a közvélemény ellenőrzése alól, társadalomellenes, a szociális és az alapvető emberi jogegyenlőség ellen támad. A tagok korlátlan önkény rabjaiként kénytelenek tovább szolgálni a vezetők által gyakorolt halálos fenyegetések alatt, melyeket meggondolatlan pillanatukban maguk vállaltak magukra. Az Egyházi Törvénykönyv kiközösítés terhe alatt tiltja katolikusoknak ilyen titkos társaságokba való belépését, s ezzel a legnagyobb védelemben részesíti őket és mindenki számára komoly figyelmeztetést ad. A babilóni fogság idején majd a méd-perzsa birodalomban a zsidóság vezetői már nem a királyok, hanem a papi családok sőt világi férfiak lettek. Dávid sarja, Sherub-babel, a fogságból kiszabadulva, egy kis időre visszatért ősei földjére, de azután ismét Babilonba húzódott vissza, ahol magasrangú udvari ember volt, inkább az akart maradni, írja Ijjas Antal, majd így folytatja: "Helyette a vezetést egy hatalmas szellemi energiájú babiloni zsidó vette át, I. Artaxerxes király pohárnoka, Nehemiás. Ő az államférfi fölényét, politikai és szellemi messze tekintését, lehengerlő tetterejét áldozta népének, fölépítette a Templomot, az egész nép közmunkájával, és össze tudott fogni a másik gigászi (és egyben rejtélyes) egyéniséggel, Ezdrással. Ezdrás nem Dávid vagy Áron sarja, ő is politikus (perzsa királyok államtitkára, államminisztere, kancellárja), de amellett minden idők egyik legnagyobb szentírástudója A zsidóság a "Törvény írnoka" címmel tisztelte meg. Ő volt az első mintája a világi írástudónak - azoknak a nem papoknak, akik mint a zsidó közösség tanítói és vezetői, a Törvényt és a Tant megőrizték és továbbépítették. Az Írástudók - "Szóferim" - őtőle erednek. Az volt életének feladata, hogy a Tiszta Tant átnyújtsa népének, s ezt teljesítette is. Ez a szellemi erejével prófétai tekintélyű tudós: feleslegessé tette Mózes végső formában írásba foglalt könyveivel a prófétákat. Ez a világi ember teremtette meg legtisztább formában a Teokráciát és nyújtotta át a Főpapoknak, akik a perzsa birodalom kereteiben, az azzal való legcsekélyebb súrlódás nélkül uralkodtak zajtalanul és eseménytelenül, egy olyan nép felett, amely a babiloni fogságban két nemzedék életideje alatt különben anyanyelvet váltott; a héber helyett a volt asszír birodalom hivatalos nyelvét, az ún. "birodalmi arámi nyelvet beszélte" (99-100. lap). Természetesen Ezdrás, mint kormányzó egyéniség, csak a gyakorlati igazgatás szempontjából "tette feleslegessé a prófétákat" A prófétai könyvek a kinyilatkoztatás nagy titkait őrzik. Izrael népének, bűneit ostorozó szavaik azonban útjában állottak azoknak a belső erőknek, melyek a nemzeti öntudat; sőt a nemzeti büszkeség kiépítésén fáradoztak. Tény, hogy ezek az utóbbi erők Krisztus fellépésekor már túlsúlyban voltak a vezető rétegben, fokozatosan kiépítették a nacionalista Talmud magyarázatok segítségével a zsidóság világuralmát. Minderről részletesen egy másik munka szól, amely rámutat arra is, hogy a Dávid sarjból való "exilarcha" vagy király? aki a Talmudisták szerint a világ ura lesz egykor, fokozatosan elhúzódik a nyilvánosság elől és kb. a XII. századtól már ismeretlen székhelyéről irányítja a világuralom megszervezését. Tény az is, hogy a zsidóságot ma is világi vezetőik irányítják a rabbikon keresztül és ők szabják meg a "hagyományokhoz való hűség" különböző fokaihoz való ragaszkodás mértékét. Hallgassuk meg, mit ír erről az időszakról Graetz, a boroszlói rabbiképző tanára, akit életírója nem tart nacionalista zsidónak: "Ebben a hosszú időszakban; mely csaknem két évszázadig tart, melyben a zsidó közösségi élet a törvénnyel megszilárdult, és a zsidóság kiépítése saját elemeinek megnövekedésével és idegen elemek felvételével megvalósult, Nehemiás halálától a perzsa birodalom lehanyatlásáig, egy személyiség neve sem csendült fel, amelyik ezen a nagy művön dolgozott ... Épp így nem jegyeztek fel semmilyen említésre méltó történelmi tényt sem. A zsidó közösségnek egész tevékenysége befelé irányult és ez sajátosságában a kortársak előtt nem tűnt elég jelentősnek ahhoz, hogy annak kezdetét; folyamatát és hatását az utódoknak hátrahagyják" (287. lap). ' Annál jelentősebb volt azonban az a tény, hogy az ószövetségi szentírás ekkor is bővült, szövegébe ekkor is kerültek bele olyan részletek, melyek kinyilatkoztatott igazságok elemeiként szerepelnek. Az ószövetségi szentírásból kielemezhető hit- és erkölcsi igazságok ugyanis tévedhetetlen kinyilatkoztatások. Ha pedig ezeknek az igazságoknak egyik-másik elemét már jóval a szentírás végső szövegezése előtt egyebütt megtaláljuk, akkor joggal feltételezhetjük, hogy ott is kinyilatkoztatás útján jutottak az emberiség birtokába, vagy legalábbis ott is helyesen ismerték fel tévedhetetlenül igaz voltukat. A fenti bizonyítás gondolatmenetének ellenpróbája, hogy az újszövetségi szentírás szövegében s az egyház élő tanításában is mint kinyilatkoztatott igazságok szerepelnek. Ebben a vonatkozásban a méd- perzsa birodalom mágus-vallásának részletes vizsgálata is még sok meglepő eredményt ígér. Figyelemre méltó, hogy Graetz már 1888-ban ezeket írta: "A mágusok világától körülvéve a zsidók több dolgot tanultak el a perzsáktól. Nem kerülhette el a figyelmüket, hogy némely perzsa tanítás és törvény feltűnő hasonlóságot mutatott saját törvényeikhez és szokásaikhoz, csak más formában - és ennek hatása alá kerültek" (284. 1.). "A perzsa vallásból származó egyes nézeteket és szokásokat a zsidók akaratlanul átvettek vagy legalábbis nem elég határozottan tartottak maguktól távol. Úgy gondolták, az istenséget dicsőítik meg azzal, hogy iráni myriádok eljárásának megfelelően készséges, parancsolójuknak akaratát gyorsan végrehajtó szolgákat rendelnek melléje. Az "Isten követei", akik a bibliai irodalomban mint küldöttek szerepelnek, akik végrehajtják parancsait, a perzsa vallás amesaspentái és nazatái mintájára égi lényekké lettek átalakítva, kiknek saját egyéniségük és határozott személyiségük van. Héber névvel és sajátos küldetéssel elgondolt angyalok lettek belőlük: Rafael, a betegségeket gyógyító angyal; Gabriel, a győzelem angyala; Michael, Izrael védőangyala; Uriel vagy Suriel, a világosság angyala; Matatrón talán épp a perzsa Mithars átvétele és mása. Ahogyan a babiloni-perzsa környezetből a zsidók átvették az angyalokat, úgy vették át a gonosz szellemek (démonok) elképzelését is, azt a tanítást, amely nem is volt olyan ártalmatlan. A perzsák a sötétség istene mellé, az ő Angro- Mainyusuk mellé, dévákból álló kíséretet adtak; ezek ördögi lények voltak, akik az emberekre leselkednek. A Jób könyvben a Sátán ábrázolása; aki kárörömmel vádol minden embert, legkiválóbbat is, adta az indítást hamis, gonosz lények megalkotásához. Így álltak elő gonosz szellemek zsidó vonásokkal; a Sátán mint első démon, bizonyos mértékben Angro-Mainyus képmása és emellett még más ördögök is: Asmodai, Samael egy halál-angyal, aki az ember életére leselkedik, hogy azt elvegye tőle. Ezek a perzsa mágusvallásból kölcsönzött babonás elképzelések káros hatással voltak, mert szokások és értelmetlen szövegek, melyeknek mágikus hatást tulajdonítottak, behatoltak zsidóságba és átalakították annak jellemét. Annak az elképzelésnek az elfogadása, hogy gonosz szellemeknek hatalmuk van az ember felett tisztátalan állapotban, alvás után, bizonyos cselekvések esetében, különösen holttest és ravatalozóhely közelében és, hogy ezek mosakodásokkal és szertartásokkal elűzhetők, rendkívüli törvényes előírásokat hozott létre melyek az életet komorabbá hangolták és kísértet-félelmet ébresztettek. Az iráni-perzsa elképzelések hatása alatt a zsidóságban egy új elégtételtan is kifejlődött. Ez az egész világmindenséget két nagy birodalomra osztotta, a világosság és a sötétség birodalmára, és a tisztákat, az Ahura-Mazda követőit a világosság országába, a paradicsomba, a tisztátalanokat pedig, az Angro-Mainyus követőit, a sötétség országába, a pokolba helyezte. A halál után az ember lelke még három napig a test közelében tartózkodik, azután a földi életének megfelelően a nazaták felveszik a paradicsomba, vagy a dévák a pokolba cipelik. A halál utáni visszafizetésnek ez az elképzelése is befogadásra talált a zsidóság körében. Az Éden kertje (Gen Eden), amelybe helyezi a teremtéstörténet az első emberpárt, az ártatlanság állapotában, "paradicsommá" lett átalakítva és a Hinnom (ge-Hinnom) völgye Jeruzsálem mellett, melyben Ácház óta gyermekáldozatokat mutattak be, adta a nevet az újonnan alkotott pokolnak. A paradicsomba a jámborok és törvénytisztelők kerülnek, a ge-Hinnomba (geena) a gonoszok és bűnösök. Az iráni máguskörből származó ezzel összefüggő elképzelés az embernek a sírból való eljövendő feltámadásáról olyan mélyen befészkelődött a zsidó népnek a gondolkodásmódjába, hogy kötelező hitcikkelyként pecsételődött meg, noha a Jób könyvnek költője ezt a tanítást kétségbe vonta. A mágusvallás, amelyik a test feltámadásáról szóló tanítást felállította és szilárdan -őrizte, azt egy eljövendő időre rögzítette, amikor majd Ahura-Mazda az ő ellenfelét legyőzi és megsemmisíti; akkor ennek ismét ki kell adnia "a tiszta emberek" elrabolt testeit. Ezt a reménykeltő és a gondolkodásra is kiható hitet a zsidóság a szóferikus időben annál mohóbban fogadta el; mivel írásaiban utalások és megfelelőségek kéznél voltak erre. A prófétáknak az "utolsó ítélet" napjáról szóló kijelentésében az írástudók úgy vélték, hogy a feltámadásra való, utalás van, és ennek következtében ezt a reményt mint hittételt fogadták el. A mindennapi -imában Istennek hálát adtak, hogy az elhunytakat egyszer ismét -életre kelti. Egy látó abban az időben, amikor a zsidó nép halálküzdelmét vívta, így vigasztalta a szenvedőket: "Sokan a porbahunytak közül fel fognak ébredni, ezek az örök életre, azok az örök gyalázatra és örök elvetésre". Ebből egy sajátos visszafizetés-tanítás alakult ki a jövőnek vagy "az eljövendő világnak" színes leírásával. Csodálatos világ tárult fel a szem előtt; amelyik ezt beitta. Egyszer az élet minden baja kiegyenlítődik, minden csalódás megszűnik. A jámborok és jók, a törvénytisztelők és igazak, akik a földön olyan sokat szenvedtek, felkelnek a sírból és üdén és tisztán mennek be az örök életbe ... De, hogy milyen lesz ez a feltámadás és ez a szép és tiszta eljövendő világ? Erről számot adni azonban, ez kívül állt az elképzelés körén" (285-87): De - épp ez megmagyarázhatatlan volna, ha maga a föltámadás és az örök élet ténye is elképzelés lett volna. A mohamedánok Koránja például részletesen, földi képekben vázolja az öröklét örömeit, magán viselve a földi elképzelések kezevonását. Az ószövetségi könyvek végső megfogalmazói kétségkívül isteni sugalmazás alapján válogatták ki és vették át a mágus vallás sok tételét, melyek épp ezért a hit és erkölcs dolgát érintő hitigazságok. Az újszövetségben mindezek a részletek még jobban megvilágosodnak és határozott megfogalmazást nyernek: De amint Graetz helyesen megjegyzi, már halvány utalások ezekre vonatkozóan az ószövetségben, is voltak. Itt is azt találjuk, hogy az ószövetség népén kívül már jóval előbb és jóval tisztábban a mágusok, vagy legalábbis egy részük, ismerték ezeket a kinyilatkoztatott igazságokat. Lényegében ezek mind az ősi sumér hagyatékban is megvoltak. Ezen ismét nincs mit csodálkoznunk, hiszen Isten nem hagyta magára sem az egyeseket, sem a népeket az ősszülők kora óta. Mágusok voltak; azok, akik jobban fölismerték és köszöntötték Jézust, mint sok zsidó Heródes királlyal az élükön (Máté 2, 1 7, 16: Magi-Mája). Később már olvasunk olyan mágusról is, aki ellenkezett Jézus tanításával (Csel. 13, 8 és 8,9), de ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy tanításában egyébként semmi igaz állítás vagy kinyilatkoztatott tétel nem lett volna. Graetz tehát "idegen elemeknek" tartja perzsa mágus- vallásból átvett szentírási részeket, vagyis a szentírást olyasminek képzeli el melynek tulajdonképpen teljes egészébeni és minden ízében zsidónak kellene lennie. Ugyanez az álláspontja a többi "idegen elemről" is. Ez az elképzelés a zsidó szellem alkotásának véli vagy akarja. elfogadtatni az ószövetségi szentírást, mely elképzelésnek semmilyen alapja nincs, csak a később fokozatosan kifejlődött zsidó nacionalizmus. Az ószövetség sugalmazója az egész emberiség Istene: A tények ma már ugyanezt tapasztalatilag is igazolják. Szinte valamennyi kultúrnép Istentől kapott megvilágosításai ott állnak az ószövetségi könyvekben; melyekbe zsidó szerzők,- Isten sugalmazása mellett azokat összegyűjtötték és fokozatosan egyre inkább zsidó nacionalista irodalmi köntösbe öltöztették. A Talmudban azután már nemcsak az irodalmi köntös, hanem maga az ószövetségi magyarázott tanítás is zsidó művé, a zsidó világuralom eszközévé vált ártalmatlannak látszó vallási köntösbe rejtve. Sem Graetz, sem a Talmud nem ismer egyetemesen elfogadott világos elvet arra vonatkozóan, hogy miként kell fölismerni az ószövetségi könyvekben a tévedhetetlen tanítást. A gyakorlatban azért logikusan alakult ki a Talmud: emberi vélekedések gyűjteménye, melyet szükség szerint értelmez a rabbi - és ez az, amit itt és most követni kell. Ebből ered az az álláspont, hogy a démonok és vezérük, a sátán csupán elképzelés. Ezzel a gonosz lélekkel szembeni ébrenlét és óvakodás értelmetlenné válik s ez a Sátán legnagyobb győzelme: a lélek nem hadakozik ellene, sőt szövetségesévé válik. A lélek és a Sátán szövetsége úgy jelenik meg, mint az igaz vallás és igazi istentisztelet mintája, melyet az egész világnak kötelessége elfogadni. A világtörténelem sok titkáról, ennek az alapelvnek ismeretében, lehull a lepel. Nem arról van szó, hogy mások - akár egyesek, akár népek, akár egyesülések - között nincsenek hibák; bűnök, gonosztettek, - sajnos vannak. De egyedül a talmudi szellemmel fűtött egyesülések biztatják tagjaikat "Istentől kapott törvényeikkel" a rossznak az elkövetésére valamilyen "jó" érdekében, legtöbbször a legnagyobb titokban. Ugyanakkor ezt az erkölcsi magatartást a kereszténység rovására írják, hogy ezzel még nagyobb zavart csináljanak. Pedig csak elő kell venni a Talmudot és Krisztus tanítását, amint az Újszövetségi szentírásban áll. Aki a Talmudra hivatkozik, minden gonosztettre szentséget találhat a bonyolultan fogalmazott előírások alapján, de egy keresztény sem találhat gonosztettének megokolására igazolást Krisztus tanításából Rendkívül aláhúzza ezt az értékelést, hogy a keresztény arra törekszik, minél több kézbe juttassa el Krisztus tanítását, a talmudisták viszont amennyire csak lehet, elrejtik a Talmud teljes és hiteles szövegeit, maga a Talmud tilalmazza annak egyedüli olvasását stb. Ha nem zsidók idézik a Talmudot, amíg lehet, a talmudisták nem válaszolnak, nem bocsátkoznak vitába; hallgatnak. Ha azután mégis kell valamit mondaniok, azt felelik, hogy a nemzsidók meghamisították a Talmudot. De egyszer sem lehet hallani azt, hogy ugyanakkor közölnék pontosan, hogy szerintük hogyan van az az idézett rész. Nem is tehetik, mert az eszmei megvitatáskor a nem zsidók a legkényesebb pontossággal idézik a hivatalos zsidó Talmud kiadásokat. Immár mintegy ötezer év tapasztalata után már időszerű az egész emberiség egészséges fejlődése érdekében kiküszöbölni minden nacionalista, fasiszta, fajelméletet hirdető és az alapvető emberi jogegyenlőséget tagadó alapkönyvet, melyek között a legmakacsabb a Talmud. Maguknak a zsidóknak és az ő vezetőiknek kell ünnepélyesen és nyilvánosan kijelenteniök, hogy a Talmud minden embertelenséget hirdető és parancsoló részletét egyszer és mindenkorra hatályon kívülre helyezik. Ezt különben az ENSZ 1965. december 21-én elfogadott és a tagállamok által törvényhozás útján kihirdetett egyezmény a faji megkülönböztetés valamennyi formájának kiküszöböléséről kötelezően elő is írja. A kifejezetten biztosított vallásszabadsághoz való jog nem lehet mentség a Talmud embertelenségeinek fönntartására, mert senkinek nem lehet semmilyen szabadsága arra, hogy a kívülállókat embertelenségekkel sújthassa. Ezt eleve kizárja az ugyancsak egyetemes kötelezettségű alapvető jogegyenlőség, valamint az ENSZ közgyűlése által 1968. évi november 26- án elfogadott nemzetközi egyezmény a Nürnbergi Nemzetközi Katonai Bíróság alapelveinek egyetemes érvényességéről és az emberiség ellen elkövetett bűncselekmények elévülhetetlenségéről. ( Vö.: 1971. évi 1. tvc. / Magyar Közlöny 1971., 6. sz./) " Mivel azt mondjátok: Mi szövetségre léptünk a halállal és szerződést kötöttünk az alvilággal, Ha el is jő a suhogó ostor, minket el nem ér, Mert a hazugságot tettük reménységünkké, És a hazugság oltalmaz minket: Azért így szól az Úr Isten: Íme én egy követ teszek Sion alapjába Kipróbált kövét, Szegletkövet, értékeset alapjába beépítve, Aki hisz, meg nem futamodik, És a jogot teszem mérőónná S az igazságot mérővesszővé; És jégeső forgatja fel a hazugság menedékét, És vizek árasztják el mentsvárát: És semmivé lesz szövetségtek a halállal, és nem áll meg szerződéstek az alvilággal; Ha eljő a suhogó ostor, Összetör titeket. Ahányszor csak eljő, elér titeket; Mert eljő majd hajnalonként, éjjel-nappal, És csak rémületet okoz: Megérteni a kinyilatkoztatást." (Iz. 28, 15-19). IX. Bűn és bűnbánat KÖNYÖRGÉS FELOLDOZÁSÉRT ---- Oldozzátok föl, ó nagy istenek, istenek és istennők, ti, a feloldozás urai és úrnői, oldozzátok föl ezt az embert, kinek Istene: - - - - kinek istennője: = - - - ő maga beteg, nyomorult, megszomorított, megalázott, Istene- megtiltotta ételt evett, istennője- megtiltotta italt ivott; "nemet" mondott "igen" helyett, " igent" mondott ,, nem" helyett,; ujjal mutatott felebarátjára, hazug beszéddel vádaskodván; sok nagy gonoszságot gondolt, sok csalárdságot eszelt ki; becsmérelte istennőjét, káromolta Istenét; nem-jó szándékkal rosszat mondott, rosszat mondott, másodszor is, mások szájával rosszat mondatott; megkörnyékezvén bírókat, tanúkat, vesztegetéssel igaztalan pört nyert; sanyargatott egy szegény özvegyasszonyt, egy másikat kiűzött otthonából; ` fiút apától elszakított, apát fiútól elválasztott, leányt anyától elszakított, anyát leányától elválasztott, nevelt-leányt nevelő anyától elszakított, nevelő anyát nevelt leánytól elválasztott, testvért-testvértől elszakított, ' társat a társtól elválasztott, barátot baráttól elszakított; a legyőzöttet fogságba vetette; setét, naptalan verembe taszító a fogság házának lakóját; a megkötözött gúzsát föd nem oldotta, sőt inkább még szorítóbb hurkot hurkolt; becsmérelte istennőjét káromolta Istenét; lelkét Isten ellen való bűn nyomja, szívét istennő ellen való vétek terheli; megsértette nemző atyját, testvér-bátyját lekicsinyelte, megharagította öregapját, testvér-nénjét elkeserítette; nagy helyett kicsit adott vissza; nem-voltra "bizony volt"-ot mondott, voltra "bizony nem volt"-ot mondott; bolondságokat fecsegett, szemtelenségeket művelt; hamis mértékkel, hamisan mért, igaz mértékkel, igazán nem mért; rossz ezüstöt elfogadott, jó ezüstöt nem fogadott el; megtagadta örökösét, vér szerint való utódját kitudta; jogtalan határt határolt, jogos határt nem határolt, odább tolt mesgyecöveket; szomszédja házát elpörölte, szomszédjának asszonyával hált, szomszédjának vérét ontotta, szomszédja ruháiba öltözött; a jámbor ifjút elbolondította, a jámbor ifjút nem ruházta föl; megdúlta a családi fészket; - bár igaz-szájú, ám hazug-szívű, nyelve alatt hazugság, lakozik szája, "igen", szíve pedig "nem": fenyegetést, rémítést tervez, pusztítást, elveszejtést, rombolást; gyűlölködésre; gonoszságra készül, meglop, megrabol, fosztogat, vagy másokat bír rá, hogy azt tegyék; kezét gonoszságba mártja; szája förtelmességet szól, ajka indulatosságot; elméje nem-méltót gondol, tisztátalan dolgot jegyez meg; letér az -igazság útjáról; a gonoszság útján halad, istentelenséget cselekszik, varázslást, bűbájt s más hasonlót - mert a tiltott rosszból evett, mert bűn, temérdek, nyomja lelkét, mert városa rendjét lábbal tapodta gyülekezetét megosztván, mert lázított az Isten ellen, mert szívvel-szájjal hazudott, mert káromolta Istenét, mert az áldozatot gyalázta, mert - gúnyolva égre nyújtotta kezét - az imádkozót kinevette, mert feldöntötte az áldozó-asztalt, mert Istenét és istennőjét megutálta, mert másoknak rosszul, rosszat beszélt, oldoztassék föl ez az ember: káromolt bár - de tudta nélkül, esküdött bár - de visszavonta, fogadkozott bár - meggondolta, tolvajláson rajt-kapatván, rettenésből esküdött, nagy szorultságban, szabadulás végett esküdött, óvó- Istenére nyújtotta ujját, atyja és anyja óvó-Istenére nyújtotta ujját, felebarátja óvó-Istenére nyújtotta ujját, az Isten és a király óvó-Istenére nyújtotta ujját, az Úr és az Úrasszony óvó-Istenére nyújtotta ujját, s mindezt gyalázkodásnak miatta tette így; vérontásba tapodott, arrafelé járt, ahol vért ontottak, ami tiltott városában, azt ette, városának ügyeit elárulta, a városának hírnevét bemocskolta, pártjára kelt a rontással nyűgözöttnek; ágyában aludt a rontással nyűgözöttnek, székében ült a rontással nyűgözöttnek, asztalánál evett á rontással nyűgözöttnek, serlegéből ivott a rontással nyűgözöttnek, s most könyörög, könyörög ágyban könyörög, széken könyörög, asztalnál könyörög, serleg átvevésekor könyörög, kőoszlop látásakor könyörög, mérőrúddal és mérőedénnyel könyörög, istállóban könyörög, jószág mellett könyörög, eke mögött könyörög, csatorna szélén könyörög, ' folyó partján könyörög, csónak farában, hajó tatján könyörög, napkeletkor és napnyugatkor könyörög, ég Istenéhez, föld szentségéhez könyörög, Urunk és Úrnőnk templomában könyörög Városkapun belépvén, városkapun kilépvén, könyörög Úton utazván könyörög, Házban megszállván könyörög, Utcán járkálván könyörögoldozd hát föl, Samas, te bíró, "Fönn és lenn Ura," oldozd hát föl! Te, istennek törvényhozója, királyok igazságtevője, legfőbb ítéletmondó oldozd hát föl! Oldozd föl, fő fő tisztító pap; oldozd föl, te, házunk Ura, ' bűneink Ura; Narduk, oldozd hát föl! (Gilgames 239-243. Bűnjegyzék az "Égetés" című ráolvasás-gyűjteményből.) A szöveg a Surpu gyűjtemény részlete, a Kr.e. 2. évezred végéről. Az imádság két főrészből áll: az első a bűnbevallás, a másik az "oldoztassék föl ..." szavakkal kezdődő föloldozó imádság. Figyelemre méltó, hogy az első rész főbb tételei nagyjából a Mózes által kihirdetett Tízparancsolat egyes parancsainak sorrendjét követik, a másik rész pedig csupán könyörgés föloldozásért, amit a pap az Istentől csupán kért (mint az ószövetségben is még) és nem közvetített Isten nevében és megbízásából (mint az Újszövetségben). A "rontással nyűgözött" kifejezésben a "kiközösített" helyezhető, olyan személyről van tehát szó, akiért könyörögni sem lehet föloldozásért, mert "bűnei meg vannak tartva." Számára előbb a bűnbánati lelkület elnyeréséért lehet imádkozni s csak azután a föloldozásért. Külön tanulmányt igényelne annak a kérdésnek a vizsgálata, hogyan jutott a sumér igaz ember a bűn ismeretére, honnan ismerte föl olyan világosan és részletesen, hogy mi bűn, mi nem bűn, mikor még nem volt számára olyan jegyzék; mint pl. a tízparancsolat. A sumér bűnlista alapvetően az emberiesség szempontjából elkövetett gonoszságokat említi meg azzal a tudattal - és ez itt a döntő -, hogy ezek ugyanakkor az Isten megsértései is, melyek kiváltják Isten haragját és büntetését. Szinte az a szellem árad ebből a bűnbánatból, mint az igazi keresztény bűnbánatból, mely Jézus szavain tájékozódik: "Amit egynek a legkisebbek közül cselekedtek, nekem cselekedtétek". Ehhez a lelkülethez képest az ószövetségi lelkület még tökéletlen volt. A tételes parancsokat mindig jobban bővítő és magyarázó főtanács sok száz előíráshoz való igazodást követelt meg a tökéletes "igaz" lelkülethez. A babiloni Talmud tovább menve a rabbinak a legtágabb lehetőséget adta meg; hogy a "Törvényt" hogyan magyarázza. Ebből azután kinőtt az evilági érdekekre minden eszközzel szövetkezők társasága az örökkévaló Isten neve mögé rejtőzve. Jézus a kezdeti, a Melkizedek- féle vallást és az emberi testvériség erkölcsét állította vissza; mely lényegénél fogva szociális összetartozást és alapvető emberi jogegyenlőséget hirdet és követel a közös mennyei Atya nevében. Az alapvető emberi testvériséget, melyből jogegyenlőség származik, valamint a mennyei Atya fogalmát, mely a testvériség oka, alapja és feltétele, Jézus szinte az Ábrahám előtti hitvilág tanításaként veszi át és erősíti meg. A mózesi törvényhozás ezeket nem hirdette meg olyan világossággal és természetességgel, mint ahogyan azt az Ábrahám előtti Melkizedek-féle Papság tanítása tette. (Vö.: Ijjas Antal). ISTENE FENSÉGÉT AZ EMBER ... Istene fenségét az ember igaz szívvel magasztalja, Istene szavát a férfi fénylő szívvel dicsőítse, a nyílt Országban lakozó nép elé zsinórmértékül tartsa, a hárfa csarnokában kedvesét, barátját ezzel buzdítsa, szívébe ezt plántálja! ... Ha Isten nincs az ember mellett, nem jut neki kenyér, a férfi elveszíti erejét, a pusztulást nem állja, a sötét kín tör reá, eléri végzete, a gyötrelem kavarja föl, a fájdalom borítja el ... Férfi vagyok, tudásban gazdag s tudásom mit sem használ: ha igazságomat kimondom, hazugságra fordul, kicsavarja a hazugság ember-e, s az ő szennyes művét segíti; karom, bár- öntudatlanul, bemocskol engem a szemedben: s te a legszörnyűbb kínokat méred ezért reám. Ha belépek házamba, csüggedés a lelkem, ha én, a férfi, az utcára megyek ki, összeszorul a szívem. Igaz pásztorom haragszik reám, a derékra: rontó szemmel néz reám; csordásom, bár nem zsivány vagyok, ártó erőket uszít ellenem. Hűtlen szóval rágalmaznak barátaim, ha igaz szót mondok, hazugsággal viszonozzák szeretteim, bujtogató szót mond ellenem a hazugság embere. S te, Istenem, nem felelsz meg nekik, elveszed józanságomat! A romlás tör reám irgalmatlanul, fölgerjedt ellenem, viharként tombol, szívem romlásba dönti. Miért sorolnak a tudatlan fickóhoz engem, a nagytudásút? Miért számítnak a tudatlan emberek közé engem, a tapasztaltat? Kenyér bőven van, s mégis ínség az én kenyerem. Midőn az emberek tömegének osztályrészét kimérted, kínt mértél reám osztályrészül! Testvérem elsirat, szívem romlásra jut ... Ó, Istenem, hadd álljak meg előtted! Magamról hadd beszéljek; szavam szívből feltörő sóhaj, utamról hadd beszéljek, hadd tárjam eléd sötét kínomat, fölkavaró gyötrelmemet, törvényemet, tudásomat hadd sirassam, könnyeim nem apadnak. Mutassál hát fel barátaim előtt, téríts hát vissza szeretteim közé. Színed előtt ne apadjon szülőanyám zokogása, omló könnye, ne tűrd, hogy édes dallammal szóljon nővérem hárfája; mondja inkább szörnyű romlásom gyászénekét; feleségem komor szóval panaszolja kínomat, a siratók tudója sötét végzetemről énekeljen! Istenem, az Országban ragyogó nap süt, s az én napom sötét, eltűnt ragyogó napom, eltűnt a szép idő, szívem a könny, a bánat, keserv, csüggedés tölti meg, kínok kínoznak, mint a zokogó gyermeket, kezében tart a végzet, szemem elfátyolozza, leheltetem elveszi, testemben az Ártó fészkel, a rontás hatalma, utam a sötét szenvedés, romlás szorongat ... Istenem, te vagy nemzőatyám: emeld föl fejem! Hallgasd meg irgalmadban szívem feltörő sóhaját! Meddig tart még, hogy nem törődsz velem, hogy nem oltalmazol? Hogy nem emelsz föl magadhoz? Hogy nem irányítasz igaz ösvényre? Ezt mondják a sokat tapasztalt bölcsek, való s igaz a szó: "Anya sohasem szült még bűntelen gyermeket, a munkálkodó nem jut tökélyre, bűntelen a tevékenyek között ősidők óta nem volt." Istenem, a mulasztásom, mit hatalmaddal szemben vétettem, hanyagságom, mit szemed előtt elkövettem, ó, ne bosszuljad meg a férfin, a fénylő tudásún: szólítsd őt tetszésed szavával! Karom hozzád esd, eléd borulok: ami hitvány bennem, ami tisztátalan, arra sújts le, de akit haragod napján eltaszítottál, szólítsd őt tetszésed szavával! akit a romlás napján elvetettél, mondd annak az örömhírt! - Istenem, bűneimet most a szemem elé tártad; a gyülekezet kapujában elmondom őket: a feledésbe merültet, s azt is, amire most derült fény; én, a férfi, nyíltan megvallom színed előtt minden bűnömet ... Istene válaszolt a férfinak imáit meghallgatta; sírása könyörgése Istene szívéhez hatott, igaz szavát, fénylő szavát Istene elfogadta; szava, melyben útját megvallotta, Istenének örömet szerzett. A pusztító szótól Istene visszahúzta kezét szíve szorongató fájdalmát torkon ragadta: kiűzte testéből az Ártót, melynek hatalma volt fölötte, megszüntette a végzetet, mely ítélete szerint szállta meg. A férfi kínja örömre fordult, Istene melléje adta a kegyes Oltalmazót hogy őrizze, hogy vigyázzon reá; melléje rendelte a kegyes pillantású két Védelmezőt. Istene fenségét a fék igaz szívvel magasztalta, Istene fölszabadító tettét hirdette ... "Ime, visszatért hozzám Istenem, íme, megmentett engem, íme, visszaadta épségem!" (Komoróczy, 320-23) "Az isteni igazság, a Jób-téma első mezopotámiai feldolgozása" - írja a magyarázó szöveg. Mondhatjuk azonban azt is, hogy a bűnbánó lelkület, a bűn beismerése és megvallása, majd az ennek nyomán fölfakadó vágyakozás Isten után, szembefordulás a rossz hajlamokkal s ennek nyomán az Istennel való kiengesztelődés s a lelki Isten-gyermekség elnyerésének, a megigazulásnak az öröme egy költeményben együtt itt található meg páratlan költői kifejezéssel és igaz őszinteséggel a 2- 3. évezred fordulóján. A költeményben megénekelt bűnbánó imádság különlegesen értékes teológiai igazságai: senkit sem okol és senkit sem hibáztat szomorú sorsáért, még kevésbé átkozza rosszakaróit, vagy üldözőit, mint néhány ószövetségi zsoltár megteszi sokkal később is, - világosan megnevezi az Ártót, a rontás sátáni hatalmát, mely befészkelheti magát a lélekbe, - meghirdeti a minden emberre kiterjedő eredeti bűn tényét, - Istennek tulajdonítja, hogy bűneit igazán felismeri, tanítja, hogy Isten örül a megtérő bűnösnek és nem kényszeredetten hajlik a bűnbocsánatra,- hiszi, hogy Isten űzte ki "testéből az Ártót," a kegyelem állapota kiűzte a bűnt,- az Istennel való kiengesztelődés a léleknek örömet okoz, a kínt örömre fordítja, megmenti a lelket és visszaadja ártatlanságát, - Isten őrző és védelmező angyalokat állít az ember mellé. Ez az utóbbi adat különösen értékes, mert a fordító itt az Oltalmazó és Védelmező szavakat használja maga is és nem "istenséget". Vagyis Istentől rendelt jó szellemekről angyalokról van szó. BŰNBÁNATI ZSOLTÁR AZ ISMERETLEN ISTENHEZ Nyugodjék meg hát tomboló szíved, Uram! Nyugodjék meg hát az Isten, akit nem ismerek! Nyugodjék meg hát az isteni nő, akit nem ismerek! Nyugodjék meg hát az Isten, akit ismerek, vagy nem ismerek! Nyugodjék meg hát az isteni nő, akit ismerek, vagy nem ismerek! Nyugodjék meg hát az Istenem szíve! Nyugodjék meg hát az isteni nőm szíve! Nyugodjék meg hát Istenem és isteni nőm szíve! Nyugodjék meg hát az Isten, aki reám haragszik! Nyugodjék meg hát az isteni nő, aki reám haragszik! Nem ismerem a vétket, amit vétkeztem. Nem ismerem a hibát, amit hibáztam. Rossz néven tőlem Istenem ne vegye! Rossz néven tőlem isteni nőm ne vegye! Rossz néven tőlem az Isten, akit nem ismerek, vagy ismerek, ne vegye! Rossz néven tőlem az isteni nő, akit nem ismerek, vagy ismerek, ne vegye! Nem ettem tiszta ételt, nem ittam tiszta italt; olyat ettem, nem készakarva, ami Istennek iszonyat, olyat ittam, nem készakarva, ami Istennek utálat. Uram, sok az én vétkem, nagyok az én bűneim! Istenem, sok az én vétkem, nagyok az én bűneim! Isteni nőm, sok az én vétkem, nagyok az én bűneim! Isten, akit ismerek, vagy nem ismerek, sok az én vétkem, nagyok az én bűneim! Isteni nőm, akit ismerek, vagy nem ismerek, sok az én vétkem, nagyok az én bűneim! Nem ismerem a vétket, amit vétkeztem. Nem ismerem a hibát, amit hibáztam. Nem akartam az iszonyatot, amit megettem. Nem akartam az utálatot, amit megittam. Reám tekintett az Úr szívének haragjában, ellenem támadott az Isten szívének gerjedezésében. Bosszúból beteggé tett az isteni nő Az Isten, akit ismerek, vagy nem ismerek, súlyosan reám dőlt, az isteni nő, akit ismerek, vagy nem ismerek, fájdalmat okozott nekem. Senki sem fogott kézen, hiába kiáltottam; senki sem lépett mellém, hiába sírtam! Jajgattam, sikoltottam, de senki sem hallotta; legyőzetve, fájással tele, föl se merek nézni többé! Könyörgő szóval kiáltok magasságos Istenhez, könyörgő szókkal illetem kegyes isteni nőm lábait. Az Istent, akit ismerek, vagy nem ismerek, esengéssel szólítom, az isteni nőt, akit ismerek, vagy nem ismerek, bűnbánattal kiáltom. Tekints reám, Uram, és teljesítsd kérésemet! Tekints reám Úrnőm, és hallgasd meg könyörgésemet! Tekints reám, Isten, akit ismerek, vagy nem ismerek, tekints reám és hallgasd meg imáimat! Én Istenem, meddig büntetsz még? Én isteni nőm, meddig gyötörsz még? Te Isten, akit ismerek, vagy nem ismerek, csillapítsd le már szívedet! Te isteni nő, akit ismerek, vagy nem ismerek, szüntesd meg már haragodat. Az ember süket és tudatlan. Az ember, bárminek nevezzék Ó, Uram, mit tudhat az ember? Rosszat is jót is cselekedhet; de bármit tesz, mégis tudatlan. Istenem, szolgáidat ne sújtsd le! Ingovány vizébe zuhantam, merülök, süllyedek, - kezedet nyújtsd ki értem! A rosszat, amit tettem, jóra változtasd! Szórd a szélbe bűneimét! Vétkeimet szennyes ruhaként húzd le rólam! Istenem, még ha hétszer hét bűnt követtem is el, töröld el bűneimet! Isteni nőm, még ha hétszer hét bűnt követtem is el, töröld el bűneimet! Isten, akit ismerek, vagy nem ismerek, még ha hétszer hét bűnt követtem is el, töröld el bűneimet! Isteni nő, akit ismerek, vagy nem ismerek, még ha hétszer hét bűnt követtem is el, töröld el bűneimet! Töröld el bűneimet, s én hálálkodva magasztallak! Szülő anyám szívéhez hasonlóan, nemző atyám szívéhez hasonlóan, nyugodjék meg hát tomboló szíved, Uram! (Gilgames 214-217; Bűnbánó zsoltár valamennyi Istenhez) A szöveg eredetije sumér-akkád kétnyelvű szöveg Assurban-apli könyvtárából, sokkal ősibb időkre visszanyúló hagyomány alapján, amit a sumér-nyelvű változat jól mutat. A zsoltár eredeti gondolata "az ismeretlen Isten". A szerző megérzi, hogy a különféle nevekkel illetett Isten igazi megnevezése még előtte ismeretlen, de olyannak kell lennie, aki "atyám szívéhez hasonlóan" nyugodjék meg és hajoljon le bűneit megvalló gyermekéhez. Az a név, amit az ószövetségi könyvek is csak ritkán, példálózva mernek kiejteni és csak Jézus hirdet meg alapvető kinyilatkoztatásként, hogy az Isten: Atya, az kiszakad a sumér imádkozó ajkán kegyelemmel támogatott könyörgés végén. X. Példabeszédek Kevés szóval élj: ne fecsegj összevissza! Részrehajló embertől sose kérj tanácsot! Nem érsz célt, ha ügyedet kicsinyíted! Ha bölcs vagy, ésszel élj; jól sáfárkodj a szóval, okkal nyisd föl a szád, óvatosan beszélj igéidet úgy mérd, mint drágaköveket, melyeknek értéket épp ritkaságuk ad! Sértőt, gyalázkodót messzire elkerülj, s magad se szólj soha félvállról senkihez! Maga fejére hoz az szégyent, aki sokat fecseg! Perlekedő közé soha ne vegyülj, környékét is kerüld él a veszekedésnek! civódásukban bírájukká tesznek, viszályukban tanúként megidéznek! Tanúként cipelnek perükbe, bár semmi közöd az egészhez! Veszekedéstől úgy félj, mint a tűztől. Ha te veszekedel, oltsd el haragodat; veszekedés a jog megtiprója; védősánc - de olyan, amely az ellenség gyöngéjét keríti körül: csak aki lerombolja, gondol a barát dolgával! Ne tégy rosszat ellenségeiddel! Rossz tett helyébe jót cselekedjél! Ellenséged iránt irgalmas légy! Igazságos légy még azok iránt is, akik bántanak és szoronganak! Ám hadd örvendjenek csak fölötte azon, hogy te a rosszat jóval fizetted vissza! Soha se járj a rosszak tanácsán! Halld meg a szíved súgásait: , gőgösen fölöttük állván, őket meg ne vessed, ott fönn az Isten, Istenük haragszik, Samas haragszik - bízd csak rá a bosszút! Kenyeret szelj az éhezőnek, bort tölts a szomjúhozónak, a szűkölködőt fölruházzad, tiszteld az alamizsna kérőt ott fönn az Isten, Istene örvend, Samas örvend - jóval fizet a jóért! Segíts a segítséget-kérőn, tégy jót mindig-örökké! Szolgáidat túlságosan meg ne terheld! Feleségül örömlányt el ne végy ezerszámra volt szeretője; papnőt se végy - Istenére ügyel csak; szajhát se bárkivel bujálkodik; mindezek csupán bajt hoznak fejedre! Veszekedés közben megátkoz, alázat szívében nem lakozik. Veszélybe jutott a házad; mutass ajtót á baj-hozónak, fülével úgyis kifelé figyel, az idegen lépteit lesi! Mocskos beszéddel szájadat meg ne fertőzd: Tiszta legyen szavad, gondolatod! Gonoszat ne szólj soha senkiről: csak szépet és jót, bárki kérdez is! Aki mocskosan beszél, gonoszat szól, a bosszúálló Samas annak fejére hág! Nyelvedre béklyót rakj, szádra lakatot tégy: a felrobogó szókat tanuld meg visszafogni! Sok hirtelen beszédet örömest visszaszívnál - csakhogy lyukas diót ér a kései okosság! (Agyagtáblák 116-118, Um-Napisti tanácsaiból.) Régi példaszó mondja: Neked is át kell menned az alvilág folyóján. Mikor a fazekas kutyája az égető kemencébe szabadult, mind megugatta az edényeket. Félrelépett asszony szavát férje a törvény kapujában hallja meg. Hogy nyugodt alvásod legyen, pontosan végezd a dolgodat! Cifrán öltözik, a köszöntést se fogadja - nagyon jól mehet a sora! Az erős munkája bérét ; a gyenge gyermekei árát eszi meg. Kőből és szurokból épített házban ülök: s egyszerre csak marék agyag hull a fejemre. Elmégy és elveszed az ellenség földjét - eljön az ellenség és elveszi a te földedet. A szamár önmaga alól eszi az almot. Akit szeretsz; annak igáját is húzod. Gyürkőzz neki Isten is megsegít Ha rosszat teszel barátoddal, mit cselekszel majd ellenségeddel? Nem dárda, nem fal, nem zár, nem vagyon csak Isten óv meg a veszedelemtől. Az okos egyszerű vászonnal födi be magát, az ostoba pompázó köpenybe öltözik. Halálos beteg vagyok: "Mindent fölélek!" Meggyógyultam: "Takarékoskodom újra!" A legmagasabb fal se tartóztatja fel az éltes gyomor vakmerését! Nép király nélkül: nyáj pásztor nélkül. Legyen urad; legyen királyod de a főnöködtől féljél! Elhagyta a várost, hogy megtekintse az országot. Szavam megkülönböztet az emberektől szavam az emberek közé sorol. Ember - az Isten árnyéka. Szolga - az ember árnyéka. De a király az Isten tüköre! Ragyogó arccal járni-kelni vagy épp borús homlokkal, magunkba süppedten kóborolni nem emberi, méltatlan hozzánk! A barátság fölbomlik, az üzlet örökre szól. (Agyagtáblák 124-126.) Bénák városában a sánta: futár. Amit titkon vallanak meg, azt könyörületből felejtsd el. Túl magasra fészkel: nem tud lejönni, túl alacsonyra fészkel: nem tud felszállni. A szegény szavát nem fogadják el. A szegénynek a kölcsön orrát csavarja. A vándorlás erőt gerjeszt a szegénységben; aki vándorolni tud, erőssé válik, többre viszi az életben, mint aki egyhelyben ül. A szegénynek csak aprópénze van. Tanuló vagy és neved sem tudod? Üsd arcul magad. Ha az írnoknak szájával együtt mozog a keze, akkor igazán írnok. Írnok kéz nélkül: énekes torok nélkül. Írnok vagy ugyan felülről, de nem vagy ember alulról. Ha az írnok nem ismeri a sumér nyelvet, miféle írnok? A kis írnok (a tanuló), ha kenyérrel tömi meg a gyomrát, a tanulásra nem igen figyel. Inas ugyan, de tud sumérül! A rókának vicsorog a foga - ám reszket a feje. Az ökör hosszú életű: örökké hever. Az ökör a földet rúgta-kaparta: por szóródott a szemébe. Úri módon építkezel: szolgaként élsz, szolga módon építkezel: úrként élsz. Kezet tégy kéz mellé, s fölépül a házad; gyomrot tégy gyomor mellé, s elpusztul a házad. Amelyik házban sok derék gyerek van, sosem hűl ki a kapa s a kosár. A házhoz üres telek is tartozzék, a szántóhoz szérű is tartozzék. Vita a tudóstársak, pletyka a papok között keletkezik. A bolhához úgy közeledik, mint az oroszlán; de ha munkát rónak ki rá, úgy surran el, mint az egér. Ha tudsz valamit, miért rejtegetnéd? Fog még marni becézett ebed. Nagyralátó szív nem gondol a pénzzel. Megfogták mások a kígyót, s ő elmondta a ráolvasást. Mint az ökör, te sem tudsz megfordulni. Akit gúzsba kötnek, olyan mint a párduc: ha közelednek hozzá, harap. Ökör, úgy jársz-kelsz az utcán, mintha te lennél a felügyelő Büszkén mondja a szuka: akár sötét kölykeim vannak, akár világos kölykeim vannak, szeretem gyermekeimet. (Komoróczy 307-312, A tábla házának gyűjteményeiből.) XI. Sirató énekek RÉSZLET A SIRATÓBÓL UR VÁROSA FELETT E napon a városban a fény kihunyt, romokban a város, Ó, Isten Atya, romokban hever a város, ... - jajgat a nép, e napon az országban a fény kihunyt, ... jajgat a nép, a szemétdombot népe tölti meg, kidobott cserép nincsen rajta, falain rések tátonganak, ... jajgat a nép, tágas kapuiban, hol ki-be sétáltak, hullák hevernek, terein, hol ünnepet tartottak, tetemek szerteszét, az Ország ünnepének színhelyén tetemek halmai, omlik az Ország vére, mint réz, mint ón a kohógödörben, folynak szét a hullák, mint juhfaggyú a napon, akit fejsze ütött le, a férfit nem fedi sisakja, szájjal a porba bukott; mint gazella a kerítőhálóban, akit nyílvessző talált el, a férfit nem takarja pajzsa, vérében fekszik, mint a földön, mikor megszülte anyja, akire buzogány csapott, a férfit nem borítja köpenye, nem ittak szeszt, és mégis tántorognak a férfiak, aki a fegyverek elé kiállt azt a fegyvere verte le ... - jajgat a nép, aki a fegyverek elől megfutott, azt a vihar döntötte le, ~ .. - jajgat a nép, Ur városában éhen pusztul a gyenge, az erős, az anyóka, az apóka a házból ki se lépett, rájuk talált a tűz, a gyermeket anyja öléből halként sodorta el a víz, a dajkák erős emlője elaszott, az Ország esze eloszlott, ... - jajgat a nép, az Ország elméje megbomlott ... - jajgat a nép, anya a gyermekéről leveszi a szemét, - jajgat a nép, anya a gyermekéről el fordítja a szemét, apa a gyermekéről elfordítja a szemét ... - jajgat a nép, a városban az asszony magára hagyva, a gyermek magára hagyva, a tulajdon szétszóródva, a fekete fejűek elkergetve a földről, melyre fejüket lehajtották, Úrnője, mint riasztott madár, városából elrepült, Ningal, mint riasztott madár, városából elrepült, az Ország összegyűjtött kincsébe tolvaj kéz markol, az Ország tele magtárára tűz lobban ... (Komoróczy 266-67.) A teljes Sirató 11 szakaszra (kirugu) oszlik. Ez a rész a feldúlt város leírását tartalmazza. A teljes 435 soros ének közben liturgikus leborulások és litániaszerű könyörgések szerepelnek. A bevezető panasz és Ningal beszédei emesal tájszólásban íródtak, a többi, a fő vagyis emeku nyelvjárásban. Igen sok vonást figyelhetünk meg benne, mely a mi ősi siratóénekeinkben is megtalálható. A fémművesség elterjedtségének magas fokát tanúsítja a kohógödör-hasonlat, míg a szülőanya példája a XIII, századi inkvizíciós jegyzőkönyvek adatával egyezik. A vallomások szerint a szülőanyához hívott mágusok az anyát a küszöbre helyezik el, hogy az új élet az ajtón érkezzék meg imádság kíséretében. Ningal szó szerint Nagyasszony (Nagy-Néne) és a nevet a fordító most nem "istennő"-vel adja vissza, hanem Úrnővel, ami más hasonló helyeken szintén alkalmazható! A városoknak védőasszonyaik, úrnőik, patrónáik voltak Sumérban az Országban. Ningal egyébként Hold-tündér, a Holddal különös kapcsolatban álló szellem. A költemény keletkezésére utalva ezt írja Falkenstein és Soden (1953: 377): "Ennél az éneknél is megvan a bizonyosságunk, hogy egy történeti esemény adott alkalmat a Siratóra. Subariak és elamiták is említve vannak a földúlók között. A szöveget azonban csak akkor alkalmazhatjuk Urra Ibiszin alatt, ha a bevezetés egy későbbi hozzátoldás volna, mert abban Iszinnek, a győzelmes ellenfél fővárosának a székhelye lerombolásáról is szól a panaszkodás." Nézzük most ennek a résznek a szöveg- ill. fordítás változatát, amint azt Zamarovszky (1966: 266-67) adja: "Akkor elvitték a jó szelet a városból, és a város rommá lett - ó, jaj, Nannar atya! -, a várost rommá változtatták, a nép sír. Akkor a jó szelet elhajtották az országból: a nép sír. Falába réseket ütöttek: nép jajveszékel! A díszes kapuban, amelyen át emberek jártak holttestek feküsznek. A tágas utcákon, amelyeken ünnepélyeket tartottak, meggyilkoltak feküsznek. A tereken, amelyeken az állami ünnepeket ünnepelték, a hullák tömegével hevernek. A vér úgy szívódik fel a földbe, mint a bronz és ólom ömlik az olvasztókemencébe, a hullák birkafaggyú módjára oszlanak a napon ... A baltával leölt Urbeli emberek fején nincs sisak; mint a dárdával elejtett gazella, úgy túrják szájukkal a port. Lándzsával átszúrt emberek feküsznek bekötetlen sebekkel. Doronggal agyonvert emberek feküsznek födetlen fővel. Ahol asszonyaik gyermekeket szültek, ott fetrengnek saját vérükben ... Az erős és a gyenge egyaránt az éhségtől pusztul el Urban. Az idős férfiak és idős asszonyok, akik házaikat nem hagyták el, ott égtek el a tűzben. A csecsemőket, akik anyjuk ölében feküdtek, a víz vitte el, mint a halókat. A fiatal férfiakat és nőket, azok fiait és szolgáit kötéllel megkötözték és elhurcolták ... Eltűnt az állami bíróság: a nép sír. Az államtanácsot elnyelte a mocsár: a nép sír. Az anya elhagyta leányát, a fiút elválasztották atyjától: a nép jajveszékel! A fekete fejűeket kihajtották szülőhelyeikről! Asszonyuk fölriasztott madár módjára elhagyta városát! O, Nannar atya, Ur megsemmisült, népe szétszórva!" PANASZOS ÉNEK ENLILHEZ NEMZETI SZERENCSÉTLENSÉG IDEJÉN Fájdalmasan bőg az Ur karámja, az országok Urának, a hatalmasnak karámja fájdalmasan jajgat, az Országok Urának, a Hatalmasnak, Mindenhatónak karámja fájdalmasan bőg és jajgat az országok Urának, a Hatalmasnak, Mindenható szava szilárdan megáll, nem fordulhat ember Enlil parancsa ellen, nem fordulhat, hatalmas és másíthatatlan Enlil parancsa, mint a hegység! Enlil Urunk hálót vetett ki hálója az ellenség hálója volt?! Enlil Urunk kiáltott kiáltása az ellenség kiáltása volt! Enlil Urunk fölzavarta a vizeket és a halak megfulladtak! Enlil Urunk fölkavarta a felhőket és a madarak aláhullottak! Országunk Ura, Enlil, mikor nyugoszik már meg haragos szíved? Országunk Ura, Enlil, mikor fárad már el haragos tekinteted? Meddig takarod még fejedet köntösöddel, meddig akarsz még haragudni? Meddig rejted még fejedet öledbe, meddig akarsz még haragudni? Meddig zárod el bensődet ládaként, Meddig akarsz még haragudni? Meddig dugod füledbe ujjadat, meddig akarsz még haragudni? Földre szórattatunk, Enlil atyánk, földre szórattunk, Enlil Urunk, szemétdombra vettettünk! Vemhét a kecske és a juh elvetéli, mert megelleni nem akarja! Magzatát az asszony vízbefojtja, mert fölnevelni nem akarja! Ó, a te hű városod! Enlil atyánk, mi lett (Babilonból?) Az apa megtagadja bajbajutott fiát, a fiú megtagadja bajbajutott apját,] az elesett hős árvái utcára kerülnek! Sem az égen, sem a földön sehol sem látszik semmi fény. Enlil atyánk! Urunk, te tudod, a Nap sem olyan, mint máskor fénytelenül, vakon gördül országunk felett! Urunk, te tudod: a Hold sem olyan, mint máskor fénytelenül, megfogyatkozva gördül országunk felett! Országunk Ura, te tudod: Napod és Holdad fölkeltükben is, nyugtukban is megváltoztak s nem olyanok, mint máskor, nem olyanok! Enlil Úr, te megérleled az embereket, a belül-lévőketmegérleled és megölöd őket! Enlil Úr, te megérleled az embereket, a kívül-lévőket Enlil Úr, megérleled és megölöd őket! Enlil Úr, te megérleled a völgyeket, megtöltöd virággal megérleled és elhervasztod őket! Enlil Úr, te megérleled a kincseskamrákat, megtöltöd kincsekkelmegérleled és elpusztítod őket! Enlil atyánk, mátkád, Ninlil, hadd lágyítaná meg kérésével szívedet! Enlil atyánk, mátkád, Ninlil, Nippur város úrasszonya, hadd lágyítaná meg kérésével szívedet! Enlil atyánk, szeretett fiad, Nannar, az ég hercege, hadd lágyítaná meg kérésével szívedet! Enlil atyánk, szeretett leányod, (Istár), az ég királynője, hadd lágyítaná meg kérésévet szívedet! Enlil atyánk, ég és föld minden szentei hadd lágyítanák meg kérésükkel szívedet! "Ne vesd el városodat" mondanák neked, hogy kérésükkel szívedet meglágyítsák, "Ne vesd el Nippurt és Ékurt!" - mondanák neked, "Ne vesd el Enamtila alapzatát!" - mondanák neked, "Ne vesd el városodat"! - mondanák neked, hogy kérésükkel szívedet meglágyítsák. "Te vagy az ő uruk!" - mondanák neked, "Te vagy az ő pásztoruk!" - mondanák neked "könyörülj meg végre városodon!" - mondanák neked, hogy kérésükkel szívedet meglágyítsák. (Agyagtáblák 51-53.) Az ének sumér eredetű, ránk kétnyelvűként (sumér-akkád) maradt a szöveg. Egyes betoldások sőt szövegváltoztatások ezért érthetők. Hálás feladat lesz itt is az eredeti sumér szöveg helyreállítása. Addig is zárójelbe tettük a valószínű betoldást. Az: "isten" elnevezéssel kapcsolatban a Bevezetésben mondottak szerint kerestük ki a legmegfelelőbbnek látszó szinonimát, ugyanígy jártunk el az "istennő" kifejezéssel kapcsolatban is. Ezeken kívül csak néhány helyesírási ill. kifejezési változtatást tettünk a megjelölt forrásokból mentett szövegeken itt is és egyebütt is. 'Ennek az éneknek a forrásmunkája megjegyzi: "Ó, a Te hű városod ... - ez és a következő öt sor nincs az eredetiben; a fordító költő invenciója." ( 194. l.) Itt is sok részletre menő hasonlóság, gondolatpárhuzam található Jeremiás siralmaival. SIRATÓ IBBI-SZUEN FELETT Hogy az időt kifordítsa, hogy a mértéket megmásítsa: a gonosz vihar, mint az orkán, mindent elemészt. Hogy Sumér rendjét fölforgassa, hogy a kegyes hatalmat félrelökje, hogy a városokat dúlja, hogy a házakat dúlja, hogy a karámokat dúlja, hogy az aklokat elsodorja, hogy a karámokban marhák ne álljanak, hogy az aklokban juhok össze ne álljanak, hogy a csatornák büdös vizet sodorjanak, hogy a jó szántók gyomot neveljenek, hogy a mezők a kín füvét sarjasszák, hogy anya a gyermekét ne gondozza, hogy apa a hitvesét ne becézze, hogy az ágyas ura ölén örömöt ne találjon, hogy a gyermekek apjuk térdén ne nőjenek, hogy a dajka a csecsemőt álomba ne ringassa, hogy a királyság székhelye megváltozzék, hogy a méltányos ítélkezés megkötöztessék, hogy a királyság az Országból idegenbe vitessék, hogy az Ország idegennek engedelmeskedjék, hogy An-Enlil szavára a mérték mássá váljék: azért, midőn An az országokra bődülten tekintett, midőn Enlil az idegen földre vetette tekintetét, midőn Ninru a teremtményeire ártó csomót kötött, midőn Enki az Idigina, a Buranunna folyását elterelte, akkor An-Enlil sorssá tették a sorsot: hogy a nép ne hajlékában lakozzék, s idegen földre hurcolják őket, hogy Subur, Elam ellenséges lakói csapjanak le rájuk, hogy királya a palotából önként távozzék, hogy Ibbi-Szuen Elam földjére kerüljön, hogy a hegység legbelsejéig, Ansanig elkerüljön, hogy városába vissza se térjen, mint a madár, ha feldúlták fészkét, mint az idegen, hogy az Idigina, a Buranunna partján mérges fű nőjön, hogy az utakra láb ne lépjen, hogy karavánútra senki ne induljon, hogy a városok, emberek hajlékai rommá romoljanak, hogy a fekete fejűek népe a lakóhelyén megölessék, hogy a jó szántókat ne kapálják, hogy a pásztor a mezőre juhait ne terelje, hogy a tehenek a karámba vajat, tejet ne adjanak, hogy a tehenektől a fénylő karámba tej a sajtárokban ne gyűljék, hogy a köpülés vidám dala elhallgasson, hogy a réten az aprójószág kivesszen, hogy a nagy jószág elhulljon, hogy Szumugan négylábú barma nyugvóhelyet ne találjon, hogy a mocsárban a halak neve ismeretlen legyen, hogy a nádas mérgezett fejű nádat teremjen, hogy a kertek kiszáradjanak, hogy az árkos kertek, új vesszők nélkül, kipusztuljanak: An-Enlil ő, minden országok királya, Sumér sorsául ezt rendelte. Ki merné An szavát fölforgatni? Ki merné Enlil szavát megtámadni? Sumér fél, reszket a nép, a városban a nép sírva sír, imára emeli kezét . .. (Komoróczy 264-66. Ez a sirató egy nagyobb mű részlete, mely a "Sirató Sumér és Ur felett" címet viselheti. Amint forrásunk magyarázó szövege mondja: a sirató énekek egy része közvetlenül a pusztulás után keletkezett, néhányuk azonban valamivel később, az ie. 20. sz. derekán, amikor az utódállamok már fontosnak tartották, hogy önmagukat a letűnt birodalom örökösének hirdessék. Az ie. 20. sz. költészetében Sumér és Akkád - a III. uri dinasztia birodalma - egysége soha sem hallott erővel hangzik. Mégis ez már nem a régi nemzeti dicsőség, hanem inkább egy közös műveltség és hagyomány dicsérete. XII. A Bölcsek tanítása I. Jöjj hát, ó, bölcsek bölcse, hadd beszéljek veled, lépj közelebb, hadd valljak neked gondjaimról! Beszédemet ha meghallgattad, gondjaimat ha elűzted, keserű szívem megédesedik, s én örökkön-örökké magasztallak és áldlak! Mert van-e bölcsek között oly igen bölcs, aki bölcsebb volna nálad? Mert van-e tiszteltek közt olyan igen nagyon tisztelt, aki tiszteltebb volna nálad? Van-e olyan tanácsadó, rajtad kívül van-e még egy, kivel búmat megoszthatnám? Balsorsom beteljesedett. Lélegzésem akadozik, a szív nyomorúsága fullaszt. Legkisebb fiú vagyok. Jó atyám rég elhagyta már az élők világát. Anyácskám, drága jó szülőanyám is a " visszatérés-nélküli földre" költözött. Atyám, anyácskám elment, itthagyott, s én gondom-viselő nélkül maradtam. II. Megszomorítod lelkemet, . szegény, szegény barátom! Miért is felhősödik el ragyogó orcád, fénylő homlokod ? Rosszul gondolkodol, kedves társam! Éles ítéletedet hibbantagyúéhoz teszed hasonlatossá! Nem-változó törvény ugyanis, hogy atyáink a halál ösvényére lépjenek. "Átkelnek a Hubur folyón" - így tartja a régi szólásmondás. Járj-kelj csak a világban, nézz csak szét az emberek között: szerethetik bár a szegényt is, de vajon tisztelhetik-e úgy, mint a gazdagság urát? Az elhízottat, a tejben-vajban fürdőt, ha tisztelik is, de vajon szerethetik-é? Bizony mondom: aki az Isten kedvében jár; az szerez védőszellemet, aki az Istenanya előtt megalázkodik, az dúskál a vagyonban. III. Ó, barátom, csermely a szíved, soha ki nem apad forrása; vagy még inkább áradó tenger, soha, soha sincs apadása! Kérdést intéznék hozzád, figyelj szavamra, hajtsd hozzám füled, halld meg, amit mondok! Testem megrokkant, lesoványodott. erőm elgyöngült oda régi kedvem! Hamvába holt ereim tüze is, derekam keménysége tovatűnt, tiblábolok, nem találom helyem., árnyékommá lett a sóhajtozás. Szántóföldem bár jó gabonát terem, nem lakat jól a foszlósbélű kenyér; gyümölcsösöm bár- jó szőlőt terem nem oltja szomjam a vízzel kevert bor: Van-e boldogság? S van-e boldogságban - bizonyosság? Kérlek, világosítsd meg elmém! IV Visszafojtom szavaimat, ajkam zárát vonakodva nyitom ki. Amit beszélsz, fecsegéshez hasonlít. Gondolataidat felkavarod, összetöröd vized szép tiszta tükrét. Nem-lohadó vágyakozásod meg- nem-szűnő óhajtozásod a szélvédett öböl után, enyhet adó, árnyékos part után imáid árán teljesül. Elfordul tőled az Istenanya? Hozzád hajlik újra, ha megköveted! Kegyelme udvarán kívül rekedtél? Befogad újra, ha megkérleled! A könyörgőt, a buzgón leborulót, ki benne igazság jelét imádja, megsegíti az Istenanya mindenkor; elárasztja sokféle jóval. V. okulok szavadból, barátom, bölcsességet tanulok tőled. Igéid mélysége megrendít, erősíti és nyugtatja szívemet. Jöjj hát, hallgass meg, kérve-kérlek hadd soroljam el valahány keservem! Gondolj csak a gyorslábú vadszamárra, ahogy le s föl nyargal a pusztán - vágtatja közben az Isten neve, vajon eszébe jut-e a Rohanónak? És az ordítozó oroszlán, bár a véres húst fölzabálja, áldozik-e vajon belőle, hogy engesztelje az Isten haragját? Vagy a Szerencsés, a Föld Hörcsöge gondol-e arra, míg vagyont gyűjt, hogy színaranyban, színezüstben lerója Máminak adóját? s én nem áldoztam-e naponként? Nem könyörögtem Istenemhez? Hányszor kiáltottam nagy fennszóval, hányszor dicsértem az Isten nevét! VI. Pálmafa vagy, kincset érsz, ó, barátom! Te minden bölcsességgel ékes, arany-gyémánt ékszer, teljes Ragyogó te! Megállasz rendületlenül, akár a föld ám az Isten szándéka változik. Gondolj csak a gyorslábú vadszamárra, ahogy le s föl nyargal a pusztán a gyorslábúnál még gyorsabb nyílvessző a pusztaság rohanóját legyőzi! És az ordító oroszlánt, a véres húst ha fölzabálta, várja legott a megásott verem, és ő tárt sírjába belézuhan. Vagy a Szerencsést, a Föld Hörcsögét, míg vagyont gyűjt s nem gondol Mámira nem is a sorsra/rendelte napon, sokkal előbb már, tűz hamvasztja el. Miért vágyódnál járni útjukon, ha már nekik is vesztüket okozta? Szállj magadba inkább s keresd az Isten örökkévaló teljes bölcsességét! VII. Északi szél az elméd, ó, barátom, kedvező szél, kellemetes a népnek. Megköszönve, köszönve köszönöm a jó tanácsot, amit adtál! Egyetlenegy szót, egyetlenegy hangot mégis hadd szóljak meg előtted. Aki sem Istent, sem embert nem ismer, bizony, az jár a siker útján; míg az Isten-magasztaló, ember-tisztelő elszegényedik, megaláztatik. Zsenge ifjúságom idejétől az Isten parancsát követtem, meghajtott fővel, sóhajtással kutattam az Istenanyám szándékait. Mégis, mi jutott osztályrészemül? Igavonás csak és semmi más! Szegénységgel vert meg az Isten, mivel neki, úgy látszik egyre megy! Feljebbvalóm hóbortos ember,. elöljáróm is félkegyelmű: Magas polcra kerül a hitvány, s én alávettetem a porba. VIII. Barátom! Tágas fülek embere, bölcs szóra figyelmes! Megállj csak! ? Helytelenül gondolkodott! Illetlenséget cselekszel! Lázadsz az isteni rend ellen, sértegeted az Isten rendelését, erre visz rá majd működése. Tagadod az Istenanya kormányzását, erre buzdít szíved haragos kedve. De gondold meg, mily távoli az ég s még távolibb az Isten terve, gondja! De gondold meg, mily végtelen a tenger s még végtelenebb az Istentanya hatalma! Ha kedvük tartja, igazságosak, s módjukban-jogukban áll nehézséget forralni is. XIII. Ó, hadd rontsam le házamat, veszítsem el vagyonomat, Isten törvényeit hadd szegjem meg, hadd hágjam át parancsait! Levágok egy szép hízott borjút, s húsát megeszem mind egymagam! Útra kelek, messzire megyek, kutat ások, úgy bizony, és vizét elfolyatom! Kóborolok tolvajként, titkosan, az utcákon, a tereken, besurranok az őrizetlen házba, s ami megtetszik, elviszem. Éhesen föl alá kószálok, lesben állok a sarkokon, sötétben véren szerzem meg a zsákmányt, világosban elkoldulom! XIV. Barátom, eszed tilosba tévedt! Miért is tennél úgy, mint mindenki más? Vágyaidat zabolázd meg erősen, elméd kantárát fogd rövidre! XVII. A király fiát fehér gyolcs fedi, a koldust meg, fekete rongy borítja. Bizony mondom, árpakenyéren él a kincseskamrák őrizője, bár sáraranyat méreget és ezüstöt hordoz a vállán. Lapulevél annak ebédje, ki másnak ízes pecsenyét süt; ám a vagyon beteg ura is többször sovány falattal kell beérje. XX. Józan eszed ugyancsak elbolyongott, meg fontolásod mértéket veszített, Miért nézed le a törvényeket, a szokásokat miért gúnyolod? A gazdag süveget visel, hogy cipelne hát fején kosarat? Méltósága súlyát hordja csupán. Az, akit bölcsnek tartanak, bár a gazdag után következik, mégis tisztességet szerezhet. Töltsd be hát az Isten törvényét, tartsd meg parancsait! XXII. A csirkefogó ---- akit fölmagasztalsz, kinek utcákon, tereken kódorgását dicséred a csirkefogó képét távoztasd el! Istentelen, aki a másét elkívánja, erővel elveszi; az ilyen testét halálosztó fegyver járja előbb-utóbb át. Neked, ki most Isten nélkül élsz, jut-e boldogság osztályrészedül? Bizony, hogy nem! ki az Isten igáját vonja, örül, dúskál, szerencsésen él. Hívogasd hát az Isten jó szelét, s amit vesztettél esztendők során szempillantás alatt visszanyered! XXIII. Keresztül-kasul jártam a világot, sok mindent láttam, sok mindent hallottam. Isten nem állja útját a gonosznak! Hajót von az apa, bizony, hízelkedés, képmutatás magját hintette szívünkbe. Hazugsággal s nem igazsággal töltöttek bennünket színültig. Ki ne dicsérné a gazdagokat, jóságosaknak nevezve őket? - "Ez a király?" "Sokáig éljen!", mondják és máris hívéül szegődnek. Becsapják, kirabolják, följelentik az igazi embert, meghurcolják, rágalmakat szórnak reá, elvesztésére szövetkeznek. Gonoszok véle gonoszkodván gonoszkodnak, védelmére kelni senki se mer, megsemmisítik tűzzel-vassal, erővel-hatalommal, mint a fényesen föllobogó lángot, kioltják! XXVII. Beh kedvellek, ó, barátom, beh szeretlek, mivel oly igen-nagyon érzed fájdalmaim súlyát! Segíts rajtam! Mert hiszen jól tudom, nagy sérelem ért engem életemben Noha bölcs és alázatos szívű, jóra termett és tiszta vagyok én, soha, soha nem állott mellém senki, segítséget, vigaszt sohase kaptam. Most behúzott nyakkal kuncsorgok városom terein, utcáin, fejem szomorúan lekókad, tekintetem a földet söpri. Szavam régről nem hallatom, elfojtom sóhajtásomat is, imát se mondok, szolgaként lapulok, társaim gyülekezetében. Segítsen hát meg, ha irgalmat ismer, az én Istenem, hajoljon le hozzám, gyógyítson hát meg, ha kegyelmet ismer, az én Istenanyám, édesítsen magához! Samas pedig, a népek pásztora, Istenhez méltó módon pásztorkodjék! (Agyagtáblák 133-I44. Panaszok és nyugtatások - Theodicea). Közvetlen forrásunk magyarázata szerint "a mű teljes szövege 27, egyenként 11 soros szakaszból áll; ennek jelenleg csaknem háromnegyed részét ismerjük. Egy-egy versszak mind a 11 sora ugyanazzal az ékírásos jellel kezdődik (akrosztikhon). A sorkezdő ékjelek az alábbi szöveget adják: a-na-ku sa-ag-gi-il-ki- (i-na-an) -ub-bi-ib-ma-as-ma-su ka-ri-bu sa i-li a a s ar-ri Magyarul: "Én, Szaggil-kinam-ubbib, masmasu-pap, hódolója az Istennek és a királynak." A legrégibb akrosztikhonos versek Mezopotámiából származnak (eddig öt ilyen szöveget ismerünk). Az akrosztikhon szövege már ekkor is vagy a vers (himnusz) címzettjének (valamelyik Istennek) magasztalását, vagy (és) a szerző nevét tartalmazta. Az akrosztikhont valószínűleg az újasszír korszak költői találták fel. A mű tartalma, tárgya alapján - a külföldi szakirodalomban a theodicea elnevezést kapta. Az ószövetségi "Kóhelet" könyvével (prédikátor) állították párhuzamba; szemléletük valóban több ponton emlékeztet egymásra. A fordításban a túlságosan töredékes sorokat és versszakokat mellőztük. A szakaszokat római számokkal jelöltük; a páratlan számú versszakokat a panaszos mondja." A páros számú versszakokban a bölcs tanító, aki lehet, hogy pap, korának tudásanyagát és főként a tapasztalat általános tényeit állítja szembe a lázadozó és néha kétkedést kifejező panaszkodóval. Ezen túlmenően azonban egész gondolatmenete jelenségek legvégső okaira mutat rá, és ezzel válik műve lényegében bölcseleti művé. Mikor Istenről, a végső érvről és okról beszél, a meggyőződés szilárd hangján szól s az a biztosság, mellyel "Isten igájának" felvállalására biztat, még ha Isten szándékát nem is érti meg, nem lehet meg Isten kegyelmi segítsége nélkül. Mégis nem bölcsességével, nem is a száraz meggyőződésével, hanem a XXVI. versszakban megnyilatkozó együttérzésével nyerte meg a párbeszéd végén barátját. A lázadozó fiúból kiszakad a boldog fölismerés: "Beh kedvellek, ó, barátom, beh szeretlek, mivel oly igen-nagyon érzed fájdalmaim súlyát!" Az, aki abbahagyta az imát keserűségében, most, hogy valaki mellé állott, ismét imádkozni kezd: "Segítsen hát meg, ha irgalmat ismer, az én Istenem, hajoljon le hozzám!" Ismét az újszövetségi hang, a baráti sorsközösség vállalása nyitja meg a szemet és szívet az Isten jobb megismerése felé. Szépen emelkedsz föl az ég látóhatárán, élő Nap, aki kezdet óta élsz. Te fölragyogsz a keleti látóhatáron, betöltötted az egész földet a te szépségeddel. Szép vagy, és ragyogó, fölemelkedsz az egész föld fölé. Sugaraid átölelik az országokat teremtésed határáig. Te, aki Ra vagy, te mindeneket teljesen leigázol mindenkit meghódoltatva szeretett fiadnak. Távol vagy, de a sugaraid a földön vannak. Az emberek arcán vagy és nem tudjuk a te jöveteleidet. Amikor elpihensz nyugaton a látóhatár alatt, A föld árnyékban van, ami a halál árnyékához hasonló. Az ember alszik jól betakarva szobájában. Egy szem sem látja benn a másikat. Az alvóktól ellophatnák mindenüket, ami a fejük alá van téve, anélkül, hogy észre vennék. Minden oroszlán előjön búvóhelyéről, és minden vadállat harapni készül. Sötét van ... a föld csendben van. Az, aki a létezőket alkotta, pihen látóhatárán. Hajnalban újra fölragyogsz a szemhatáron, Te, nap, megvilágosodol. Nappal elűzöd a sötétet, amikor kibocsátod sugaraidat. A két birodalom ünnepre ébred, az emberek lábra állnak temiattad. Megmossák testüket, fölveszik ruhájukat, kitárják karjukat, hogy hódoljanak fölkelted előtt. Az egész föld végzi munkáját, minden háziállat örül eleségének. A fák és a vetemények zöldülnek és a madarak kirepülnek fészkükből. Kiterjesztik szárnyukat dicsérve lelkedet. Minden kecske lábain ugrándozik. Minden, ami repül és csapdossa szárnyát, él, amikor fölragyogsz számukra. A hajók versenyezve úsznak jól és le a folyón. Minden út nyitva van, mert te meg jelensz. A halak a folyóban ugrálnak arcod előtt. Sugaraid lemennek a tenger fenekére. Te kifejleszted a csírát a nőkben és a magban embereket alkotsz. Oltalmazva az ifjút anyja méhében és megcsendesíted őt, hogy ne sírjon. .. Táplálod a méhben; annak, amit teremtesz, lehelletet adsz, mely élteti. Amikor a gyermek elhagyja a méhet, az ő születése napján Te kinyitod az ő száját ... és te gondoskodsz szükségleteiről. . A csibe, amelyik a tojásban van, beszél a héjban, Mert te adsz belsejébe lehelletet, hogy éltesd őt.. te adtad neki a tojásban a képességet, hogy azt feltörje. Kilép a tojásból, hogy kiáltson úgy, ahogyan tud és amikor megy, a lábain jár. Milyen számosak a te műveid, csodálatosak a mi szemünknek. Egyetlen Isten, te, akinek nincsen hasonmása; te alkottad a földet szíved szerint. Amikor te egyedül voltál ... Sugaraid táplálják a mezőket, te felragyogsz s azok élnek Temiattad sarjadnak; te teremtetted az évszakokat; Hogy életben tartsd mindazt, amit teremtettél. A telet, hogy felfrissítsd őket és a meleget ... Te alkottad messze az eget, hogy ott ragyogjon. És nézzen mindent, amit te alkottál. Te vagy egyedül, oki ragyogsz, az élő nap, a te külső alakjaid alatt. Amikor alig; hogy megjelensz vagy amikor fényességed teljében vagy, Ha távol vagy, vagy közeledsz, te alkottad egyedüli ágad millió formáját. A városokat és falvakat, a mezőket, az utakat és a folyókat. Minden szem téged lát előttük. Amikor te a nappal napja vagy odafent ... A földi lények kezed alatt alakulnak, úgy, ahogyan akartad. Felragyogsz, és azok élnek, lenyugszol; és azok meghalnak. Te, tenmagadtól van életed tartama, belőled él az ember. A szemek a te szépségeden vannak rajta, amíg el nem ".. rejtőzöl. És minden munka véget ér, amikor lepihensz nyugaton ... (Michaeli 99-103, Steinmann, Gilbert.) Ez a himnusz IV. Aménophis vagy Akhénaton fáraó korából (Kr.e. 1300 körül) került elő a király vejének Tell-el-Amarná- ban, Egyiptom akkori fővárosában lévő sírjából (Michaeli). A Nap itt nem egyszerűen mint egy bolygó a tisztelet tárgya, hanem mint a fény, a világosság és így az .élet forrása. A tisztelet tehát efelé irányul, közvetve ahhoz "az ismeretlen istenhez", akitől a fény, a világosság és az élet ered. A költemény mindezt részletezi is. A Nap, mint a fény forrása az ószövetségi teremtéstörténet negyedik napján szerepel (Gen. I. 14, 19). A természettudományos magyarázat során rámutatunk arra, hogy a Nap ekkor válhatott láthatóvá a földről, melyet gőzök és gázok, füst és pára szinte áthatolhatatlanná tett a kívülről feléje sugárzó fénynek. A fény, a világosság azonban már az első teremtési nap fő tárgya, a teremtési mű legkezdete (Gen. I. 3). Mint Isten kezeművének elseje tehát legfőképpen lehet tárgya a dicséretnek, mely kijár Istennek jótéteményei miatt. "Csodálatosak az Isten művei" - kiált fel sokszor a zsoltáros az elragadtatás hangján. (A 104. zsoltár részletezi is a fény és a világosság szépségét és áldásait.) Ez a most idézett mondat sem akar bálványimádás lenni, hanem a képes, költői beszéd megszemélyesítése. Ugyanezt a beszédet nem tagadhatjuk meg az ősi kultúrák költőitől sem, akik eléggé bebizonyították hozzáértésüket a költészet és a mindennapi beszéd stílusának terén. Helyes irányból és helyes irányba ható sugallat vitte tehát az embert - már az Ábrahám előtti korban is -, a világosság és a fény isteni jelenségeinek csodálatára. Benne helyesen ismerte fel a legelső és legfőbb természeti isteni adományt az emberi élet számára. Az élő Nap, a fogyatkozás nélküli fénylő Nap, létének kezdete óta élőnek nevezhető. Mint a fénynek a forrása azonban valóban a teremtés első tényétől már "a kezdet óta élőnek" nevezhető: a kezdet óta közvetíti a fényt, bármilyen halmazállapoton, atomfolyamaton, alakon ment is keresztül közben. A három ifjú dicsérő éneke (Dan. 3. 57- 88) ugyanilyen lelkesen szólítja fel a Napot a többi teremtménnyel Istenének, ősforrásának dicséretére. A 104. zsoltár sok részletet és kifejezést átvesz az egyiptomi himnuszból mely minden bizonnyal szintén régebbi keltű. Figyelemre méltó a Nap egyik elnevezése: Ra, ami annyit tesz, mint ragyogás és így átvitt értelemben lett a Nap neve. Rendkívül eredeti, szinte új szövetségi gondolat, hogy az egyetlen Isten, akinek a Nap pompás megjelenési formája, megnyilvánulása, erejének szónál hangosabb kinyilatkoztatása, a földet "szíve szerint" alkotta. A költemény az istent és az 'ó tulajdonságait műveiben szemléli, amint azok a Nap fényében megvilágosodnak, láthatókká válnak. Ezért az egyszerű szemlélő úgy szólhat róluk -- ismét költői képben -, hogy a Nap, a napfény teremti meg bizonyos értelemben őket, ő mutatja be őket annak, aki hálát mond értük. A mű költői formájában is megelőzi a zsoltárokat. Uralkodó a két részes versszak és a gondolatritmus. Isten minden megnyilvánulása isteni, és isteniek a művei is. Az egész világot átfogó és a részleteit átfogóan bemutató leírás is Isten végtelenségét érzékelteti meg. Az ősi Egyiptomban is, a legrégibb halotti feliratok és temetési szertartások szerint, egyistenhit volt az uralkodó. A birodalmak kialakulása során azután az egy Isten- a különböző isteni tulajdonságoknak megfelelően különböző neveket kapott, melyek egymás mellett fennmaradtak és tovább éltek (Drioton). Így született meg a politeista látszat. Az ősi vallás egyszerű igazságainak ismerete később elhalványult, fellazult és tévedésekkel keveredett. A központi hatalom hódításai során a meghódított népek istenfogalmai és ábrázolásai mint különböző istenek kerültek be a birodalmi panteonba. Így a gyakorlatban, legtöbbször a politikai hatalom szolgálatára, a különböző névvel jelölt egy Istent a gyakorlatban hamarosan különböző nevű istenábrázolások és istenelnevezések sok istenimádása szorította ki az elkorcsosult vallási tudatban. "Az egész zsidó irodalomban - írja Breasted (1950:334) semmi sem hagyott olyan erős benyomást a nyugati műveltségre, mint a helyes életre intő figyelmeztetések, melyeket Salamon bölcs mondásainak nevezünk ... Kik voltak ezek a "bölcsek", ezek az erkölcstanítók ... ?" A szerző azután részletesen elemzi a Példabeszédek könyvének (Mislé) részleteit, melyekről már régebben ismert volt, hogy Egyiptomból eredtek. Ennek kapcsán kitér más nem-zsidó szerző művének az ószövetségi szentírásban található nyomaira is: "Ma már minden jelentős kutató megegyezik abban, hogy ez a szakasz (Példabeszédek XXII, 11-XXIII, 11) legnagyobb részt szóról szóra Amenope bölcsességéből van átvéve. Más szavakkal: a zsidó szöveg az egyiptomiból való csaknem szöveghű fordítás. Nyilvánvaló továbbá, hogy az ószövetségnek más részei is, mint Numeri, Jób, Sámuel és Jeremiás könyvei, gondolatokat, képeket, erkölcsi szabályokat és ezenfelül még a résztvevő emberi jóság lelkületét is szintén egyiptomi forrásokból vették át." Már rámutattunk arra, hogy Salamon mondásai külföldi elemeket foglalnak magukban, melyek eredetére a régi kiadók közbeszúrt címekkel utaltak. Agur, a bölcs férfi, akinek mondásai alkotják a 30. fejezetet és Lemuel király, aki az ő mondásait a 31. fejezetben anyjától tanulta, kétségtelenül nem volt zsidó. Azt a nemzetközi légkört, melyben Salamon mondásai keletkeztek, a Királyok Könyve 4, 30-31 jellemzi: "bölcsebb volt minden embernél, bölcsebb, mint az ezrahita Etán, meg Hemán, Kálkol és Dorda; Máhol fiai s hírneve volt minden népnél, köröskörül." Úgyhogy Salamon bölcsessége meghaladta az összes napkeletiek és egyiptomiak bölcsességét. Mindezeknek a bölcseknek a nevei úgy jelzik őket, mint akik külföldiek a zsidó álláspontból nézve. Régóta ismert volt, hogy Salamon híres ítélete kelet-indiai eredetű. A kutatás számára mégis mindeddig ismeretlen volt antik keleti szöveg egy nem palesztinai nyelven, melynek fordítása egy egész fejezet terjedelemben felvételt kapott az ószövetségbe; íme néhány részlet Amenope szövegéből: Amenope szövege a British Muzeum papyrusán "Hajtsd füledet mondásaim meghallgatására, Értesd meg őket szívedben, Mert hasznos azokat befogadni szívedbe, De jaj annak, aki ellenük cselekszik. (III. 9-12). Jelentés adása végett annak, aki ezt küldte. (I. 6). Ne mozdítsd el a határjeleket a földeken, Ne légy sóvárgó sok föld után, És ne lépd át az özvegyek határát. (VII. 12-15). Ne fáraszd magad, hogy többet szerezz, Ha szükségleted biztosítva van. Ha neked gazdagságot rablással hoznak, Nem fognak nálad maradni az éjszaka hosszat. Amikor a reggel jön, már nincsenek többé a házadban. Szárnyat csináltak maguknak, mint a ludak, És az égbe repültek. (IX. 14-X. 5.) Fogadd lelkedbe ezt a harminc fejezetet, Hogy azok megnyugvásra és tanulságra legyenek. (XXVII. 7-8). Példabeszédek könyve "Hajtsd füledet és hallgasd a bölcsek mondásait, Vedd szívedre tanításomat, Mert gyönyörűségedre lesz, ha megőrzöd bensődben, És kiárad majd ajkadra." (22, 17-18). Hadd felelhess meg velük azoknak, kik téged küldöttek. (22, 21 ). El ne mozdítsd a régi határt, Melyet őseid megvontak. (22, 28). El ne mozdítsd a kiskorúak határkövét. És be ne hatolj az árvák földjére. (23, 10). Ne törd magadat a gazdagság után, És mérsékeld élelmességedet. Ne emeld szemedet oly javakra, Melyek a tieid nem lehetnek. Mert azok szárnyra kapnak, mint a sas, És az ég felé repülnek. (23, 4-5). Nemde harminc mondást írtam le számodra, Megfontolással és tudománnyal, Hogy tudtodra adjam az igazságot és az igaz igéket. (22, 20-21 a). Amenope a bevezetésben műve egyik céljának említi, hogy adjon ... "tudományt, miképpen kelljen megfelelni annak, aki valakit küldött". Ugyanez a gondolat áll - mint láttuk - a 22, 21-ben. Most a végén újra olvassuk egybe ezt a részt (22, 20- 21 ), s íme előttünk áll Amenope gyűjteményének eredeti címe és a bevezetésben megadott célja. Egyiptom hatóköre messze vidékre kiterjedt. A Ciprus szigetével szembeni kisázsiai parton Ras-samránál (köményfok) feltárt település a 3. évezredbe nyúlik vissza és többször került egyiptomi hatás alá. Ezen az úton is bizonyítottan érte egyiptomi hatás a kanaánita népeket. A sokszoros ősi kultúrhatások értékes emlékeket őriztek meg számunkra. A Rassamrai leletek egyik első kutatója és a feliratok elolvasója, Aistleitner József így ír ezzel kapcsolatban (1935: 97-103): "A sumér-akkád írással írt szövegek közül a legnagyobb érdeklődést az a hatkolumnás szöveg váltotta ki, amely a Har-ra-hubulum szöveg egyik részének, sumér szóit nem akkád nyelvre fordítja, hanem egy eddig még eléggé nem ismert agglutináló nyelvre, amely valószínűen a Mezopotámia északnyugati részén ez idő tájt használatos mitanni nyelvvel azonos. Ezt a nyelvet az ún. hurri nyelvcsoporthoz szokás számítani, amely ekkor Elő-Ázsiában eléggé nagy területen volt használatos. Említésével és nyelvével a Kis-Ázsia belsejéből származó boghazköi ékiratos táblákon találkozunk, hatását a Tigristől keletre talált kerkuki és nuzi táblák akkád nyelvezetén lehet megfigyelni (Némethy) és valószínű, hogy az Ószövetségből (pl. Deut. 2, 12-22; Gen 14,6; 36, 20 stb.) Edom és Palesztina őslakói gyanánt ismet hóriták is idetartoznak. "Ez a nyelv - elemzi tovább Aistleitner a fönik (az szövetségi héber nyelv közeli rokona) vagy mások szerint egy eddig ismeretlen sémi nyelv (ugariti?). Tény, hogy a héber, arab, akkád szókincs még sok közös vonást mutat, ugyakkor - eléggé távol Urtól - a sumér a szótárkészítő nyelv s a művelődés átfogó, irányító nyelve. "Abban az időben, amikor az ószövetségi irodalom íródott, a héber, az akkád és az egyiptomi művelődésnek útjai már régóta elkülönültek egymástól s önálló fejlődést vettek. ,A babilóni vallást pl. a sumér hatás alaposan kiforgatta eredeti mivoltából" - írja Aistleitner (1935: 301). A tények ismeretében ma már mondhatjuk, hogy a sumér hatás jelentékenyen felemelte és megtisztította a babilóni vallást, de gyökerében nem tudta megszüntetni annak a hátrányos megkülönböztetésszellemét. Úgy látszik, hogy ezeknek a semita népeknek a vallása és gondolatvilága, valamint ennek megfelelően irodalmi stílusa az emberi testvériség nagy gondolata előtt már sokkal régebben is meglehetősen el volt zárva. A most napvilágra kerülő sumér, egyiptomi hatások éppen azt bizonyítják, hogy az ószövetségi lelkület és stílus épp ezeknek az emberséges külső hatásoknak eredményeképpen is válik fokozatosan fogékonnyá az emberi testvériség nagy igazsága iránt. Aistleitner megállapította ebben a tanulmányban azt is, hogy csak a környező népek irodalmi emlékeinek föltárásával érthetjük meg az ószövetségi irodalom és kifejezésmód sok kérdését. Bizonyos azonban : az ószövetségi kinyilatkoztatás igazságai örök érvényűek, csak nem mindig könnyű szétválasztani a költői nyelvstílus és népi jellem vonások sajátosságait az Isten üzeneteitől. A költői kifejezésmód a sumér és egyiptomi alkotásokban azonban sokkal tisztábban hirdeti meg az egész emberiség egy családba tartozását és testvériségét. Mondhatjuk úgy is, hogy nem is merül föl ezzel kapcsolatban kérdés, még ha viszálykodások vannak is városok, országok között.. A semita emlékek viszont még a sok magasabb erkölcsiséget hirdető részlet átvétele mellett is, sajátos szűkkeblűséget, elkülönülést, bezártságot ugyanakkor erőszakosságot is mutatnak egymás irányában is. Ezt akkor is meg kell állapítanunk, ha tudatában vagyunk annak, hogy az emberiség vallásai általában a történelem előre haladtával és bonyolódásával kapcsolatban fokozatosan degenerálódnak. Az ószövetség népénél sok írásos emlék jól mutatja ennek a folyamatnak ellenkezőjét mely isteni beavatkozás hatására fokozatosan tisztulás - felé segíti a népnek azt a kis részét, mely ezt a segítséget őszintén befogadja a szívébe. Az ószövetség népe ősi idők hagyományainak hatása alatt még sokáig hajlott Baal, Aséra, Dágoh Zabul (Belzebub) illegitim héber népies vallásnak a bikával szimbolizált istene tiszteletére, a test-meghasogatásra, mint a gyász jelére, a felhőkön nyargaló Baal előtti hódolatra, a tilos szarvas- és szamár-áldozatokra. Az ősi sumér vallási világban több ezer évvel ezelőtt ilyen nyomokat nem találunk. Úgy gondolom, hogy hasznos, ha most hosszabban idézünk Némethynek Aistleitner által is idézett művéből, mert érdekes képet ad a rejtélyes Közép-Mezopotámiáról és munkája nehezen hozzáférhető (1934: 3-7): Már a múlt század végétől kezdve ismeretes volt néhány ékiratos emlék, melynek lelőhelye a kurd hegyek lábánál épült Kerkuk (Arrapha) város és környéke. E táblák főként nem sémi tulajdonneveikkel tűntek fel és vonták magukra az, érdeklődést. Ennek az érdeklődésnek köszönhette Kerkuk környezete, hogy a város szomszédságában, lévő romhalmazok feltárására 1925-ben expedíció indult. A kísérletek kedvező eredménnyel jártak és ezért 1927-ben még nagyobb felkészültséggel indultak meg az azóta is néhányszor megismételt ásatások. A romok a leletek tanúsága szerint a Kr: e.-i második évezred közepe táján tűzvész következtében elpusztult Nuzi (ma Jalchantepe) romjai voltak. Egyes házak romjai alatt bőséges mennyiségben találtak kereskedelmi ügyleteket tartalmazó akkád nyelvű ékírásos táblákat, melyek ugyanazon jellegzetes tulajdonságokat mutatták, mint a kerkukiak. E tulajdonságok közül a legszembeötlőbb, hogy az okmányokban nagy számmal szereplő tulajdonnevek, sem sémi, sem indogermán, hanem valamely másfajta nyelvhez tartoznak. Okmányain e azonban arról, hogy milyen nép volt e nyelvnek hordozója, sajnos, nem tudósítanak, de ez természetes is, hiszen okmányaink magánszemélyek helyiérdekű magánügyeivel foglalkoznak. Erre a kérdése tehát csak s történelem és a nyelvészet adhat feleletet. Ismeretes a történelemből, hogy körülbelül erről a területről törtek Sumér-Akkadra a IV uruki dinasztiát megdöntő gutuk, kiknek ötnegyedszázados uralma évezredeken keresztül emlékezetes marad pusztításaikról. Mikor az asszir I. Samsi-Adad függetleníti magát a babilóni amurrita dinasztiától és megszerzi magának hódításaival a mindenség királya büszke címét, Nuzi és Kerkuk vidéke asszír fennhatóság alá kerül. A pusztító hatti támadás azonban megdönti a hirtelen fejlődésnek indult Asszíria hatalmát és az asszír királyok hatalma újból csak Assur közvetlen környékére szorítkozik. Az Assurtól északra elterülő mezopotámiai területeken új birodalom alakul, a Mitannibirodalom. Egyelőre azonban a Mitanni birodalom nem lehet túlságosan jelentékeny hatalom, mert nem tudja fennhatóságát Asszíriára kiterjeszteni, pedig ez oly gyenge ez idő szerint, hogy uralkodói még a tehetetlen kassu vezetés alatt a belső gyengeség szomorú napjait élő Babilónia fennhatósága alól sem tudják magukat kivonni. Valószínű tehát, hogy Kerkuk és vidéke szomszédjainak gyengeségét kihasználva érvényesítette - úgy látszik meglevő -- szeparatista hajlamait és független királysággá alakult. Erre vall, hogy okmányainkban ... több királyról történik említés. Még gyakrabban szerepelnek a tanúk között a király fiai, ami egyrészt azt mutatja, hogy az okmányainkban előforduló Nuzividéki városok valamelyike (így Arrapha) királyi székhely volt, másrészt pedig arra utal, hogy e királyságban meglehetősen patriarchális viszonyok uralkodtak, ami nyilván az ország csekély arányaival van összefüggésben. Akármilyen jelentéktelen államocska is lehetett azonban a Nuzi-vidék, a függetlenségét mégsem vonhatjuk kétségbe. A sarrun ugyanis független királyt kell értenünk: éppen ezidőtájt nem nevezik magukat Asszíria királyai sarrunak, mégpedig babilóni függőségük miatt. A helyi érdekű államocska függetlensége azonban rövidéletű volt. Mitanni hamarosan Egyiptommal félig-meddig egyenrangú nagyhatalommá növi ki magát: - királya Sattuarna, II. Amenophis kortársa, Assurt is kirabolta. E nagyhatalommal szemben azonban a még kellőleg meg nem gyökeresedett új ország függetlenségét nem tudta megőrizni. Valószínűleg az ez idő tájt leégett Nuzi pusztulásáért a szerencsésebb utódállam támadását kell. okolnunk. Ezzel megtudtuk azt is, hogy okmányaink melyik korból származnak: terminus ad quem a II. évezred közepe tája; az írás külső jellege pedig arra mutat, hogy csak a közvetlenül megelőző kor jöhet számításba. Igen fontos még a terület nemzetiség hová tartozóságának megállapítása. Minthogy azonban a politikai hovátartozóság magában véve semmit sem jelent, új adatokra van szükségünk. Az archeológia mai állása szerint a sémi népek beköltözését megelőzően egész Elő-Ázsiát művészetük és vallásuk egybevetéséből megállapíthatólag egymással kulturális rokonságban lévő népek lakták. Fennmaradt tulajdonneveik tanúbizonysága szerint pedig bizonyos, pontosabban még egyelőre meg nem határozható fokig nyelvileg is rokonságban voltak. Ez általános megállapítások Nuzi és Kerkuk vidékét is magukban foglalják, de minthogy okmányainkban tekintélyes mennyiségű tulajdonnév áll rendelkezésünkre, megkísérelhetjük, hogy ezeket az elő-ázsiai őslakosság történetileg is fogható népeinek tulajdonneveivel összehasonlítsák és ezáltal az általános megállapításokat lehetőség szerint kézzelfoghatóbb formában fejezzük ki. Tudván, hogy a IV uruki dinasztiát megdöntő Guti birodalom ezt a területet is magában foglalta, másrészről pedig nem lévén tudomásunk oly adatról, mely arról tanúskodnék, hogy e terület etnikuma kicserélődött volna, az összehasonlításnál el kerülhetetlen a gutiumi dinasztiától képviselt kétségtelenül guti nevek figyelembevétele. Az első gutiumi király nevét, Imbiat megtaláljuk a Kerkuki okmányok tulajdonnevei között, az utolsóét, Trigiat mind a kerkuki, mind a nuzi nevek között. Ez az egyezés, mely véletlennek nem minősíthető, felbátorít, hogy további egyezéseket keressünk ott is; ahol ez már nem oly szembeötlő ... A Mitanni-birodalom területéről előkerült különböző korbeli nem sémi nevekkel még nagyobb számban találunk egyezéseket. Az uri dinasztia idejéből való (2474-2358) Drehemi táblákon szereplő Ari-b-ari, Duhi-s-ari, Nam-b-ari, Nanvar-sen nevek mindkét eleme sűrűn előforduló összetétel elem a nuzi-kerkaki nevekben is, sőt a drehemi Dubkisar a leggyakrabban előforduló nuzi nevek közé tartozik. Ugyanezen a területen is jórészt ugyanebből a népességből alakul ki valamivel később Assur városkirályság, melynek első királyai Uspia, Inti, Kikkia. Ezeknek nevéről a tudományos közvélemény már régóta azt tartotta, hogy mitanni hangzásúak. (Ispiat azonban megtaláljuk a kerkuki nevek között, Kikkiat a nuziak között is. Kétségtelennek látszik tehát, hogy a Kerkuk-Nuzi-vidék lakossága és a Mitanni-terület őslakossága összetartozó népesség volt, habár a történelem folyamán különböző államalakulatok emberanyagát is szolgáltatta. Hogy e népet minő összefoglaló névvel lássuk el, miután sem ők maguk, sem pedig a történelem erre a kérdésre feleletet nem adnak - már csak megegyezés dolga. Politikai nevek természetesen - mivel az elnevezésre váró népség egy területileg és időbelileg meghatározott részének jelölésére vannak lekötve - gyűjtőnévül nem használhatók. A Palesztinából ismert hurri (horita) név ellenben, azonkívül, hogy minden zavaró politikai és történeti mellékíz nélkül való, főképpen azért alkalmas még a közép-mezopotámiai őslakosság jelölésére, mert az antropológia megállapítása szerint a palesztinai hurri őslakosság a Közép-mezopotámia Nuzi-vidék nem sémi lakosságával népfajilag minden valószínűség szerint azonos." Ezzel kapcsolatban rendkívül nagyjelentőségű adat került elő, melyről a szem- és fültanú így számol be szamarkandi, baharai és khivai utazása során: "Khivában is megismerkedtünk Vámbéri Ármin műveinek egy alapos ismerőjével: Szereda asszonnyal, a múzeum tudományos igazgatójával. Ő volt az, aki elkérte tőlem Vámbéry arcképét, s azonnal elhelyezte a múzeumban. Mint a város és Üzbegisztán különösen a khivai kánság, ősi néven Horezm történetének alapos ismerője, sok érdekes dolgot mesélt. Ezek közül számomra a legérdekesebb a következő: " A horezmi mondák szerint ezer évvel ezelőtt népünk egy része, akiket " kavaroknak" neveztek elhagyta Horezm határait és Közép- Ázsiából Közép- Európába vándorolva, Magyarországon telepedett meg. Királyukat Aba Sámuelnak hívták" Ennek a mondának mély történelmi gyökerei vannak. Az időszámításunk előtti II. évezredben Mezopotámiában - az emberiségnek ebben a bölcsőjében - élt a ,huni' ,harri', , hvarri' néven emlegetett nép. Államukat Mitaninak nevezték. Az áttelepült asszírbabilóniaiak nyomására Mitanni összeomlott, s a hurri (hvarri) nép átvándorolt a mai Horezm területére. Ez az időszámításunk előtti XIII. században történt. Horezmet akkor Hvarizmnek nevezték, így említi az óperzsa szent könyv, az Aveszta. Az arabok Hvarizmnek, a rómaiak Horaszmiának nevezik. Így kapta földünk nevét a hvarri (huzri) néptől. A hurr, horr szó óperzsa nyelven azt jelenti: nap. Így a hvarri törzs neve annyit jelent: a nap népe, és Horezm: a nap földje, vagy a nap országa. Az i.sz. 712. évben Horezmben fölkelés tört ki Hurzad vezetésével. Kuteiba ibn Muszlini arab hadvezér, akit a horezmi sah segítségül hívott, leverte a fölkelést és megölte Hurzadot. Akkor a fölkelők Buran vezetésével a Kazár Birodalomba menekültek. Ott hamarosan vezető tisztségbe emelkedtek, s a horezmi bevándorlók vezetője a Kazár Birodalom tényleges vezetőjévé vált, és elnyerte a ,bég' címet. Kezében összpontosult minden világi hatalom, s a kazár kagán csak az egyházfő címét és szerepét tartotta meg. A VIII.-IX. század folyamán a Kazár és a X. század elején a Kazár birodalomba a horezmiek nagy csoportjai telepedtek át, köztük számos kereskedő is, a horezmiek harci alakulatai pedig vitézségük és abban az időben kiemelkedő katonai felkészültségük következtében a birodalom fő haderejévé váltak. A X. században a horezmiek ,Al-Arszia' elnevezésű, 10.000 főből álló különleges alakulata képezte a kazár kagán testőrségét. A jövevény horezmiek gyors fölemelkedése a helyi lakosság viharos tiltakozását váltotta ki, és a X. század végén a horezmieknek el kellett hagyniuk a Kazár Birodalmat. Nyugat félé vándoroltak, s ez a magát "kavarnak" nevező népcsoport Magyarországon telepedett le." A fent idézett forrás (Magyar Nemzet, 1971. október 22-i számában Kiss József filmrendezőnek Vámbéry nyomában Egy filmrendező naplójából címmel a Móra Kiadónak írt könyve alapján) a magyar őstörténetnek újabb rendkívül értékes adatával ismertet meg bennünket. Ezeket az összefüggéseket a magyar mondavilág , a népművészet, a fémművesség és ötvösművészet stb. elemeiből eddig is sejtették a magyar kelet-kutatók. Most kiderült, hogy Belső- Ázsiában sokkal pontosabb adatok is rendelkezésre állnak azoknak a magyar tudósoknak, akik nem zárkóznak el ezek tárgyilagos vizsgálatától. A Horezm távolabbi környékén lejátszódó népmozgalmakról és ezeknek vallási okairól s vonatkozásairól értékes adatokat gyűjtött össze Kmoskó Mihály s ezeknek csupán egy, kisebb része van mindeddig közzétéve. Egyik cikkében, melyet a Magyar Történelmi Szemle 1970. áprilisi száma is közöl, Kmoskó kritikailag vizsgálja Muhammad Al'Aufi perzsa író könyvét a keleti népekről. Ebben Kmoskó visszapillantást vet az "ujgurok", vagy ahogy őket a kínai források nevezik, a hoei-he történetére, amely az Orkhon és a Szelenga folyók mentén több feliraton örökítette meg emlékét. Kínai évkönyvekből tudjuk, hogy a hoei-he törökök a VI. század vége felé a tu-kiue törökök adófizetői voltak; a VII. század elején függetlenítették magukat, azonban 630-ban a kínaiak fennhatóságát ismerték el és, mint hűbéreseik, Han-hai kormányzójának voltak alárendelve. Ez az állapot ötven esztendeig tartott. 681-ben Qutlug Mecue Altäräs kagán a kínaiak igáját lerázta és népe ellenségeit leverve nemzetét hatalmassá tette. Mecue 716-ban bekövetkezett halála után unokaöccse, Bilgá kagán folytatta elődje művét és uralmát egész Közép-Ázsiára terjesztette ki. Amint ismeretes, neki köszönhetjük az orkhoni ótörök feliratokat, melyek a kök-törökök történetének egy részét az utókor részére megörökítették. Az orkhoni feliratokból tudjuk, hogy a kök-törökök vallása a VIII. század elején még pogány volt; néhány évtizeddel később azonban Mani tanait elfogadva manicheusok lettek, mégpedig e vallás kínai híveinek közvetítésével, akik között, Honan tartományban, e tan Caganian királyának követei révén, 719 után terjedt el. Bár a kínai császárok e tan terjedését nem nézték jó szemmel, 732-ben császári rendelet jelent meg, amely megállapítja ugyan, hogy Mo-mo-ni (vagyis szírül mar Mani) tanai hamisak és követői hiába bújnak Buddha híveinek köntösébe, mindazonáltal a manicheusok háborgatását megtiltja, mivel vallásuk a nyugati jövevények vallása. Ez idő tájt érte el a kök-törökök törzseinek szövetsége hatalma tetőpontját, amiben nagy része volt a thang uralkodóház kebelében dúló belviszályoknak, amelyek Huang-Cong császárt 755-ben lemondásra késztették. Utóda, Sou Cong idejében, a birodalomban lázadások törtek ki. A török kagán azon ürügy alatt, hogy a szorongatott császár segítségére siet, hadaival Honan tartományba rontott, Lo-jang városát 762 november 20-án kifosztotta és martalóc seregeivel a következő év tavaszáig maradt az országban, gyilkolva, pusztítva és fosztogatva. A kagán, Lo-jang városában időzve, megismerkedett az ottani manicheusokkal, vallásukat megkedvelte s amikor seregével hazatért, az új hitet népe között terjeszteni kezdte. Mani tanainak elterjedését az ujgurok között autentikus írott emlék beszéli el: a 821-ben fölállított kínai nyelvű karabalgaszuni felirat, amelynek idevágó részét Schlegel 1896-ban még úgy értelmezte, hogy abban a keresztény vallás behozataláról volna szó. Chavannes és Pelliot azonban a Journal Asie 1913. évfolyamában kimutatták,. hogy az ujgurok legnagyobb része Mani tanait követte s a karabalgaszuni felirat vallási műszavai manicheus eredetűek. A VIII. század második felében s a IX, század elején az ujgurok Kínában egyre jobban elhatalmasodtak s ezzel karöltve a manicheusok templomai és szerzetesei is egyre erősebben el szaporodtak. Az ellenhatás csak alkalomra várt. "Ez az alkalom - folytatja Kmoskó - 841-ben adódott. Ebben az esztendőben ugyanis a kirgiz kagán, akinek népe a Bajkal-tó északi partvidékén tanyázott, a tó déli partvidékén lakó ujgurokra vetette magát, Orkhon-menti fővárosukat elpusztította és szállásaikat elfoglalta. A hazátlanná vált ujgurok, a nomád és félnomád ázsiai népek rendes szokása szerint, sátorfájukat fölszedve elvándoroltak új hazát keresni ... A kínai kormány 843-ban Mani vallását proscribálta, híveit száműzette, vagyonukat pedig elkoboztatta. A helytartók a császár parancsát kegyetlenül hajtották végre; a manicheusokra keserves üldözések kora szakadt, amelyeknek sok nesztoriánus keresztény is esett áldozatul ... Az ujgurok zöme 847. táján nyugat felé vándorolt ..." A további eseményekről az arab és bizánci források számolnak be, szerzőik személyesen is bejárták a Kazária névvel jelölt laza államszövetségbe tömörült turk (turk-ug = töredék nép) népek birodalmát. Az örmény források viszont a Kaukázus völgyein észak felé nyomuló szubartui magyarokról tudósítanak. Mire a mindkét irányból keresztény színezetű műveltséggel és erkölccsel rendelkező főbb népcsoportok ellen a mindössze kétszáz talmudista család államcsínyt hajt végre, Kazáriában Álmos családja már egységbe tudja kovácsolni a sok rokon törzsből összeötvöződő magyarságot. Ösztönszerűen és ősi hagyománytiszteletből is kitér a talmudisták zsoldjában álló besenyők nyomása elől és új hazába vonul, mely szkíta ősei és rokonai földje. A kánaáni népek hitvilága és a zsidók vallása közötti még kellően nem tárt kapcsolatok szempontjából figyelemre méltó megállapításokat tesz P E. Cleator, aki az 1962-ben megjelent könyvében a már ismertetett párhuzamok mellett felhívja a figyelmet a következőkre: 1. Mózes I. könyvében, a Genezisben, a föld állapotának jellemzésére ("puszta" és "üres") használt "tehom" (vizes káosz) héber szó tulajdonképpen Tiamat babilóniai nevének egy másik formája. (Ebben világos példát mutat ő is arra a jelenségre, melyről már előbb említés történt, hogy ti. az ősi sumér forrásokból is menthető Biblia tárgyszerűen írja le a földállapotot, amelyet a babilóniai átköltés már megszemélyesít). 2. Hammurabi törvényoszlopát a "mózesi törvény kétségbevonhatatlan forrásának" nevezi, a sokszor szóról szóra történt átvételek miatt. (Kramer tovább menve azt is kimutatja (1963: 79-88), hogy Hammurabi törvénykönyve sumér mintákra épült akkád törvénygyűjtemény). (Ur-Nam-mu az első ismert sumér törvényadó, több, mint 300 évvel Hammurabi, és közel 900 évvel Mózes előtt.)] 3. Az ugariti nyelv - több más kutató véleményével egyezően - különálló egyfelől az akkád, másfelől a kánaáni viszonylatában. Megemlíti azonban, hogy az ugarisi és a héber nyelv mások szerint nyugati-szemita tájnyelv, melyre, kellő óvatosság mellett, illik a kánaáni megjelölés. Az ugariti irodalom és a héber szentírás rendkívüli és talán másképp nem is magyarázható hasonlatosságokat mutat nyelvben, stílusban és világszemléleti tartalomban. Ilyen hasonlóságok pl.: "Az ég olajtól csepeg, Mézzel folyók a völgyek". . Mindkét irodalom szól továbbá egy Leviathan nevű szörnyről, melyet egyik oldalon Baal, a másik oldalon Yahve öl meg. Az ugariti megemlíti, hogy a szörnynek hét feje volt (V ö.: a magyar "sárkány" - sumér "szír-kan", melynek jelentése szörny, melynek farka van. Ugyanez a kan vagy kany szerepel a pat+kány, cic+kány, boszor+kány stb. szavunkban). Továbbmenően sok kánaáni áldozat neve megjelenik az ószövetségben: béke-áldozat, bűnökért bemutatott áldozat, egészen elégő áldozat, szeplőtelen áldozat, Istennek a kenyere. Hasonlóképpen eddig hébernek vélt kifejezések előkerülnek a korábbi ugarisi szövegekből, pl. a "vízforrás után vágyakozó szarvas" (41,2 Zs.), "Isten folyója" (65,9. Zs.), "az ég harmatja és a föld kövérje" (Gen. 27,39). Távolabbi párhuzamok pl. "az, aki felhőkön nyargal" (Iz. 19,1,), "kettéosztom a tengert" (13ó, 13 Zs.), "Tudom, hogy Aleyn, Baal fia él" (Jób 19, 25). Utalások vannak a templomban lévő "szentek szentjére", egy népi hősre, akinek a neve Dániel és "aki bíráskodik az özvegyek dolgában és ítél az árva ügyében", Baalra, aki mint Isten fia (ba elm) halálra válik és később feltámad stb. Bár a kánaáni népek vallása a zsidók honfoglalása idején már sokistenhivő volt, hitük bizonyíthatóan egyistenhitre utaló elemekkel kezdődött. Ha ezeket kölcsönzéseknek nevezzük, nyilvánvaló, hogy egyistenhitet valló ősibb vallásból történt kölcsönzések, melyek később különleges isteni védelem híján keveredtek a népi képzelet zavaros alkotásaival. "A kánaániak fő Istene El és az ő fia az isteni Baal - írja Cleator (114. 1.), majd folytatja - Rasz Samrénál talált egyik oszlopon (sztélén) El mint szakállas öreg szerepel, aki trónon ülve fogadja Ugarit királyának áldozatát. Úgy van feltüntetve, mint "az évek Atyja" (V.ö.: Izaiásnál "örökkévalóság Atyja" és Dánielnél "napok Öregje"), mint távoli és világfeletti legfőbb Úr, vagyis mint azoknak a tulajdonságoknak birtokosa, melyekkel az izraeliek kezdték felövezni az ő saját istenségüket, akit eredetileg úgy képzeltek el, mint törzsi Hold-istent, akinek a lakóhelye egy sátor volt. Nagyon jelentőségteljes bizonyára mindenki számára hogy El az a név mellyel Jahvét illeti a Genezis (gyakran fenségi többesszámban: Elohim). Minden esetre világos, hogy a feltételezhetően elveszett kánaáni irodalom nagy része valójában az ó héber hódítóik szentírásában megőrződött, bár a kölcsönzések pontos terjedelme még meghatározásra vár. Ugyanakkor a Bet-Sames-i valamint a galileai Táborhegyi elszigetelt ugariti írásemlékek fölfedezése arra mutat, hogy ezeknek az útbaigazító okmányoknak más bőséges gyűjteményei, messze Rasz Samra határán túl is, bizonyára még felfedezésre várnak." Eddig Cleator. Ide kívánkozik még két megjegyzés. A budapesti Kossuth rádióadó hat előadásból álló sorozatot indított 1971-ben a "Biblia világa" címen. A kérdéssel foglalkozó szakembereket kértek fel ezeknek az előadásoknak a során a Bibliának, mint művelődéstörténeti emléknek a legkülönbözőbb oldalakról való bemutatására. A hallomás után feljegyzett adatok azonban még pontos ellenőrzésre és forrásmegjelölésre szorulnak. Pákozdy László, a budapesti Református Teológia tanára (augusztus 17.) a bibliai "törvény" és "igazság" fogalmát magyarázta. Megállapította, hogy ez a két fogalom az Újszövetségben csaknem kizárólag vallásos keretben szerepel az alapvető emberi testvériség evangéliumi szellemében. Izraelben viszont a szolidaritást, a törzsi összetartozást és az ahhoz való hűséget jelenti a nomád közösségben. Az Ószövetségben e fogalmak világi és vallási tartalmában nincs különbség. A zárt, kisszámú, kóbor arámi törzs a törvényhez és a szövetséghez való hűségben látta fennmaradása zálogát más törzsekkel szemben a műveltségnek azon a primitív, kezdetleges fokán. Innen van az ószövetségi törvény zárt, faji jellege és a merev elzárkózás szelleme a kívülállókkal szemben, valamint a kegyetlen megtorlás a törzsbeliek hűtlensége és az idegen behatolás ellenében. Maguk a törvények azonban korábbi eredetűek. Itt előadó rámutatott az emberi nem közösségének tudatában íródott, még ősibb elemekre felépült, faji megkülönböztetést nem ismerő sumér gyökerű Ur-narrimu (2060), Dilaman ( 1900), Lipit-Istár ( 1800) törvényekre. Komoróczy Géza előadásában (augusztus 4.) megemlítette, hogy az ószövetségi József történet elődje a 2 fivérről szóló egyiptomi elbeszélés (Dobrevits fordítása) volt. Előkerült azonban ez az elbeszélés hettita levéltárból is (1960). Ez a szöveg kánaáni nevekkel jelöli meg a szereplőket, akik rendkívüli képességekkel vannak felruházva. Egy ugariti eposzban viszont szerepel olyan kultikus szöveg, melyet isteni megjelenéskor énekeltek és ez rendkívül hasonlít a Jézus születésekor felhangzott angyali énekre: "Dicsőség a magasságban Istennek és a földön békesség a jóakaratú embereknek" (Luk. Z, 14). Az ugariti szöveg második része azonban így szól: "és az emberek iránt jóakarat". Komoróczy szavai szerint a Biblia meghaladni akarja a mitológiát. A monoteizmus szemléletében akar felülemelkedni a mítoszon, s így idealista elképzelést formál meg, szemben azzal a másik iránnyal, melyet a görög materialisták alkalmaztak hitregéikben. Ez a megállapítás jól jelzi az Ószövetségben megnyilvánuló isteni beavatkozás tényét és irányát az ösztönös emberi hajlandóságokkal szemben. Azt is tudjuk azonban, hogy még az ószövetségi szentírás mai szövegének kialakulása előtti hosszú időkből is bőven vannak sumér forrásokig visszanyúlóan adataink az egylényegű és három személyű istenségre vonatkozóan. Már pedig ezek az elemek vagy ezek nagy része is bizonyára kinyilatkoztatás útján jutott el az Ószövetség népén kívül is egyes "igazakhoz" az isteni izgalom és kegyelem ajándékaként. Breasted, az egyik legkiválóbb egyiptomi szakértő, akinek angol nyelven megjelent munkája több nyelvre is lefordításra került, az erkölcsi érzék ősi forrásait kutatta már említett művében. Ebben a vonatkozásban megállapítja (1950: 368-369): "Azok az alapvető belátások, melyek ma is az erkölcsi meggyőződés alapjait alkotják, már az egyiptomiaknál megérlelődtek. Sokkal előbb, mielőtt a zsidók Palesztinában megkezdték saját társadalmi tapasztalataikat szerezni. Ezek az egyiptomi erkölcsi meggyőződések ezen túlmenően Palesztinában már írásbeli formában rendelkezésre állottak évszázadokkal a zsidók odaérkezése előtt. Ezeknek a tanításoknak a zsidók élete és gondolkodása által történt gazdagodása felbecsülhetetlen érték az emberiség számára. Mégis, miközben ezt a tényt elismerjük, nem szabad elsiklanunk afölött, hogy a kultúremberiség erkölcsi értékítéletei egy sokkal korábbi időben vették kezdetüket, mint az úgynevezett "kinyilatkoztatás kora" és olyan időből érkeztek el azok hozzánk, amikor a zsidók írásai még egyáltalán nem léteztek. A mi erkölcsi hagyományainknak a forrásai tehát egyáltalán nincsenek Palesztinára korlátozva, azok átfogják az egyiptomi műveltséget is. Ennek az örökségnek a nyugati kultúrára való áthagyományozása főként a héber irodalom útján történt, amennyiben az az Ószövetségben megőrződött. Az ősi keleti kultúrák lehanyatlása, melyekre a zsidó kultúra felépült, és ezeknek a régi kultúráknak nyelvét és írásrendszerét illető ebből eredő tudatlanságunk - annyira, hogy azok kétezerével hallgatásba merültek - okozta azt, hogy a zsidó uralom, mint egyedülálló világítótorony bocsátotta ki sugarait a környező sötétségbe. A modern tudomány ezeket az eltűnt keleti kultúrákat illető némely ismeretünket visszanyerte; ezáltal a homály egy kissé eloszlott és Izraelt olyan világossággal vette körül, mely néhány ezer évvel korábbi. Ha a mi nyugati világunk a kultúra kezdeteit és fejlődését illető tudását nem vesztette volna el teljesen, akkor senki nem jött volna arra a gondolatra, hogy a zsidó történetet valami másnak fogja fel, mint a vallás és erkölcs régóta folyó fejlődésének csúcspontját. Az a teológiai vélemény, hogy egy nép kizárólag isteni kinyilatkoztatásból élt, akkor sohasem jött volna létre. Ez a vélemény minket évszázadokon keresztül vakká tett nem csupán egyetlen nép történelmén és tapasztalatán, hanem általános emberi törekvéseken és fáradozásokon nyugvó nemes örökséggel szemben. A legértékesebb tény, melyet az elveszett ősi kultúrák újrafelfedezése révén kaptunk következésképp egy örökség, mely az egész láthatárt átfogja és az egész emberiség létén nyugszik." A szerző azonban a továbbiakban túloz, mikor a jó és rossz közötti különbségtétel képességét csupán az emberi társadalom tapasztalatából eredezteti. Minden tapasztalat ellenére az emberiség egyik-másik része olyan gonoszságokat is művel, ami egyben az ész elleni lázadást is mutatja és a gonoszság ördögi hatalmának is erejét az ember felett, ha az nem áll neki ellen. A teljes választ csak a teljes igazságban tudjuk megtalálni, amit az emberiségnek az isteni kinyilatkoztatás az egész történelmen keresztül folyamatosan adott és teljességét tárja elénk. Eszerint: 1. Nem szükséges a szeretet kegyelme vagyis a megszentelő kegyelem állapota bármily jócselekedethez (Hittétel). 2. Nem szükséges a hit kegyelme bármilyen jócselekedethez (biztos). 3. Nem szükséges a segítő kegyelem bármilyen jócselekedethez (Hittétel). Ahhoz tehát, hogy az ember valamilyen jót tegyen, nem kell szükségképpen sem a megszentelő kegyelem állapota, sem segítő kegyelem, sőt még a hit kegyelme sem. Az emberi kultúrtörténeti teljesítmények létrehozásában hívő és hitetlen ember egyaránt közre tudott és közre tud működni. Hogy azonban cselekedetei az örök életre is gyümölcsözők legyenek, az embernek erkölcsi jótettekkel elő kell készülnie a megigazulás kegyelmének a megszerzésére (hittétel). Isten a teremtés és a fenntartás révén az egész teremtett világot és benne -az embert sokkal jobban és teljesebben áthatja, mintsem azt az ember tudatosítani vagy akár elképzelni is tudná. Ezért merőben történetbölcseleti okoskodással nem juthatunk el a végső feleletekhez. Ezt csak Jézus Krisztustól és az ő egyházától kaphatjuk meg. Ez a felelet lényegében abban áll, hogy ki kell tárulnunk az isteni sugallatok befogadása előtt, hogy minden jót megvalósítsunk, amit az Isten általunk megvalósítani akar. Az első evangéliumban Isten már jelezte, hogy gondviselésével állandóan ott áll az ember mellett, hogy a jót megismerje és megtegye. A történelemből viszont azt is világosan látjuk, hogy az embernek megvolt a félelmetes szabadsága arra, hogy szembeszegüljön Istennel és a rosszat tegye és romboljon. Végeredményben a jó és rossz küzdelméből szövődik a világtörténelem. Isten azzal mutatja meg, hogy feltétlen ura a világnak és a történelemnek, hogy a rossz nem tudja keresztezni végső céljait és az egyes ember üdvösségét, ha az kitart mellette. Isten minden akarata megvalósul és a sátán elkeseredetten kénytelen beismerni a világtörténelem végén, hogy menthetetlenül sikertelen volt lázadása; minden megtévesztése kiderül. XIV. Zsoltárrészletek, imák Az Isten szava befedett vegyítő korsó ki ismeri annak tartalmát? (Varga 75, Dhorme XV ) Az ő szava homályos, mint a korsó, az ő titkát ki érti? (Varga 75, Langdon, Nr.V T.l.: 15) Szavad, mint az ég változhatatlan. (Varga 75, Vö.: J. Pinckert) Hatalmaddal egy hatalom se versenyezhet. (Varga 75) A te, a te szavad a távoli ég, az elrejtett föld, melyet senki át nem lát. A te, a te szavad, ki értené azt? ki volna hozzá hasonló? (Varga 76, Perry: Nr.b.) Égen és földön melyik isten volna hozzád hasonló? magasságos vagy te mindenek felett. (Varga 76, Hehn: Hymnen Nr. 3.) Az emberek, akármennyien legyenek ,is névvel nevezve, ki ismer valamit maga közülük? Ki ne vétkezett, gonoszul ki ne cselekedett volna? Isten tudja, ah, ki ismeri azt? (Varga 76, Hehn: Hymnen, Nr. XXL) Az emberek imbolygók, semmit sem ismernek. Az emberek, akármennyien léteznek is, mit ismernek ők? Vajon jól vagy rosszul cselekednek, nem tudják ők. (Varga 76, Zimern: BB.Nr. 4.) Ami jó valakinek, rossz az Isten előtt, s ami megvetett emberi értelem szerint, kegyes az Istennél. Ki értené az Istennek tanácsát az égben, Istennek tanácsát, a titokzatost, ki nyomozhatná ki? Hogyan értenék az Isten útját az ostoba emberek? Aki este még élt, reggel már halott volt, hirtelen jutott szükségbe s gyorsan múlott el. E pillanatban még játszik és énekel, a másik pillanatban ordít, mint panaszló. Nappal és éjjel váltakozik az emberek értelme. Ha éheznek, hasonlítanak a holttesthez, ha jóllakottak, Istenükhöz akarnak hasonlítani. Ha jól van dolguk, az égbe való fölszállásról beszélnek, ha fájdalommal teltek, az alvilágba való alászállásról elmélkednek. (Varga 76, Dhorme. No. XX.) Kiáltás és meg nem hallgatás gyötört engem, kiáltás és a felelet elmaradása; kínoz engem (Varga 73) . Elvette a szilárdságot bensőmből s meghajlított, mint öreget. Én, én kiáltok hozzád, roskadozva, sóhajtva, a te fájdalomtelt szolgád. (Varga 73, Hehn: Hyrnnen. No. 21.) Meddig még az én nyomorult testem, mely tele van zavarokkal és romlással, meddig még fájdalmas szívem, ? mely tele van könnyel és sóhajjal, meddig még nyomorult belső részeim, melyek fel vannak dúlva és meg vannak zavarva! Meddig még szorongatott házam, melyet a siránkozások gyászba borítanak, meddig még az én kedélyem, mely tele van sírással és sóhajtozással. (Varga 74, King: Seven T. App. V) Meddig néznek még rám, óh Úrnőm, ellenségeim s izgatással és valótlanságokkal tervelnek gonoszságokat, leskelődik rám üldöző és ellenség, meddig jön még reám, óh Úrnőm, a nyomorult és béna? Lebegek, mint hullám, melyet gonosz szél mozgat, repes, csattog szívem, mint égi madár, búgok, mint galamb, éjjel és nappal, le vagyok sújtva és sírok keservesen, jajtól és ahtól fájdalmas kedélyem. Mit tettem, óh Uram és Úrnőm, hogy úgy van dolgom, mintha Uramat és Úrnőmet nem tiszteltem volna. Reám jött betegség, aszály, romlás és bomlás, reám jött szükség, arcelfordítás és haragteljesség, düh, bosszú, istenek és emberek haragja. Szomorú napokat, sötét hónapokat, szerencsétlenség esztendeit kell látnom, zavar és lázadás ítéletét, elvisz engem halál és szükség. (Varga 74, King. V o.) Tiszta eledelt nem ettem, tiszta vizet nem ittam; az Úr az ő szívének haragjában gonoszul tekintett reám. Az Úrnő megharagudott rám és hasonlóvá tett a beteghez: Ha segítséget kerestem, senki sem fogta meg kezemet, ha sírtam, senki se jött oldalamra, ha kiáltok, senki sem hallgat reám. Tele fájdalommal, elnyomva, föl nem pillanthatok. Oh, Úr, szolgádat ne taszítsd el, az iszap vizébe dobva, fogd meg kezét. (Varga 74, Zimmern, Busspsalmen. Nr. 4.) Kicsiny koromtól fogva nagyon a szerencsétlenséghez vagyok kötve. Eledelt nem ettem, sírás volt az én kenyerem. Vizet nem ittam, könny volt az én italom. Szívem nem örült, kedélyem nem lett derült, méltóságosan nem járok én. (Varga 74, BB. Nr. 2.) Óh, Uram, sokak az én bűneim, nagyok az én vétkeim! Én Istenem, ha hétszer hét is bűneimnek száma, óh, bocsásd meg! Cselekedetemről akarok beszélni, mely kibeszélhetetlen, beszédemről akarok nyilatkozni, mely reprodukálhatatlan. (Varga 76, Zimmern: BB. Nr. 7.) Sokak az én bűneim, melyeket együttesen elkövettem. (Varga 76, BB. Nr. 8.) Mikor még kicsiny voltam, vétkeztem én, Istenemnek határát eltoltam: (Varga 76, Martin: Textes Rel. No. IIL) Cselekedj velem békességet, hogy megőrizzem elfeledés nélkül művedet! (Varga 76, Martin: Textes Rel. VI. 19-20) (Pap mondja:) Szolgád, ki haragodat hordozza, porral van befedve. Haragod kapujához vannak kötve karjai, azokat feloldozni tanácsot nem ismer ő. A mocsár szájában fekszik szolgád. (Varga 76, Dhorme. No. XX.) Hosszú élethez jutottam, az életcél felé kinőttem, akárhova forduljak, mindenütt rossz rosszra, Nyomorúságom túlsúlyra jutott. Jólétet számomra nem látok sehol. Ha Istenemhez kiáltottam, nem nyújtó felém arcát, Ha Úrnőmhöz folyamodtam, föl nem emelkedett feje. A varázsló meg nem fejté varázslás által a jövendőt, ajándék által helyre nem állítá a látnok jogomat, ha a varázslóhoz mentem, nem hallatott velem semmit, a varázsló meg nem oldá varázseszköz által átkomat. Minő megfordított dolgok a világon! Ha hátra pillantottam, fáradtság üldözött engem. Börtönné lett számomra a ház. Testem bilincsébe vannak helyezve karjaim, tulajdon kötelékembe vannak vetve lábaim. Átszúrt engem botjával. A szúrás erős volt. Naphosszat üldöz engem az üldöző, éjjel sem enged föllélegezni egy pillanatra sem. Ürülékemben forgolódtam, mint a bika, ganajommal voltam bepiszkolva, mint a juh. Istenem nem segített, meg nem ragadá kezemet nem könyörült rajtam Úrnőm, nem lépett oldalamra ... (Varga 76, Rawlinson IV2 24. Nr. 3.) Bűnt követtem el teelőtted, az Isten határát megváltoztattam. (Varga 76, Hehe: Hymnon. Nr. 21.) Bűneimet, kicsinytől fel, akár ismerem, akár nem őket, bocsásd meg! A nagy bűnt, melyet kicsinytől fel elkövettem, bocsásd meg! (Varga 76, King: The seven Tablets. A.V 81.) DAL INANNÁHOZ Az ég nagy Úrnőjét akarom köszönteni. Az Istennek szenteltet, aki az égből jön, akarom köszönteni. Az Istennek szenteltet, az Úrnőt, akit az angyalok félve tisztelnek, az ég hős Asszonyát, aki a teljes fényt árasztja ki, Su nagy leányát, Inannát akarom köszönteni! mikor fenségében, nagyságában, hősi erejében és hatalmában este ragyogva föltűnik, amikor az eget tiszta fénnyel betölti amikor ő, mint Hold és Nap fellép az égre, megismeri őt minden ország fentről lentig. Az ég Istennek, szenteltje nagyságáról akarok az ég Úrnőjének dalt mondani ... A. Falkenstein és W. v. Soden, akik ezzel a bevezetéssel induló himnuszt fordították, megjegyzik, hogy a himnuszt a szerző Dumuzi (sum. "az igaz, a derék fiú," akk. Tamuz) ajkára adja. Dumuzi mitikus király és pásztor, Inanna odaadó hódolója, a pásztorok oltalmazója, "védszentje" (Vö. 1953: 90-99; 410). KELJ FEL DUNGUZ Kelj fel Dunguz, Szülj reggelt, Dunguz! Szülj reggelt, ébredj, terjedj! hágjad, üssed Banbuzt! Ennek a reggeli imának eredeti sumér szövege dr. Pass László szerint így hangzik: Anta Dunguz, Szur, raga Dunguz, szur, raga, digi-daga, Ala-hala Bambuz! Aránylag nem nagy szövegromlással jelenleg is így éneklik, mondjuk ezt a napköszöntő gyermekdalt a magyar vidékeken; legtöbbször kiolvasó versként: An tan témusz, Szóraka témusz Szóraka tiki-taka, Ala-hala Bambusz! Vannak értesüléseink arról is, hogy így ismerik Ausztria egyes Duna-menti vidékein is ezt a dalt. Feltételezhető, hogy ezen túlmenően még ott is fennmaradt, ahol ősi hun és avar népek a frank birodalomban elnémetesedtek (osztrákok), a bolgár birodalomban elszlávosodtak (horvátok) nyelvükben. A Témusz-Démusz vonalon Dumuzhoz jutunk, összetételben Dumuzi Abzu = Dumuzi víziháza, vízi-szállása. Az Abzu az a világóceán, mely a Nap számára éji szállásul szolgált. Pass László szerint a hun korban Dunguzként (Dun-guzik) szerepel, amely dun-guz értelemben szállás-védő, hon-védő szereppel ruházza fel a napot. - A Bambuz - bar-buz (d) = fényölő, a sötétség szellemeként szerepel még ma is székelyföldön gyermekijesztőként. Pass Lászlónak az An-tan-témusz kérdését elemző tanulmánya több más helyen is megjelent. Caro jeligével Franciaországból érkezett hozzászólást érdemesnek tartjuk közölni. E szerint kis változtatással, melyet a szerző megindokol, a helyes magyar fordítás így hangzana: Az égre, Durzuz! Szökkenj fel, Dumuz! Szökkenj fel, áradj, terjedj! Vágjad, pusztítsd Bambuzt! XV. Jézus a megszabadító E Kramer (1963: 291-296) megállapítja: "Biztos, hogy a Bibliának még a legrégibb részletei is általános vélemény szerint - jelenlegi alakjukban nem kerültek leírásra korábban, mint Kr.e. 1000, míg a legtöbb sumér irodalmi emlék kb. Kr.e. 2000 körül keletkezett - vagy nem sokkal később. Ezért tehát itt nem lehet szó semmiféle kortársi kölcsönzésről sumér irodalmi forrásokból. Sumér hatás a kánaánita, huni, hettita és az akkád irodalmon keresztül vonult be a Bibliába - különösen ez utóbbin keresztül, minthogy - amint ez jól ismeretes - az akkád nyelvet egész Palesztinában és környékén használták a Kr.e. második évezredben, mint gyakorlatilag az egész irodalmi világ közös nyelvét. Az akkád irodalmi műveknek ezért jól ismerteknek kellett lenniök a palesztinai írást ismerő emberek előtt, beleértve a zsidókat is. Ezekből az akkád irodalmi művekből továbbá nem kevés nyomon követhető visszafelé a sumér alapmintákig, melyek századokon keresztül újra és újra átírásra és átalakításra kerültek. Mindamellett egy másik lehetséges forrása is volt a Bibliára gyakorolt Sumér hatásnak, mely sokkal inkább közvetlen és egyenes, mint az, amit előbb vázoltunk. Sok tudós megegyezik abban, hogy bár az Ábrahám-történet amint az a Bibliában áll, sok legendás és mitikus részletet tartalmaz, mégis jelentős igaz magot rejt magában, beleértve Ábrahámnak Káldeus Urban való születését, talán Kr.e. 1700 körül, és az ő családi életének korai szakaszát. Nos, Ur az ősi Sumér legfontosabb városainak egyike, valójában Sumér fővárosa volt történelmének három különböző korszakán. Lenyűgöző épületei voltak és az egyesült angol-amerikai ásatások, melyeket itt folytattak 1922 és 1934 között, szép számú sumér irodalmi emléket találtak itt. Ábrahám és ősei bizonyos ismeretekkel bírhattak azokról, a sumér irodalmi termékekről, melyeket saját városuk akadémiáján másoltak vagy alkottak. És egyáltalán nem lehetetlen, hogy ő és családtagjai ebből a sumér ismeretből és tudományból magukkal vittek egyet s mást Palesztinába, ahol azután ezek fokozatosan részei lettek azoknak a hagyományoknak és forrásoknak, melyeket íráshoz értő zsidók a Biblia könyveinek összeállításához és szerkesztéséhez fölhasználtak. Bárhogyan is legyen, íme néhány bibliai párhuzam a sumér irodalomból, amely kétségbevonhatatlanul sumér hatás nyomaira mutat." Ezek után a szerző fölsorolja a főbbeket. Ilyenek: a világ teremtése, az ember teremtése, a teremtés technikája, paradicsom, özönvíz, Káin-Ábel motívuma, Bábel tornya és az emberiség szétszéledése, a földi élet és annak megszervezése, személyes Isten, törvények, etika és morál, isteni visszafizetés és nemzeti szerencsétlenség; a csapás-motívum, szenvedés és alázat: a Jób-motívum, halál és túlvilág. Mint látjuk, Kramer, korunk egyik legkiválóbb sumér nyelvtudósa és irodalomtörténésze, természetesen szaktudományos szempontból veszi figyelembe a Bibliát, nem hittudományi szempontból, mely az ész érvek mellett a hitigazságok világossága segítségével tájékozódik. Nem veti fel a teológiailag döntő kérdést, vajon a párhuzamok a bibliai leírások és a Biblián kívüli, ősibb eredetű irodalmi emlékek között mennyiben isteni kinyilatkoztatás eredményei és mennyiben az emberi művelődéstörténet áthagyományozott emlékei; hogyan szövődik össze az Isten természetfölötti beavatkozása az ember természetes értelmi és akarati tevékenységével. Ezeknek a kérdéseknek a vizsgálata még sok elmélyülést kíván és kérdés, hogy egyáltalán átláthatjuk-e teljesen azt a titkot: miként irányította és irányítja Isten az embert az isteni titkok mindig mélyebb megismerése felé. Jézus Krisztus, a valóságos Isten és valóságos ember a hit világának legnagyobb mélységeibe világított bele, amikor hírül adta a tanítását befogadni kész követőinek a mennyei Atya által rábízott titkokat. Az egész emberi nem közös Atyjáról szóló tanításával és a Melkizedek- féle papságának megalapításával tovább folytatta az Ábrahám korától irodalmilag leszűkített alapvető emberi testvériség és az egyetemes papság szellemének kiépítését. JÉZUSBAN MINDEN KOR MINDEN EMBERÉNEK LEGNEMESEBB VÁGYAI VÁLTAK VALÓRA. Jézus meghozta mindenki számára a gonosz hatalmától való szabadulás lehetőségét. Ki kell bontanunk az ószövetségi Szentírásból az örök értékű isteni tanítást, főként Jézusnak, a megígért Megszabadítónak személyére vonatkozóan. A zsidó nemzeti vágyakozástól és ennek irodalmi köntösétől, amennyire lehet, szabadon kell szemlélnünk az emberiség vágyódását az Asszony Ivadéka után, hogy még a látszata se legyen annak, mintha ő csak a zsidó nép megszabadulását hozta volna el. A zsidóknak is szabadságot hozott a gonosz rabságából, ha felismerik és követik azt az utat, melyet Jézus mutatott, de ezt az utat minden embernek mutatja. Az új liturgiai szövegeknek ez néha szépen sikerül, pl.: "Szétrombolt minden csapdát, melyet az őskígyó állított" (Prefáció nagyböjt 1. vasárnapján) stb. "Ő megtestesülésének titka révén a hit világosságára vezette az embert, hogy ne tévelyegjen a sötétség útján, és mindazokat, akik szolgaságra születtek az ősbűn által, az újjászületés fürdőjében tisztára mosva, Isten fogadott fiaiként szívébe zárta" (Prefáció nagyböjt 4. vasárnapján). "Megszánta az emberiséget is velünk érző szíve, és titokzatos szentségek által új életre szólítja híveit" (Prefáció nagyböjt 5. vasárnapján) stb. A magyar hittudományos irodalom számára ezért nagy jelentőségű munka Ijjas Antal legújabb könyve, mert felhívja a figyelmet azokra az ókori utalásokra, melyek - sok esetben még az Ábrahám előtti korban - a nemzedékekről nemzedékekre továbbadódó Asszony Fiának eljövetelére s az ő megszabadító művére mutatnak. Sumér és egyéb ősi emlékek idézését nem találjuk ebben a munkában, de érdemben sokszor rámutat a Szentírás egyes részeinek ókori eredetére. Így megérezteti Krisztus alakjának és művének szinte kozmikus jelentőségét. Ezért helyénvalónak látszik a könyvének egyik, szinte összefoglaló jellegű fejezetét, befejezésként idézni (31-34. l.). "Ma már tudjuk, hogy olyan könyv, amely a "Jézus története" címet viseli homlokán, nem zárulhat térben és időben korának Palesztinájára. Az ő története sokkal korábban kezdődött. Nem akartunk itt az ősvallások kutatásának teológiai eredményeire kitérni, pedig P. Wilhelm Schmidt csábítóan sokat írt róluk s egy másik összefoglaló munkából is kitűnik, hogy gondolatvilágukban szerepel az Első Emberősök bűnbeesése, Isten elfordulása tőlük s a titokzatos ősígéret, amelyet végül Jézus váltott be. Nem kívántunk foglalkozni a Kőkorszak Világvallásával sem, amely bár közvetetteket, mégis adott róla egészen megfogható jeleket "teológiai" gondolatvilágában. Ellenben, ha röviden is, majd foglalkoznunk kell a már Kr.e. négyezer éves és nemzetközivé lett "sumér-sémi kulturális internacionáléval". Ennek területén élt ő, Jézus Krisztus, az Isten Fia; mint ember a már akkor több ezer éves archaikus kultúra szülötte, aki az ún. "arameus", mégpedig a "birodalmi arám nyelvet" beszélte, tehát a babilóni birodalomét, amely a Fogság alatt lett a zsidók új, bár sémi anyanyelvévé. Azaz közel állott a babilóni birodalom ékiratainak a nyelvéhez. Jézus mondataiból még ékiratos babiloni szólamok - szóképek - hasonlatok tekintenek ránk és hangzanak felénk. Az Olvasónak még lesz alkalma látni, hogy amikor Pétert felruházza a Kulcsok Hatalmával, azt őssémi szókép fejezi ki, tömören annak tartalmát, a hasonlat mögött: fénylő jogászi pontossággal. És emellé természetes módon élő, színes és súlyos jelentéssel kerül az "Alvilág Kapui", a "Halál kapui" kifejezés, amely az Istár mítosz isteneposzából, Istár Alvilágra szállásáról is ismerős az ékiratok tanulmányozóinak, sőt magyarul olvashatjuk, az eredetinek megfelelő, pontos és egyben költői fordításban. Azután ott van még Jézus legbensőbb mivoltának jelzése, hogy ő a Szentháromság életén belül "lsten Igéje". Ma már a római Institutum Biblicum és Commissio Biblica nagy nevű egyházi tudósai sejtik, sőt vélik és megállapítják ennek keleti eredését. Azt, hogy az ún. "Babiloni Logosz-fogalommal" való megnevezése: a babiloni cseréptáblákról indulhatott el Jézus felé. Ez a megnevezés az akkád "awatu" szóval jelölte meg a vallástartalmú Igefogalmat. A szó eleinte mennydörgést jelentett, azután isteni parancsot, végül teremtő Isteni őstevékenységet. Nem szabad azt gondolnunk, hogy ez valami kalandos feltevés. Hogyan volt lehetséges az, hogy ez Szent János evangélistáig jusson el? A kérdés egyáltalában nem nehéz. Egy Jézus korában már négyezeréves kultúra nem semmisül meg teljesen mindössze háromszáz év alatt, még ha Nagy Sándor összetörte is annak utolsó politikai szerkezetét amely egyesítette: a perzsa birodalmat. A hellénizálódás, bármennyire is előrehaladt, még csak csillogó, de vékony lakkmázként fedett le mély rétegeket, amelyeket még egészen az ősi kultúra járt át. Ékírást Jézus idejében már talán legfeljebb néhány ezer ember tudott csak olvasni, de az ős nyelvek linguisztikai ténye, a képzelet mélyre ivakodott adottságai, sőt a gondolkodás teológiai kultúrája: még nem szűntek meg, még nem adták fel magukat. Ne feledjük el, hogy a zsidóságot kétszer érte igen mély és erős mezopotámiai hatás. Először is eredésének (ugyan csak egyik) részéről, a Patriárkák sumér-akkád kultúrája és kimutathatóan ottani fogalmi kultúrája részéről. Másodsorban pedig a babiloni Fogság hetven éve alatt, amikor létre jött az ugyancsak magas babilóniai teológia kultúrával elsősorban szemben, de bizonyos mértékig annak fogalmaiban kifejezett saját teológiájuk teljes kifejlődése, és Ezdrás gigászi egyéniségének tudós-köre megteremtette az Ószövetség majdnem végleges redakcióját. Bizonyos fogalmak talán nem hivatalosan tovább éltek a papság különböző iskoláiban, leginkább talán azokban, akikből a holt-tengeri emigránsok szektája lett. Ezeknek fennmaradt írásai, a Holt-tengeri Tekercsek, nem is érthetőek a sumér-akkád-babilóni és asszír vallási kultúra ismerete nélkül. Ezekből fakad Keresztelő János stílusának vakító pompája, de méginkább János evangélista szikrázó képzeletvilága. Ha valaki elolvassa az Apokalipszis könyvét, azt kell hinnie, hogy ő még látta Szargon királyi palotáját, szárnyas bikáit, sasfejű oroszlánjait és egyéb csodaszörnyeit, látta a hét különböző emeletükben különböző színű zigguratteraszokat. Képzeletvilága ezért különbözik a többi tanítványokétól és evangélistáéktól, mert az övé ott alakult a Kumráni Kolostor papi disszidenseinek a keleti emlékeket még őrző világában és annak fogalmai között - s miért ne őrizték volna meg azok a Teremtő Isteni őstevékenység vonatkozó spekulációkat is a babilóni teológiából. De ugyanilyen érdekes, hogy eredetileg ékiratú jegyekkel, átoknak szintén babilóni nyelvén bukkan fel az a szó amivel Jézus leginkább szerette illetni magát (és ami majdnem e könyv címe lett): "Az Emberfia": Leginkább egy ó-babilóni töredékről lehet szó, amely úgy látszik, ennek a megnevezésnek tudtunkkal első felbukkanása. Ezt a megnevezést - csak a megnevezést - használta fel a Babilóni Fogság idején Dániel próféta, hogy egyetlen szóval jelölje meg azt, akinek fogalmát előtte már Jesája ("Izaiás") próféta ismerte: az isteni Messiást, aki majd, mint ember jön el az emberiséget megváltani. Dániel tehát nem a babilóni mítoszok teológiájából merítette a fogalmakét. Az "Emberfia" megnevezést ő csak alkalmazta, ugyanolyan önállóan és ugyanolyan roppant távolságból, mint Szent János evangélista az "Ige" fogalmát Jézusra. De nem érdektelen, hogy Jézus éppen ezt az ősi és az ő arám anyanyelvével rokon babilóni nyelvű Messiás-nevet vetté át Dánieltől, amikor az Idők teljessége eljött ... " Erre a Sumérig visszanyúló történeti háttérmagyarázatra Ezekiel könyvével kapcsolatban dr. Gyürki László a fönt említett Ifjas könyv után példát is mutat "Ezekiel próféta és a babilóni emlékek" címmel (Katolikus szó 1971. szeptember 19.): "A próféta a deportáltak első csoportjával került Babilonba 597-ben, tehát még Jeruzsálem pusztulása előtt. Ekkor 25 éves volt, s így Cirus király rendeletének kibocsátásakor 84 éves lehetett, ha még életben volt ekkor. Mivel semmi említés sem történik Palesztinába való visszatéréséről, azt gondolhatjuk, hogy Babilonban halt meg, idegen földbe temették felesége, "szemének gyönyörűsége" (Ez. 24, 6) mellé. Ezekiel prófétai működése szorosan kapcsolódik korával és környezetével, azokkal az eseményekkel, amelyek akkor történtek. Prófétai beszédei szüntelenül hirdetik Jeruzsálem pusztulását, de az isteni büntetést is, amely az ammonitákra és filiszteusokra vár. Nem kerüli el Isten ítéletét Fönícia és Egyiptom sem. A próféta szerint Nabukodonozor sem a maga politikai álmait hajtja végre, hanem Jahvet szolgálja és az ő terveit viszi diadalra. Jeruzsálem pusztulásával a prófétai téma megváltozik: a visszatérésről, az újjáépítésről beszél Ezekiel. Nem szól azonban arról, hogy milyen módon történik ez. A kortársai közül azok, akik "a valóság talaján mozogtak" nem láttak ehhez más utat, mint a babiloni birodalom bukását. A próféta szemében azonban Jahve az a hős; aki összetöri a birodalmakat (Ez. 3839) és állítja helyre Izraelt. Ezekiel gondolataira nagyon hatott a babiloni mitológia, művészet és szokások, egyszóval az ő környezete, ahol élt. Ezek az elemek az archeológia tanúsága szerint megtalálhatók a próféta könyvében. Úgy tekinthetjük ezeket, mint a festékanyagot a nagy festményhez. Mondanivalójához ezeket is felhasználja. A bevezető látomásában a négy élőlényről és az isteni szekérről szól (1, 5-28), amelyben fölismerhetők a babiloni elemek. A négy élőlény négy arccal - ember, oroszlán, bika, sas - szerepel. A mezopotámiai emlékek között kétarcú és négyarcú élőlények fordulnak elő. Az arcok mindig azonosak. Az asszír alkotásokban a következő változatok szerepelnek: emberi test, sasfej - emberi test, oroszlánfej - oroszlán test, emberfej - bika test; emberfej. Ezeket az elemeket egyesíti magában a szárnyas bika, a paloták bejáratánál, vagy emberfej, sas szárnyak, oroszlán szügy és bika test. Ezek az elemek találhatók a próféta látomásában. A próféta ezeket abban az időben az asszír városokban - Khorsabadban, Ninivében, Kalakhban - romokban még láthatta. Ezeknek a jelentése vitatott, de átmentek a keresztény hagyományba is. Ezekiel próféta és a Jelenések könyvéből, mint a négy evangélista szimbólumai (ember, oroszlán, bika, sas), s így őrzik az ős-sumér mitológiát. Ezékiel látomásainak állatai egy trónszekeret tartanak. Ez a kép Izraelben is ismerős volt: Jahve trónol a kerubokon, vagy a kerubok fölött. A magyarázók hettita hagyományra szoktak itt gondolni, ahol két szárnyas szfinx a hátán egy köralakú talapzatot tart, vagy ugyanezt két oroszlán tartja. Az azonosítás nem megfelelő, mert mindkét esetben nem istenséget, hanem oszlopot tartanak. Előkerült azonban Karkemisból egy szoborcsoport, amelyen egy szakállas ülő istenalak látható, amelyet, két grimaszokat vágó oroszlán tart, ezeket meg egy ragadozó fejű ember tartja féken amelyet Asszurban találtak, van egy érdekes festmény. Emberek fölött, akiknek csak a feje látszik, az ég kékje látható, s ebben a kékségben egy "ember forma", aki egy tüzes kör fölé magaslik és íjat tart a kezében. Nagyon valószínű, hogy a próféta előtt Asszur emlékművének leírása állott, s Asszur dicsőségét -"Jahve dicsőségére" cserélte ki. Az új templom fölszerelésének leírásában szerepelnek a kétarcú kerubok (ember arc és oroszlán arc) - Ez. 41, 18-19. Itt is asszír hatás tételezhető föl. Egy Karkemisból való faragványon szintén hasonló élőlény látható: állati test és két fej egyik oroszlán, a másik ember. A próféta szövegével való hasonlóság nyilvánvaló. Egy alkalommal az Úr megparancsolta Ezekiel prófétának, hogy rajzolja le téglára Jeruzsálem városát (Ez. 4, 1). Ez is babiloni vonás. Gyakran találunk agyagtáblákon rajzot, amelyek egy-egy vidéket, várost vagy házat ábrázolnak. Nippurban találtak egy rajzot, amely a város pontos térképét mutatta fontosabb épületeivel és csatornáival. Ennek segítségével sikerült ellenőrizni az ásatások eredményeit. A prófétának ezt a várost - amit téglára rajzolt - ostromlott állapotban kellett ábrázolnia: körülvéve sáncokkal, seregekkel és faltörő kosokkal (Ez. 4, 2). Ezzel kapcsolatban is meglepő hasonlóság található az asszír emlékekkel, amelyeken megostromlott erősségek láthatók. Az egyik ilyen kép rohamot ábrázol, s azt mutatja, hogy egy hadigép megtöri a város falát (számos, ilyen jellegű emlék került elő bronztáblákon is, amelyek a IX-XII századból valók, a Khorsabad palotáit díszítették. "Így szól az Úr: Jeruzsálemet a nemzetek közepébe helyezem és köréje az országokat" - olvassuk Ezekiel próféta könyvében (5, 5). A British Múzeumban található egy tábla, amelyen az ábrázolt város a kozmosz közepén van, (Jeruzsálemben a Szent Sír templomban ma is mutatnak egy helyet, amely a "világ köldöke". A középkor rajzai is szívesen csoportosították a különböző országokat Jeruzsálem köré. Ez szintén Ezekiel szövegére megy vissza. Kard, éhínség, járványos betegség, amivel az Úr a próféta szerint megveri Izrael házát (6, 11; 7, 15; 12, 16). A Gilgames eposzban Ea isten szemrehányást tesz Enlilnek azért, hogy a vízözön helyett miért nem oroszlánnal, farkassal, éhséggel és járványos betegséggel büntette meg az embereket. Ez a hasonlóság sem lehet véletlen. A jeruzsálemi templomban folyó bálványkultuszról szóló látomásban a próféta "mindenféle csúszómászó és egyéb állatok ábrázolását" látja körös-körül a falon (Ez. 8, 10). Az egyiptomi bálványimádásra gondolhatunk, de ugyanezt láthatta a próféta Istár kapuján is. Ugyancsak babiloni eredetű "Tammuz siratása" is, amelyről a próféta a 8, 14- ben beszél. A föníciai panteonban Adonis néven szerepel ez az istenség, s minden évben megemlékeztek haláláról. Leírja a próféta az Úr házában folyó bálványimádást, ami a nap imádásából áll. A görög szövegben 20 férfi szerepel az imádók között A huszas szám a babiloni napisten - Samas - száma. "Ágat tartanak az orrukhoz" - olvassuk tovább a prófétánál (8, 17). Ez a gesztus is előfordul több emléken, mint az alázatosság és megalázkodás jelképe az istenség előtt. Amikor az Úr kihirdeti, hogy a bálványimádó jeruzsálemiek sorsa a legyilkolás lesz, egyúttal azt is kijelenti, hogy azok kerülik ki az ítéletet, akiket kereszttel megjelölt az ezzel megbízott férfi, kinek írószer lesz az oldalán (Ez. 9; 2.). Az írószerrel ábrázolt férfi igen gyakori az asszír emlékeken, amikor a zsákmány számbavételéről, vagy lefejezésről van szó. Ez a férfi egyik kezében íróvesszőt, a másikban írótáblát tart. Az írótáblák elefántcsontból és fából készültek, viaszlemezzel voltak bevonva. Az ebben a jelenetben szereplő hét ember (hat az ítélet végrehajtója, egy pedig az íródeák) a hét babiloni démonra emlékeztet, amelyek egy exorcizmust tartalmazó táblán szerepelnek. A próféta Szedekiás király sorsáról ír a 19, 4-9-ben verembe kerül és láncra verik, ketrecben Babilon királyához viszik. Ez a leírás az oroszlánvadászatra és az ellenséggel szemben gyakorolt kegyetlen bánásmódra emlékeztet. Sargon király egy ketrecben állította ki a legyőzött Uruk királyát. Ketrecet találtak hasonló célra gyártva Ninive keleti kapujánál is. A Jósok és bálványok megkérdezése hivatalos módon történt egész Mezopotámiában. A máj megvizsgálásából a jövőt akarták megtudni. Ezekiel tanúsága szerint Babilon királya is ehhez a módhoz folyamodott (21, 21). A jósok számára különböző májmodellek álltak rendelkezésre, amelyek cserépből, vagy bronzból készültek. Ezek különböző alakjából jósoltak a jövőről. Mari palotájából 32 jóslatot szolgáló májmodell került elő. Ezekiel próféta egyik allegóriájában két asszonyról -OholáróI és Oholibáról - beszél (Ez. 23). Ohola Jeruzsálemet személyesíti meg, aki kívánságra gyullad az asszírok iránt (23, 12). Sőt kívánságra gerjedt a falra festett férfiak láttára, a káldeusok színes ábrázolására is (23, 14). Itt a próféta a nagy asszír paloták színes ábrázolására gondol. Az új Jeruzsálemről szóló látomásban is találunk babiloni vonásokat. A próféta elragadtatásában Izrael földjére kerül, s ott egy férfit lát. Ennek a férfinek a külseje olyan volt, mint az érc, kezében lenzsinórt és mérővesszőt tartott (Ez. 40, 3). A zsinór és a mérővessző ábrázolása igen gyakori a mezopotámiai emlékeken. Ezek az építkezések kimérésénél voltak használatban. Az új jeruzsálemi templom kinyilatkoztatását Ezekiel egy "titokzatos ember" közbejöttével hirdeti ki. Itt is párhuzamot vonhatunk a sumér Gudea látomásával. "Álmomban egy férfit láttam alakja mint az égé, alakja mint a földé, feje szerint isten volna, karja szerint az Anzu sas volna, törzse szerint az Orkán volna; jobbján, balján oroszlán lapult. Házának építését parancsolta nekem, de megérteni nem tudom" (Komoróczy G. A sumér irodalom kistükre 230. o.). Rajta kívül más istenek is színre lépnek (Nisaba, Nindub), hogy kijelöljék a templom helyét. Az épület csak számos égi látomás és utasítás után épül föl. Ezekiel látomásának temploma sohasem épült föl, de azt akarja kifejezni, hogy az új templom nem emberi építő személyes munkája, hanem inkább Jahveh parancsa, a végtelen szentségű Istené, aki a titokzatos ember közbejöttével adja tudtára akaratát. Ez magyarázza meg az isteni szándékot. Ebből a rövid fejtegetésből is látjuk a II. Vatikáni Zsinat "isteni kinyilatkoztatásról" szóló hittani rendelkezésének megállapítását a Szentírás-magyarázók feladatáról: "szükséges, hogy a magyarázó azt az értelmet kutassa, amelyet a szent szerző ki akart fejezni és ki is fejezett a meghatározott körülmények közepette, korának és műveltségének szintjéhez képest az akkori irodalmi műfajok segítségével." (12. p.)" Érdekes és egyben jellemző korunkra, hogy pl. a holland katekizmusnak nevezett Hittani Olvasókönyv és Isidore Epstein "Judaism" c. műve (Penguin Books, London 1970) egyaránt elterelni igyekszik a figyelmet a vázolt kérdés lényegétől. A közvéleménynek, az emberi tudatnak ez a megtévesztése (finomabban és idegen szóval: az azzal való manipulálás) ugyanabban az irányban történik. És ez jellemző a többi hasonló szellemű kiadványra is. , ' Külsőleg a két munka a krisztusi megváltás-tan legellentétesebb magyarázatát képviselő keretben jelenik meg. Mindkettőre jellemző az is, hogy minden kritikát rosszindulatúnak minősít, holott ugyanakkor sokban függetlenítik magukat a nyilvánvaló tényektől. Csak egy példa erre. A holland H. O. angol szövege (34-35. old.) szerint: "Valahol a Nílus és Eufrátesz között nomád törzsek csoportja élt, mely menekült a művelt Egyiptomból, abból az országból, ahol nem tudtak sem élni mint egy csoport és nem tudták vallásukat sem gyakorolni. Drámai menekülés után elérték Kadest a sivatagban. Istenük neve Jáve volt. Csupán csak tengették életüket, két világ közötti ürességben, szellemileg szűz talaj voltak. Amint küszködtek a sürgetés közt, hogy menjenek és a kísértés között, hogy visszatérjenek Egyiptom "húsos fazekaihoz", Isten kiválasztotta őket, hogy "minden nép között saját birtokává" tegye őket (Exod. 19, 5). Ennek a kinyilatkoztatásnak a történetét el kell olvasni azokból a könyvekből, melyek az Ószövetséget alkotják." "... Az események maguk Isten csendes kinyilatkoztatása. Héber pásztorok menekülnek Egyiptomból. És egy szokásos emberi helyzetben, a küzdelem a létért, táplálékért, ruházatért és otthonért, részben már létező formában, és talán már egy isteni név ismeretében, az igazi isteni előtör. Egy karizmatikus alak, Mózes, különleges szerepet játszik ezekben az eseményekben. Az ezt megelőző négyszáz évről semmit sem tudunk, csak azt, hogy a héber népet rabságban tartották Egyiptomban. Kr.e. 1700 előtt azonban voltak ugyanilyen fajta népek Kánaánban, a Jordán és a Földközi-tenger közötti földön, akiket a héberek a maguk őseinek tartottak. Ezek között voltak a "patriarchák", Ábrahám, Izsák, Jákob, ez utóbbit Izraelnek is hívták. Ezeken az embereken keresztül lépett be Isten először a mi történelmünkbe. Bár ilyen távolságból igen kevés az, amit mondhatunk arról, hogy pontosan mi történt, feltűnő, mennyire szorosan egyeznek a patriarchák történetében előforduló szokások és nevek azzal amit a modern kutatás ennek az időszaknak ékírásából kibetűzött." Félreértések elkerülése végett leszögezzük, hogy a H. O.bon vannak értékes szakaszok és szempontok is, melyek az eddigi zsinatok szellemében mutatják be a mai kor nyelvén a tanító Egyház előterjesztését. Az idézett szövegekben és az azokhoz hasonlókban azonban különös, idegen törekvés érvényesül. A szerzők "a nomád törzsek csoportját" "szellemileg szűz talajnak" nevezik pedig Mózes könyvéből tudjuk, hogy ez a nép éppen ott, a pusztában hogyan hitetlenkedett és lázadott az Istennel szemben. Ezt a népet "kiválasztottnak" nevezi a H. O., de nem mondja meg, hogy a kiválasztás Ábrahámmal kezdődött, aki nem "fajtája" miatt volt kedves Isten előtt, hanem hite és engedelmessége miatt és a kiválasztás arra történt, hogy az Ivadék útját Ábrahám előkészítse. A hangsúly ismételten az "ugyanilyen fajta népekre" esik és Ábrahám neve éppen csak megemlítésre kerül. Túlságosan eltereli a figyelmet Ábrahám meghívásának lélektani föltételeiről és előzményeiről ("igen kevés az, amit mondhatunk arról, hogy pontosan mi történt"), pedig elég lenne, ha azt mondaná meg ezzel kapcsolatban, amit a Genezis leírt. Az meg teljesen ellentétben van a tényekkel és elködösítő, hogy "Ezeken az embereken keresztül lépett be Isten először a mi történetünkbe". Ha ugyanis "ezeken az embereken" kifejezés az előző mondatban szereplő Ábrahám, Izsák és Jákób személyére vonatkozik, akkor valótlan, mert Isten már Noén, Melkizedeken, sőt Ádámon és Éván keresztül is belépett a mi történelmünkbe (ha a "mi" alatt a szerzők nemcsak a zsidó népet, hanem az egész emberiséget akarják érteni). Ha pedig az előző mondatokban szereplő "ugyanilyen fajta népekre" is utal, akkor talán vitatható, hogy Noét héber fajtájúnak tartsuk-e vagy sem, de az biztos, hogy Ádám és Éva, valamint Melkizedek nem héberek voltak. Mindezt magának az ószövetségnek szövegéből bizonyíthatjuk, aminek olvasását a szerzők nagyon ajánlják ("a kinyilatkoztatásnak a történetét el kell olvasni!), de nem vázolják tárgyilagosan annak lényeges pontjait az olvasó számára. A Szentíráson kívül azonban igen sok történeti emlékünk és leletünk is tanúsítja azt, hogy az Isten már Ábrahám előtt is belépett a mi történetünkbe. De miért akarják a szerzők ezt a tényt homályban hagyni? A feleletet abban találjuk meg, hogy a H. O. szerzői megtévesztően kiemelik a "fajta" szerepét. Azt a hiedelmet akarják megalapozni, hogy Isten elsősorban a zsidó néppel, mint néppel lépett először párbeszédre és nem Ábrahámmal. Így ugyanis a fordulópontot jelentő "Ivadék" szót a nép ivadékának, magának a továbbélő zsidóságnak a számára foglalhatják le. Ezzel szemben az Ábrahámnak adott ígéret (Gen. 12, 3) kétségtelenül egy ivadékra, egy sarjra vonatkozik. A nacionalista értelmezés mellett kardoskodó talmudista szellemű zsidókkal szemben ezért már Szent Pál is külön nyomatékozza a helyes, a hitre épülő és hitből fakadó értelmezést, melyet az Ószövetség is lényegében ismételten és egyre világosabban tahit: "Ábrahámnak szóltak az ígéretek és az ő Ivadékának. Nem azt mondja: "és Ivadékaidnak", mintegy a soknak; hanem, mint egynek: és Ivadékodnak, aki a Krisztus" (Gal. 3, 16). Ennek az Ivadéknak előkészítésére választotta ki Isten személy szerint Ábrahámot. Legyetek tudatában annak - mondja Szent Pál -, hogy akik a hitből vannak, azok Ábrahám fiai, amint írva van: Ábrahám hitt az Istennek és ez megigazulásra számíttatott be neki. "A gondos szentírás, mert hitből teszi Isten megigazultakká a népeket, meghirdette Ábrahámnak: benned áldatik meg minden nép. Tehát, akik a hitből valók, azok áldatnak meg a hívő Ábrahámmal együtt" (Gal. 3, 6-9). Az Ábrahámnak adott nagy ígéretben az eljövendő Ivadékban hívók Isten választottai. Tehát a zsidók is, amennyiben Isten ígéretét hittel fogadják, Isten fiai és választottai, de nem azért, mert fajtájuk szerint, mintegy automatikusan, minden személyes erőfeszítés nélkül beleszületnek Ábrahám nemzetségébe. "Mert - mondja Jézus - Isten a kövekből is tud Ábrahámnak fiakat támasztani." I. Epstein, a nacionalista talmudi értelmezésnek a történelem folyamán kiépített és megmerevített szemléletével szögezi le: "Elamita hordák hegyi erődjeikből lezúdulva a Perzsa-öblön keresztül megtámadták Sumért és időszámításunk kiindulópontja előtt 1960- ban Ur lehanyatlott a pusztulásba és szégyenbe." (11. lap.) Ur városát azonban Kr.e. 1737-ben pusztította el SamsuIluna, Hammurabi fia, sok előzetes hasonló szándékú és változó szövetséges néppel együttesen intézett támadások sorozata után. Ennek a változó szövetséges erőkre épített és a babiloni szellemmel irányított titkos és nyit eszközökkel kivitelezett támadásnak esett áldozatul az emberiség eddig ismert legrégibb írásos művelődése. Ennek mai etikai értékeléséről Von Sodennal kapcsolatban már az előző fejezetben szóltunk. Ott említettük azt is, hogy ilyen eljárásért a szégyen nem a megtévesztett áldozatra, hanem a megtévesztőkre hárul. Epstein szerint "Ábrahámnak más gondolatai voltak, mint apjának. Terah az ő korának általános vallását (normal religion) követve politeista volt; Ábrahám monoteista ... amit , etikai monoteizmusnak' kell neveznünk, hogy megkülönböztetjük a monoteizmusnak minden más formájától ... az a meggyőződés alakult ki benne, hogy egy új nép alapítója lehet (he might become the founder of a new nation) - egy nemzeté, mely meghozza a világnak az Isten ismeretét és az áldást, mely ebből az ismeretből árad a világ minden családjára" (12-13. lap). Így tehát, bár Ábrahám történetiségét a Biblia alapján - elfogadja a szerző, arról nem szól, hogy ugyanaz a Biblia hogyan írja le az Istennek Ábrahám részére adott ígéretét, valamint Ábrahám hitét és engedelmességét Isten iránt. Így, természetesen, Ábrahám nemzetét is szerinte csak a testi leszármazás határozza meg s nem a hit és engedelmesség Isten és az ő ígérete iránt. Egy ilyen elképzelésre könnyen alapozhattak népüket és hazájukat túlzottan, más népek jogainak sérelmével, szerető zsidók egy nacionalista zsidó vallást, hogy Isten nevével próbálják maguknak meghódítani a világot. Ez a zsidó vallás csak a zsidó nemzetbe való testi beoltódás révén biztosítja Ábrahám Istenének az áldását más népek számára. Ez az Isten nevében való kizsákmányolás azonban teljes kiszolgáltatottságot jelent a talmudista vezetőség kénye-kedve szerint. Jézus Krisztus az Ábrahámi istenfogalomnak ilyen eltorzítása ellen emelt szót, mint az első emberpárnak és Ábrahámnak egyaránt megígért Szabadító (Asszonyivadék- Emberfia), aki megmutatta az ember igazi, belső felszabadulásának és az embertestvériségnek az útját. Epstein, aki az Ábrahámhoz való tartozás nemzeti és vallási tartalmát eddig egynek vette, Jézus személyével kapcsolatban kénytelen ezeket következetlenül szétválasztani. Azt mondja, hogy "a farizeusok vitája Jézussal alapvetően vallási volt, sohasem vádolták őt messiási igényei miatt" (107. lap). Így a politikai vádaknak, melyek miatt Jézus a főpap előtt állt, számukra nem volt jelentőségük s ezért nem avatkoztak be Jézus perébe. (Vagyis nem is felelősek további sorsáért - tehetjük hozzá.) A Jézust követő zsidók - folytatja Epstein - mint zsidó-keresztény szekta tagjai éltek tovább ebben a században. Az ő hitük, hogy a Messiás eljött, nem volt alap a szakadásra köztük és a többi zsidók között. De néhány évtized múlva a keresztény egyház Pál befolyására megváltoztatta Jézusról vallott elgondolását olyan irányban, hogy már nem tisztán földi lénynek képzelték, hanem olyannak, ami azt jelentette, hogy ő tulajdonképpen második Isten volt - ami az Isten egy voltának tagadását jelentette, ahogyan azt a zsidók értették. Amint ez a fejlemény megtörtént, a zsidó-keresztények léte a judaizmuson belül többé már nem volt lehetséges és a kettő közötti végső szakadás elkerülhetetlenné vált - mondja Epstein. Ez az előbbiekben vázolt epsteini triumfalista elképzelés amellett, hogy következetlen - amint előbb rámutattunk -, ellentétben van a tényekkel is. Ha Epstein az evangéliumokat forrásként használta Jézus vallási és politikai tanításának értékeléséhez, látnia kellett volna azt is, hogy Jézus egyénisége teljes erkölcsi egységet alkot. A vallási és politikai szerep között annál kevésbé lehet különbséget tenni, minél inkább tudatában vagyunk annak, hogy a politika, vagyis a közügyek intézésének tudománya az emberi társadalomban erkölcsi elveken áll. Az emberiség nem ismerhet el erkölcstelen politikát. Ezt az elvet nemcsak a kereszténység, hanem az emberiség politikai testülete, az ENSZ is ünnepélyesen és ismételten meghirdette. Jézus igénye arra, hogy új parancsokat hozzon, azon alapult hogy, mint a második isteni személy, hatalma és küldetése is volt erre az atyától. Isteni hatalmát bőven megmutatta az evangéliumok szerint, az ószövetség pedig bőven igazolja azt, hogy a sátánt letipró Szabadítónak isteni hatalommal kellett bírnia. És a messiási jövendölésekben és a Krisztusra való utalásokban ez sokszorosan meg is van hirdetve az ószövetségben és Szent Pál is ebben az értelemben ír. A zsidóság egy részének, amelyik nem fogadta el Jézust Istennek, a nehézsége tulajdonképpen abban állt, hogy nem akartak tovább fejlődni és nem akartak megbarátkozni egy új, tökéletes, minden népet egyformán magához ölelni akaró Isten fogalmával. Pedig ha szemtől szemben állottak - mint Epstein kimondja - a Messiással, akkor erre a Küldöttre kellett volna hallgatniok. Az utódok azonban - jobban megismerve a helyzetet - megtehetik és sokan meg is teszik azt, amit elődeik elmulasztottak. (Ettől függetlenül azonban az emberiség politikai akarata az, hogy az . emberi alapvető jogegyenlőséggel szemben álló tanítást - még vallási köntösben se hirdessen senki.) Ezért Epsteinnek is állást kell foglalnia a Talmud embertelen tételeivel és utasításaival szemben. Az epsteini elképzelés ismerete azért is hasznos, mert világossá válik, hogy némely magát makacsul katolikusnak tartó "kontestáló" miért harcol és folytat igen költséges propagandát egy "judeokrisztianizmus" érdekében. Nem volna olyan ellentmondást támasztó jel Krisztus és az ő Egyháza sokak számára - gondolják ők --, ha nem ragaszkodna Krisztus istenségéhez, hanem inkább vállalná a zsidóságba való beolvadást vagy legalább is a vele 50-50 százalékban való hitbeli megegyezést. A Galiea (sumér szó: Gal = nagy, il = magas, ea = az ős víz háza = az, ami minden ősit összefog) tartományból való Jézus Krisztus azonban - a Sumérig visszanyúló ősi hagyományok alapján is - azért jött, hogy Isten szétszórt gyermekeit a közös Atya, a három személyű egy Isten hitében és az emberi testvériség szeretetében egybegyűjtse. És ezért Jézus Krisztus tanítása nemcsak nem elavult, hanem annyira korszerű, hogy soha túl nem haladható. Az az emberi társadalom, amelyik a testvériség vagy mai szóval kifejezve: az emberi alapvető jogegyenlőség szellemében él, az az egész emberiség egész történelmének társadalomtudományi szempontból végső célja. És ebből a szempontból sem találhatunk Jézus alaptanítását tartalmazó Újszövetség szövegében semmilyen kifogásolható vagy elutasítandó állásfoglalást a földi jogviszonyokat illetően. Mondhatjuk tehát összefoglalóan: Jézus Krisztus megreformálta az Ószövetséget, mert mindaz alól feloldotta az embereket ami abban szembe állt a társadalom tudományi fejlődés távlati céljával. Azok, Akik továbbra is az Ószövetség írott szövegéhez ragaszkodnak a megkülönböztetés szelleméhez, az ösztönösség törvényesített uralmához ragaszkodnak és így a fejlődést gátolják, annak ellenében hatnak és a reakciót képviselik. A Talmud nem tompította az Ószövetség szövegeiben található reakció szellemét, hanem felnagyította. Azzal, hogy érvényben tartja a mózesi 613 törvényt a Halaha részben pedig több száz rabbi - bár nem kötelező, de sok embertelenséget megengedő vagy parancsoló - magyarázatát és utasítását, hivatalos könyv jellegével nemzedékről nemzedékre továbbadja, állandó lehetőséget, sőt biztatást ad a legembertelenebb cselekedetek elkövetésére és a nemzsidókkal szembeni megkülönböztetés fenntartására merőben földi viszonylatokra nézve is. A történelemben dolgozó fejlődés törvénye és a világbéke haladéktalanul azt kívánja, hogy a nemzetközi zsidó szervezetek, valamint egy-egy országon belüli zsidó közösségek vezetői egymás után nyilvánosan és ünnepélyesen mondják ki, hogy érvénytelen minden olyan megállapítás, utasítás a Talmudban, mely földi jogviszonyokat illetően szemben áll az alapvető emberi jogegyenlőséggel és faji, vagy vallási megkülönböztetést hirdet. Ezt már egyébként számos ENSZ határozat elő is írta. Fejezzük be a gondolatainkat azzal a jelentős megállapítással, melyet Ijjas József kalocsai érsek (aki legmagasabb biblikus tanulmányait Rómában végezte, és annak idején két évig volt a Szent István királyunk által alapított Jeruzsálemi Magyar Zarándokház vezető prefektusa) a Szent István jubileumi évet bezáró ünnepi főpapi szentmiséjében fogalmazott meg a Szent István bazilikában 1971. augusztus 20-án a sok belföldi és külföldi főpap és a sok ezres hívősereg jelenlétében a Szent Jobb előtt: "Egyházunk a változó világban megpróbáltatások viharát éli szerte a világon. A történelmi válságok hullámainak sodró árja ugyancsak próbára teszi az Egyházban élő "okos" és "bölcs" embereket. Megkísérteti őket a gondolat: nem kellene-e az új világban új helyet keresni új építkezésnek? Más alapon? Maga az Egyház, annak hierarchiája és tanítótestülete egyetemes zsinatot tartott szükségesnek, hogy Krisztustól kapott küldetését újszerűen megfogalmazza és megújhodtan folytassa munkáját az emberek üdvözítése érdekében. A válságok nem törik meg az Egyház életerejét. Az Egyház mindenkor kész a megújulásra és megújításra. Lényege ennek, hogy Új Szövetségi reformot valósít. A régi Ó- szövetséget megformálta. Szent Pál apostol ezt az újat sürgette: "El a régi kovásszal, hogy új tésztává legyetek, aminthogy kovásztalanok is vagytok", - írja a korintusiaknak (1. Kor. S, 7). Új voltában soha meg nem öregedő az Egyház. Új volt, amikor az ó hit helyébe az Úr Jézus Krisztus hitét állította.- Új volt Szent István apostoli művében, amikor a kereszténység bevezetésével új életet hozott a magyar nép életébe. - És új ma is, amikor a zsinati megújulásban "megnyitást a világ felé" hirdet. De ebben a megújulásban az Egyház szilárdan megmarad az eredeti alapon, amelyben épült". (Magyar Kurír, 171. 180.) Mert Szent Pál apostol szavaival. "Senki más alapot nem vethet, mint amely vettetett, ami Jézus Krisztus", aki ott áll tehetjük hozzá a bemutatott ősi anyag láttán - az emberiség hajnalán, az első emberpárnak adott nagy ígéretben, mely ígéretnek megfelelően végigkíséri az emberiséget minden koron és viharon keresztül az ő irányító, erősítő kinyilatkoztatásával, majd ennek a feladatnak minden időkben korszerűen való ellátására megalapított Egyházával. Látomásban kitárult előttem Isten mennyei szentélye és láthatóvá lett a Szövetség szekrénye az ő templomában, nagy villámlás, csattogás, mennydörgés, földrengés és jégeső közepette. Nagy jel tűnt fel az égen: egy Asszony. Öltözete a Nap, lába alatt a Hold, fején tizenkét csillagból korona. A mennyből nagy szózatot hallottam: "Íme szabadulást hoz a mi Istenünk, megmutatja erejét, uralkodik és átad minden hatalmat Krisztusnak, az ő Felkentjének". (Jel. 11, 19; 12, 1 és 10.) Zárószó Befejezésképpen foglaljuk össze a sumér bibliai párhuzamok fokozatos megismerése során adódó következtetéseket, melyeket ezután mind a hittudományban mind a történetírásban, nyelvészetben, művészettörténetben, néprajzban stb. különösen figyelembe kell vennünk az Isteni Kinyilatkoztatásra vonatkozó II. vatikáni zsinati dogmatikus konstitúció szellemében. 1. Az ószövetségi kinyilatkoztatást tartalmazó szent és sugalmazott könyvek - még ha azokat csak történeti forrásokként használjuk is -, sok olyan nemes emberi eszmét, örök igazságot, isteni kinyilatkoztatás - részletet, különösképpen az egész emberi nem összetartozását, testvériségét valló részletet foglalnak magukban, melyek több száz, esetleg több ezer évvel azelőtt már megtalálhatók a környező keleti népek - főként a sumérok -- irodalmi emlékeiben. 2. Tévesnek és Legalább is nacionalista túlzásnak kell tehát mondanunk azt az álláspontot, melyet pl. Goldziher Ignác így fejezett ki 1887-ben: "Szó lesz azokról az örök eszmékről; melyek a zsidóság kebelében születtek meg és az emberiség e parányi köréből indultak ki fáklyát gyújtani a sötétségben". (11. 1.) "Bátran elmondhatjuk, hogy felekezetünk előrehaladásának több évezredes menetében e nagy erkölcsi eszmének, mely legelőször az emberiség történetében a mi őseinknek nyilatkozott meg ..." (13-14. 1.). "Ellentétben a pogány ókor korlátolt isteneszméjéhez, mely az emberiséggel csakis külső kötelékkel van kapcsolva, a prófétizmus az istenség eszméjének etikai tartalmat adott és az etikai tartalomból, mint az erkölcsös élet forrásából vezeti le a társadalom és az egyén erkölcsös kötelességeit" (46. l.). 3. Ezt a túlzó nacionalista felfogást az ószövetségi könyvek szövegei is, helyenként kifejezésre juttatták. Ez azonban éppúgy nem volt tárgya a kinyilatkoztatott igazságnak, mint azok a részek, melyek a szent szerzők korabeli tudásának megfelelően tájékoztatnak földrajzi, természettudományi stb kérdésekről: Kinyilatkoztatott igazságok azok, melyeket a szent szerzők mint ilyeneket adnak elő a hit és erkölcs dolgában a tanító egyház értelmezése szerint. 4. Ez az ószövetségi könyvek stílusában helyenként kifejezésre jutó zsidó nacionalizmus koronként uralomra jutott egyes újszövetségi papok és hívók fölfogásában is és oka volt annak a lenézésnek, sőt rombolásnak, melynek az ősnépek és őskultúrák értékes emlékei helyenként áldozatul estek. Mindezek jóvátételére az Egyház a II. Vatikáni Zsinaton ünnepélyes ígéretet tett és megfelelő utasításokat adott. 5. Történeti tényként meg kell azt is állapítanunk, hogy Goldziher és társai a múlt század vége felé már tudták és később még jobban megbizonyosodhattak róla, hogy a sumér nyelv és nép nem semita és nem indoeurópai nyelv és nép és ősi emlékei tanúskodnak olyan ismeretekről, melyekről ők azt állították, hogy az ószövetségi szentírás közli azokat először. 6. Ez a nem tudományos, hanem soviniszta magatartás fő oka volt annak, hogy a sumér kutatást ilyen soviniszták lefékezték, gátolták, megnehezítették, sőt sokszor gúnyolták és egyes követőik ugyanezt teszik mind máig. Ezeknek a nem tudományos indítékokból eredő nehézségeknek részben az is volt az oka, hogy nem fedezték fel a sumérnak az uralaltájival való rokonságát kellő világossággal, "részben pedig mesterséges akadálynál - egy paradoxonnál - fogva, melyet főleg Halévy tartott fenn makacsul, az a vélemény; hogy a sumér nem is valódi nyelv, csak mesterséges rendszere egy titkos írásnak, amelyet a köznép misztifikálója végett találtak fel az asszír papok. Ez a második akadály végül is megdőlt, mert fölfedeztek olyan emlékműveket, amelyeken ezen a nyelven találtak föliratokat olyan időkből amelyben még sémi nyelven nem is írtak Mezopotámiában" (Encyclopedia Britannica. 1960. 21. kötet 553. old.). 7. Ez a soviniszta, zsidó nacionalista magatartás, mely legvilágosabban a Babiloni Talmud eredeti és teles héber szövegéből és ennek hebraisták által készített hiteles fordítás kiadásaiból tűnik ki, az emberiség kultúrtörténeti fejlődési képét és öntudatát, valamint biológiai és erkölcsi egészségét elvi alapon katasztrofálisan megnyomorítja, nem tudományos és szemben áll az alapvető emberi jogegyenlőség ENSZ deklarációjával, melyet az államok különben törvénykönyvükbe is iktattak. 8. Az szövetség már eddig is tanúsította, hogy Ábrahám előtt is volt isteni kinyilatkoztatás. Az ókori keleti népek, főként és legkorábban a sumérok egyre nagyobb számban megfejtett emlékei pedig jogos alapot adnak annak a feltételezésére, hogy a náluk talált és a kinyilatkoztatott igazságokkal egybecsengő tanítások főként az isteni kinyilatkoztatás segítségével vezették az emberiséget a szellemi fejlődés és az Istennel való személyes kapcsolat útján.

forrás:  http://maghon.weebly.com/uploads/2/0/0/3/20035969/zakar_andras_-a_sumer_hitvilag_es_a_biblia.pdf