A KOZMOSZ ÉBREDÉSE


     A HETEDIK ÖRÖKKÉVALÓSÁG UTOLSÓ REZGÉSE REZDÜL ÁT A VÉGTELENSÉGEN. AZ ANYA MEGDUZZAD, S MINT A LÓTUSZ BIMBÓJA, BELÜLRŐL KIFELÉ TERJESZKEDIK.
     A „Hetedik Örökkévalóság” látszólag ellentmondó kife­jezés, mert felosztja az oszthatatlant, mégis az ezoterikus filozófia elfogadja használatát. Ez a filozófia a határtalan állandóságot feltétlenül örök, egyetemes Időre, és feltételes Időre (Khandakála) osztja fel. Az egyik a végtelen Idő (Kála) elvontsága vagy noumenonja, a másik Mahat (a manvantara-i időtartamtól korlátolt Egyetemes Értelmiség hatásaként időszakonként megjelenő jelensége (phenomenon). Egyes iskolák szerint, Mahat Pradháná-nak első szülötte (ez a meg nem különböződött állag, vagyis: Múlaprakriti-nek, a gyökér-természetnek időszakonként történő megnyilvánulása). Pradhána-t Májá-nak, az Érzékcsalódásnak nevezik. Azt hiszem, hogy az ezoterikus tanítás ebben a tekintetben eltér a Vedantai tanítások mindkét iskolájától, az Advaita és a Visishtadvaita iskolától. Mert az ezoterikus tanítás azt mondja, hogy Múlaprakriti, a noumenon magában-létező és eredet nélküli - röviden, szülőnélküli, Anupádaka (egy Brahman-nal) - Prakriti pedig a jelensége (phenomenon). Ez időszakonként jelenik meg, s nem egyéb, mint Múlaprakriti tükörképe (phantasm). Így Mahat, Gnâna-nak (a gnózis-nak), a tudásnak, bölcsességnek, vagy a Logosznak első szülöttje - a feltétlen NIRGUNA-tól (Para­brahm „a minden jelzőtől és tulajdonságtól ment” egyetlen valóság. L. az Upanishad-okat) visszavetített tükörkép. Egyes vedantisták szerint azonban Mahat Prakriti, vagyis az anyag megnyilvánulása.
      Ezért „a Hetedik Örökkévalóság utolsó rezgését” külön nem „rendelte el” valami Isten, hanem az az örök és változatlan TÖRVÉNY erejénél fogva következett el. Ez a törvény okozza a tevékenység és a nyugalom oly személtetően és egyszers­mind oly költőiesen „Brahmá nappalainak és éjjeleinek” nevezett nagy időszakait. Az Anya „belülről kifelé” való terjeszkedése, amit egyebütt „a Tér Vizei”-nek, „Egyetemes Anyaméh”-nek stb. neveznek, nem valamely kis központból, vagy gyújtópontból kiinduló terjeszkedést jelez, hanem nagyságra, korlátozásra, vagy területre való minden vonatkozás nélkül, a határtalan alanyi­ság épp ilyen határtalan tárgyiságba fejlődését jelenti. „Az örökkévalóságban mindig jelen lévőt, a (nekünk) örökre láthatatlan és anyagtalan Állag, időszakos árnyékát a saját síkjáról Mája ölébe vetette.” Ez azt foglalja magába, hogy ez a terjeszkedés csak állapotbeli változás volt, nem pedig nagyságban való növekedés; hiszen a végtelen terjeszkedés kizárja a nagyobbodást. „Kiter­jeszkedett, mint a Lótusz bimbója”, mert a Lótusz növény nem­csak mint kicsinyített alakú embrió van meg a magjában (fizikai jellemző sajátossága), hanem ősképe jelen van eszményi alakban az Asztrális Fényben, „Virradat”-tól „Éjjel”-ig, a Manvantarikus időszak alatt. Természetesen így áll ez minden egyébre ebben az objektív világegyetemben, az emberre és a pondróra, az óriás fákra és a legkisebb fűszálra.
     A rejtett Tudomány azt tanítja, hogy mindez csak ideiglenes visszatükrözése, árnyéka az Isteni Gondolatban levő örök eszményi ősképnek. Újra meg kell jegyeznünk, hogy a szó „Örökkévalóság” itt csak az „Aeon” értelmében áll, s így csak arra a látszólag végtelen, de mégis határolt tevékenységi ciklusra terjed ki, melyet Manvantara-nak nevezünk. Mert mi a Manvantara, vagy inkább egy Manu-antara igazi, ezoterikus jelentősége? Ezoterikusan* annyit jelent, mint „két Manu között.” Ezekből minden Brahmá-Napban tizennégy van, és minden ilyen „Nap” négy korszaknak 1000 aggregá­tumából, vagyis 1000 „Nagy Korszak"-ból, vagy Mahayuga-ból áll. Elemezzük most ezt a szót, vagy nevet: Manu. Az orientalisták és szótáraik azt mondják, hogy a kifejezés „Manu”, Man „gondol­kozni" gyökérszótól ered, ennélfogva annyi, mint a „gondolkozó ember.” De ezoterikusan minden Manu, mint saját külön ciklu­sának (vagy Körének) emberi-alakot öltött védnöke, csupán megsze­mélyesített eszméje az „Isteni Gondolat”-nak (mint a hermetikus „Pymander”). Ezért minden Manu külön Istene; teremtője és alkotója mindennek, ami az ő saját Manvantara-ja, vagy létezési ciklusa alatt megjelenik. Fohat teljesíti a Manu-k, (vagy Dhyan­-Chohan-ok) megbízásait és ő indítja az eszményi ősképeket arra, hogy belülről kifelé terjeszkedjenek, vagyis hogy fokozatosan lefelé áthaladjanak valamennyi síkon, a noumenon-tól a legalacsonyabb phenomenon-ig, hogy végül az utolsó síkon teljes objektivitássá váljanak, a legnagyobb káprázattá, vagyis a legdurvább anyaggá.

    A REZGÉS VÉGIG SZÁLL, GYORS SZÁRNYÁVAL (egyidejűleg) ÉRINTVE AZ EGÉSZ VILÁGEGYETEMET ÉS A CSÍRÁT, MELY A SÖTÉT­SÉGBEN LAKOZIK: A SÖTÉTSÉGBEN, MELY AZ ÉLET SZUNNYADÓ VIZEI FÖLÖTT LÉLEGZIK (mozog)
       A pitagoraszi Monád-ról is azt mondják, hogy a magány­ban és sötétségben lakozik, úgy, mint a „csíra”. Az a gondolat, hogy a Sötétség „lélegzete” mozog „az élet szunnyadozó vizei” felett - ami az ősanyagot jelenti a benne rejlő Szellemmel -, emlékeztet a Genézis első fejezetére. Eredetije a brahmana-i Náráyana (a Vizeken mozgó), aki a keleti okkultisták öntudatlan Minden­ének (vagy Parabrahm-nak) örökkévaló Lélegzetét megszemélyesíti. Az Élet Vizei, vagy a Káosz - a szimbolizmusban a nőnemű princípium - az a vákum (mentális látásunk számára), amelyben benne rejlik (latent) a Szellem és az Anyag. Ezért állította Demokritosz, követve tanítóját Leukipposzt, hogy mindennek az ősi princípiumai az atomok és egy űr (a vákum), a tér értelmében; de nem az üres tér értelmében, mert a peripatetikusok és valamennyi régi filozófus szerint „a Természet irtózik az űrtől.”
      Valamennyi kozmogóniában a „Víz” ugyanazt a fontos szerepet játssza. Alapja és forrása az anyagi létezésnek. Tudósok összetévesztve a szót a dologgal, a víz alatt az oxigén és hidro­gén meghatározott kémiai vegyületét értették, s így különleges értelmet adtak egy kifejezésnek, melyet az okkultisták általános értelemben használnak, és a kozmogóniában metafizikai és misztikus értelemben alkalmaznak. A jég nem víz, a gőz sem víz, noha mind a háromnak teljesen azonos a vegyi összetétele.

      A „SÖTÉTSÉG” VILÁGOSSÁGOT SUGÁROZ, ÉS A VILÁGOSSÁG EGY MAGÁNYOS SUGARAT BOCSÁT LE A VIZEKBE, AZ ANYAMÉLYSÉGBE. A SUGÁR ÁTVILLAN A SZŰZ TOJÁSON, A SUGÁR REZGÉSRE KÉSZTETI AZ ÖRÖK TOJÁST, S ARRA, HOGY LEEJTSE A NEM-ÖRÖK (időszaki) CSÍRÁT, MELY A VILÁG-TOJÁSSÁ SŰRŰSÖDIK.
       Az anyamélységbe eső magányos sugár úgy értelmezhető, mint a káoszt átható Isteni Gondolat, vagy Értelem. Ez azonban a metafizikai elvontság síkján történik, vagyis inkább azon a síkon, amelyen valóság az, amit mi metafizikai elvontságnak hívunk. A szűz tojás, amely egyik jelentésében az elvont értelemben vett tojás-ság - vagyis az az energia, amelyet megtermékenyítés fejleszt ki - örökkévaló és örökké ugyanaz. És amint a tojás megtermékenyítése elejtése előtt történik, úgy a nem-örökkévaló, időnkénti csíra, - ez a szimbolizmusban később a világtojássá válik - amikor az említett szimbólumból felmerül, magában rejti az egész Világegyetem „ígéretét és potenciáját.” Noha a gondolat önmagában természetesen absztrakció, a szimbolikus kifejezés egy módja, mégis igazi jelkép, mivel vég nélküli körnek ábrázolja a végtelenség gondolatát. Az elme elé varázsolja a határtalan térből és térben fel­merülő Kozmosz-képet, egy nagyságban mérhetetlen Világegyetemet, ha objektív megnyilvánulásában nem is vég nélküli. A tojás hason­lata az Okkultizmusban tanított azon tényt is kifejezi, hogy minden megnyilvánult dolog ősi alakja, az atomtól a bolygóig, az embertől az angyalig, gömbszerű (spheroidal). A kör minden népnél az örökkévalóság és végtelenség jelképe volt - a farkát nyelő kígyó. De hogy felfoghassuk ennek jelentőségét, úgy kell elgon­dolnunk a gömböt, amint azt központjából látjuk. A látó- vagy gondolatmezőnk tehát olyan, mint a gömb, sugarai önmagunk­tól indulnak ki minden irányba, és szétterjednek a térben úgy, hogy körülöttünk mindenfelé határtalan kilátást engednek. Ez Pascal és a Kabbalisták jelképes köre, „amelynek középpontja mindenütt van, de kerülete sehol nincs,” egy olyan gondolat, mely e jelkép összetett eszméjébe behatol.
      A „Világ Tojás” talán egyike a legáltalánosabban elfogadott jelképeknek és szellemi, fiziológiai és kozmológiai - jelentésében egyaránt igen sokat mondó. Ezért megtaláljuk minden világ ­teogóniában, ahol gyakran a kígyó jelével társítják, mert ez mind a filozófiai, mind a vallási szimbolizmusban az örökkévalóság, a végtelenség, az újjáalkotás, a megifjítás és a bölcsesség jelképe (emblem). (L. II. Rész: A Fa, a Kígyó és a Krokodil imádás.) Teljesen igazolta e szemléltető jelkép választását a látszó­lagos önteremtés és kifejlődés titokzatos volta, mely a tojás­ban kicsiben megismétli a Kozmikus fejlődés folyamatát. Mindkettőt a láthatatlan teremtő szellem kiáradásának hatása alatt, a meleg és nedvesség okozza. A „szűz tojás” mikrokozmikus jelképe a makrokoz­mikus ősképnek - a „Szűz Anyá”-nak - a Káosznak vagy az Ős­mélységnek. A hímnemű teremtő (bármely név alatt) a Szűz nőneműtől ered, a sugártól megtermékenyített szeplőtlen gyökértől. Ki ne látná be e jelkép sokat mondó voltát, ha jártas a csillagászatban és természet­tudományokban? A Kozmosz, mint befogadó természet, megtermé­kenyített, - de mégis szeplőtlennek hagyott tojás; mihelyt határtalan­nak tekintették, nem ábrázolhatták másképpen csak gömbszerűen. Az Arany Tojást hét természeti elem vette körül, „négy (éter, tűz, levegő, víz) kész (ready), három rejtett.” Ezt az állítást a Vishnu Puráná- ban találhatjuk, ahol az elemeket „Envelopes” (burkok) szóval fordították, és még egy titkosat tettek hozzá - „Aham-kâra”-t. (l. Wilson Vishnu Purâna, I. könyv 40. o.) Az eredeti szövegben nincsen szó „Aham-kâra”-ról; hét elemet említ, anélkül, hogy az utolsó hármat egyenként felsorolná.

      (Azután) A HÁROM (háromszög) A NÉGYBE (négyszög) ESIK. A RAGYOGÓ LÉNYEG BELÜL IS HÉT, KÍVÜL IS HÉT LESZ. A FÉNYLŐ TOJÁS (Hiranyagarbha), MELY MAGÁBAN HÁROM, (Brahmâ vagy Vishnu három személye, a három „Avastha”), MEGALSZIK, ÉS TEJFEHÉR PELYHEKBEN TERJED SZÉT AZ ANYA MÉLYSÉGEIBEN, A GYÖKÉRBEN, MELY AZ ÉLET ÓCEÁNJÁBAN NŐ.
     Szükségesnek látjuk, hogy megmagyarázzuk a mértani alakok használatát, és a számokra való gyakori hivatkozásokat, mert ezek valamennyi régi írásban előfordulnak. (L. a Purâna-kat, az egyiptomi papiruszokat, a „Holtak Könyvét”, de még a Bibliát is.) A ,,Dzyan Könyvében” valamint a Kabbala-ban kétféle számot kell tanulmányoznunk - a számjegyeket, amelyek gyakran csak ámítások, és a Szent Számokat; ezeknek értékét az okkultisták beavatás útján ismerik meg. A számjegy csupán szokásos jegy (glyph), de a Szent Szám mindennek alapvető jelképe (symbol). Más szóval az egyik tisztán fizikai, a másik tisztán meta­fizikai, és a kettő oly viszonyban áll egymással, mint az anyag a szellemmel - az EGY Állagnak két végső sarka.
      Amint Balzac, a francia irodalom öntudatlan okkultistája valahol mondja, a szám az elmének ugyanaz, mint az anyagnak valamely „felfoghatatlan tényező;" (talán a profánnak, de nem a beavatott elmének). A szám, amint ezt a nagy író gondolta, Entitás és ugyanakkor Lehelet is, mely abból emanálódik, amit ő Istennek nevezett, és amit mi a MINDEN-nek hívunk. Az a lehelet, mely egyedül szervezhette meg a fizikai Kozmoszt, „ahol semmi sem kapja meg formáját másként, csak az Istenségen át, amely a szám hatása.” Tanulságos e tárgyra nézve Balzac szavait idéznünk:
     Nem különböztetjük-e meg egymástól a legkisebb és a legnagyobb teremtményeket mennyiségük, minőségük, kiterjedésük, erejük és tulaj­donságaik szerint, melyeket mind a SZÁM szülte? A számok végtelensége elménknek bebizonyított tény, de erről fizikai bizonyítékot nem adhatunk. A matematikus azt fogja mondani, hogy a számok végtelensége létezik, de be nem bizonyítható. Isten mozgással felruházott Szám, amelyet érzünk, de be nem bizonyíthatunk. Mint Egység megkezdi a Számokat, de ezekkel semmi közös­sége nincs. . . A Számok létezése az Egységtől függ, amely egyetlen Szám nélkül nemzi a többit. . . Micsoda! ti, akik nem tudjátok sem megmérni, sem felfogni azt az első elvontságot, melyet az Istenség adott Nektek, ti mégis, azt remélitek, hogy mértékeitek alá tudjátok vonni a Titkos Tudományok misztériumát, mely ugyancsak ettől az Istenségtől származik? És mit érezné­tek, ha elmerítenélek benneteket a MOZGÁS végtelen mélységeibe, abba az Erőbe, mely a Számot szervezi? Mit gondolnátok, ha hozzátenném, hogy a Mozgást és a Számot, az IGE nemzette, a Látnokok és Próféták Legfőbb „Értelme”. Ezek a rég elmúlt időkben érezték Isten hatalmas Leheletét, aminek bizonyítéka az Apokalipszis.
      „A ragyogó lényeg (essence) megalvadt és végig terjedt a Tér mélységein”. Csillagászati szempontból ezt könnyen magya­rázhatjuk; ez a „tejút", a világ-anyag, vagy az ősanyag legelső formájában. Nehezebb azonban ezt néhány szóval, vagy néhány sorral is megmagyaráznunk az Okkult Tudomány és Szimbolizmus szem­pontjából, mivel ez a kép (glyph) a legbonyolultabb. Egy tucat jelképnél (symbol) többet foglal magában. Mindenek előtt, a rejté­lyes tárgyaknak1 egész panteonját, - mindegyikük határozott okkult jelentőséggel bír - ezt abból az allegóriából merítették, amely sze­rint a hindu Istenek a „tengert köpülték.” Nemcsak Amrita-t, az élet, vagy halhatatlanság vizét merítették ebből a tejtengerből, hanem „Surabhi”-t, a „bőség tehenét” is; ezt a „tej és túró forrásának” nevezik. Innen a tehén és a bika általános imádása; az egyik a termelő, a másik a nemző erő a Természetben. Ezek olyan jelképek (symbols), melyek mind a Nap-, mind a Kozmikus Istenekkel függnek össze. A „tizennégy értéktárgy”-nak okkult célokra szolgáló sajátos tulajdonságait itt nem ismertethetjük, mert ezeket csak a negyedik Beavatáskor magyarázzák. Megjegyezzük mégis a követ­kezőket. A „Satapatha Brahmâna"-ban azt találjuk, hogy a „Tej-tenger”-t a Sata Yug-ban köpülték, vagyis az első korszakban, mely közvetlenül a „Vízözönt” követte. Mivel azonban sem a Rig-Véda, sem a Manu nem említik ezt a vízözönt, nyilvánvaló, hogy itt nem a „nagy” vízözönt értik, sem azt, mely Atlantiszt elsodorta, de még Noé vízözönét sem. A Rig-Véda és a Manu ugyanis korábbiak, mint Vaivasvata „vízözöne”, mely a Negyedik Faj nagy tömegét érte. Ez a „köpülés” a föld kialakulása előtti időszakra vonatkozik, és közvetlenül összefügg egy másik egyetemes hagyo­mánnyal. E hagyomány különféle és ellentmondó változatai végül a „Mennyei harc” és az Angyalok bukásáról szóló keresztény hit­tétellé alakultak ki. Az orientalisták kifogásolják azt, hogy a Bráh­mana-k ugyanazokról a tárgyakról gyakran különféleképpen írnak, és állításaik gyakran összeütközésbe kerülnek. De a Bráhmana-k főképpen okkult munkák és ezért céltudatos ámításra használják őket. Közhasználatban és közbirtokban csak azért maradhattak, mert a tömegnek teljesen érthetetlenek voltak és még ma is azok, különben réges-régen, már Akbar napjaiban eltűntek volna a for­galomból.

       A GYÖKÉR MEGMARAD, A VILÁGOSSÁG MEGMARAD, A PELYHEK MEGMARADNAK, ÉS MÉGIS OEAOHOO  EGY.
       A Magyarázatok szerint OEAOHOO „az Istenek Atyja-Anyja”, vagy A HAT EGYBEN, vagy a hétszeres gyökér, melyből minden ered. Minden a hangsúlytól függ, amellyel a hét magánhangzót kiejtjük, mert ejthetjük egy, három, sőt hét szótagként, ha még egy e-t függesztünk a végső o-hoz. Ezt a misztikus nevet közzé­tették, mert a hármas kiejtés alapos uralása nélkül mindenkorra hatástalan marad.
    Ez minden élőnek és létezőnek El-Nem-Különített voltára vonatkozik, legyen az aktív, vagy passzív állapotban. Egyik értelemben Oeaohoo „Mindennek Gyökértelen Gyökere”, tehát egy és ugyanaz Parabrahman-nal; más értelemben a megnyilatkozott EGY ÉLET­-nek, - az Örök élő Egységnek - neve. A „Gyökér”, amint ezt már magyaráztuk, tiszta tudást (Sattva), örök (Nitya) fel­tétlen valóságot, vagy SAT-ot (Satya) jelent, akár Parabrahm-nak, akár Múlaprakriti-nek nevezzük, mert ez a kettő az EGY-nek két aspektusa. A „Világosság” ugyanaz a Mindenütt-jelenlevő Szellemi Sugár, mely behatolt az Isteni Tojásba, azt immár megtermékenyí­tette, és felhívja a kozmikus anyagot, hogy kezdje meg megkülönbö­ződésének hosszú sorozatát.
      A pelyhek az első megkülönböződések, és valószínűleg arra a kozmikus anyagra is vonatkoznak, amelyről azt tartják, hogy a „Tejút” eredete - vagyis az az anyag, melyet ismerünk. Az első Dhyâni-Buddha-któl eredő kinyilatkoztatás szerint, ez az „anyag” - a Világegyetem időszakonkénti alvása alatt - a legfinomabb, melyet csak a tökéletes Bodhiszattva szeme lát meg. Ez a ragyogó és hűvös anyag, a kozmikus mozgás első újraébredésekor, a Térben elszóródik és a Földről nézve, pelyheknek és csomóknak látszik, akárcsak a savóban úszó túró. Ezek a pelyhek és csomók a jövendő világoknak a magvai: a „Csillag-anyag”.

      AZ ÉLET GYÖKERE VOLT A HALHATATLANSÁG (Amrita) ÓCEÁNJÁNAK MINDEN CSEPPJÉBEN, ÉS AZ ÓCEÁN RAGYOGÓ VILÁGOSSÁG VOLT, AMI TŰZ ÉS MELEG ÉS MOZGÁS VOLT. A SÖTÉTSÉG ELMÚLT, ÉS NEM VOLT TÖBBÉ; ELTŰNT SAJÁT LÉNYEGÉBEN, A TŰZ ÉS VÍZ, AZ ATYA ÉS ANYA TESTÉBEN .
       Mivel a sötétség lényege feltétlen világosság, azért a Sötét­séget használják arra, hogy megfelelő módon képletesen ábrázolja a Világegyetem állapotát a Pralaya, vagyis a feltétlen nyugalom vagy nemlétezés időszaka alatt, úgy amint ez véges elménknek mutatkozik. Az itt említett „tűz”, „hő” és „mozgás” természetesen nem a fizikai tudomány tüze, melege és mozgása, hanem ez anyagi megnyilvánulások lényegének alapjául szolgáló elvontságok, noumenonok, vagyis e lényeg lelke - a „magánvaló dolgok”. Ezeket, amint a modern tudomány bevallja, a laboratórium műszereivel megfigyelni egyáltalán nem lehet, de még az elme sem foghatja fel azokat, noha épp oly kevéssé térhet ki az elől a következtetés elől, hogy ezek, a dolgok alapjául szolgáló lényegek kell, hogy létezzenek.
      Tűz és Víz, vagy Atya és Anya itt az isteni Sugarat és a Káoszt jelentik. „A Káosz, amikor a Szellemmel való egyesüléséből értelemre tett szert, az örömtől ragyogott, és így jött létre a Protogonos (az elsőszülött világosság)”, mondja egy Hermes-töre­dék. Damascius a „Theogony”-ban* Dis-nek nevezi, „Minden dolog intézőjének.” (L. Cory: „Ancient Fragments”, 314. o.)
      A Rózsakeresztesek tanítása szerint - az avatatlan ezeket ez egyszer helyesen magyarázza és tárgyalja, igaz, hogy csak rész­ben - „a Világosság és a Sötétség magukban véve azonosak, s csak az emberi elme választhatja el őket,” és Robert Fludd szerint „a Sötétség magára vette a fényt, hogy láthatóvá tegye magát.” (On Rosenkranz). A Keleti Okkultizmus tanítása szerint, a SÖTÉTSÉG az egy igazi valóság, a világosság alapja és gyökere, nélküle az utóbbi sohasem nyilvánulhatna meg, egyáltalán nem is létez­hetne. A világosság anyag, és a SÖTÉTSÉG tiszta Szellem. A Sötétség eredeti metafizikai alapjában, alanyi és feltétlen világosság; míg ez utóbbi, minden látszólagos ragyogásában és dicsőségében, csak árnyékok halmaza, mivel sohasem lehet örökkévaló és csupán káprázat, vagyis Májá.
      Még az értelmet bántó és a tudományt bosszantó Genesis-ben is, a sötétségből teremti Isten a világosságot: „és sötétség vala a mélység színén”,  nem pedig megfordítva. „Ő benne (a sötétségben) vala az élet, és az élet vala az emberek világossága.” (Szent János 1. 4.) Jöhet még nap, amikor az emberek szeme megnyílik, és akkor majd jobban megértik, mint most, János Evangéliumának versét, mely így szól: „És a világosság a sötétségben fénylik, de a sötétség nem fogadta be azt.” Akkor meg fogják látni, hogy a szó „sötétség” nem az ember szellemi látására vonatkozik, hanem tényleg a „Sötétségre”, a feltétlenre, amely nem fogadta be (nem ismerheti meg [cannot cognize]) a mulandó világosságot, bármennyire fenséges is legyen az emberi szemnek. Demon est Deus inversus. Az ördögöt hívja az Egyház most Sötétségnek, pedig a Bibliában (lásd: Jób) „Isten fiának”, a kora reggel fénylő csillagának, Lucifernek nevezik. (Lásd: Isaias-t.) A dogmatikus fortélyosságnak egész filozófiája rejlik ama ok mögött, amiért Lux-nak (Lucifernek), „a Reggel”, vagyis a manvantarikus Virradat „Fénylő Fiának” nevezték az első Arkangyalt, aki a Káosz mélységeiből termett elő.
     Az Egyház Lucifert vagy Sátánt csinált belőle, mert magasabb és öregebb, mint Jehovah, és mert fel kellett őt áldozni az új dogmának.

     ÍME, Ó LANOO! A KETTŐNEK RAGYOGÓ GYERMEKE, A PÁRATLAN RAGYOGÓ DICSŐSÉG, A SÖTÉT TÉR FIA, A VILÁGOS TÉR, AKI FELMERÜL A NAGY SÖTÉT VIZEK MÉLYSÉGÉBŐL. EZ OEAOHOO, A FIATALABB A  (akit te most mint Kwan-Shai-Yin-t ismersz. - Magyarázat). FELRAGYOG, MINT A NAP. Ő A BÖLCSESSÉG LÁNGOLÓ ISTENI SÁRKÁNYA. AZ EKA CHATUR (négy) ÉS CHATUR MAGÁHOZ VESZ HÁRMAT, ÉS AZ EGYESÜLÉS LÉTREHOZZA A SAPTA-T (hét), AKIBEN BENNE VAN A HÉT, AMELY TRIDASA-VÁ (a háromszor tíz), A SEREGEKKÉ ÉS A SOKASÁGOKKÁ VÁLIK. NÉZD, FELEMELI A FÁTYLAT ÉS KIBONTJA KELETRŐL NYUGATRA. KIREKESZTI A FELSŐT, ÉS MEGHAGYJA AZ ALSÓT, HOGY MINT A NAGY AMITÁS, LÁTHATÓ LEGYEN. KIJELÖLI A RAGYOGÓK (csiIIagok) HELYÉT, ÉS ÁTVÁLTOZ­TATJA A FELSŐBBET (tér), PARTNÉLKÜLI TŰZ-TENGERRÉ, ÉS AZ EGY MEGNYILVÁNULTAT (elem) A NAGY VIZEKKÉ .

       A „Ragyogó Tér, a sötét Tér fia”, megfelel az új „Virradat” első megrezdülésekor a nagy Kozmikus mélységekbe ejtett Sugárnak. Ez a Sugár a mélységekből megkülönböződve újra felmerül, mint Oeaohoo, a fiatalabb (az „új ÉLET”), hogy az élet­ciklus végéig mindennek a csírája legyen. Ő a „Test nélküli ember, aki magában foglalja az isteni Gondolatot” - Philo Judaeus sza­vaival, a Világosság és az Élet létrehozója. „A Bölcsesség Lángoló Sárkányá”-nak nevezik, először, mert ő az, amit a görög filozófu­sok a Logosz-nak, az Isteni Gondolat Igéjének hívtak. Másodszor, mert az ezoterikus bölcseletben, ez az első megnyilvánulás - az Oeaohoo-nak, a „Fiú Fiá”-nak, az Egyetemes Bölcsességnek össze­ssége vagy aggregátuma - magában foglalja a Hét Teremtő Sereget (Sephiroth), és így a megnyilatkozott Bölcsesség lényege. „Aki Oeaohoo világosságában megfürdik, azt sohasem tévesztheti meg Májá fátyla.”
      Kwan-Shai-Yin azonos és egyértelmű a szanszkrit Avalôkitesh­wara-val. Mint ilyen, ő kétnemű istenség, akárcsak a Tetragram­maton és az ókor valamennyi Logosza. Csak néhány szekta Kínában személyesíti meg (anthropomorphise) és női tulajdon­ságokkal ábrázolja. Női alakjában Kwan-Yin, a Könyörület Isten­nője lesz, és „Isteni Hang”-nak3 nevezik. Kwan-Yin Tibetnek és Puto kínai szigetnek védő istene. Itt mind a két istenségnek sok kolostora van.
       A „Bölcsesség Sárkánya” az Egy, az „Eka” (szanszkrit) vagy Saka. Különös, hogy Jehova neve héberül szinté Egy, Echod.* „Neve Echod” mondják a rabbik. A filológusoknak kellene eldön­teniük, hogy a kettő közül melyik származik a másikból a nyelvé­szet és szimbólum szempontjából; az biztos, hogy nem a szanszkrit. Az „Egy” és a Sárkány kifejezéseket a megfelelő Logoszaikkal való összefüggésben használták a régiek. Jehovah - ezoterikusan Elohim - szintén a Kígyó vagy Sárkány, amely Évát kísértette meg. És a „Sárkány” régi jelképe az „Asztrális Fény"-nek (az Ős­ princípiumnak), amely a „Káosz Bölcsessége”. Az őskori filozófia nem ismeri el sem a jót, sem a rosszat alapvető vagy független hatalomnak, hanem a Feltétlen MINDEN-ből (az örök Egyetemes Tökéletességből) indul ki, és visszavezeti mind a kettőt, a termé­szetes fejlődés folyamán át, a tiszta Világosságra, amely foko­zatosan formába sűrűsödik, és így válik anyaggá vagy rosszá. A korai és tudatlan Egyházatyákon múlott, hogy ennek a jelképnek (a Sárkány) filozófiai és magasan tudományos eszméjét az „Ördög”-nek nevezett, nevetséges babonává alacsonyították. Ezt a későbbi Zoroaszter követőktől vették át, akik ördögöket, vagy a Rosszat látták a hindu Dévákban. Így az Evil (Rossz) szó kettős átalakulás útján, D'Evil-lé (Diabolos, Diable, Diavolo, Teufel) lett. A pogányok azonban jelképeiket filozófiailag mindig meg tudták különböz­tetni. A kígyó eredetileg az isteni Bölcsességet és Tökéletessé­get jelképezte, és mindig a lelki újraszületést és halhatatlanságot jelentette. Ezért nevezte Hermész a Kígyót valamennyi lény között a legszellemibbnek. A Hermész bölcsességébe beavatott Mózes a Genesis-ben ugyanazt mondja. A Gnosztikus Kígyó, hét magán­hangzó a feje felett, a hét hierarchiának, a Hetes vagy bolygói Teremtőknek a jelképe. Ezért a hindu kígyó is, Sesha vagy Ananta, a „Végtelen” - Vishnu-nak egyik neve, s ez a kígyó az ő első Vahan-ja, vagy hordozója az ős-vizeken.
      Mégis valamennyien különbséget tettek a jó és rossz Kígyó (a kabbalisták Asztrális Fénye) között. A jó kígyó az isteni Böl­csesség megtestesülése a Szellemi birodalomban, és a rossz kígyó a Rossz, az anyagi síkon. Jézus elfogadta a kígyót a Bölcsességgel rokon értelemben, és ez tanításának egy része. „Legyetek bölcsek, mint a kígyók”, mondá. „Kezdetben, mielőtt az Anya Atya-­Anyává lett, a tüzes Sárkány egyedül mozgott a Végtelenségben”. (Book of Sarparâjni.) Az Aitareya Brâhmana a Földet Sarparâjni-nak nevezi, a „Kígyó Királyné”-nak, és „Anyja mindennek, a mi mozog”. Mielőtt bolygónk (és a Világegyetem is) tojásdad alakúvá lett, „Kozmikus porból (vagy tűzködből) való nagy farok, mint kígyó mozgott és csavarodott a Térben”. „A Káoszon mozgó Isteni Szellem”-et minden nép tüzes kígyó alakjával jelképezte, amely az ősvizekre tüzet és világosságot lehel mindaddig, amíg a kozmikus anyagot kiköltötte, (incubated) és arra kényszerítette, hogy felvegye a farkát szájában tartó kígyó gyűrűalakját. Ez nem csak az Örökké­valóságot és Végtelenséget jelképezi, hanem a Világegyetemben, tüzes ködből kialakult, valamennyi test gömbölyű alakját is. A Világ­egyetem, valamint a Föld és az Ember is, időközönként kígyó­módra levetik régi bőrüket, hogy pihenési idő után újat vegyenek magukra. A kígyó bizonyára nem kevésbé szép vagy költői kép, mint a hernyó és a báb, melyből a pillangó fejlődik, Psyche, az emberi lélek görög jelképe. A „Sárkány” a Logosznak is volt a jelképe mind az egyiptomiaknál, mind a gnosztikusoknál.
      Hermész Könyvében, Pymander, a nyugati földrész Logoszai között a legrégibb és legszellemibb, Hermésznek a „Világosság, Tűz és Láng” Tüzes Sárkánya alakjában jelenik meg. Pymander, a megszemélyesített Isteni Gondolat, mondja:
     A világosság Én vagyok, Én vagyok a Nous (az elme vagy Manu), Én vagyok a te Istened, és sokkal idősebb vagyok, mint az emberi princí­pium, amely az árnyékból, (a „Sötétség”-ből vagy a rejtett Istenségből) árad ki. Én vagyok a gondolat csírája, a ragyogó IGE, az Isten FIA. Minden tehát, ami benned lát és hall, az a Mester Igéje, (Verbum) a Gondolat (Mahat), s ez Isten, az Atya. Az égi Óceán, az Aether . . . az Atya Lehelete, az éltető princípium; az Anya, a Szent-Lélek . . . mert ezek nincsenek elválasztva, és egyesülésük az ÉLET.
      Itt félre nem ismerhető visszhangját találjuk az Ősi Titkos Tanításnak, amelyet most kifejtünk. Csakhogy a Titkos Tanítás az Élet-Fejlődés élére nem az Atyát helyezi, aki a harmadik helyre kerül, és az „Anyának Fia”, - hanem a „MINDENSÉG Örök és Szüntelen Lélegzetét”. A Mahat (Értelem, Egyetemes Elme, Gondolat stb.), mint Vishnu jelenik meg, mielőtt mint Brahmâ vagy Siva megnyilatkozik, mondja Sânkhya Sâra.  Tehát a Mahat éppen úgy, mint a logosz, többféleképpen nyilvánul meg (has several aspects). A Mahat-ot az Úrnak nevezik az Első Terem­tésben. Ebben az értelemben ő az Egyetemes Tudás, vagy az Isteni Gondolat. De „azt a Mahat-ot, amely először jött létre, (később) Egoizmusnak nevezik, amikor mint „Én” születik; ezt hívják a „második Teremtésnek”. (Anugîta XXVI. fej.) És a for­dító (tehetséges és tanult Brahmin, nem európai Orientalista) jegy­zetben megmagyarázza: vagyis, mikor Mahat az Öntudat érzé­sévé - Én-né - fejlődik, akkor önzés lesz a neve. Ezoterikus nyelvezetünkben ez azt jelenti, amikor Mahat az emberi Manas-szá (vagy még a véges Istenek Manas-szává is) átalakul és Aham-­sággá (Aham-ship) válik. Hogy miért hívják a Második Teremtés (vagyis a kilencedik, a Vishnu Purâna-ban, a Kumara teremtés).
      A „Tűz-Tenger”, tehát a Felsőbb Asztrális (vagyis a noumenoni) Világosság, a gyökérből, Múlaprakriti-ból, a meg nem különböző­dött Kozmikus Állag-ból való első kisugárzás, mely Asztrális Anyaggá lesz. A „Tüzes Kígyó”-nak is nevezik, ahogyan ezt fent leírtuk. Ha a tanítvány emlékezetében tartja, hogy csak Egy Egye­temes Elem van, amely végtelen, meg nem született és meg nem halhat, és hogy a jelenségek világában minden egyéb csupán annak az Egynek különféleképpen megkülönböződött megnyilvánulása, és átalakulása (most korrelációknak nevezik), a Kozmikus eredmé­nyektől a mikrokozmikus eredményekig, az emberfeletti lényektől az emberalatti lényekig, röviden mondva, az objektív létezés tel­jessége, - akkor az első és legfőbb nehézség el fog tűnni, és úrrá lehet az okkult Kozmológia felett.
     Valamennyi keleti és nyugati Kabbalista és Okkultista elismeri,  hogy az Atya-Anya azonos az ős Aether-rel, vagy Akâsa-val (Asztrális Fénnyel) és  hogy egynemű volt mielőtt kifejlődött volna a „Fiú”, - kozmikus értelemben a Fohat - mert ő a Kozmikus Villamosság. „Fohat megkeményíti és szétszórja a hét fivért.” (Dzyan könyve III.) Ez azt jelenti, hogy az Ős-Villamos Lény (Electric Entity) - mert a keleti okkultisták ragaszkod­nak ahhoz, hogy a Villamosság Lény - életre villanyozza az ősanyagot, vagy a pregenetikus anyagot, és szétválasztja atomokra. Az atomok maguk pedig minden élet és tudat forrásai. „Minden formának és az életnek megvan az egyetemes agent unique-je, s ezt Od-nak, Ob-nak és Or-nak nevezik; aktív és passzív, pozitív és negatív, mint a nap és az éj. Ez az első világosság a Teremtésben” (Eliphas Lévi: Kabbala), - első Világossága a legelső Elohim-nek, ez az Ádám, a „hím és nő” vagyis (tudományosan)

A VILLAMOSSÁG ÉS AZ ÉLET.
      A régiek kígyóval ábrázolták, mert „Fohat sziszeg, amint ide és oda siklik” cikkcakkban. A Kabbala Teth ? héber betűvel ábrázolja, ennek jelképe a kígyó, amely olyan nagy szerepet játszott a Misztériumokban. Általános értéke kilenc, mert az abc-nek kilencedik betűje és kilencedik ajtaja az ötven kapunak vagy bejárónak, amelyek a lét rejtett titkaihoz vezetnek. Ez a mágikus erő (agent) par excellence, és a hermetikus bölcseletben ez jelenti az „ősanyagba ömlött Életet”, a minden dolgokat alkotó lényeget és a formá­jukat meghatározó szellemet. Van azonban két titkos, hermetikus művelet, az egyik szellemi, a másik anyagi, viszonylagosak és örökre egyesítettek.
      El kell választanod a földet a tűztől, a finomat (subtile) a szilárdtól (solid). . . azt, ami a földtől az ég felé emelkedik, és az égből újra a földre leszáll. Ez (a szubtilis világosság) minden erő hatalmas ereje, mert legyőz minden finom dolgot és behatol minden szilárdba. Így formálódott a világ. (Hermész)
      Nem csupán Zenon, a sztoikusok megalapítója, tanította azt, hogy a Világegyetem fejlődik, és hogy ősállaga a tűz állapotából átalakul a levegő állapotába, és azután a víz állapotába stb. Ephezosi Herakleitosz állította, hogy a tűz az az egy princípium, mely min­den természeti jelenség alapja. A Világegyetemet mozgató értelmiség tűz, és a tűz értelmiség. Anaxamenes ugyanezt mondta a levegőről, és milétoszi Tálész (600 Kr. e.) a vízről. Az ezoterikus Tanítás pedig kiegyezteti mindezeket a filozófusokat, és kimutatja, hogy egyiknek rendszere sem volt teljes, noha mindegyiknek igaza volt.

       HOL VOLT A CSÍRA, ÉS HOL VOLT MOST A SÖTÉTSÉG? HOL VAN A LÁNG SZELLEME, AMELY A LÁMPÁDBAN ÉG, Ó LANOO? A CSÍRA AZ, ÉS AZ A VILÁGOSSÁG; A REJTETT, SÖTÉT APÁNAK FEHÉR, FÉNYLŐ FIA.
      Az első kérdésre a tanító második kérdéssel felel, mely rávezet a válaszra. Ez a válasz egyetlen mondatban tartal­mazza az okkult filozófia egyik leglényegesebb igazságát.
      Rámutat arra, hogy vannak fizikai érzékeinknek észrevehetetlen dolgok, s ezek sokkal fontosabbak, valódibbak és állandóbbak, mint azok, amelyek magukra az érzékekre hatnak. Mielőtt a Lanoo remélhetné, hogy az első kérdésben foglalt érzékfeletti, metafizikai problémát megértse, kell hogy a második kérdésre tudjon válaszolni, viszont éppen a második kérdésre adott válasza adja meg neki a kulcsot, hogy az első kérdésre helyesen válaszoljon.
     Erre a Stanzára vonatkozó szanszkrit magyarázatban sok kifejezés van a rejtett és fel-nem-fedett Princípium megjelölésére. A hindu irodalom legkorábbi kézirataiban ennek a Fel-nem-fedett, Elvont Istenségnek nincs neve. Rendszerint AZ-nak (szanszkritban Tat-nak) nevezik, és jelenti mindazt, ami van, volt és lesz, vagy amit az emberi elme ilyennek felfoghat.
      A „Mérhetetlen Sötétség” a „Forgószél” stb. elnevezéseken kívül, melyek természetesen csak az ezoterikus bölcseletben fordulnak elő, - még így is nevezik: „A Kalahansa-tól való”, a „Kala-ham-sa”, sőt még a „Kala Hamsa” ( fekete hattyú). Itt az m és az n felcserélhető, és mind a kettő úgy hangzik, mint a francia orrhangú an, am vagy em, en (Ennui, Embarras stb). Amint a héber Bibliában, úgy a szanszkritban is sok rejtélyes szent név sem mond többet az avatatlan fülnek, mint valami közönséges és gyakran durva (vulgar) szó, mert a szent név anagrammatikusan, vagy másképpen el van rejtve. Ez a szó Hansa vagy ezoterikusan* „Hamsa” éppen ilyen eset. Hamsa ugyanaz, mint „A-ham-sa”. E három szótag jelentése: „Én vagyok Ő.” Ha pedig a szótagokat más­képpen elrendezik, akkor „So-ham”: „Én Ő vagyok.” Soham annyi, mint Sah, azaz „ő” és aham „én”, vagyis „Én ő vagyok.” Aki érti a bölcsesség nyelvét, annak ez az egy szó magában foglalja az egyetemes rejtélyt: azt a tanítást, hogy az ember lényege azonos az isten-lényeggel. Innen ered a Kalahansa, (vagy hamsa) jelkép (glyph) és a róla szóló allegória, valamint a semleges Brahma-nak (később a hímnemű Brahmâ-nak) adott „Hansa-Vahana” név, azaz „ő, aki a Hansa-t hordozójául (vehicle) használja”. Ugyanazt a szót úgy is olvashatjuk: „Kal-aham-sa”, vagy „Én vagyok Én”, az Idő örökkévalóságában, ami megfelel a bibliai, vagy inkább a zoroaszteri: „Én vagyok, aki vagyok” mondásnak. Ugyanezt a tanítást találjuk a Kabbala-ban. Ezt bizonyítja S. Liddel McGregor Mathers, a tanult kabbalista ki nem adott kéziratának következő kivonata:
      A három névmást:  Hoa, Attáh, Ani; Ő, Te, Én, a héber Qabalah-ban, a Macroprosopus és a Microprosopus fogalmának jel­képezésére használják. „Hoa”-t, „Ő”-t a rejtett és titkos Macroprosopus-ra alkalmazzák; Attáh-t, „Te”-t a Microprosopus-ra, és Ani-t, „Én”-t az utóbbira, amikor „Őt” beszélve ábrázolják. (L. Lesser Holy Assembly 204. és folyt.).
      Meg kell jegyeznünk, hogy a nevek közül mindegyik három betűből áll, és ezekből az Aleph, A betű, az első szónak Hoa-nak vége, Attáh-nak és Ani-nak kezdete, mintha a kettőnek összekötő kapcsa volna. De  az Egység, és ennélfogva a valamennyin át működő, változatlan Isteni gondolat jelképe. A Hoa szóban azonban az  mögött vannak a  és  betűk, a Hatos és az Ötös szám, a Hím és Nő, a Hexagram és a Pentagram jelképei. És e három szónak Hoa, Attáh, Ani számai a 12. a 406. és a 61. Ezeket a Kilenc Kamarás Qabalah1 a 3, 10 és 7 kulcsszámokra vezeti le, ami a Temura exegetikai2 szabályoknak egyik alakja.
     Hasztalan megkísérelnünk, hogy a titkot teljesen megma­gyarázzuk. A materialisták és a modern Tudomány emberei soha sem fogják megérteni, mivel ahhoz, hogy tiszta fogalmat alkossunk róla, először is el kell fogadnunk azt, hogy van egy egyetemesen szétáradt, mindenütt jelenlevő, örök Istenség a Természetben; másodszor meg kellett fejtenünk a villamosság rejtélyét igazi lényegében, és harmadszor hitelt kell adnunk annak, hogy az ember az Egy Nagy EGYSÉG (a Logosz) hetes szimbóluma a földi síkon. Ez az Egység Maga a Hét magánhangzóból álló jel, az IGÉ-be3 kikristályosodott Lélegzet. Aki mindezekben hisz, annak még hinni kell az Okkultizmusban és a Kabbala-ban említett hét bolygónak a 12 zodiákusi (állatövi) jellel való sokféle összefüggésében. Továbbá, minden bolygónak és minden csillagképnek bizonyos befolyást kell tulajdonítania, amint mi is tesszük. Ez a befolyás, Ély Star (egy francia okkultista) szavaival: „a sajátossága, mely jótevő vagy rossz hatású, ez pedig a bolygó Szellemétől függ, aki rajta uralkodik. Ez a szellem a maga részéről szintén képes arra, hogy befolyásolja a vele össz­hangban vagy rokonságban levő embereket és dolgokat”. Ezeknél az okoknál fogva, és mivel kevesen hisznek az imént mondottak­ban, most csak azt közölhetjük, hogy mind a két esetben a Hamsa a jelképe (akár „Én”, „Ő”, Lúd vagy Hattyú) fontos jelkép, mely p. o. az Isteni Bölcsességet ábrázolja, azt a Bölcsességet, mely a sötétségben van, s az embernek elérhetetlen. Minden hindu tudja, hogy az exoterikus használatban Hamsa mesebeli madár. Ez, amikor vízzel kevert tejet adtak neki eledelül, (az allegóriában) szétvá­lasztotta a kettőt, megitta a tejet és otthagyta a vizet; így muta­tott jellegzetes bölcsességet, mivel a tej jelképesen a szellemet, és a víz az anyagot jelenti.
      Hogy ez az allegória nagyon régi és a legkorábbi ősidőkből származik, mutatja az, hogy a Bhagavata-Purâna-ban bizonyos „Hamsa” vagy „Hansa” nevezetű kasztot említenek, amely par excellence az „egy kaszt” volt, amikor ugyanis réges-régen az elfelejtett múlt idők ködében a hinduknál csak „Egy Véda, Egy Istenség, Egy Kaszt” volt. A Himalájában van „Hamsa” nevű hegylánc is; ezt a régi könyvekben úgy írják le, hogy a Meru hegytől északra fekszik, és hogy a vallási misztériumok és a beavatások történetébe tartozó jelenetekkel függ össze.
      Tévedés, hogy az orientalisták ezoterikus szövegeikben és fordításaikban, Kála-Hamsa-t, tartják Brahmâ-Pradzsápati hordozójának (vehicle). Ők ugyanis Brahmá-t, a semlegest, hívják Kála-Hamsa-nak, és Brahmá-t, a hímet, Hamsa-Vaháná-nak, mert valóban „az ő hordozója vagy Váhanja hattyú, vagy lúd.” (Lásd: „The Hindu Classical Dictionary”.) Ez tisztán exoterikus magyarázat. Ha azonban Brahma, az örökkévaló mindaz, aminek az orien­talisták leírják, és az, ami a vedantai szövegeknek is megfelel, t. i. elvont istenség, amelyet semmiféle emberi tulajdonság leírásával nem jelmezhetünk, és mégis fönntartják, hogy őt (he) vagy azt (it) Kâla-hamsa-nak nevezik, akkor ezoterikusan és logikusan hogyan válhat valaha is Brahmá, a megnyilatkozott, véges Istenség Vahan-jává? Éppen a megfordítottja áll. A „Hattyú vagy Lúd” (Hamsa) jelképe a hím vagy időleges istenségnek, az Elődleges Sugár kiáradásának és arra szolgál, hogy Váhan-ja vagy hordozója legyen annak az isteni Sugárnak, mely különben nem tudna megnyilatkozni a Világegyetemben, mivel antiphrastikusan maga is a Sötétségnek egy kiáradása, legalább is a mi emberi értelmünk számára. Tehát Brahmá a Kâla-Hamsa, és a Sugár a Hansa-Váhana.
     Amilyen különös ez a választott jelkép, épp olyan sokat mondó is. Igazi misztikus értelmében egyetemes anyaméh fogalmát jelenti, amelyet a „mélység” ősvizei ábrázolnak, vagyis az egy sugár (a Logosz) befogadására és rákövetkező kibocsátására szolgáló nyílást. Ez az egy sugár magában foglalja a többi hét teremtő sugarat vagy hatalmakat (a logoszokat vagy építőket). Ezért választotta jelképül a Rózsakereszt a vízimadarat, a hattyút vagy pelikánt hét kicsinyével. Ezt a jelképet minden ország vallása módo­sítva magáévá tette. En-Soph-ot a „Pelikán Tüzes Lelkének” neve­zik a Számok Könyvében. Minden Manvantara-ban mint Narâjan vagy Swájambhuva (a Magában-létező) jelenik meg, és behatol a Világ-Tojásba. Ebből az isteni kiköltés (incubation) végén mint Brahmá vagy Pradzsâpati kerül elő, mint a jövendő Világegyetem szülője (progenitor), amellyé kiterjeszkedik. Ő Purusha (szellem), de ő Prakriti (anyag) is. Ezért Pradzsapati csak akkor válik a hím Brahmá-vá, ha már két félre osztotta önmagát - Brahmá-Vach-ra (a nő) és Brahmá-Virádzs-ra (a hím).

      A VILÁGOSSÁG HIDEG LÁNG, ÉS A LÁNG TŰZ, ÉS A TŰZ MELEGET HOZ LÉTRE, MELY VIZET FEJLESZT, AZ ÉLET VIZÉT A NAGY ANYÁBAN (Káosz).
      Nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy a Stanzákban használt „Világosság” „Tűz és Láng” szavakat a fordítók a régi „Tűz-filozófusok” szótárából vették át, hogy jobban kifejezésre juttassák az eredetiben használt ősrégi kifejezések és jelképek értelmét. Különben európai olvasónak teljesen érthetetlenek maradtak volna. De az okkultizmus tanítványának a használt kifejezések eléggé világosak.
      Mindezek - „Világosság”, „Láng”, „Hideg”, „Tűz”, „Meleg”, „Víz” és az „élet-vize” - a mi síkunkon származékai vagy, amint modern természettudós mondaná: korrelációi a VILLAMOSSÁG­-nak. Hatalmas szó, és még hatalmasabb jelkép! Szent nemzője egy nem kevésbé szent nemzedéknek: a Tűznek - a teremtő, a fenntartó és a rombolónak; a Világosságnak - isteni őseink lénye­gének; a Lángnak - a dolgok Lelkének. Villamosság az EGY ÉLET a Létezés felső fokán, és az Asztrális Fluidum, az alkimisták Athanorja, a legalsóbb fokon; ISTEN és ÖRDÖG, Jó és Rossz . . .
      És miért nevezik a Stanzákban a Világosságot „hideg láng”-nak? Mert a Kozmikus fejlődés rendjében, (amint ezt az okkultista tanítja) kozmikus hő hozza létre a mi síkunkon az anyagot mozgató energiát az anyag atomokká való első formálása után, és mert a kozmosz, - szétválasztott anyag értelmében - ez előtt az időszak előtt nem volt. Az első ősanyag, egyidejű az örökké­való Térrel, „sem kezdete, sem vége nincs”, „sem forró, sem hideg, hanem sajátos különleges természetű”, mondja a Magyarázat.  Meleg és hideg viszonylagos tulajdon­ságok, és a megnyilvánult világok birodalmába tartoznak, amelyek mind a megnyilvánult Hylé-től származnak; feltétlenül szunnyadó (latens) állapotában (aspect), erre mint a „hideg Szűz”-re, és életre való ébredése után, mint az „Anyá”-ra hivatkoznak.
     A régi nyugati kozmogóniai mítoszok azt állítják, hogy kezdetben csak hideg köd volt (ez volt az Atya) és a termő iszap (az Anya, Ilus, vagy Hylé), a melyből a Világ-kígyó, az anyag, mászott elő. Eszerint az Ős-anyag, mielőtt a soha meg-nem-nyil­vánulónak síkjáról felmerül, és Fohat hatása alatt felébred a tevékenység rezgésére, csak „hűvös Sugárzás, színtelen, alaktalan, íztelen és minden tulajdonságtól és aspektustól ment.” Ilyenek még az első-szülöttei is, a „Négy Fiú”, akik „Egyek és Hétté válnak”. Ezeknek a lényeknek (entities) tulajdonságairól és neveiről neveztek el a régi keleti Okkultisták négyet a hét legelső „Erőközpont” vagy atom közül. Ezek később a nagy Kozmikus „Elemek”-ké fejlődnek, és most a tudományban ismert körülbelül hetven alelemre oszlanak. Az első Dhyan Chohan-ok négy ősi tulajdonsága (primal natures) jobb kifejezés hiányában, az úgy­nevezett „Akásai”, „Éterikus” „Vizes” és „Tüzes” tulajdonság. A gyakorlati okkultizmus nyelvén ezek oly gázok tudo­mányos meghatározásának felelnek meg, amelyeket, hogy világos fogalmat adjunk mind az okkultistának, mind a laikusnak - mint Parahydrogénes, Paraoxigénes, Oxyhidrogénes, és Ózonos vagy talán Nitr-ózonos gázoknak kell meghatároznunk. Az utóbbi erők vagy gázok (az Okkultizmusban érzékfeletti, de atomos anyagok) a leghatásosabbak és legtevékenyebbek, ha durvábban megkülönböződött anyag síkján fejtik ki erejüket.2 Ezek az elemek egyúttal elektropozitívak és elektronegatívak.


       AZ ATYA-ANYA SZÖVEDÉKET FONNAK, MELYNEK FELSŐ VÉGE A SZELLEMHEZ (Purusha), AZ EGY SÖTÉTSÉG VILÁGOSSÁGÁHOZ VAN ERŐSÍTVE, ÉS AZ ALSÓ ANNAK (a Szellemnek) ÁRNYÉKOS VÉGÉHEZ, AZ ANYAGHOZ (Prakriti); ÉS EZ A SZÖVEDÉK A VILÁGEGYETEM, A KÉT ÁLLAGBÓL EGYBESZÖVÖTT, AMELY SVABHAVAT.
       A Mandukya (Mandaka) Upanishad-ban áll: „Amint a pók kiveti és visszahúzza hálóját, amint a fű a talajból nő . . . úgy származik a Világegyetem az elmúlhatatlan egytől”.  Brahmá mint „az ismeretlen Sötétség csírája”, az az anyag, amely­től minden kiindul és kifejlődik, „mint a háló a póktól, mint a hab a víztől” stb. Ez csak úgy szemléltető és igaz, ha Brahmá-t, a „Teremtő”, a brih gyökérből, növekedni, kiterjeszkedni, származ­tatják. Brahmá „kiterjeszkedik”, és a saját állagából szőtt Világegyetemmé válik. Ugyanezt a gondolatot fejezte ki oly szépen Goethe mondván:

      Zúg nyüstje Időnek: így dolgozom én
      Az isteni mez eleven szövetén.


      KITERJESZKEDIK (a Szövedék), MIKOR A TŰZ (az Atya) LEHELETE RAJTA VAN; ÖSSZEHÚZÓDIK, HA AZ ANYA (az anyag gyökere) LEHELETE ÉRINTI. AZUTÁN A FIÚK (az Elemek a megfelelő Erőikkel, vagy Értelmiségeikkel) SZÉTVÁLNAK, ÉS ELOSZLANAK, HOGY A „NAGY NAP” VÉGÉN ANYJUK KEBELÉBE TÉRJENEK VISSZA, ÉS VELE ÚJRA EGGYÉ VÁLJANAK. AMIKOR (a Szövedék) LEHŰL, RAGYOGÓ LESZ, A FIÚK SAJÁT ÉNJEIKEN ÉS SZÍVEIKEN KERESZTÜL KITERJESZ­KEDNEK ÉS ÖSSZEHÚZÓDNAK; ÁTÖLELIK A VÉGTELENSÉGET.
     A Világegyetem kiterjeszkedése a Tűz lehelete alatt igen sokat mondó, ha a „Tűz-köd” időszakára gondolunk, amelyről a modern tudomány annyit beszél, és valóságban olyan keveset tud.
      Nagy hő felbontja az összetett elemeket és feloldja az égi testeket ősi elemükre, mondja a magyarázat:
      Ha egy test, akár élő, akár holt test, már eredeti alkatrészeire bomlott fel, mert vonzás- vagy hatáskörébe került valamely fókusznak, vagyis hő­(energia) központnak, melyből igen sok mozog ide-oda a térben, - akkor gőzzé válik. Ilyen test az Anya kebelében marad, addig, amíg Fohat össze­gyűjti a Kozmikus anyag néhány csomóját (ködfoltok), s ezt az anyagot újra mozgásba hozza azzal, hogy indító erőt (impulse) ad neki, kifejleszti a szük­séges hőt, és azután magára hagyja, hogy saját új növekedését kövesse.
     A Szövedék - azaz a világanyag vagy az atomok - ter­jeszkedése és összehúzódása itt a lüktető mozgást fejezi ki. Mert az atomok egyetemes rezgését, annak a végtelen és határ nélküli Anyagóceánnak rendszeres összehúzódása és kiterjeszkedése okozza; melyet a Svabhavat-tól kiáradt anyag-noumenonnak nevezhetnénk. De még másra is utal. Mutatja, hogy a régiek ismerték azt, ami most rejtvénye sok tudósnak és különösen a csillagászoknak - tudták, hogy mi okozta az anyag vagy világ­szövedék első meggyulladását, ismerték a paradoxont, hogy a lehűléssel járó összehúzódás meleget termel és ismertek még más ilyen kozmikus rejtvényeket - mert kétségtelenül arra mutat, hogy a régiek ismerték az ilyen jelenségeket. „Minden atomban van belső és külső meleg,” mondják a kézírásos Magyarázatok - melyekhez az író hozzáférhetett - „az Atya (vagy Szellem) lehelete és az Anya (anyag) lehelete (vagy melege)”. A Magyarázatokból kitűnik, a modern elmélet téves volta, t. i. hogy a nap-tüzek a kisugárzásból eredő hőveszteség miatt ki fognak aludni. Külön­ben a tudósok maguk is beismerik, hogy ez a feltevés téves. Mert, amint Newcomb tanár kifejti (Popular Astronomy 506-508 o.), „a légnemű test összehúzódik, ha hőt veszít, és az összehúzódás folytán keletkezett hő nagyobb mennyiségű, mint az a hő, melyet el kellett veszítenie, hogy az összehúzódás létrejöjjön”. Az a paradoxon, hogy valamely test annál melegebbé válik, mennél nagyobb a kihű­léséből eredő összehúzódás, hosszú vitákra vezetett. Úgy érveltek, hogy a hőtöbblet elvész kisugárzás folytán, már pedig, ha fel­tesszük azt, hogy a hőmérséklet nem süllyed egyenlő arányban a térfogat csökkentésével állandó nyomás mellett, ez annyit jelent, hogy semmibe sem vesszük Charles törvényét (Nebular Theory, Winchell). Igaz, hogy az összehúzódás meleget fejleszt, de az összehúzódás (lehűlés folytán) nem fejlesztheti azt az egész hő­mennyiséget, mely bármely időpontban a tömegben jelen van, de még állandó hőmérsékleten sem tarthatja a testet stb. Winchell tanár iparkodik megszüntetni az ellentmondást - amely való­ban csak látszólagos, amint ezt J. Homer Lane bebizonyította - oly módon, hogy „a melegen kívül még más valamit” is feltételez. „Nem lehetne-e ez”, - kérdi - „egyszerűen a molekulák közötti taszítás, mely valamiféle távolság-törvény szerint változik?” De még ez sem zárja ki az ellenmondást, ha csak nem nevezik el ezt a „melegen kívüli valamit”: „Oknélküli Meleg”-nek, a „Tűz Leheleté”-nek, a mindent-teremtő Erőnek, hozzáadva az ABSZOLÚT ÉRTELMET; nem valószínű azonban, hogy a Természet Tudo­mány ezt elfogadja.
      De bárhogy is van a dolog, csak el kell olvasnunk ezt a Stanzát, és látni fogjuk, hogy régies kifejezés módja ellenére is sokkal tudományosabb színvonalon áll, mint a modern tudomány.


      AZUTÁN SVABHAVAT FOHATOT KÜLDI, HOGY MEGKEMÉ­NYÍTSE AZ ATOMOKAT. MINDEGYIK (közülük) RÉSZE A SZÖVEDÉKNEK, (Világegyetem). TÜKÖRKÉNT VISSZASUGÁROZVÁN A „MAGÁBAN-LÉTEZŐ URAT” (az Elsődleges Világosságot), MINDEGYIK RENDRE MAGA EGY-EGY VILÁGGÁ LESZ. . . .
      „Fohat megkeményíti az atomokat”; azaz energiát öntvén beléjük: szétszórja az atomokat, vagyis az elsődleges anyagot. „Önmagát szórja szét, miközben az anyagot szétszórja atomokra.” (Kézírásos Magyarázatok.)
     Fohat segítségével vésődnek az Egyetemes Elme gondolatai az anyagba. A „Kozmikus Villamosság” elnevezés, melyet némelykor reá alkalmaznak, már némi fogalmat ad Fohat természetéről. De a villamosságnak általánosan ismert tulajdonságaihoz, ebben az esetben, még másokat is kell hozzáadnunk, beleértve az értelmet is. Érdekes megjegyeznünk, hogy a modern tudomány arra a következtetésre jutott, hogy az agy minden tevékenységét villamos jelenségek kísérik.

     
      A HÉTSZERES HIERARCHIA

      HALLGASSATOK, TI FÖLD FIAI, TANÍTÓITOKRA - A TŰZ FIAIRA. TUDJÁTOK MEG, HOGY NINCS SEM ELSŐ, SEM UTOLSÓ, MERT MINDEN CSAK EGY SZÁM, MELY A NEM-SZÁMTÓL EREDT.
     A „Tűz Fiai”, a „Tűzköd Fiai” és ehhez hasonló kifeje­zések magyarázatra szorulnak. Egy nagy ősi és egyetemes rejtéllyel függnek össze, és nem könnyű dolog ezt megvilágítani.
      A Bhagavat gitá-ban (VIII. fej.) van egy részlet, amelyben Krishna jelképesen és ezoterikusan így szól:
      Megmondom az időt (a körülményeket) . . . melyben a jámborok (devotees) úgy távoznak (ebből az életből), hogy vissza többé nem térnek (nem születnek újra), vagy úgy, hogy visszatérnek (hogy újra testet öltsenek). A Tűz, a Láng, a nappal, a világos, növő (szerencsés) hold ideje, az északi nap­forduló hat hónapja, . . . ha ezekben távoznak (halnak meg), azok, akik ismerik a Brahman-t (jógik), a Brahman-hoz mennek. A füst, az éjjel, a fogyó, sötét (szerencsétlen) hold ideje, a déli napforduló hat hónapja, ekkor (ha meghal) a jámbor, a hold­fénybe (vagy házba, az asztrális fénybe) megy, és visszatér (újra születik). Azt mondják, hogy ez a két ösvény, a világos és a sötét, örök ösvények ebben a világban (vagy nagy kalpa-ban, „Kor­szak"-ban). Az egyiken távozik az ember, hogy soha többé vissza ne térjen, a másikon visszatér.”
      Ezek a kifejezések: „Tűz”, „Láng”, „Nappal”, a „vilá­gos hold ideje" stb. valamint „Füst”, „Éjjel” és így tovább, melyek csak a hold-ösvény végéig vezetnek, érthetetlenek ezoterikus ismeret nélkül. Mindezek különféle istenségek nevei, melyek a Kozmikus-pszichikai Hatalmakon uralkodnak. Gyakran beszélünk a „Lángok” Hierarchiájáról), a „Tűz Fiai”-ról stb. Sankaráchárya, India legnagyobb ezoterikus mestere azt mondja, hogy a tűz istenséget jelent, mely az Időn (kála) uralkodik. A bombay-i Káshináth Trimbak Telang M. A, a Bhagavat gitá tehetséges fordítója, bevallja, hogy „nincs világos fogalma e versek jelentéséről.”  Ellenben teljesen megérti az, aki ismeri az okkult tanítást. Ezekkel a versekkel összefügg a nap- és holdjelképek rejtélyes értelme: A Pitri-k holdbeli istenségek és a mi őseink, mivel ők teremtették a fizikai embert. Az Agnishvatta-k, a Kumárá-k (a hét misztikus bölcs) napbeli istenségek, noha ők szintén Pitri-k; és ők „a Belső Ember alkotói”.  Ők:
      „A Tűz Fiai” - mert ők az Elsődleges Tűzből fejlődött első Lények (a Titkos Tanítás „Elmék”-nek nevezi őket). „Az Úr emésztő Tűz.” (Deuteronomy IV. 24); „Megjelenik az Úr (Christos) az égből az ő hatalmának angyalaival, tűznek lángjában." (2. Thessal. I. 7. 8.) A Szent Lélek leszállott az Apostolokra „kettős tüzes nyelvek” (Apostolok Csel. II. 3.) alakjában; Vishnu, mint az utolsó Avatar, Kalki-n a Fehér Lovon, tűz és láng közepette fog vissza­térni. És Suoshyant szintén le fog szállni Fehér Lovon „tűz fergetegé­ben.” „És láttam, hogy az ég megnyílt, és íme vala egy fehér ló, és aki azon ül vala . . . Isten Igéjének neveztetik.” (Jelenések XIX. 13.) A Tűz az Aether legtisztább formája, épp ezért nem tekin­tik anyagnak, hanem a Tűz az Aether egysége, a második meg­nyilvánult istenség - egyetemességében. Van azonban két „Tűz”, és az okkult tanításokban különbséget tesznek közöttük. Az elsőről, a Központi Szellemi Napban elrejtett, tisztán, alaktalan és láthatat­lan tűzről, mint „hármas”-ról (metafizikai értelemben) beszélnek. A megnyilvánult Kozmosz Tüze azonban Hetes, a Világegyetemben, és Naprendszerünkben is. „A tűz vagy tudás az érzékcsalódás síkján minden cselekedetet eléget”, mondja a Magyarázat. „Ezért „Tüzek”-nek hívják azokat, akik a tudást megszerezték és fel­szabadultak.” A hét érzékről szólva, ezeket Hotri-kkal, vagyis papokkal jelképezik, a Bráhmana ezt mondja az Anugîtában: „Így ez a hét (érzék: szaglás és tapintás és szín és hang stb.) az emancipáció tárgya” és a magyarázó hozzáfűzi: „Ettől a héttől kell az Én-nek (Self) emancipálódnia. „Én” (én-nekem itt nincsenek tulajdonságaim) kell, hogy az Én-t (Self) jelentse, nem magát a beszélő Brahmana-t”. („Sacred Books of the East.” Kiad. Max Müller, VIII. kötet, 278. lap.)
      A kifejezés „Minden csak Egy Szám, mely a Nem-­Számtól eredt” újra arra az egyetemes és filozófiai tanításra vonat­kozik. Ami feltétlen, az természetesen Nem-Szám; de későbbi jelentésében Térben és Időben is alkalmazzák. Ez azt jelenti, hogy nemcsak az idő minden növekedése része egy nagyobb növekedésnek, egészen a korlátlanul meghosszabbított időtartamig (duration), amelyet az emberi értelem elgondolhat, hanem azt is jelenti, hogy semmiféle megnyilvánult dolog nem gondolható el másnak; mint egy nagyobb egész részének. Az egész aggregátum ugyanis az Egy megnyilvánult Világegyetem, amely a meg-nem-nyilvánultból, vagyis az Abszolútból ered. - Ezt nevezik a Nem-Létezés-nek vagy a „Nem-Szám”-nak, hogy a LÉTEZŐ-től vagy az „Egy Szám”-tól megkülönböztessék.

     TUDJÁTOK MEG, AMIT MI, AZ ELSŐDLEGES HÉTTŐL SZÁRMAZOTTAK, AMIT MI, AZ ELSŐDLEGES LÁNGBÓL SZÜLETETTEK, APÁINKTÓL HALLOTTUNK.      
      Az „Elsődleges” és az utána következő hét Építő között az a különbség, hogy a „Legelsők” Sugara és közvetlen kiáradása az első „Szent Négy”-nek, ez a Tetraktis, azaz az örökké Önmagá­ban-Létező Egy (jól megjegyzendő, hogy a Lényegben Örök, nem pedig a megnyilatkozásban, és hogy különbözik az egyetemes EGY-től). A Pralaya alatt szunnyadó, és a Manvantrara alatt tevékeny „Legelsők” az „Atya-Anyá”-tól (Szellem-Hyle vagy Ilus-tól) erednek, ellenben a másik megnyilvánult Négyesség és a Hét egyedül az Anyától származnak. Ez az a szeplőtlen Szűz-Anya, akit az Egyetemes MISZTÉRIUM beárnyékol, de meg nem termékenyít, - mikor a Laya vagy a meg nem különböződött állapotából felmerül. A valóságban valamennyi természetesen egy; de megnyilvánulásuk (aspects) a létezés különféle síkján különböző.
      Az „Elsődlegesek” a Létezés Létrájának legmagasabb fokán áll­nak. Ők a Kereszténység Arkangyalai, azok, akik megtagadták, hogy teremtsenek, jobban mondva, hogy szaporodjanak, - amint ezt a későbbi rendszerben Mihály tette és amint Brahmá legidő­sebb „Elme-szülte fiai” (Vedhá-k) tették.