Egy japán katori tanár könyve magyar-japán rokonságról, harcművészetek eredetéről, fejlődéséről… Ezt a könyvet az a Szugavara szenszei írta, akinek a katori vonalához tartozunk, hiszen ő Tanítónk tanára. Érdekes kutatásokat, elméleteket olvashattok a harcművészetek kialakulásáról és a naponta gyakorolt technikák eredetéről.

Szugavara szenszeinek jelenleg tudtommal nincs magyar érdekeltsége, szerintem még nem is járt itt. Amikor én egy edzés erejéig egy táborban találkoztam vele, nem is tudtam róla, mivel foglalkozik és valószínűleg nem is emlékszik rám. A japán-magyar rokonság, amiről ír, kinn egyszerűen köztudott, nálunk pedig semmilyen szinten nem emlegetett, nem tanított.

Kedvcsináló részletek a könyvhöz, amiből sokat megtudhattok a japán kard és a katori kialakulásáról.

Szugavara Tecutaka: Az aikidó és a kínai harcművészetek – Alapvető kapcsolatok

részletek

„Kitai a mai Pekingtől északra elterülő történelmi ország, és külön kiemelik, hogy ez a nép igen közeli rokonságban áll a japánokkal.”

„A szkíták neve ugyanúgy hangzik, mint azé a népé, amely elhozta Keletre a vaskorszakot. Ez alapján úgy vélem, hogy Kitainak talán volt valami köze a szkítákhoz – faji értelemben.”

„A szkíták erős hatást gyakoroltak mind Kínára, mind pedig Japánra. A szkíták már ismerték a vasat és a nemesfémeket. Erőszakos természetűek voltak, szomszédaikkal szinte kizárólag vérontás során kerültek kapcsolatba. Nomád életvitelük, a szomszéd törzsek rendszeres kirablása félelmet ébresztett mindenkiben. A népek Ázsia-szerte végbemenő mozgása során kétséget kizáróan kimutatható, hogy a tengeri úton Japánba érkező koreaiakra szintén hatással volt a szkíta kultúra. Valószínű tehát, hogy a szkíták igen sokban befolyásolták a japán szamuráj fejlődését.”

„A Tóhoku tartományban használt fegyverek, Szakanoue-no-Tamuramaro közvetítésével jutottak el Kjótóig, s máig őrzik őket a „Sószoin” névre keresztelt raktárban a narai Tódaidzsi temlpom épületkomplexumában… Ezek a fegyverek ugyanúgy néznek ki, mint amilyeneket a Szung dinasztia idején használtak, de a közelebbi vizsgálat több eltérést is mutat. Ebből a tényből következik, hogy a Tóhoku vidéken elterjedt harcművészetek a Jajoi korszak idején olyan kínai harcművészetek voltak, melyeket a Kínában élő kisebbségek űztek kínai fegyverekkel.
A mozgósított katonák száma a képen jól mutatja az akkori emisi hadsereg erejét. Feltehetően maga Szakanoue-no-Tamuramaró is szkíta ősöktől származó koreai lovasnemzet tagja volt. Ha ez igaz, akkor a kép egy olyan csatát ábrázol, amelyet egy kínai kisebbség és a szkítáktól leszármazott koreaiak (Jamato császári udvar) vívtak.
A Jamato császári udvar ugyanis koreai katonákat küldött Tóhokuba, akik elsajátították a lovas harcmódokat… Úgy vélem, hogy a Japánban alkalmazott harcművészetek átalakultak kínai stílusú harcmodorból lovas harcművészetekké.

… 

A japán kardok végeleges kifejlődése arra az időre tehető, amikor a harcokat ismét gyalogos katonák kezdték vívni. Ebből következik, hogy a japán kard használata inkább a gyalogosok, mint a lovasság számára volt előnyös.”

„Az egymással hadakozó kis államok korában Japánban a késői Muromacsi korszakban több, japán kardot használó harcművészeti ág létezett… A Gendzsi (Minamotó) nemzetség vazallusai közt – akik a Fudzsivarák négy generációját leigázták – található  a Csiba nemzetség is. (Ezek a Fudzsivarák az emisi klánok közé tartoztak…) Ez alapján feltételezem, hogy Iizasza Csoiszai Ienao, aki a csibai házat szolgálta, lehetőséget kapott arra, hogy megismerje a tóhokui emisik fejlett harcművészetét.

A Csiba ház bukása után Iizasza a Katori Dzsingú szentélyben imádkozott az istenekhez a Sinrjo Sintó Rjúért. Ez a Katori Sintó Rjú eredeti neve, amely a japán harcművészeti iskolák őse volt.”

“Alá szeretném húzni, hogy véleményem szerint a japán harcművészetek a kínai(…) és a lovas harcművészetek (…) kombinációjából jöttek létre. Akkor állítottam fel ezt a hipotézist, amikor választ kerestem néhány alapvető harcművészeti kérdésre a japán kardokkal kapcsolatban. Szeretnék e kérdések közül néhányat megemlíteni:

(1) Miért nincs a ken-dzsucu (kétélű egyeneskard-technika) és a tó-dzsucu (egyélű kardtechnika) fogalmakra eltérő kifejezés a hagyományos harcművészetekben?

A “szacudzsintó” (gyilkoló kard) és a “kacudzsiken” (életmentő kard) szavakkal a Jagjú Sinkage Rjúban találkozunk. Feltételezem, hogy az iskola szándékosan használ két eltérő kifejezést.

(2) A “katana” (kard) helyett néha a “nata” szót olvashatjuk, például a naginata (nagiru - vág) és a naganata (nagai - hosszú) szavakban. Honnét származik ez a kifejezés?

(3) Mely nyelvből származik a “tatara” kifejezés, amelyet Japánban a kardkészítés műveletére használnak?

(4) Honnét származik a “habaki” (japán kard pengefoglalata)?

Másodszor, kérdések merültek fel bennem a harcművészetek technikáját illetően.

(1) Miért tartják két kézben a kardmarkolatot a Katori Sintó Rjú tódzsucujában?

(2) Miért tartják egy kézben a markolatot a Katori Sintó Rjú iaidzsucujában?

(3) Miért nem használt a kendzsucu kétélű kardot?

(4) Miért található a Katori Sintó Rjúban a kínai harcművészetek között számon tartott “kamae” (harcias, ütközetre kész beállítottság)?

(5) Mi a kapcsolat a japán nemzeti sport, a szumó és a kínai “sumo” között?”

“A két országban végzett kutatásaim során az egyik fontos tény, amit feltártam, az a következő: a japán harcművészeti iskolák mindig akkor keletkeztek, amikor a háborúskodások intenzitása a csúcsra hágott, vagyis amikor mindenki kereste a módját a háborúskodás lezárásának. Úgy vélem, hogy a harcművészetek elsajátítása mindig a háborúk befejezésének egyik járható útja volt.

Úgy látom, hogy ez a japán harci iskolák lényege.”