KISS TIBOR – ZELNIK JÓZSEF

ELSÔ KÖNYV

A test könyve

Elsô álom Emberéletutam felén borzalmas álomból ébredtem. Ott voltam a Sírban, és láttam a Testet. Majd a Test mellett megjelent egy fénylô alak. Nem angyal volt. Nem volt égi fénye, de egyértelmûen körüllengte valami sejtelmes ragyogás. Nem mutatkozott be, azt mondta, ismernem kell ôt, hiszen én idéztem meg. Mielôtt az idézte a fene gondolat átsuhant volna elmémen, már válaszolt is. Emlékeztetett, hogy az Angyali üdvözlet címû képemen Mária keze egy bibliai idézetre mutat, s ha valaki nagyítóval megnézi, láthatja: értelmes szöveg. – Ráadásul – folytatta a Lény – kétszer van rajta megfordítva a világ. Elôször az írásod által, mert te jobbról balra írtál, másodszor Mária kezét is fordítva ábrázoltad. Bal kéz állásba csavartad a jobb kezet. De a legfôbb ok, hogy képeden a szövegben nem az Újszövetség angyali üdvözletét idézed, hanem az Ószövetségbôl Dániel könyvét, a jövendölést a Messiás eljövetelérôl. Az én harcomról Mihállyal szemben.

 Különben miért vetted oly természetesnek, hogy te fordítva is látod a világot? Anyád nem mesélte neked, hogy teje apadván, egy montalcinói kecske tejével tápláltak, amit egy boszorkánynak tartott asszonytól vásá- roltatok? – A végén az lesz, hogy festeni is te tanítottál – szóltam kissé durcá- san álmomban. – Úgy van – mondta ô. – Nézd meg az Angyali üdvözleten, milyen élettelenek, mechanikusak a virágok, az indák, és milyen egyszerûek, minden titok nélküliek a fények. Hasonlítsd össze a Sziklás madonna misztikusan lélegzô növényeivel. Bennük él a rajz, él a fény, és még a szikláknak is húsuk van, mint az embereknek. Ehhez képest az Angyali üdvözlet rajztanári dolgozat. Egy elszabadult bûvészinas próbálgatja benne szellemi és szakmai körmöcskéit. Hogy mertél beavatás nélkül belehemperegni a titokba? Az ördög nemcsak hatékony, hanem szemtelen is, gondoltam, majd azt mondtam neki: – Kétlem. A két festmény aurája között szakmai fejlôdés íve látszik. Semmi különös misztika, már ha az nem, hogy az emberi elme csodákra képes. Szerencsétlenebbek azt hiszik, titkos beavatások hókuszpókuszain keresztül megnyílik a világ, s egy hirtelen beavatás megvilágosodásán át felfénylik minden isteni titok, és magának Istennek is meg tudjuk magyarázni a teremtést, mint Rabbi Akiba. Nem, a beavatás az állandó tanulás, az állandó kísérletezés és kutatás, folyamatos szellemi ébrenlét, a dolgok élve-halva boncolása.

Milyen furcsán beszél néha ez a figura. Ilyen szavak, mint tsillag vagy hí- nak. Toszkána déli részén és Umbriában beszéltek így a parasztok, akiknek valamilyen ôsi etruszk hatás fojtogatta olasz nyelvét. Máskor az az érzésem, hogy egy régen kihalt, ezoterikus, egyiptomi gyökerû nyelvet használ, de úgy, hogy én, aki csak olaszul tudok, értem. Lehet, hogy mégis létezik egy olyan ôsnyelv, amelyiknek a megkondított nagyharangja egyszerre zengésbe tudná hozni a Bábel után szétforgácsolódott nyelvek kisharangjait?

– Állj meg, errôl van szó, jól tudod a leckét – szólt közbe az ördög. – Most már biztos voltam benne, hogy ez az alak az ördög. Milyen könnyedén felismerjük a másikban az ördögöt, ha hiúságunkat sérti. – Különben – szólalt meg –, ne nevezz ördögnek, mint a rózsafüzért morzsoló falusi öregasszonyok. Én az vagyok, amit te a megismerésrôl fecsegsz. Én vagyok a Világ Megismerése. Általam létezik a megismerés, a tudás minden formája. Eleget emeltelek ahhoz szellemileg, hogy most már használjalak, és te használd magad az én határtalan megismerésemben. Ne kerteljünk tovább, feladatom van számodra. Legmélyebb tudásod szerint, legalkalmasabb tudásom által beavatva fel kell boncolnod ezt a testet. Az álom fókuszát élesre állítva most döbbentem csak rá, hol vagyok. A Sírban, a Test elôtt. – Erre nem vagyok méltó – buggyant ki belôlem, mint az imában, amit gyermekkorom óta nem imádkoztam. – Itt nem a méltóság a fontos, hanem a tudás a méltóság. Én nem vagyok gyakorló hívô – leszoktattak táncoló püspökök és vérfertôzô, gyilkos kortárs pápák –, de akit az anyja egyszer megtanít imádkozni, az álmában sem tud tiszteletlenül közeledni Krisztus testéhez. – Mit gondolsz, mi a tisztelet? Nem más, mint félelem a mélyebb megismeréstôl. Fogalmad sincs, hogy a Sirius tssillag mögött, melyet ebnek hínak, milyen erôk mozdulnak – mondta, és mint egy mozgó festményt, elém varázsolta az Antikrisztust, aki táncolt és énekelt, valahogy így:

 Nézz utána, mi ez a titokzatos 121-es szám. Akkor már miért nem 1001 éjszakát adott? Vagy az csak egy szûznek jár. De hiszen én majdnem… De most látom, hogy leírva a 121=1001-gyel. Az 1001=1001. Egy, kettô, nulla, egy. Lerajzolva számarc. 121=KOFKAFALEF Ilyen szabályos volt az ô arca is. Lehet, hogy ô a számokban kifejezhetô világ istene. Ô a nagy Kabala.

Én, én, én vagyok az igazi, nem ô! Nem él, és nem is fog élni! Nem támad fel, nem támad fel, nem támad fel! Elrothadt ott lenn, a koporsóban, elrothadt, mint egy utolsó féreg! (1) – Látod – szólt a lény –, hogy táncol, hogy örömködik ez a debilla. Nem vagyok büszke rá, hogy az én teremtményem. Hagyján, hogy Isten ellen lázad, de sokszor úgy látom, ellenem is fordul a pimasz. Nem bí- zom benne. Különben is emberben csak az Isten bízik. Ô tudja, miért. Látod – folytatta –, ezért kell felboncolnod. Amit megismerünk, az megmarad. Különben se fanyalogj, a lelke már eltávozott. Alászállt a Pokolba. Három nap, három napunk van, hogy megismerjük a testet, a Testet, amit én sem ismerek. Végül be kell balzsamoznunk, hogy megmaradjon örökké, mint a nagy fáraók. 121 éjszakán át, ha akarod, ha nem, könyörtelenül megjelenek. Minden álmodban megkérdezem, hogyan állsz. Te is bármit, bármit megkérdezhetsz, és én válaszolok. Viszont ha letelik ez az idô, neked három nap alatt meg kell oldanod a feladatod. Még egyszer mondom, mindent megismerhetsz általam. A földi és égi világok legtitkosabb tudásaiba beavathatlak. Különben nem lepôdtél meg, amikor a múlt évben a legtitkosabb földi rend nagymestere lettél? Ráadásul minden elôzmény nélkül, hiszen te nem vagy arisztokrata. Bár a szent vér, a dávidi benned is mûködik. Talán ez volt kiválasztásod egyik oka; a másik, hogy amíg te meg nem születtél, nem volt még egy ilyen racionális elme a Földön. Te a lányom, Ész istennô legszebb gyermeke vagy. A te gondolkodásodban egyszerre van jelen a racionalitás struktú- rája és a struktúra racionalitása. Ezt nem képes áttörni a hit homályos szerkezete.

Tényleg, hogyan nevezzem ezt a steril számarctól a nékem oly kedves Salai arcáig színjátszó 666-os MASZK-ot. Legyen talán Mefisztó fele Salai. Fele Mefisztó, fele Salai. Hogy vibrál itt a fele-fele és a lefele. MEFISZTOFELESALAI

Második álom

– Miért tûnt el a Sír, és miért a Test? Miért itt találkozunk, Mefisztofelesalai? – Különben majdnem jól fejtetted meg a nevemet. Én vagyok mindennek és mindenkinek a másik fele. Neked is. Én vagyok a Nagy Másság – mondta pátosszal. Majd cinikusan legyintve így folytatta: De mindez most nem lényeges. Tudom, készültél. Te eminensen értelmiségi vagy. Nagy szellemi kihívásért anyátokat, hazátokat, Isteneteket eladjátok. Ti vagytok a szellemi világ vírusai, a szellem korruptjai vagytok. Zsibárusok a gondolkodás piacán. – Mielôtt túlélveznéd megvetésedet – vágtam közbe –, gondold végig: ez mind Te vagy bennünk, és lásd be, nincs nevetségesebb egy flagelláns ördögnél. Csak nem te akarod a szív javára gyengíteni az értelmet? De térjünk a mai álomra rendelt házi feladat lényegére. Bár elôtte megkérdezem, mit jelent a következô idézet: Éjfélkor egy szûz anya Létrehozza ezt a fénylô égitestet; E csodás pillanatban Istent fivérünknek hívjuk (2) – Ez provokáció, ezért nagy árat fizetsz. A Nagy Cinizmussal szemben mindig vesztenek a kis cinikusok – szólt a lény, és kissé vörösebb volt, Leonardo a naplónak Túlságosan nagy találat volt a négy sor. Ez a vaktyúk is talál ördögöt esete. Meg kell fejtened, mit jelent. Meg kell nézned a Prieuré de Sion könyvtárában. A Chacidius ezt írja: Van egy másik, sokkal szentebb… Az Angyali üdvözlet képe Mihály harca. A Messiást bejelenti egy csillag.

mint szokott. Ettôl elfogott a nevetés, ami még nagyobb dühöt váltott ki belôle, majd hirtelen kegyesen így szólt: – Ne tetézd, ne tetézd! Mégiscsak a felszabadult emberi nevetés, a kinevetés bontja le a hajnali hübriszen nevelkedett hatalmi gôgöt, az estére megerôsödöttet már csak a vér, gondoltam magamban, és rádöbbentem hirtelen, hogy kivel viccelôdöm. Így gyorsan felvettem éltanulói ábrázatomat, és kisfiúsan kiböktem, hogy készültem. – Az igazi boncoláshoz meg kell fejteni, hogyan tagozódik az emberi test a világ szövetébe, hogyan felel meg, hogyan része annak. Sokan foglalkoztak már ezzel. Úgy tûnik, az ember testében ôshonos, szellemében hontalan a Földön. Hogyan lehetne kibékíteni ezt a kettôsséget, azt hiszem, ez a kérdés. Vannak, akik úgy próbálkoznak, hogy szellemivé emelik a testet. Templomnak képzelik, annyira, hogy mintájára építik Istennek a templomot. Mások úgy próbálnak fogást találni a mindenségen, hogy csillagké- pekkel keresztezik az emberi testet. Eszerint nekem boncolás közben egy elrejtett csillagvilágot kell felfedeznem, és nemcsak képletesen, hanem a valóságban is. De jó is lenne megtalálni a megfelelônek a megfelelôt. – Félreérted a feladatodat – vágott közbe a Lény. Neked nem megfejtened kell a testet, hanem felboncolni, feltárni, analizálni, számokkal le- írni, számmá tenni, digitalizálni. – Ezt az utolsó szót gépies, hörgô hangon mondta. Nem is értem, mit jelent. Majd még rejtelmesebben hozzá-

tette: – Ne keverd össze a Haláltáncot az élet táncával. A mi szerzôdé- sünk a Danza della Morte. – Nem értem pontosan, milyen szerzôdésrôl beszélsz, mondtam neki. Hol az alku, hol a szöveg, hol az aláírás, hol az áldomás? Meg az áldomáspoharat, az ukkont sem láttam, és nem emlékszem, hogy együtt ittam volna veled az Auerbach-pincében, ahol te tokaji bort hamisítottál. – Legalább azt ne mondd, hogy nincs aláírás! – kiáltotta ô. – Hogyan írod alá a neved, mióta te lettél Sandro Filipepi, vagyis Botticelli barátod után a Prieuré de Sion nagymestere? Ti azt hiszitek, hogy a Szerzôdés a Rosszal vagy a Jóval, az teátrális keretek között és egy pokoli vagy ünnepi pillanatban megy végbe. Nem, a szerzôdés általában hosszú, lassú emelkedés vagy süllyedés. Hajszálereken hatol be az életetekbe, észrevétlenül és könyörtelenül, miközben ti önfeledten rabságról és szabadságról beszéltek. Csak egy dolog menthet meg benneteket, de azt nem én fogom nektek megmondani. Különben is – folytatta most már higgadtabban – téged okosabbnak tartottalak annál, hogy elhidd azokat az infantilis bohózatokat, ahol elképedve szemléli a pórnép, hogy valaki egy drá- mai pillanatban elhatározza, hogy holnaptól gonosz lesz, vagy hogy áldomást iszik Mefisztóval. Ezek a színképek csak arról szólnak, hogy a polgár hátradôlve megnyugtassa magát: ô ilyen ronda nagy alkut nem kötött, tehát ô végül is jó. Látod, ebben a pillanatban már süllyed is, vagy jobban mondva: hozzám emelkedik. – Jó – mondtam én –, ennek az aláírás-ügynek utánanézek, mert azért nem szeretném, ha olyasmiben vennék részt, ami nem tudatosult.

Nem szeretnék úgy járni, mint a polgárok a politikával. Úgy vélve, hogy legyôztek egy elôzô hatalmi szerkezetet, nem veszik észre, hogy a metafizika ördöge már rohan is velük ugyanabba az irányba. Például a polgár képes úgy hitetlen és ateista lenni, hogy a hatalma megôrzése érdekében hitre és vallásra szólít fel. Hányszor láttam ezt Velencében! De hagyjuk a politikát, hoztam neked egy rajzot kiindulásul a boncoláshoz. Megrajzoltam az emberi testben a vérerek fáját. Elhatároztam, hogy ezután minden éjszaka hozok neked egy rajzot. Mert az ember alakját és tagjainak minden megjelenési formáját szavakkal nem lehet leírni. Fel is kell hagyni a szándékkal. A testet nem leírni, hanem lerajzolni kell. A lerajzoláshoz pedig boncolni kell. Ezért – jelenthetem neked – vettem tegnap egy embert. Szó szerint, nem egy hullát, hanem egy embert vettem. Hallottam tegnapelôtt, hogy lesz egy hulla a kórházban, ha bemegyek, elvihetem. Bementem, és még élt. Tudta, hogy megvettem, és fel fogom boncolni a testét. Intett, hogy beszélni akar velem. Zavartan ültem le az ágya szélére. Azt kérdezte, érzek-e iránta annyi részvétet, mint a madarak iránt, amelyeket a piacon azért szoktam megvásárolni, hogy szabadon engedjem. Nem vallottam be neki, hogy ember iránt nem nagyon tudok részvétet érezni. Anyám halálos ágyán feküdt, de én még mindig felfirkáltam a naplómba, hány fillért költöttem rá. Szegény anyám – most mondom így, az álomban, hogy szegény – félig mór volt – tehát nem arab, hanem berber –, félig zsidó, vagy tán egészen az… Talán miatta lettem, ahogy ez a jólfésült ördög mondja, a Rend nagymestere. Mindig azt hittem, hogy saját megkerülhetetlen zsenialitásomnak köszönhetô, és

most kiderül, hogy a dávidi vérvonal volt a döntô. Végül kiderül, hogy az ember csak saját esze okán még igazi összeesküvô sem lehet. Visszatérve az öreg hullajelöltre, képzeld, Mefisztofelesalai, azt mondta, hogy olyan érzékenyen, a látás és értés olyan magas fokán boncoljam a testét, mintha Krisztus testét boncolnám. Mikor ezt meghallottam, szörnyû érzésem támadt, mint annak, aki észreveszi, hogy a gondolataiban olvasnak, sôt borzalmasabb, mint akinek belelátnak az álmaiba. Ki lehet ez az ember? Csak nem ô az, akire méla egyházatyák azt mondják: testvérem Krisztusban? Vagy azt, hogy mindnyájan Krisztus kortársai vagyunk. Folyamatosan velünk történik a Nagypéntek és a Feltámadás.

folytatjuk....

forrás: http://mek.oszk.hu/02200/02263/02263.pdf