A tudat nem egy dolog: nem anyagi szubsztancia, meghatározott tárgy. A tudás természete foglaltatik benne. Megvan ez a képessége. A tudat egyszerűen az öntudat pillanatainak, a tudatosság pillanatainak vagy a tudás pillanatainak sorozata. Lényegében a tudat akadálytalan, óriási, határtalan. A tudat nem entitás, amely létezik, mint olyan, és amely egy bizonyos ideig tart. Amint a tudat kapcsolatba lép a tárgyakkal, létrejön az észlelés állandóan változó folyamata, ezért a tudat nem folyamatos dolog, nem állandó.
 
A tudatot, amely rendelkezik a tudás képességével, és amely  természeténél fogva akadálytalan, meg kell tanítani arra, hogy állandó, stabil maradjon.  Stabilitásra van szükségünk ahhoz, hogy a tudat felismerhesse igazi lényegét. E stabilitás nélkül a tudat képtelen felismerni önmagát. A tudat képes felismerni a saját instabilitását, a saját változékonyságát. Minthogy ez valami olyan, amelyet természeténél fogva tud, így saját maga ismeretével is rendelkezhet, miszerint annak a ténynek az ismeretével, hogy a tudat nem állandó. Ennek ismerete, önmaga megértése az alapja annak, hogy a tudat ezután megtanulhatja, hogyan kell állandónak lennie. Így ez a tudat, még ha nyugtalan is, ha állandó mozgásban is van, mégis képes felismerni ezt a bizonytalanságot és át tudja alakítani azt.

Ez egészen más, mint például a szél. A szél is állandóan mozgásban van, de minthogy nem szellemi lényegű, így nem tudhatja, hogy mozgásban van és ezért nem is nyugtathatja le önmagát. Nem képes stabilizálni önmagát. A tudatnak ez az értelemmel bíró aspektusa az, ami lehetővé teszi, hogy a tudat önmagára hasson.

Ezt a tudati instabilitást nem szünteti meg tartósan csupán egy meditációs technika. A tudat stabilizálásához szükségünk van arra, hogy a tudat felismerje saját természetét. Mihelyst ezt megtette, elérheti az igazi stabilitás állapotát. A tudat képes közvetlenül megtapasztalni önmagát. Ez azt jelenti, hogy a tudat képes megtapasztalni igazi természetét, amely akadálytalan, mentes az elmebeli tartalom, gondolataink, észleléseink és fogalmaink  végtelen áramához való kötödéstől és rögzüléstől.

Mi szokásszerűen úgy kapaszkodunk érzületeink látszataiba, mintha a saját változatunk szilárd és valóságos lenne, így veszítve el annak távlati lehetőségét, hogy felismerjük a tudat akadálytalan minőségét. Mi azt mondjuk, hogy a tudat igazi természete az üresség.
Az ürességen azt értjük, hogy a tudat tiszta; ez valami olyannak az üressége, ami szilárd, állandó vagy benne rejlően önmagában létező.