A lelki kifejlet szimbólumai
 
Balogh Tibor | 2006. december 26., 22:09
 
Gall Gábortól származik a kifejezés. Akkor hallottam tőle, amikor kiállítása címét – Misztikus rózsa – indokolta. A műtermébe invitált, hogy megnézhessem az alkalomra előkészített kollekciót.   Misztikus volt maga a kirándulás is, pedig most másodszor jártam vendégségben nála a város délkeleti szélén. Első ízben vakmerően, abban a tévhitben, hogy ide született emberként úgy ismerem Debrecent, mint a tenyeremet, hogy vakon is odatalálok bárhová – hát, egyedül vágtam neki a városszélnek. Este. Kezdetben azt konstatáltam, elvész az aszfalt az autó kereke alól. Aztán, elfogytak a lámpaoszlopok, az útszegély, majd a teret úttá metsző kerítések maradtak el. Hepehupás terep következett, a végén már nem láttam a hupától a hepét. Sötétben minden ugar fekete (a magyar is), gondoltam elébb fennkölten, de az autó alja egyre fenyegetőbb sercenésekkel figyelmeztetett: a való ez, s nem annak égi mása. Az égi más, is fölötte életszerűnek mutatkozott: a távolban mintha kitépett fagyökerekre bandzsítottak volna a csillagok. A derengő zeniten – mint délibábot – kukoricatáblát véltem lebegni. A további víziók elkerülése végett, meghátrálásra szántam el magam. Erkölcsi értelemben is. Újra közvilágított fertályra érve, betértem az első ivóba; oda, ahová az előző, öntelt magamban bízásomban, még csak azért se! – A művészhez? – kérdeztek vissza a törzsvendégek olyan hangsúllyal: ’szerencséd fiam, hogy öregapámnak szólítottál’, s onnan fogva már helyben voltam. Kiderült, túlszaladtam egy utcával azon a keresztúton, amelyikről az elágazás még nem a végtelenbe, csak a végtelen pitvarába vezet.   A végtelen pitvarában, a drótkerítés mögül Sólyom, a közép-ázsiai ovcsarka (juhász eb) üdvözölt, majd a gazdája ajtónyitására felszólítás nélkül visszavonult. Félelem nélkül léphettem be a kapun. A Kerekes-telepi ház kertjében a világ számos tájáról telepített örökzöldek. Az előszobában Ildikó asszony cirmosa, beljebb, két akvárium népe uszonyát lengetve, ismerősként köszöntött. Így történt ez a második vizitem során is, ezúttal azonban nem a tájékozódás viszontagságai fejlesztették a misztikát. Valami más. Ildikó asszony, például, éppen akkor kerítette az asztalra a sütőből a túrósbélest, amikor befutottunk. Nem öt perccel előbb, és nem hárommal később. Pedig, tévedhetett volna, hiszen Gábor – útiterven kívül – megállt egy szóra a szomszéddal. Az egy szó lehetett volna kettő is. Aztán, miért éppen túrósbéles? A gyermekkori karácsonyaim kedvenc süteménye. Az én süteményem. Anyám – apám rendeletére – a kedvemért sütötte, hogy ne legyek köteles vízkeresztig, az ő kedvenc bejglijét enni. A másik misztikus a cirmos volt. Körülbelül, elmagányosodottnak vagy kirekesztettnek érezhette már magát a hosszadalmas beszélgetésünk miatt, mert egyszer csak feltápászkodott a szék alól, odasétált a heverő sarkához, és elkezdte köszörülni karmait a kárpiton. Mit csinálsz – kérdezte enyhén emelt hangon Gábor, amire a macska levette a mancsát a heverő sarkáról, s a világ legtermészetesebb lépteivel visszabaktatott a szék alá. Mintha Bulgakov regénye, A Mester és Margarita lapjai peregnének.   Valami sugárzik köröttünk. Titokzatos erő terel valahová, vagy a sodrásnak magunk adjuk az energiát? Állunk, vagy lebegünk? Tér vesz-e körül bennünket, vagy a hiányzó idő? – Harmónia és szépség, erő és szelídség, szerénység és alázat olyan belső tulajdonságok az emberben, amelyek gyakorlásával felismerheti az elhatározás komolyságát, hogy szabadon, teljes lényével a mindenség forrása felé forduljon és abból éljen, ami a szeretet, és egyben a mindenség Atyjának ösztönzése – hirdeti Gábor. Egyik tavalyi kiállítása megnyitóján találóan fogalmazott az átadó szónok: „Gall, egy rózsatövis hegyén egyensúlyozva fest”. Gall Gábor nem fest a rózsáira tövist. A virág majdnem minden kultúrkörben, a lelki kibontakozás szimbóluma. Távol-keleten a lótusz, Európában a rózsa, amelyről egy kelta történet azt mondja, hogy a bűnbeesés előtt tövistelen virág volt. Nem, mintha tövisfestés nagy szakmai kihívást jelentene, csak ez által is szeretne visszautalni egyfajta aranykorra, amikor még nem történt meg a teremtésben a kozmikus baleset (a bűnbeesés). Csakugyan. Bárhová forduljon a tekintetünk, bimbóznak, nyílnak, kéklenek és sárgállanak a rózsák körülöttünk; harisnyaként kúszik a lábszárra a levelük; látjuk a bibe fölé nyúló porzók incselkedését, de a tövis – sehol.   „Ki vagy, honnan jössz és hova tartasz?” – Diogenész ezzel a kérdéssel riogatta látogatóit. Az egyik rózsáján, amelynek az a címe, hogy a Misztérium, a tojásra tekeredő kígyóra lép rá egy égből aláereszkedő női alak. Fel van bontva három örvényre a kompozíció: a fejtető, a szív és a legalsó övezet csakrája. Nem nagyon vannak kapcsolatban egymással. Nem mindig az történik, ami… a harmóniát növelné. Úgy volna üdvös, ha a szív és a fej egysége létre tudna jönni az emberben, és ez miért ne történhetnék meg… 40 cm nem nagy táv. Az evangéliumi reminiszcenciákból azonban tudjuk: a szívtől mily fájdalmas út vezet a Golgotára. A harmónia, jellemzően nyomorúságos körülmények között szokott megszületni, de ha létrejön, akkor az ember képessé válik egy – az öt érzékszervi képességet meghaladó – valóság észlelésére.   A világ-egészben a nagyobb rész az, ami az öt érzékszervi képességen kívül van. Az, ami nem az időhöz kötött. Abban úsznak a dolgok. Az örökkévalóság nem mese, csak alkalmasnak kell lennünk rá. Figyelni kell a történéseket, amelyek terelik az életben az embert. A metaforára metafora épül: a jelek, a jelzések, a kis finomságok mindig előrevetítik a nagy történéseket. Amikor összeállnak a metaforák az alkotóban, akkor fölsejlik a kép. Megvannak a formák, megvannak a színek: a spirálisan egymás fölé illeszkedő szirmok, pedig a csakrák összefonódására utalnak. A bennük lévő vágyak, akarati irányok, az öt érzékszerven túli képesség által a hithez vezetnek, egy olyan rend üzenetéhez, amelyre nem mindenki figyel, aminek a jelzéseit nagyon nehéz az olyanokhoz továbbítani, akiknek nincsen hitük. Akiknek van hitük, azok a félszavakból képesek érteni egymást.   Nemesebb normáknak megfelelni. Törekvése, nem definitív, hanem a lényéből fakadó igény, hogy ősélményeket közvetítsen. Szellemileg összetartoznak a képek. A számszerűség nem nagy, nem gyártó típus, de a kisebb anyag a közös nevezőhöz kedvező alkalmat kínál. A képek címének is jelentősége van. Amikor megszületik, egyben majdhogynem felsejlik az, ami a tartalma lesz, végigkíséri a képet, a keretig. Olyan nincs, hogy egy kép készen van, legfeljebb, csak olyan szintig jutott, hogy tovább már nem lehet fokozni. Akkor, abba kell hagyni. A befejezést majdnem, hogy kudarcként éli meg. A fölsejlő ötletek nála többféle variációs lehetőségben jelennek meg. Kezdetben vázlatrajzok készülnek. Van olyan, hogy úgy érzi: egyik-másik grafikaként teljes. Ha nem igazán, akkor lehet tovább vinni olajra.   – Az alkotás nem cél, hanem világértelmezési kísérlet – vallja az alkotó. Minden egyes képén ugyanazt akarja kifejezni, csak, mert az előző ötlet valamilyen szinten kudarcot vallott, kezd a következőhöz. Egy bizonyos szint fölött mindenki ugyanarról beszél, hiába van közöttünk több ezer év. Vannak egy adott kultúrkörön belül azonosságok: egy virág, az egyfajta lelki kibontakozás. A madár minden kultúrkörben lélekanalógia. A szabadság egyik szimbóluma a szárny. Mint a gravitáció leküzdése. Szárnyalás és balett. Az emberi erőfeszítésnek egy különös neme: a táncos állandóan a gravitációval küzd. A tétlen képesség, ami egyszer csak kibontakozik. Nincs elzárva tőle, minden készen van, csak olyan állapotba kell kerülni, hogy azt az ember érzékelni tudja.   A visszautalások formáit keresi, hogy az emberben felébredjen valamiféle ősemlékezés, a baleset előtti önmagára. Az ősidentitás leképeződése. Hogy ne szívjon be bennünket a felélő világ. Bejárta a kontinens különleges kisugárzású pontjait. Nem tudta már ott folytatni, mint azelőtt. Biztatást kapott tőlük. Ezeken a helyeken meg lehet érezni, hogy az ember az Isten alkotta nagy egésznek egy része. Ennek a tudatába lehet kerülni. Az ember felfedezi azt az áramlást, amibe vágyik. Ütközik vele, súrolja… végül annyira eggyé lesz vele, hogy önmaga is, a hajtóenergiájává válik.   (Gall Gábor tárlata az Izatom-Art szervezésében a DE Konzervatóriuma épületében január 15-ig látható.)