Te vagy, Uram, a legfőbb.
Jóságodnak nincs határa.
Hatalmad, erőd végtelen,
Igaz Bíró vagy népeden,
S irgalmad mégis szüntelen
Ragyogva száll a világra.
Hol nem vagy?
És hol vagy?
Ami szép, fényarcod halovány mása.
Minden erőnek vagy örökösös forrása.
Forr a káosz, gomolyog,
S formákba repül a fénytelen űrben.
Benne, fölötte Te állsz,
Ős-ugyanaz, örök-új,
Kiteremt intésed millió formát;
Vénhedik s porba legyengül eléd a
Gőgnek ostoba fészke.
Világokat mozgatsz Uram, s örök nyugtod van. Mindeneket egybefoglalsz, pedig ugyan semmire sincs szükséged. Oh gondos hordozónk és védőnk, teremtőnk, táplálónk és befejezőnk, te mindent számon tartasz, pedig semmiben sem szűkölködöl.
A szeretet tebenned nem nyugtalanság; a buzgalom nem emésztődés; bánatod nem fájdalom, a harag nem szakajtja meg csöndességedet. Munkád változik, akaratod soha; amit találsz, felkarolod, pedig soha ki sem is eresztetted kezedből. Nem vagy szegény s örülsz a nyereségnek; nem vagy fösvény s hasznot követelsz. Áldozunk neked, hogy lekötelezzünk,
pedig van-e nem tőled való birtokunk? Beteljesíted ígéreteidet, jóllehet senkinek sem tartozol; eltöltesz áldásoddal s magad meg nem fogyatkozol!
Jaj, fogyatékos minden beszédünk rólad, én Istenem, életem és szent gyönyörűségem. Hisz mit mondhat rólad, aki beszélni mer rólad? Pedig, jaj, hallgatással nem mellőzhetünk, mikor a némák is ékesen hirdetnek téged!