Egyetemes női erő
 

Professzor Namkhai Norbu írja a Szabadítóról: “Ősidők óta, az ember a természetben megsejtette egy alapvető Erő létezését. Ez az Erő női istenségek alakjában fogalmazódott meg számos műveltségben az idők folyamán. Az ősi közép-ázsiai Sang-Sung birodalom hagyományában ennek az erőnek az Ég Őskirálynője1 volt a neve. Az amerikai indiánok és az ausztráliai aboriginek ma is Földanyának hívják, a régi görögöknél ő volt Athéna, a régi Egyiptomban pedig a Nagy Anya.

E példák mutatják, hogy ezt az Erőt a különböző műveltségekben különböző módokon és nevekkel jellemezték, és következésképpen az istenség alakját is nagy változatossággal jelenítették meg. Míg egyes népek, mint az amerikai indiánok és az ausztráliai aboriginek megtartották ősi hagyományaikat a változó idők folyamán, addig mások módosították vagy újakkal helyettesítették ősi vallási rendszerüket, és azért, hogy ezt az Erőt valami módon továbbra is megjeleníthessék, a lényegét egy szentre vagy istenségre ruházták. A történelem egyik legismertebb példáját erre a keresztény hagyományban találjuk, ahol az anyai teremtő erő Mária alakjában jutott kifejezésre, akit Krisztus anyjának tartanak, és Miasszonyunknak vagy Madonnának neveztek el a latin országokban. (Hasonló módon menekítette át a magyar nép is ősi Boldogasszonyát a kereszténység keretébe. – A fordító megjegyzése.)

Az ősi vallási rendszer átalakulásának példáját láthatjuk a görögországi Szent Szofia kultuszában is. Sophia, azaz Bölcsesség, Athéne tulajdonsága volt a régi görögöknél, majd később ugyanezen a néven megszemélyesült a női szentben. Ugyanez a folyamat játszódott le a régi buddhista hagyományban is, mint például a mahajánában Jum Csenmoval, a Nagy Anyával kapcsolatosan, aki minden megvilágosult szülője.” “Hasonlóképpen, az ősi Sang-Sung hagyományban létezett az Ég Őskirálynője, míg Tibet későbbi, buddhizmus előtti bön hagyományában található egy istenség, akit az Együttérzés Istennőjének2 hívnak, és nagyon hasonlít a Szabadító Tárára a buddhista hagyományban. Mindebből jól láthatjuk, hogy a hívők hogyan idézték meg, és szolgálták felajánlásaikkal ezt az Istennőt ősidők óta, amióta ez a mi világunk fennáll.”

A magyarok Boldogasszonya

Az ősi magyar táltoshagyományban ennek a nőnemű Erőnek Tengrit (Végtelen, azaz 'Tenger' Tér) volt a neve, ő volt “az Ősanya, az első moccanás szülötte, az idő forrása, lét kezdete, a megfogalmazott ige, az osztó, az oszló...” “Tengrit, akit Yotengrit-nek is mondanak – mert Yo elsőt jelent, és ő vala az első istenség...” “Az ősistenség kezdetben egyedül volt és nő volt, ki magában hordozá még a férfit is, mint várandós asszony méhében a fiát, kit megszülend. Várakozó és várandós menyasszony volt az istenség, és teremte hegyeket, völgyeket, testet ölte sziklákban, kövekben, alkotván azokat szitáló ködnél finomabb szellemanyagából. Teremte szellemgyerekeket is, kisisteneket, világ-részek ügyelőivé...” “Homlokán holddal ékes Ukkó istenanyánk, Naporcájú Gönüz istenatyánk akkor még egységben valának...” “Fényes orcával ékes magasságos istenünk akkor még homlokán holddal ékes Ukkó istenanyánkban szunnyadt, aki akkor még Tengrit volt.” “Tengrit isten-ősünk szitáló ködnél finomabb istenanyagából nőstény istenné meg hím istenné szellem-testesült... A nő isten, Ukkó Földisten Anyánk éke a hold... Ő a Föld Királynője is, a Boldogasszony.” (Idézetek: Máté Imre: Yotengrit című könyvéből)

A Nagy Anya

A buddhista hagyományban Tárá, a Szabadító Istennő a buddhaság női oldalának a leghangsúlyosabb megtestesítője. Végső természetét tekintve ő a Túljutott Tudás5 istennő, a Nagy Anya,6 aki a három idő minden buddhájának az Anyja. Ennek az a belső jelentése, hogy a Tudás az, ami megszüli a buddhák felébredt szellemét azáltal, hogy a zavaros elmét megszabadítja a valóságot elfátyolozó szennyeződésektől. Ez az Őseredeti Tudás az Ősbuddha Anya, aki elválaszthatatlan az Ősbuddha Atyától a végső igazság egyszerűsége állapotának tiszta körében, amely az elme kezdettelen tisztaságának állapota, és túl van a kényszerű lét körének zavaros elmeállapotán. Végtelen együttérzésének erejéből, az összes lény megsegítéséért, az Ősbuddha Anya a tiszta megnyilvánulás szintjén számtalan női istenség alakját ölti fel, ezek között kiemelt helyet foglal el Tárá, a Szabadító. Ő a levegő-szél erő tiszta lényegének a megnyilvánulása, zöld színe is erről vall. Ebből adódik kiemelt jelentősége, mivel természete a mozgás, melyből az Erő születik.

A Beső Ösvény tágas világa

A mai nyugati történelemszemlélet és mindaz, amit a természettudományok tanítanak a valóságról, olyan gondolkodási szokásokra alapul, amelyek nem mernek túllépni azon, amit az értelmünk és az érzékeink megengednek. A Belső Ösvény gondolkodásmódja ennél jóval tágasabb világban mozog. A Belső Ösvény gyakorlója számára az érzékszervek működésének és az értelemnek természetesen megvan a maga értéke, azonban ezek túlságosan korlátoltak a valóság teljességének kielégítő átélésére. A gyakorló számára történelmünk évezredei egy másodperc töredékét alkotják az idő végtelenjében. Földünk egy porszem a világok végtelen sokasága közepett. Mi magunk és a lények, akiket látunk magunk körül – az emberek és az állatok – a létezés lehetőségeinek csupán mákszemnyi részét képviseljük.

Sok minden, amit a mai nyugati műveltség követői habozás nélkül a hiedelmek és legendák körébe sorolnak, számunkra, a Belső Ösvény gyakorlói számára magától értetődő valóság lehet. A mi számunkra a történelmi igazságok és a hagyomány igazságai nem mondanak ellent egymásnak, hanem összefonódnak és kiegészítik egymást. Kinek van igaza? A nyugati embernek a láthatóba vetett hitével, vagy a Belső Ösvény gyakorlójának, a láthatóba és a láthatón túli láthatatlanba vetett hitével? Úgy tűnik, e két hiedelemrendszer között az a különbség, hogy a nyugati ember abban hisz, hogy elméje a világtól és a dolgoktól alapvetően el van választva, míg a Belső Ösvény gyakorlója szemlélete szerint az elme a világgal szétválaszthatatlanul összefügg.

A végső és a viszonylagos játéka

Az istenségek, ahogyan mi, a Belső Ösvény gyakorlói látjuk őket, nem távoli világokban élő felsőbbrendű lények, akik időnként az emberek segítségére sietnek – bár megjelenésük esetleg ezt a benyomást keltheti. A valóságban, ha megismerjük saját elménk igaz természetét, az istenségek úgy mutatkoznak meg, hogy nem mások, mint a mi saját elménk. Az istenségek az elménk isteni természetének megnyilvánulásai. Azonban mindaddig, amíg elménk természetét nem ismerjük, és a dolgokat észlelő elme – az „én” – és az elme által észlelt dolgok – vagyis a „más” – gyökeres elválasztottsága képzetének kettősségében élünk, az istenségek belépnek e kettősség játékába, és megszületik egy olyan viszony önmagunk és az istenségek között, mintha ők tőlünk független lények lennének.

Ha álmunkban találkoznánk egy istenséggel, biztosak lennénk az istenség független létezésében. Egyidejűleg biztosak lennénk énünk független létében is, aki az istenség láttán örömet és odaadást érezne. Mindazonáltal, valójában mind az istenséget látó személy, mind az istenség ugyanannak a leírhatatlan és megfoghatatlan dolognak, a mi elménknek a megnyilvánulása lenne. Ugyanígy, mindazoknak, akik a viszonylagos látszatigazság szintjén élnek, az istenségek a viszonylagos látszatigazság szintjén mutatkoznak meg, anélkül azonban, hogy megválnának valódi lényegüktől, ami nem más, mint az elménk igaz természete.

A két igazság

Ha meg akarjuk érteni az istenségek természetét, ismernünk kell a két igazságot: A végső igazság túl van az „én” és a „más,” vagyis az észlelő elme és a tőle elválasztott, észlelt dolgok téves képzetein, valamint a fogalmakon és a szavakon. A végső igazság mindig igaz és mindig jelen van, azonban a közönséges lények nem érzékelik, csak a megvilágosultak képesek megtapasztalni. A látszatigazság lényegét tekintve hamis, de igaz azoknak, akik tapasztalják. Ez a közönséges tapasztalás igazsága, amely az „én” és a „más” téves élményén alapul. Az istenségek a látszatigazság szintjén élő lények számára megmutatkozhatnak a látszatigazság keretén belül, azonban természetük mindvégig a végső igazság marad. Megjelenésük hasonló a szivárványhoz, tisztán és világosan megjelennek, azonban teljességgel megfoghatatlanok.

Az elménk isteni természete

Miért mondjuk, hogy az elménk természete isteni? Azért, mert túl van minden szenvedésen, mentes minden zavarosságtól, és lényege a legmagasabb, tiszta boldogság. Ez a boldogság más mint a mi közönséges boldogságunk. Nem átmeneti boldogság, amely a dolgok függvénye, és az „én“ és a „más” viszonyaira alapul, hanem olyan boldogság, amely az elme természetes sajátja, minden kettősségen túl. Ezt a boldogságot nem befolyásolhatja semmilyen félelem vagy szenvedés. Ez a valódi és rendíthetetlen boldogság maga az istenség.

http://www.buddha-tar.hu/a_szabadito