A mitikus turulmadár ismerete Kínából Mongólián át a Kárpát-medencéig terjedt. Egyik legjelentősebb magyar-hun totemős. A turul – hun-ótörökül: tórul – egyenesen célbaérőt, egyenesen és biztosan lecsapót jelent. A sólyomhoz hasonítják, csak általában koronával a fején ábrázolják, és ez vált nálunk mitikus madárrá.

Kézai Simon írja erről 1283-ban a következőket: „Atilla király címere pedig, melyet saját pajzsán viselni szokott, olyasforma madár volt, melyet magyarul turulnak hívnak, fején koronával. Azt a címert a hunok egészen Géza fejedelem koráig, amíg mint közösség kormányozták magukat, mindig magukkal vitték hadaikban.” Vörös alapon fekete turulos címerpajzsot tart Atilla hun uralkodó a Képes Krónika miniatúráján.

A Turul Ősapaként szerepel régi magyar leírásokban. „Az Úr megtestesülésének nyolcszáztizenkilencedik esztendejében Ügyek … Mágóg király nemzetségéből való igen nemes vezére volt Szcítiának, aki feleségül vette Dentü-Mogyerban Önedbelia vezérnek Emes nevű leányát. Ettől fia született, aki az Álmos nevet kapta. Azonban isteni, csodás eset következtében nevezték el Álmosnak, mert teherben lévő anyjának álmában isteni látomás jelent meg turulmadár képében, és mintegy reá szállva teherbe ejtette őt. Egyszersmind úgy tetszett neki, hogy méhéből forrás fakad, és ágyékából dicső királyok származnak, ámde nem a saját földjükön sokasodnak el.” (P.mester: A magyarok cselekedeteiről, 1217 előtt.)

Középkori magyar hagyományok arról beszélnek, hogy a Pilisben csodálatos madarak éltek, akik nagyon régi, ősi magyar romokat őriznek. Olyan változat is maradt reánk, hogy ez a mesés madár egy barlangot őriz, ami a föld alatti világba vezet.

„A régi mese arról szól, hogy nagyon-nagyon régen még a magyarok egész földjét egy hatalmas madár testesítette meg, aki folyamatosan utazott az ég és föld között, a Nap és a kiválasztott föld között. Mindaddig, míg egy addig ismeretlen más világból, más földről jött égitest meg nem jelent a földön. Ekkor ennek a hatalmas mitikus madárnak a Naptól kapott szíve meggyengült. Egyre fáradtabb lett, hovatovább már nem bírta el a testét. Ekkor lezuhant, és ahogy földet ért, a Nap magához hívta a testet. Mégpedig úgy, hogy az meggyulladt, elégett, és ami benne a Napból származott az visszatért a Naphoz. Oda, ahonnan vétetett.

Nem sok idővel ezek után a Nap úgy döntött, hogy újra leküldi kedves népéhez a Napmadarat az égből. Újra életre keltette azt, de már nem országnyi méretű, hatalmas turul képében, hanem a magyarok földjéből kiválasztott egy vidéket, neki a legkedvesebbet, aminek a lelke a Nap lelke, gondolatai a Nap gondolatai. Erre a neki kedves vidékre elküldte hát az ő madarát az égből. E vidéket a Napmadár alakjára formázta, és odaültette a Turult, hogy őrizze azt.

Mivel e napvidék formája is maga a madár formája volt, a madár teljesen eggyé vált a neki kiválasztott vidékkel. S ha odaszállt a hegy tetejére az ő árnyéka teljesen lefedte a vidéket.

Ha védőleg kiterjesztette fölötte a szárnyát, éppen addig ért a szárnya, ameddig e vidék határa húzódott. A kiválasztott vidék a Pilis.” Ebben a mesében a Turul és a főnix tulajdonságai keverednek.

Az ásatásokból előkerült rakamazi turulos korongok kör alakúak, míg a szokásos szarvas-ábrázolások négyszögű keretbe vannak foglalva, lévén a turul a kerek ég, -az ötös csakra- a szarvas pedig a négyszögletű Föld, -az első csakra- képviselője.

Kulcsszavak: Nap, Égi karizma, őrző, teremtő, védő, célbaérő, égi küldött, Ősatya.