Upanisadokban és a Puranâkban gyakran használt „hang” és „beszéd” szavak egybevethetők a gnosztikus „hangokkal” és a mennydörgések és az angyalok „szózataival” a „Jelenések Könyvében”. Ugyanez megtalálható a Pistis Sophia-ban és más ősi irattöredékekben és kéziratokban is. Erről még „A Gnosztikusok és hagyatékaik” (Gnostics and their Remains) tárgyilagos szerzője is említést tett.

Egy korai egyházi atya, Hippolytus által ismerjük, amit Marcus – aki inkább volt pythagoreus, mint keresztény gnosztikus, de legvalószínűbben kabbalista – misztikus látomásban kapott. Állítólag: „Marcus előtt feltárult, hogy ’a hét menny’… mindegyike egy hangzót hallatott, amelyek együtt egyesülve alakítottak egy teljes doxológiát (dicsőítő imádság)”. Érthetőbben: „amelyből (ebből a hét mennyből) a Hang leérkezett a Földre, teremtőjévé, és szülőjévé vált minden dolognak, ami csak lett a Földön”. (Lásd: „Hippolytus” VI., 48, és King Gnostics, 200.old.) Az okkult frazeológia még közérthetőbb nyelvre való lefordításával ez így hangzik: „A Hétszeres Logos (Ige) hét Logos-szá vagy teremtő hatalommá (hangzók) megkülönböződve, ezek (a második Logos, vagy „Szó”) hoztak létre mindent a Földön”.

Szt. János Apokalipszisében. Mivel János következő szavaival találkozunk (10. rész 3, 4): „a hét mennydörgés megszólaltatta az ő szavát… és le akarám írni… (de) az égből szózatot hallék, amely ezt mondá nekem: ’Pecsételd be, amiket a hét mennydörgés szóla, és azokat meg ne írd’.” Ugyanezt a parancsot adták Marcusnak, ugyanezt a meghagyást valamennyi félig vagy teljesen beavatottnak. A használt azonos kifejezések és az alapelvek egyöntetűsége mindig titokzatosságról vall. Minden allegorikusan feltárt hitrejtelemben egynél több jelentést kell keresnünk, különösen azokban, amelyekben a hetes szám és szorzata, a hétszer hét vagyis negyvenkilenc jelenik meg. Amikor Jézus rabbit arra kérték tanítványai (a Pistis Sophia-ban), hogy tárja fel számukra „az Ő Atyja Fényének titkait” (azaz a Beavatás és Isteni Tudás által megvilágosodott magasabb Önvalóét), Jézus ezt válaszolja: „Ezeket a titkokat kutatjátok? Semmilyen titok nem elsőbbrendű azoknál, amelyek lelkeiteket a Fények Fényébe vezetik, az Igazság és Jóság lakhelyére, arra a helyre, ahol nincs férfiúi, sem női, azon a helyen nincs forma, csak Fény, örökkétartó, ki nem mondandó. Semmi sem elsőbbrendű, mint azok a titkok, amelyeket ti kutattok, kivéve a hét hang és azok negyvenkilenc erői, és azok számai TITKÁNAK megóvását, és egyetlen név sem elsőbbrendű, mint mindezen hangok” „A Hét Atya és a Negyvenkilenc Fiú SÖTÉTSÉGBEN tündöklik, de ők az ÉLET és a FÉNY, és azoknak folytonossága a Nagy Korszakon át” – mondja a Szövegmagyarázó, aki a „Tüzekről” beszél.

Tehát ezeket a számokat alkalmazták egyaránt időfelosztásra, metafizikai és fizikai kozmográfiára, valamint emberre és minden másra a látható természetben. Így ez a hét hangzó negyvenkilenc erőivel azonos a hinduk három és Hét Tűzével, és negyvenkilenc tűzével, azonos a perzsa Simorgh számmisztériumaival, azonos a zsidó kabbalistákéval. Az utóbbi, eltörpítve a számokat (a maguk vak módján) a Föld hét megújulásának mindegyik egymást követő megújulási időtartamát (amit mi ezoterikus szóhasználatban Körnek mondunk), 7,000 évnek vesznek, a sokkal valószínűbb 7,000,000,000 év helyett, és a világegyetem teljes időtartamát csak 49,000 évben határozzák meg.

Mármost a Titkos Tanítás kulcsot ad kezünkbe, amely összehasonlító analógia vitathatatlan alapjait fedi fel számunkra, hogy Garuda, az allegorikus és óriási félig ember, félig madár – a Vahan vagy hordozó jármű, amelyen lovagolva mutatják be Vishnut (aki Kâla, „idő”) – az eredete minden más ilyen allegóriának. Ő az indiai főnix, a körben mozgó, szakaszosan ismétlődő (a ciklikus és periodikus) idő jelképe, az „ember-oroszlán” Singha, akinek ábrázolásai az úgynevezett „gnosztikus gyöngyszemek” olyan kimerítőek. „Az oroszlán koronájának hét sugara felett, lényegüknek megfelelően, áll sok esetben a görög ábécé hét magánhangzója AEHIOYΩ, a Hét Mennyről tanúskodva.” Ez a Nap-oroszlán és a Napciklus jelképe, ahogy Garuda a nagy ciklus, a „Maha-Kalpa” szimbóluma, Vishnuval egyképpen örökkévaló, és természetesen a Nap és a szoláris ciklus jelképe is. Erre az allegória részletei mutatnak rá. Születésekor Garudát összetévesztették Agni-val, a Tűz Istenével, az ő (Garuda) „tündöklő ragyogása” következtében, és ezért elnevezték Gaganeswara-nak, az „ég urának”. Ezenfelül Osiris és allegorikus szörnyek sok fejével ábrázolva Abraxas (gnosztikus) kőbevéséseken, sas vagy sólyom (szoláris madarak) fejével és csőrével jelöli Garuda szoláris- és ciklusjellegét. Fia, Játabu, 60,000 éves ciklus. Ahogy C. W. King helyesen megjegyezi: „Bármi is legyen elsődleges jelentése (a naporoszlán ábrázolásnak és a hangzóknak) valószínűleg a jelenlegi formájában került át Indiából, mint a gnosztikus ikonográfia igazi kútfője.

A hét gnosztikus hangzó rejtélye, Szent János mennydörgő hangján, csak az Aryavarta őseredeti okkultizmusa segítségével fejthető meg, amelyet az ősi, Közép-Ázsiában beavatott brahminok hoztak magukkal Indiába. Ez az az Okkultizmus, amelyet mi tanulmányozunk, és próbálunk megmagyarázni, amennyire ezen oldalakon lehetséges. A Hét Fajról az élet Hét Köréről, valamint Földünkhöz tartozó bolygólánc fejlődési folyamatáról szóló elméletünk a Jelenések Könyvében is megtalálható. Amikor a hét „mennydörgés” vagy „hang” vagy „hangzó” – a hétből egy jelentés mindegyik ilyen hangzóra közvetlenül a mi saját Földünkre és annak mindegyik Körében hét Gyökérfajára vonatkozik közvetlenül – hallatta hangját, de a Prófétának meg volt tiltva, hogy leírja azokat, „lepecsételtették vele azokat a dolgokat” – mit tett az Angyal „tengeren és földön állva”? Égre emelte kezét „és megesküvék arra, aki örökkön örökké él …, hogy idő többé nem lészen”. „Hanem a hetedik angyal szavának napjaiban, mikor trombitálni kezd, akkor elvégeztetik a (ciklus) Istenének titka (Jelenések Könyve 10. rész, 7), ami teozófiai kifejezésmóddal azt jelenti, hogy amikor a Hetedik Kör befejeződött, az Idő megszűnik. „Idő többé nem lészen” ez egészen természetes, mivel kezdődik a pralaya, és senki nem marad a Földön, aki mérné az időbeosztást a tudatos élet periodikus szünetelése és leállása alatt.

Dr. Kenealy és mások hitelt adtak annak, hogy a rabbik ezt az elméletet (a ciklikus hét és negyvenkilenc alapján történő számítást) Kaldeából hozták magukkal. Ez több mint valószínű. Azonban a babiloniak, akiknek megvoltak mindezen ciklusaik, és csak az asztrológiai mágia nagy beavatási titkaiként tanították azokat, bölcsességüket és tudásukat Indiából kapták. Ezért nem nehéz felismerni bennük a mi saját ezoterikus elméletünket. A japánok titkos számításaikban ugyanezeket a számokat alkalmazzák ciklusaiknál. Ami a brahminokat illeti, Purânáik és az Upanishadok is ennek bizonyítékai. Az utóbbi teljesen bekerült a gnosztikus irodalomba; és egy brahminnak csak el kell olvasnia a Pistis Sophia-t, hogy felismerje elődei tulajdonát, az alkalmazott kifejezésmód és hasonlatok ellenére. Hasonlítsuk össze: a Pistis Sophia-ban a tanítvány így szól Jézushoz: „Rabbi, tárd fel nekünk a Fény Misztériumait (azaz a Tudás vagy Megvilágosodás Tüzét)… mivelhogy hallottunk Téged, amint mondod, hogy van egy másik keresztség a füst által, és van keresztség a Szent Fény Szelleme”, azaz a Tűz Szelleme által. „Én ugyan vízzel keresztellek Titeket, de… ő Szentlélekkel és Tűzzel keresztel majd Titeket” – mondja János Jézusról (Máté 3. rész, 11); ezt ezoterikusan értelmezve. Ennek az állításnak a valódi jelentése nagyon mély. Azt jelenti, hogy János, egy nem beavatott aszkéta nem avathatja be tanítványait az anyagi síkkal (amelynek szimbóluma a víz) kapcsolatos misztériumoknál nagyobb bölcsességbe. Az ő gnózisa (tudása) exoterikus, rituális dogma tudása volt, holtbetűs ortodoxia (hagyományhűség); míg a bölcsesség, amelyet Jézus, a magasabb misztériumokba beavatott, fed majd fel nekik, magasabbrendű, a „TŰZ”, a valódi gnózis bölcsessége, vagy az igazi szellemi megvilágosodás. Az egyik a TŰZ, a másik a Füst. Mivel Mózes a Sinai Hegyen a tűz és szellemi bölcsességben részesült, és mivel a „nép” tömegei alul, a profán, a Sinai Hegy füst (általi), azaz ortodox vagy vallási rituálé exoterikus pelyvájában.

Most a fentieket tekintetbe véve olvassuk Narada és Davamata bölcsek párbeszédét az Anugîtâ-ban, amely kézirat (egy epizód a Mahabhârata-ból) ősisége és jelentősége tanulmányozható a „Kelet Szent Könyvei”-ben (Sacred Books of the East), amelyet Max Müller professzor szerkesztett. Narada a lélegzetekről vagy „élet-szelekről” értekezik, ahogy nevezik őket az olyan kifejezések, mint Prâna, Apâna ügyetlen fordításai alapján, amelyeknek teljes ezoterikus jelentése és egyes működésekhez való alkalmazása aligha adható vissza angol nyelven. Erről a Tudásról azt mondja, hogy „az a Véda tanítása, hogy a tűz valóban valamennyi istenség, és tudása a Brahminok között keletkezik, intelligenciával (megértéssel) társulva. „Tűz” alatt a szövegmagyarázó szerint Narada az Én-t (Önvalót) érti. „Intelligencia” alatt, ahogy az okkultista mondja, Narada nem vitatást vagy érvelést ért, ahogy Arjûna Misra hiszi, hanem valóban „intelligenciát”, avagy a Bölcsesség tűzének hozzáillesztését az Exoterikus Rituáléhoz a profánok számára. Ez a Brahminok fő gondja (akik elsőként mutattak más nemzeteknek példát, és akik emberközelbe hozták és érzékiesítették a legnagyszerűbb metafizikai igazságokat). Narada világossá teszi, és kimondja: „Annak a tökéletes ragyogású tűznek a füstje sötétség alakjában jelenik meg” (valóban így van!). „Hamvai szenvedélyek; és ezzel kapcsolatban jóság az, amelybe áldozatot vetettek”: azaz a tanítványnak az a képessége, amely felfogja a nehezen megfogható igazságot (a lángot), ami ég felé illan, míg a tényleges áldozat az áhítatosság tanújeleként és bizonyítékaként csak a profánok számára marad meg. Amiért Narada úgy véli a tanításban, hogy „akik megértik az áldozatot, megértik a Samâna-t és a Vyâna-t, mint legfőbb áldozatot”, és „Prâna-t és Apâna-t, mint az áldozatnak csak részeit… és köztük van a tűz… azaz az Udâna kiváló helye, ahogy a Brâhmanák tudják. Ami ezektől a pároktól különbözik, azokról hallanak engem beszélni. Nappal és éjjel az egy pár, közöttük van a tűz. Ami létezik, és ami nem létezik, az is egy pár, közöttük van a tűz, stb.” és minden ilyen ellentétesség után Narada hozzáteszi „Ez az Udâna kiváló helye, ahogy a Brâhmanák tudják”.

Ezért az olvasó, aki nem tudja, hogy a „tűz” szó ezen allegóriákban mind az Én-t (Önvalót), mind a magasabb isteni tudást jelenti, semmit sem ért ebből; ezért egyáltalán nem nyer fogalmat érvelésünk lényegéről, ahogy fordítói, sőt a szerkesztő szanszkritológus, Max Müller sem érti Narada szavainak valódi jelentését. Exoterikusan, az „élet-szelek” mindezen felsorolása, természetesen hozzávetőleg a lábjegyzetekben szereplő vélekedést jelenti, nevezetesen, „Ennek értelme úgy tűnik, hogy… az evilági élet az élet-szelek működésének tudható be, amelyek az Én-nel (Önvalóval) kapcsolódnak, és egyéni lelkek (?) módján való megnyilvánulásaihoz vezetnek. Közülük Samâna-t és Vyâna-t a Prâna és Apâna irányítja és tartja ellenőrzés alatt… A két utóbbit Udâna irányítja és ellenőrzi, amelyik ezáltal valamennyit felügyeli. Ennek az irányítása, ami mind az öt irányítását is jelenti, elvezet a Legfelsőbb Énhez”. (Anugîtâ, „Kelet titkos könyvei” „Sacred Books of the East”, VIII. kötet 259. old.)

A fenti szövegmagyarázat a Brâhmana szavainak lejegyzése, aki elmeséli, hogyan érte el a Jóga végső Bölcsességét, és így minden tudást. Elmondása szerint „az Én (Önvaló) segítségével észlelte a helyet, ahol az Én (Önvaló) lakozik”, ahol a Brahmin mindentől szabaddá válva tartózkodik. Megmagyarázva, hogy az az elpusztíthatatlan princípium teljesen kívül áll az érzékek általi (tehát az öt „élet-szél” általi) észlelhetőségen, és hozzátéve, hogy „ennek az öt („élet-szélnek”) a közepette, amelyek a testben mozognak, és elnyelik egymást, lobog Vaisvânara, a hétszeres tűz”. Ez a „Tűz” Nilakantha magyarázata szerint azonos az „Én”-nel, az ÖNVALÓ-val, ami az aszkéta célja (Vaisvânara az a szó, amelyet gyakran használnak az Önvaló kifejezésére). Majd a Brâhmana kifejti a „hétszeres” szó jelentését, mondván: „Az orr (szaglás), a nyelv (ízlelés), a szem, a bőr és a fül, mint ötödik, az elme és az értelem Vaisvânara lángjának hét nyelve… ez a tüzelőanyag hét fajtája számomra… ez a hét miséző pap”.

Azaz lévén a legdurvábbak, és áldozatra vettetnek, hogy – azt lehet mondani – a tűz vagy FÜSTJE sötétségének minőségében megszűnjenek (pusztán exoterikus rituális forma). Azonban Prâna és Apâna, habár alárendeltnek tűnnek (mivel kevésbé durvák vagy tisztábbak), közöttük van a TŰZ, az Én (Önvaló) és az Én (Önvaló) által birtokolt titkos tudás. Így a jó és a rossz, a „létező és a nemlétező”, ezen párok között ott van a TŰZ, azaz az ezoterikus tudás, az isteni ÉN (ÖNVALÓ) Bölcsessége. HHHHH Héáéá

„És nincs tökéletesebb név, mint mindez a (hét) hangzó. Egy név, amelyik az összes nevet tartalmazza, az összes Fényt, és mind a (negyvenkilenc) erőt, tudva azt, hogy ha egy ember megszabadul ettől az anyagi testtől, akkor sem füst (azaz teológiai téveszme), sem sötétség, sem a Bolygó Ura (sem személyes géniuszt, sem bolygószellemet nem neveznek Istennek), sem Sors (karma) nem lesz képes visszatartani a lelket, amelyik ismeri azt a nevet... Ha kimondja azt a nevet a tűzre, a sötétség megfutamodik… És ha kiejti azt a nevet … valamennyi hatalmára, sőt Barbelo-ra, a láthatatlan Istenre, és a háromszoros hatalmú Istenekre, amint kimondta ezt a nevet azokon a helyeken, mind meginog, és egyik a másikra rádől, úgyhogy készségesen megolvad, megsemmisül és eltűnik, és hangosan kiált: „Ó, minden Fények Fénye, amely a határtalan Fényben vagy, emlékezz ránk és tisztíts meg minket!"

Könnyű belátni, hogy ki ez a Fény és ez a Név: a Beavatás fénye és a „Tűz-Önvaló” neve, amelyik nem név, nem művelet, hanem egy Szellemi, halhatatlan erő, magasztosabb, mint a „Láthatatlan Isten”, minthogy ez az Erő Őmaga.

A Ramayana-ban Garuda-t „Sagara 60,000 fia anyai nagybátyjának” hívják; és Ansumât , Sagara unokája „a 60,000 nagybácsi unokafivére” Kapila pillantásával elhamvasztotta, „a Purushottama”-t (vagy határtalan Szellemet), aki Sagara lovának eltűnését okozta az Aswamedha áldozatban. Majd Garuda fia – Garuda lévén maga a Maha-Kalpa vagy nagy ciklus – Jâtayu, a tollas törzs királya, amikor a Sita-t elragadó Ravana már majdnem megölte, azt mondja magában:

„60,000 éve születtem, oh Király”, ezután hátát a Nap felé fordítva meghal.

Jâtayu természetesen a 60,000 év ciklusa Garuda nagy ciklusában; így őt tetszés szerint mint fiát vagy unokafivérét ábrázolják, mivel az egész jelentés Garuda leszármazottainak vonalára helyeződik. Majd ott van Diti – a Maruták Anyja –, akinek sarjai és ivadékai Hiranyâksha utódaihoz tartoztak, „kiknek száma 77 crore (1 crore=tízmillió) vagy 770 millió ember”. (Lásd: Padma Purâna.) Mindezen beszámolókat lényegtelen kitalációknak és abszurditásoknak nyilvánítják. Azonban az Igazság az Idő gyermeke valóban, és az idő majd megmutatja.