PROLÓGUS

  Szofia mítosza megkerülhetetlen azok számára, akik az első századok gnosztikus irányzatai iránt érdeklődnek. Jelen dolgozat az eredendő bűn gnosztikus álláspontjának azon elemeit igyekszik felfejteni, amelyek kapcsolatba hozhatóak Szofia személyével és bukásának motívumával.  Meggyőződésem, hogy Szofia bűne a gnosztikus bűnfogalom kiindulópontja. E tézis alátámasztása, a vizsgált isteni eredetű entitás karakterjegyeinek kibontása és szerepének elemzése révén fog történni, azáltal, hogy megfestem Szofia – ha mégoly vázlatos – portréját, részletességre törekedve, ám a teljesség igénye nélkül. 

Én vagyok az, aki a szajha() és a szent. […]
balga vagyok és bölcs. […]
Mert én vagyok a görögök bölcsessége
s a barbárok tudása(gnószisz). […]
Azok, akik nincsenek együtt (szünouszia) velem, tudatlanok felőlem,
és azok, akik lényegemben (ouszia) vannak, ismernek engem
Én vagyok az, aki lent van és ők hozzám
emelkednek. […]
Én, én, bűntelen vagyok;
és a bűn gyökere tőlem ered.

  A fenti homályos szöveghely találóan mutat rá a gnosztikus mítosz egyik központi egyéniségének, Szofiának – a démiurgosz anyjának - különös és ellentmondásos karakterére. Szofia paradox, ám eredeti figurája roppant problematikus szerephez jut a gnoszticizmus spekulatív rendszereiben, ugyanis ő tehető felelőssé az elhibázott teremtésért, ugyanakkor tevékeny részt vállal az ember megváltásában is, így gazdag természetében fellelhető a szótérikus dimenzió. Isteni származása ellenére, karaktere már magán viseli a tökéletlenség jegyeit. Jellemhibáit tekintve különös, hogy nevének jelentése: bölcsesség.

  Azok a gnosztikus eszmerendszerek, amelyek színpadán előfordul, egy negatív bölcsességfogalommal operálnak. Esetükben a világi bölcsesség leértékelődött és szerepét a szótérikus ismeret, a gnószisz foglalta el. A bibliai bölcsesség náluk az isteni tökéletlenség kiteljesítőjeként jelenik meg. Mítoszaikban a Bibliából ismert bűnbeesés a gnosztikus interpretáció útján pozitív előjelet nyer, általa tehet szert az ember a megváltó tudásra, a teremtett világ és a démiurgosz ellenében.

  Az eredendő bűn gnosztikus felfogásában az ember alapvetően ártatlan, csupán a felsőbb hatalmak játékszereként vettetett a gonoszsággal és bűnnel teli világba, amelyből menekülni kíván. Bűnfelfogásuk a kíváncsiság, a hiúság, valamint a szexuális vágy jellemzői köré csoportosul, amelyek az isteni princípium egy darabja – Szofia – prekozmikus bukásának okai; melynek következménye végső soron: maga a világ.

  Elemzésem során elsősorban a János apokrifon című spekulatív gnosztikus iratot vizsgálom, ezenfelül Az Arkhónok létezéséről és A világ eredetéről című iratokat. Mindhárom traktátus a szethiánus gnosztikus tradícióba illeszkedik. Azért esett rájuk a választásom, mert mindegyikben hangsúlyos szerephez jut Szofia vétke és a bibliai bűnbeesés történet gnosztikus értelmezése egyaránt. A János apokrifon a gnosztikus metafizika talán legegységesebb és legérthetőbb kifejtése. Örömünkre szolgálhat, hogy korrekt fordítása áll rendelkezésünkre. Sajnos ez a másik két műről nem állítható, így esetükben számolnunk kell a magyar szöveg kétértelműségeivel, mivel a fordítás során súlyos szövegromlás történt. Az is indokolja a három mű egymás mellé helyezését, hogy Az Arkhónok létezéséről és A világ eredetéről című traktátusok szoros kapcsolatba hozhatóak a János apokrifonnal. A szövegek összefüggései mellett meggyőzően érvelt Nils A. Dahl, aki az általa vázolt hasonlóságok és egyezések tíz pontja alapján állította a szövegek összetartozását. Felhasználom továbbá a lugdunumi püspök, Lyoni Irenaeus Adversus Haeresisének, és Hippolütosz Refutatiojának vonatkozó szövegrészeit is.

  Vizsgálatomban végigkísérhetjük Szofia hányattatott útját, mely a létrejötte tökéletes állapotától bűnbeesésén át, megtéréséig és a teljesség világába való visszaemeltetéséig ível. Először elhelyezem Szofiát a plérómatikus hierarchiában, megtekintjük ambivalens személyiségét, ezután elemezzük kéjvágyó vonásait, melyek a pléróma megrendülését követően a világ teremtéséhez vezettek. Ezt követően bemutatom mindezek következményét: elemi nyugtalanságát, amely a megtérés kozmikus eseményében és visszaemelkedésében tetőzik.

  Szofia karakterének kifejtése után szemrevételezzük annak „örökségét,” mely fiában – a démiurgoszban él tovább. Megtekintjük létrejöttét, hiúságát és irigységét, melyek komoly befolyással vannak a gnosztikus mitológia origójára; a gnosztikus antropológiára. Ez a fényvilágból származó isteni Szofia cselekedetei következményének antitézise: a mélypont, mely az elvétett teremtésben kulminál.

  Ezt követően megmutatom főhősnőnk arra irányuló erőfeszítéseit, hogy kijavítsa az általa okozott hibát, jóvátegye bűnét. E témakör szorosan összekapcsolódik a gnosztikus bűnbeesés koncepcióval, az első emberpár ébredésével, amelynek megvalósításában a Bölcsesség tevékenysége komoly szerephez jut.

  Végezetül pedig megtekintjük, összegezzük az analízis eredményét. A vizsgálat során elemzésemben megpróbálom Szofia szerepét a figura – főként bibliai – eredetével megvilágítani. Ám ehhez még hosszú utat kell bejárnunk. 
 

  I. A BUKÁS

  Szofia, a gnosztikus bölcsesség perszonalizált alakja preegzisztens isteni létező. A szakirodalom a zsidó hüposztatizáló tendencia és az elterjedt istennő kultuszok együttes eredményének tekinti. Személyes karakterrel bír, aki a teremtés eszközeként, a kozmológiában is fontos szerephez jut. A gnózis antropológiai aspektusára is hatással van, mivel természete az életadás aktusához is köthető. Ő az, aki közvetíti a fensőbb világ tudását az ember felé, következőképpen személye nem nélkülözi a revelatív dimenziót sem.

  A gnosztikus irodalomban kétfajta előfordulásával találkozhatunk. Az egyikben a fényvilághoz tartozó transzcendens emanátum, akinek ereje az ősforrástól való távolságának függvénye. Szofia, vagy valamilyen hozzá köthető női princípium figurája már a kezdeteknél megjelenhet. Ő az istenség első teremtménye, vagy társa. A János apokrifon első emanációja - a Barbéló - bizonyos szempontból Szofia korábbi formájának tűnik.

  A másik esetben – mellyel jelen esetben dolgunk van - Szofia az utolsó isteni emanáció. Alakja, tökéletlensége folytán két létezőre hasadhat. Ez esetben a felső világ peremvidékén, a pléróma küszöbén helyezkedik el, a legutolsó isteni entitásként, mintegy összekötő kapocsként a szellemi szféra felé.

  A gnosztikus univerzum felső birodalma – a pléróma – aiónokból áll, melyek az ősatyából áradnak ki és alatta terülnek el a világ tetején. Az aiónok megszemélyesült fogalmak, melyek mitológiai elképzelésekhez kötődnek. Aritmológiai elvek szerint rendeződnek el, átmenetet képezve az atya és a világ között. Az eredendő anthroposz akarati aktusainak és kognitív folyamatainak összessége, amelyek akkor keletkeznek, amikor az atya első gondolata meghaladja végső megvalósulásának az útjában álló akadályokat. Az aiónok rendjének kibomlása az istenség önkinyilatkoztatása, a telítettség felől a hiányosság állapota felé. A plérómában tehát valamiféle megismerési folyamat történik, az istenség szükségszerű önmegismerése, ez a gnosztikus lelkében lejátszódó individuális folyamat égi tükörképe.

  A János apokrifonban az emanációs sorozat folytán az atyából Barbélót és a felkentet (khrisztosz) követően négy fény-aión áramlik elő, melyekhez egy-egy hatalom tartozik; ezek Harmocel/Kegyelem (kharisz), Daveithe/Értelem (szüneszisz), Óroiaél/Észlelés (aisztheszisz) és Éléléth/Eszesség (phroneszisz). Mindegyikük három további aiónon uralkodik a következők szerint:

     Harmocel: Alak, Igazság, Kegyelem;

     Daveithe: Szeretet, Idea, Értelem;

     Óroiaél: Előretudás, Emlékezet, Észlelés;

     Éléléth: Tökéletesség, Békesség, Szofia/Bölcsesség; 

Amint az ábrából látszik, az alárendelt aión-hármasságok záró tagja az utolsó esetet kivéve megismétlik nevükben saját fény-aiónjuk hatalmát. Az utolsó fény legutolsó emanátuma23esetén nem történik meg az ismétlés, ezzel pedig felborul a pléróma stabilitása. A pléróma ereje és energiája ugyanis a kiindulóponttól való növekvő távolsággal párhuzamosan gyengül, e folyamat Szofiánál ér el egy olyan fokot, ahol kérdésessé válik a pléróma egysége. Szofia pozíciója – bűnét tekintve - konzisztens az általa betöltött szerephez viszonyítva. Ugyanakkor az Irenaeus által leírt történetben a szentlélekkel azonosított Sophia az első angyal emanációja. E tradícióban Sophia nem az utolsó helyen áll.

  Amint látni fogjuk, az égi eredetű entitás szent és szűzies természetéhez elválaszthatatlanul kötődik a bűnre való hajlandóság, melyet szexuális terminológiával írnak le. Ezzel elérkeztünk Szofia vétkéhez. E ponton az isteni valóság dinamikus kiterjedése során önállósult hüposztásziszok kezdeti nyugalmába hiányosság vegyül, ami robbanásként rázza meg a plérómatikus világ nyugalmát. A tipikusan gnosztikus jelenséget Armstrong találóan „break in the middle”-nek nevezte. Ez a törés motívum nyomatékosítja Szofia romboló vonásait. 

    „Nőtársunk Szofia, egy aión, gondolt magában egyet és a Lélek gondolata és az Első Elképzelés szerint akarata saját lényegét önmagából megjelentetni, anélkül, hogy a Lélek erről értesült volna, vagy hozzá járult volna, vagy párja a hím Szűz Lélek megengedte volna. Nem találta meg összhangját, amikor engedett a benne lévő vágynak, ragaszkodván ahhoz a Lélek jóváhagyása és saját ismerete nélkül. Gondolkodása nem nyugodott meg és műve tökéletlenül és csúnya formában jött elő, mert társa nélkül alkotta meg.”

A létesülés rendjében hím és nőnemű aión-párok helyezkednek el, Szofia hímnemű nászpárja beleegyezése nélkül fog a teremtéshez, s ezzel megsérti a pléróma androgün rendezettségét. Önakaratú gondolata eredményezi a prekozmikus katasztrófát, amely – amint Dillon is helyesen rámutat –, belső jellegű hiba, mely a világban fellelhető rossz eredetét a felső világ perifériáján helyezi el. Irenaeus tudósításában Szofia keresett valakit, akivel egyesülhetne, s mivel senkit sem talált, az alsóbb világba tekintett. De mi az a tényező, amely zuhanásra készteti? Fogyatkozása hübriszének következménye, legyőzhetetlen dünamisz hajtja őt. Bukása végül karakterhibái miatt következett be: az anti-bölcsesség alakhoz méltó instabilitása, önakarata, periférikus pozíciója és végül, de nem utolsó sorban prouneikosz (kéjvágyó) volta miatt. A fenti idézetben ez a „benne lévő vágy”-ként szerepel. Ez az a defektus, ami végül megkülönbözteti Szofiát a fenn említett Phroneszisztől.

  Az említett prouneikosz-jelleg, Szofia legfontosabb karakterisztikuma. A terminus nem csak a kéjvágyó-ledér vonás leírására használatos, egyfajta visszatarthatatlanságot is jelöl. Hans Jonas interpretációjában szintúgy kiemeli Szofia azon vonását, ahogyan – végső soron a világot eredményező szenvedélyétől fűtve – magát legyőzve, átlépi működésének határait, meghaladja önnön érvényességi körét. Ezen túlmenően, Jonas a jelenséget különös mentális állapotnak tartja.

  Sergio La Porta a Példabeszédek Könyvének egyik szöveghelyét jelöli meg a terminus lehetséges eredeteként. A Példabeszédek Könyve a zsidó bölcsesség-irodalom egyik legfontosabb dokumentuma, bővebb elemzésétől ehelyütt el kell tekintenem, terjedelmi okokból és a téma nehézsége miatt. Mivel a probléma kifejtése önálló értekezést igényelne, erre most nem vállalkozhatom. Dahl, aki alapos tanulmányban elemezte a kifejezés lehetséges eredetét, az említettekhez még hozzáteszi Ézsaiás könyvének egy versét.

  Az Arkhónok létezéséről című szövegben az önálló teremtés szintén megismétlődik, némileg eltérő formában.

    „Szophia […] akart l teremteni valamit, egyedül, társa nélkül; és l alkotása (ergon) mennyei (égi) dologgá változott. l Egy függöny létezik a felsők l és az alsó aiónok között és l a függöny (katapetaszma) alatt árnyék keletkezett: l és az árnyék anyaggá (hülé) alakult; l és az árnyék félredobatott. l S az alkotott l anyagi művé lett, mint egy torzszülött.”

Itt az önakaratú aktus a démiurgosz és az anyag létrejöttéhez vezet. Mindez a függönyelemének bevezetésével történik, mely kettős funkcióval rendelkezik. Egyrészt elválasztja, másrészt össze is kapcsolja a felső és az alsó világot. Ennek árnyékából lesz végül a matéria, amely bűnbakként lökődik ki a szellemi világból.

  Hippolütosznál egy újabb motivációs tényezőre bukkanhatunk. Nála Szofiát az ősatya megismerésének vágya vezérli. Itt egy oidipális-libidinózus mozgatóerő fedezhető fel az esemény hátterében. A Szofia-féle cselekedet, amint látjuk, itt alapjaiban sérti meg a szülői reláció szabályait, miszerint a férfiúi princípium mindenkor a formaadó, a női passzív-befogadó princípium pedig az anyagi komponens szolgáltatója, ezért vétkének gyümölcse szükségképpen tökéletlen.

  Amikor Szofia tudatlanságtól és szenvedélytől vezetve világra hozza groteszk gyermekét, már érzi, hogy hibát követet el. A János apkrifon így tudósít erről:

      „Elűzte maga mellől, nehogy egy hallhatatlan meglássa, mert tudatlanságban szülte. Fényfelhőbe zárta, a felhő közepére egy trónust tett, hogy senki se lássa őt, a Szent Lélek kivételével, amelyet életnek, mindenki anyjának hívnak, és Jaldebaóthnak nevezte el őt.”

Korábban már utaltunk rá, hogy Irenaeus explicit módon azonosította Szofiát a szent lélekkel. E helyen is egy hasonló paralellizmussal van dolgunk, amely kiemeli az alak paradox mivoltát. A szent lélek-anya konnotáció a későbbiekben még elő fog kerülni.

  Szofia, önakaratú tettének következményével szembesülve rádöbben esendő voltára. E döbbenet jelenti bűnbánatának és megtérésének kezdőpontját.

      „Az anya nyugtalankodni kezdett. Felismerte hiányosságát fénye csökkenésében és abban, hogy párja nem értett vele egyet.”

Itt drámai leírást találhatunk:

      „…az anya látta a gonoszságot és az elpártolást, amely fiával történt. Megbánta és a tudatlanság sötétségében járva szégyenkezni kezdett és nem mert visszatérni, hanem járkált. Cél nélküli járkálása a nyugtalankodás.”

Amint a fenti idézet mutatja, Szofia, mikor ráismer gyermeke természetére, és arra, hogy eddig a sötétségben tévelygett, szégyenében nem mer visszatérni a szellemi világba. Kétségbeesik és megbánja vétkét. Elkeseredettségének jele a nyugtalan „járkálás,” amely Williams szemében a tudatlanság egyértelmű bizonyítéka. E szöveghelyet kapcsolatba hozza, a platóni Timaiosz egy fontos passzusával. Macrae inkább a Teremtés könyvének 1. 2-versét hangsúlyozza, mint a mozgás lehetséges eredetét. Ehelyütt a szentlélek „lebegését” hozza viszonyba Szofia bukásával és bűnbánatával.

  A bűnös, megtérését követően visszaemeltetik égi hazájába, ahonnan vétetett. 

   „Pisztisz Szophia visszahúzódott (anakhorein), fel, - fényéhez.”

  Ám ezzel még nincs vége történetének, hiszen csak most kezdődnek hányattatásai, amint megkísérli hibáját orvosolni. Mielőtt azonban szembesülnénk erőfeszítéseivel, vegyük szemügyre szörnyszülött gyermeke, a démiurgosz karakterét! Szofia vétke ugyanis a valóság alsóbb szintjein is megismétlődik. Jóllehet azt végig szem előtt kell tartanunk, hogy Szofia alakja a gnosztikus traktátusokban mindvégig sokkal pozitívabb szereplő, mint fia. 
 
II. AZ „ÖRÖKSÉG”

  Ebben a fejezetben az alárendelt és torzszülött világteremtő kézművesről esik szó, aki anyján keresztül a plérómára vezetheti vissza származását, ő az első arkhón (fejedelem), anyja erejével is rendelkezik. Sok néven nevezik, alakját az ószövetség teremtőjével azonosítják. Ennek megfelelően ószövetségi szózatokban szól: féltékeny és irigy isten. Anyja bűne megalapozta a démiurgosz, az arrogáns arkhón hiúságát és tudatlanságát.

  A démiurgikus princípium, amelynek aktivitása a tökéletességből való alábukás, mindhárom szövegünkben megtalálható. Létrejötte a legrendezettebb formában talán a De Origine Mundiban olvasható. Alakja mindhárom szövegünkben Szofiától ered, néhol a kozmikus fátyol közbeiktatásával. Az anya és fia között feszülő differenciát a legkönnyebben úgy ragadhatjuk meg – Hippolütosszal szólva -, ha Szofiát a pneumával, gyermekét pedig a pszichével rokonítjuk. A Szofia képviselte pneuma a felsőbb világ erejét hordozó isteni szubsztancia, ezzel szemben a lélek pedig egy alsóbb entitás, amely a szellemi pneumából lesüllyedt produktum.

  A gőgös kézműves alakja a vizsgált szöveghagyományban hasonlóképp kerül feldolgozásra. Az esetek többségében egy theriomorf szörnyeteggel van dolgunk, amelyekre általában jellemzőek az oroszlán és kígyó elemek.

      „Nem hasonlított az anyjára, mivel más alakú volt. Elgondolkodva nézte, hogy másfajta lett, mert kígyótestű és oroszlán arcú, (szemei) tüzesen fénylettek.”

Külseje kialakulásában számos hagyomány közrejátszhatott. Mindenekelőtt az orfizmus Phanész alakját lehet kiemelni, de ugyanilyen fontos lehet a Mithrász-kultusz negatív teremtő aspektusa, Arimanius, vagy az egyiptomi oroszlánfejű Sekhmet istennő. Alakja a tűz asszociációitól terhes, ez az ószövetség haragvó „tűzistenét” juttathatja eszünkbe. Az Arkhónok létezésérőlben szintén felbukkan az oroszlán motívum.

      „Képlékeny, árnyékból formált alakot (tüposz) öltött és l oroszlánhoz hasonló, gőgös fenevaddá lett. l Androgün volt…”

Itt a fátyol árnyékából előlépő alkotó fenevadnak, vadállatnak neveztetik. A bestia jelleg vélhetően az irracionalitás kihangsúlyozása végett fontos. Androgün-volta és gőgje gnosztikus mitológiai toposznak tekinthető.

  Létrejöttét követően, az anyjától származó hatalommal felövezve, a démiurgosz magára marad. 

      „Ő az első arkhón. Sok erőt nyert anyjától. Eltávolodott tőle és elfordult a helytől, ahol létre jött.” 

Bukott anyjához hasonlóan ő is alkotni kíván. Anyja által elhagyatottan a teremtéshez kezd, elfordulva a tökéletesség világától. Az általa teremtett világ ennélfogva; nemtudás és szenvedély eredménye. Így a keletkezett kozmosz a tudás tagadásának manifesztációja,56 jóllehet a teremtett koszmosz jobb magánál a teremtőnél. Irenaeus tudósításában a mindenséget teremtő gnosztikus princípium, maga is az elpártolás gyümölcse. Az alkotó megrészegül hatalmától. A János apokrifonban ekkor hangzik el híres kijelentése, amellyel a mindenség egyeduralkodójává kiáltja ki magát.

      „Meglátta a teremtést, amely körülötte volt, és az angyalok seregét akik belőle lettek. Így szólt hozzájuk: Féltékeny Isten vagyok, rajtam kívül senki sincs, aki már jelet adott volna a vele lévő angyaloknak, hogy létezik más isten.”58

Az Arkhónok létezéséről párhuzamos szöveghelyén pedig ezt olvashatjuk:

      „Uruk (az arkhónoké) vak. l Ereje, tudatlansága és gőgössége miatt szólt, l fennhangon: » Én vagyok az, aki Isten és nincsen más (rajtam kívül)«. l Mikor ezt kimondta, vétkezett a mindenség ellen.” 

Azonban mindez pusztán öncsalás. A fenti szöveghely a démiurgikus nemtudást a vakság metaforával szemlélteti. Hatalmának e szélsőséges kinyilvánításával az alkotó vét a teljesség világa, a pléróma ellen. Akárcsak anyja esetében, a felsőbb világ elleni bűn ezen az alacsonyabb ontológiai szinten is megismétlődik.

  A fennhéjázó kijelentés eredetére nézve számos lehetséges magyarázat a rendelkezésünkre áll. A legelterjedtebb nézet szerint, amelynek tekintetében az interpretátorok között konszenzus van, a démiurgosz felkiáltása az Iz, 45: 6 gnosztikus értelmezése. Ez tudatlanságának bizonyítéka. A kevély mondatra több helyen is rátalálhatunk. Az értelmezés ezenkívül támaszkodhat még a gőgös uralkodó népszerű példájára is, valamint a bibliai sátán-alak bukás motívumára. Az interpretációk közül a legérdekesebb Nils A. Dahl koncepciója, aki Babilon lányának mondatát tünteti fel az első arkhón szózatának eredeteként.
A teremtő jellemábrázolásának van még egy fontos eleme, amelyre e helyen csak utalhatunk: ez pedig irigysége. E tulajdonságát számos gnosztikus traktátusban nyomatékosítják. Amikor tudomást szerez arról, hogy van valamely hatalom, amely meghaladja őt, és az általa teremtett emberi ivadék is – az anyja által belécsempészett pneumatikus szikra miatt – nála tökéletesebbnek tűnik, irigysége ellenlépésekre sarkallja. Dühe az ember ellen irányul, a test börtönébe zárja Ádámot, mivel az annak ellenére, hogy nála magasabb rendű létező, mégis a hatalmában áll. 
 
III. A HIBA KIKÜSZÖBÖLÉSE

  Ebben a fejezetben Szofia azon erőfeszítéseit igyekszem bemutatni, amelyek bűne kijavítására irányulnak. A bibliai bűnbeesés történet gnosztikus interpretációjáról is szó lesz az alábbiakban. A gnosztikusok számára a Ter 3 mítosza ugyanolyan kiemelt jelentőségű, mint az ortodox keresztényeknek, ám a bűnbeesés történetet fordított módon értelmezték. Természetesen ez durva leegyszerűsítés, tudniillik a gnosztikus íratok, mind jellegükben, mind tartalmukban rendkívüli sokszínűséget mutatnak, így lehetetlen egységes gnosztikus felfogásról beszélni.
A János apokrifonban a fentiekben már láttuk Szofia bűnét és szembesültünk vétkéből adódó elemi nyugtalanságával. Ezt követően bűnbánóan hozzákezd „félrelépése” következményeinek kijavításához.

      „Miután az anya felismerte a sötétség fattyában, hogy nem tökéletes, mivel párja nem értett vele egyet, megbánta és nagyon sírt. Párja meghallgatta bűnbánatát,(…) A Láthatatlan Szent Lélek megkönyörült rajtuk. Miután a Láthatatlan Lélek beleegyezett, lelket öntött rá a teljességből. Azért jött le párja hozzá, hogy kijavítsa hibáit.” 

Szofia paráznaságában önálló teremtésre vetemedett, de párja megbocsátja ballépését és  segítségére siet, hogy a hiba kiküszöböltethessék. Feladatában, amint az alább olvasható, további mennyei segítői is akadnak. Ők segítenek ráébreszteni a bűnöst, cselekedete súlyára. 

      „A dicsőséges Atya, a könyörületes jótevő megkönyörült az anya erején, amelyet kihoztak az Első Arkhónból, (…) óriási könyörületével elküldte a jó szellemet segítőként, aki elsőként jött le, (…) aki munkálkodik az egész teremtésen, és azon fáradozott, hogy teljes templomát visszaállítsa.* Továbbá felnyitotta szemét arra, hogyan jött le hiányossága, és felvilágosította a felfelé vezető útjáról. A fény elgondolása el volt rejtve benne, nehogy az arkhónok megtudják, de nővérünk, Szofia, aki hozzánk hasonló a fény elgondolása révén ki tudja javítani hiányosságait.”
Anyja hatalma - az isteni pneumatikus szikra - némi mesterkedés után a démiurgosztól Ádámhoz kerül. Az erre adott démiurgikus ellenlépés, az ember bebörtönzése.
A fentiekben Szofia nővérként olvasható, e megközelítés vélhetően bibliai eredetű lehet. Irenaeus egy párhuzamos szöveghelyén a Bölcsesség szintén nővérként, mégpedig Krisztus nővéreként bukkan fel.

  A fény elrejtett elgondolása voltaképpen ugyancsak egy isteni entitást takar, Epinoiát. A Szofiával kétségtelenül kapcsolatban álló teremtményt azonban nem azonosíthatjuk egyértelműen vele. A felsőbb hatalmasságok küldötte, Epinoia eljövetelének az az oka, hogy kijavítsa a vétkes bűnét, így nyilvánvalóan ugyanazon forrás inspirálja őket.

  A mítosz színpada ekkor megváltozik, a cselekmény a Paradicsomban folytatódik. A teremtő ide zárja az emberpárt. A paradicsomi kertben található az élet és a tudás fája. 

      „Gyümölcsei keserűek és szépségük bűn. Bájuk csalás. Fájuk a romlottságuk, gyümölcsük ellenszer nélküli méreg, ígéretük számára halál. Fájuk, amit ültettek, az élet fája (…) gyökérzete keserű, ágai a halál árnyéka, levelei gyűlölet és csalás, balzsama a gonoszságé, gyümölcse halálvágy, magja a sötétségből iszik (…) A fa, melyet úgy hívnak ’A Jó és Rossz megismerése’, a fény elgondolása, melyről azt parancsolták, hogy senki se ízlelje meg. Ennek nem szabad engedelmeskedni, mivel ellene adták ki ezt, hogy ne tekintsen felfelé, teljessége felé, ne tudja meg, hogy teljességéből ki lett zárva.”

A János apokrifonban az élet fáját az arkhónok ültették, ennek megfelelően, amit az ember várhat tőle, az csak szenvedés, bűn és halál. Ellenben a tudás fája az álruhába rejtőzött elgondolás: a fény Epinoiája. Az Origine Mundi plasztikus leírásában mindkét paradicsomi fa pozitív létező, míg A Példabeszédek könyvében a Bölcsesség és az Élet fája azonosak. Ez Szofiát az élet fájához köti.

A gnosztikus mítoszokban a paradicsomi kígyónak általában pozitív szerep jut, megváltó tanítóként tűnik fel. A János apokrifonban azonban megtartja megszokott negatív szerepét, alakját megkülönböztetik az isteni tanítótól. A kígyó itt az eredendő gonoszságot képviseli, aki a vágy, a tisztátalanság és a rombolás terjesztéséről tanít, így inkább a démiurgosszal hozható összefüggésbe. Irenaeus tudósításában ellenben Szofia a tudás fájának kígyója, aki ráveszi az embert, hogy egyék a fa gyümölcséből, így derülhet ki a démiurgosz hazugsága, amint a megváltó tudás felvillantja az ember számára az igazságot.

   Az Arkhónok létezésérőlben is hasonló leírással találkozhatunk, a női szellemi princípium változik szótérikus tanítóvá, ugyancsak kígyó képében: aki figyelmezteti az emberpárt a démiurgosz irigységére és alsóbbrendű voltára. Elmondja nekik, mit kell tenniük, hogy felszabadulhassanak alkotójuk uralma alól, hogyan válhatnak jó és rossz tudóivá, olyanokká, mint az istenek. 

       „De eljött a szellemi (pneumatiké), a kígyó, a tanító; és oktatta őket, mondván: […] »Halállal l nem fogtok halni, mert irigységből (phthonein) mondta ezt nektek; inkább megnyílnak majd a szemeitek és olyanná lesztek, mint az istenek, ismerve l rosszat és jót.«”

Az Origine Mundiban is hasonló helyzettel találkozhatunk, ahol Éva Szofia leánya. 

      „… Szofia l elküldte lányát, Zoét, akit Évának neveznek, mint tanítót, hogy emelje fel Ádámot, akinek nem volt lelke (pszükhé), l azért, hogy akiket ő nemz majd, a fény edényeivé (aggeia) válhassanak […] Bement l a tudás (gnószisz) fájába és ott maradt.”

Ehelyütt Szofia-Zoé, Éva válik a tanító szereplővé. A leány a tudás fájába költözve segít a démiurgosz által tökéletlenre teremtett Ádámnak, hogy felemelkedhessen, és tudásra tegyen szert, amelyet pedig örökölhetnek majd leszármazottai.

  A fentiekben szoros párhuzamokat láthattunk az isteni eredetű Szofia és Éva között. Macrae kimerítő tanulmányában úgy véli, hogy Szofia bukásának leginkább egyértelmű eredete minden bizonnyal a bibliai Éva-mítosz lehetett. E mítoszt jelöli meg Szofia bukásának fő forrásaként. Porta interpretációja szerint ugyanakkor Éva teremtése mellékes a hiba orvosolásának szempontjából, ő azért jött létre, hogy Ádámnál tarthassa a szellemi szubsztanciát.

  A bűn mindkét esetben a női nemhez kötődik. Mindkét szereplő lázadó karakter, akiktől elválaszthatatlan a szexuális dimenzió. Mindketten egyszerre kötődnek a szűzi és a parázna jelleghez. Bukásuk motivációja is megegyezik, amennyiben a titkos tudás utáni vágy hajtja őket. Ezen kívül mindkét személyhez kapcsolódik az élet princípiuma is amint azt az alábbiakban látjuk majd. A hasonlóság a transzcendens és a teremtett világ közötti korrespondencia megértése által még inkább világossá válik.

  Aki megízleli a tudás gyümölcseit, az ráébred kozmikus helyzetére, és kikerülhet a démiurgosz igájából. Az alkotó ezért tiltja el az embert a tudás fájától, irigysége mondatja vele: nem szabad tudnod! E parancs a féltékeny démiurgikus hatalom tilalma, annak áthágása pedig e hatalom fennhatósága alól való szabadulás. Miután az ember szakított és evett a tudás fájáról, a démiurgosz újabb ellenlépésre ragadtatja magát. Álmot bocsát az emberre, a tudatlanság mámorát, amely képtelenné teszi az érzékelésre. Ebben az álomban akarja az alkotó megkaparintani a benne lévő fényszikrát, de kudarcot vall. A fény elgondolása ugyanis számára megfoghatatlan. 

      „(Ádám) azonnal kijózanodott a sötétség mámorából. A fény elgondolása felemelte a szívét takaró fátylat.”

  Ádám minden élet anyjának nevezi megmentőjét, Évát. Mindkettejük bukása hasonló. Éva is erősen kötődik az élet princípiumához, az élet anyjának nevezik. Az Arkhónok létezésérőlben is egy szellemi eredetű női entitás végzi az ember felélesztését. 

      „S a szellemi (pneumatiké) asszony l odament hozzá, és mondta neki, mondván: l» Kelj fel, Ádám «! És amikor (Ádám) látta őt, l mondta:» Te vagy az, aki életet adott nekem. l Az élők anyjának neveznek majd.«”

Itt, a szellemi eredetű női princípium felébreszti Ádámot, Ádám pedig anyjának nevezi őt.  A felébresztési aktus egyben élet-adásként jelenik meg. A szellemi asszony ajándéka egy új élet, a megváltó tudást birtokló magasabb létforma.

      Az ember magasabbrendűsége a továbbiakban radikális ellenlépésekre sarkalja az ősarkhónt. A János apokrifon szerint arkhónjai társaságában elcsábítja anyját, Szofiát, vérnűsző nászukból pedig megszületik az ember életét rabláncba verő vak végzet (heimarmené). Az incestus gyümölcse minden felejtés, tudatlanság, káromlás, félelem, és felejtés forrása. Az arkhónok általa vakítják meg az egész teremtést, nehogy felismerhessék az ősatyát, a felsőbb istenséget. A végzet a tudás végső akadálya, amely alól csak a megváltó tudás felismerése szabadíthat fel.

     Ez azonban kevésnek bizonyul a kiválasztottak ellen, így az alkotó özönvizet zúdít az elhibázott teremtésre. De ez már egy másik történet…
 
 EPILÓGUS

      A fentiekben láthattuk, hogy a vizsgált gnosztikus irodalom miként vélekedik Szofiáról. Pozícióját tekintve a felső világ perifériáján, az isteni világ legalsó lépcsőfokán foglal helyet. Szofia bűne így az ősforrástól a lehető legtávolabb történik. A világ története ily módon függetlenedik az első princípiumtól. E tényezőnek tudható be, hogy az elvétett teremtés – a világ – az emberiség börtöneként jelenik meg, amelyből a szellemi világ szótérikus ismerete válthat meg. 

     A szellemi világ megrendülése Szofia erotikus aktusával veszi kezdetét. A fentiekben szoros párhuzamokat láthattunk az isteni eredetű Szofia és Éva között. Úgy vélem, Éva története bizonyosan fontos lehetett a gnosztikus Szofia-mítosz kialakulásában, de szerepének nem tulajdonítanék kizárólagosságot. A hasonlóság a transzcendens és a teremtett világ közötti korrespondencia megértése által még inkább világossá válik. A gnosztikus gondolkodás itt a bűn eredetét az emberről az isteni szférába emeli.

     A rossz megjelenése a gnosztikus gondolkodásban nem az ember vétkének köszönhető, hanem náluk alacsonyabb rendű erők mesterkedésének tulajdonítható. A rossz, nem mint erkölcsi bűn, hanem mint az eredeti állapot elvesztése, az anyagi világba bukás jelenik meg. 

     Amint láttuk, az általam vizsgált gnosztikus iratok pozitív előjellel illették a jól ismert bibliai bűnbeesés-mítoszt. A tudás fája, náluk nem a bűnt, hanem a szabadító tudást közvetíti az ember felé. Esetükben a kivállasztott kevesek – a tudók – csoportja áll szemben a tudatlanokkal. A démiurgosszal való ellenkezés pedig lázadás a tudatlanság ellen. A gnosztikus beavatottaknak így nem a tudás, hanem ellentéte; a tudatlanság a bűn. Mégpedig nem az első emberpárra, hanem tulajdonképpen az isteni világra visszamenőleg. Számukra a világ az amely bűnös, mégpedig eredendően.