Teremtőm az univerzum Fénye
És az Éntudat páratlan hős-hódítója.
Anyám az univerzum Anyja.
Igen, ez abszolút felismerésem.
A legfelsőbb tudattal vagyok,
És nem a föld tudatlanság-álma.
A Túlvilág szabadságának
Fény-folyama vagyok
A Végtelen Fényének tengerében
Elmerülve, szerelmesen,

világosságában.

A tudat a belső szikra vagy belső kapocs bennünk, az arany kapocs, amely összeköti a legmagasabb és legmegvilágosultabb részünket a legalacsonyabb és legmegvilágosulatlanabb részünkkel. A tudat az összekötő kapocs a Menny és a föld között. Nos, hol van a Menny? Nem fent van, vagy valahol messze. A Menny a mi tudatunkban van. De az isteni Tudat az, ami összeköti a földet a Mennyel. A közönséges emberi tudat csak valami nagyon-nagyon korlátozott, ugyanakkor nagyon tünékeny dologgal kapcsol össze bennünket. Egy másodpercig tudjuk tudatunkat egy másik személyre összpontosítani, aztán a koncentrációnk eltűnik. De amikor a belső tudatunkat használjuk, ami a határtalan, megvilágosult és átalakult tudat, akkor koncentrációnk fókuszát bármeddig meg tudjuk tartani.

Ez nem azt jelenti, hogy csak a spirituális emberek rendelkeznek isteni tudattal. A közönséges emberben is megvan, de bennük szunnyadó állapotban. Ha megfelelően koncentrálnának, meditálnának és kontemplálnának, ez a tudat előtérbe jönne, és szabad bejárásuk lenne a lélekhez, ami csupa Fény, Béke és Üdvösség.

Tudat csak egy van. Ez ad hajlékot a csendnek, és ez ad hajlékot az erőnek. Amikor a csendet fogadja be, akkor saját valódi formáját fogadja be. Amikor az erőt fogadja be, akkor saját belső valóságát nyilvánítja ki. A végtelen Tudatnak azt a részét, amely belépett a durva fizikaiba, és amelyet maga a fizikai lény birtokol és használ, fizikai tudatnak, vitális tudatnak és mentális tudatnak nevezzük. Ezekben jelen van a végtelen Tudat egy cseppnyi része, de ez nem az a tiszta, végtelen Tudat, amelyről most beszélünk.

Az örök Lélek és a végtelen Tudat összetartoznak. Van egy közös barátjuk, vagy mondhatjuk: egy közös atyjuk, és ez az Élet, az örök Élet. Egyik kiegészíti a másikat. A lélek a tudaton keresztül fejezi ki isteniségét, és a tudat a lelken keresztül fejezi ki mindent átható erejét és csendjét.

A tudat és a lélek sohasem választható el egymástól, míg a test könnyen elválasztható a tudattól. Amit emberi életünkben tudatnak nevezünk, az általában csak egy érzés. Amikor valami nehezen felfogható dolgot tapasztalunk, mindjárt elnevezzük tudatnak, de ez egyáltalán nem tudat; ez egy megfoghatatlan vágy. Belépünk a vágyba, és azonnal úgy érezzük, hogy az a mi tudatunk. Mindent, ami bennünk felfoghatatlan, és amit szavakkal nem tudunk meghatározni, tudatnak nevezünk, ám a tudat valami egészen más.

A tudatosság és a tudat szintén két teljesen különböző dolog. Ha beszélgetek valakivel, akkor elmém tudatában lesz az ő tulajdonságainak. Ez a tudatosság. De a tudat nem elmebeli tudatosság vagy felfogás. A tudat egy belső látomás vagy egy belső létállapot. Valami végtelenül mélyebb és belsőbb, mint a tudatosság.

Mi a különbség az emberi tudat és az isteni tudat között?

Az emberi tudatot elsősorban korlátozottság, tökéletlenség, kötöttség és tudatlanság alkotják. Ez a tudat itt akar maradni a földön. A végesben leli örömét: a családban, a társaságban, a földi dolgokban. Az isteni tudat összetevői a Béke, az Üdvösség, az isteni Erő és így tovább. Természete, hogy állandóan kiterjed. Az emberi tudat úgy érzi, hogy semmi sem fontosabb a földi élvezeteknél. Az isteni tudat úgy érzi, hogy semmi sem fontosabb és jelentősebb, mint a mennyei Öröm és Üdvösség a földön. Az emberi tudat megpróbál meggyőzni minket, hogy közelében sem vagyunk az Igazságnak vagy a beteljesedésnek. Próbálja azt éreztetni velünk, hogy Isten valahol máshol van, mérföldek millióira tőlünk. Az isteni tudat azonban azt érezteti velünk, hogy Isten pontosan itt van, benne minden egyes lélegzetben, minden egyes szívverésben, benne mindenkiben és mindenben körülöttünk.

Az emberi tudat azt érezteti velünk, hogy létezhetünk Isten nélkül. Amikor mély tudatlanságban van, az emberi tudat úgy érzi, hogy Istenre nincs szükség. Emberek millióit és milliárdjait látjuk, akik nem imádkoznak és nem meditálnak. Úgy gondolják: „Ha Isten létezik, hát jó; ha nem létezik, nem vesztünk semmit.” Bár unos-untalan használják az „Isten” szót, nem törődnek Isten valóságával, létezésével, sem a Mennyben, sem mindennapi életükben.

De az isteni tudat egyáltalán nem ilyen. Még a bennünk lévő korlátozott isteni tudat is azt érezteti velünk, hogy Istenre minden pillanatban a legnagyobb szükség van. Érezteti velünk, hogy pontosan azért vagyunk a földön, mert Ő létezik. És amikor isteni gondolatokat táplálunk, az isteni tudat érezteti velünk, hogy Ő az, aki arra ösztönöz minket, hogy isteni gondolataink legyenek. Az isteni tudat mindenben azt érezteti velünk, hogy van egy isteni szándék, isteni törekvés, isteni eszmény, isteni cél. A közönséges emberi tudatban nincs szándék, nincs határozott cél; olyan, mint egy fékevesztetten őrjöngő elefánt. Az isteni tudatban mindig van cél, és ez a cél mindig önmaga túlszárnyalása. Ma a célunknak tekintünk valamit, de amikor a cél küszöbére érünk, azonnal ösztönzést érzünk, hogy túlhaladjunk rajta. Az addigi cél egy magasabb célhoz vezető lépcsővé válik. Ez azért van így, mert Isten állandóan felülmúlja Önmagát. Isten határtalan és végtelen, de még saját végtelenségét is felülmúlja. Mivel Isten mindig fejlődik, mi is fejlődünk, amikor az isteni tudatban vagyunk. Az isteni tudatban minden állandóan kiterjed, és egy magasabb és beteljesítőbb Fénybe növekszik.