Lü Dzu, a mester mondotta: "Yü Cing varázsformulát hagyott hátra a távolba való utazáshoz:

Négy szó kristályosítja ki a tudatosságot az Erő Terében.
Felhők borítják az ezer hegycsúcsot,
A Hold magába gyűjti a tízezer folyót,
A hatodik hónapban hópelyhek hullását szemléljük váratlanul,
A harmadik őrháznál a napkorong vakító sugárzását látjuk,
A vízben a szelídség szele fúj,
Az égben vándorolva, a Befogadónak az erejét fogyasztjuk."

Ezek a verssorok nagyon rejtélyesek. Magyarázatuk a következőkben adható meg. A legfontosabb, ami a nagy tudatosságra vonatkozik, a "nemcselekvésben való cselekvés" négy szava. A nem- cselekvés megakadályozza, hogy formák és képek hálózzák be az embert, a cselekvés a nemcselekvésben pedig megakadályozza, hogy az érzéketlenség ürességében, a holt semmiben süllyedjen el. A hatás egészen a középponti Egyből ered, a hatás kiváltása pedig a két szemtói függ. A két szem olyan, mint a nagy járműnek a küllőrúdja, amely az egész teremtést forgatja:, a két szem hozza forgásba a világosság és a sötétség pólusát. Az elixír megvalósítása- kezdetben és végül - egyen múlik, azon, hogy a fém a vízben legyen, illetőleg az ólom a víznek a helyén. Eddig a világosságnak a körforgásáról beszéltünk csupán, amikor is utaltunk arra a kezdeti hatáskiváltásra, amely kívülről hat befelé. Ez a hatás segítségül szolgál ahhoz, hogy elnyerhető legyen általa a tudatos uralkodás. Érre van szüksége a tanítványoknak a kezdeti lépcsőfokon. A két alsó átmenetet ápolják, hogy végül eljuthassanak így a felső átmenethez. Ha a sorrend már világos, és ha a megoldás módja már tudatossá vált, akkor az ég már nem őrzi tovább a titkot, hanem elárulja a legmagasabb-rendű" alaptörvényt. Tanítványok, tartsátok titokban, és tartsátok hozzá magatokat szigorúan!

A "világosság körforgása" az összefoglaló meghatározás. Minél előbbre halad a munka, annál jobban kinyílik az aranyvirág. Ámde ha kinyílt, akkor feltárul egy még csodálatosabb módja a körforgásnak. Eddig kívülről fejtettünk ki hatást a bentlevőre, most már azonban a központban tartózkodunk, és onnan uralkodunk mindazon, ami kívül van. Eddig csupán azért szolgáltunk, hogy segítségére legyünk az uralkodónak, de ettől fogva már olyképpen szolgálunk, hogy kiterjesszük ugyanennek az uralkodónak a parancsait! Az egész viszony megváltozik és megfordul. Ha az ember a módszer alkalmazásával be akar hatolni a szubtilis területekre, akkor elsősorban arra kell törekednie, hogy tökéletesen uralkodni tudjon a test és a szív felett, hogy teljesen szabad legyen és nyugodt, hogy minden kötöttségtől és kapcsolattól függetlenítse magát - hogy a legcsekélyebb izgalom felmerülésének se adjon helyet -, és hogy az égi szív pontosan a középpontban tartózkodjék, és maradjon meg. Akkor aztán lebocsájtja mindkét szemre a szemhéját, mint amikor az ember a legfelsőbb helyről parancsot kap, amelynek értelmében miniszterré nevezték ki-ki merészelne nem engedelmeskedni ennek a parancsnak? -, és akkor mindkét szem az örvénylés mélységének a házába világít be. Ahová az aranyvirág fordul, ott az igazi poláris világosság lép elébe. Li, a Nap kívül világosság és belül sötétség: ez a Teremtőnek a teste. Az egy "sötét" helyet foglalt, és úrrá lett benne. Következménye ennek az, hogy a külső dolgoktól való függőségben keletkezett a szív, kifelé irányul, és a dolgok áramlása űzte, sodorta. De ha a forgásban lévő világosság befelé irányul, akkor a szív nem a dolgoktól való függőségében keletkezik, a sötétségnek az ereje rögzítődik, és az aranyvirágban összpontosul a tündöklés. Ez akkor az összefogott poláris világosság. Ami rokon, az vonzza egymást, így az örvénylés mélységének (Kan) fény-poláris vonása felfelé törekszik. Ez nem csak a mélyben lévő világosság, hanem ez maga a teremtő világosság, amely a teremtő világosságnak elébe megy. Mihelyt találkoznak, feloldhatatlanul egyesülnek, és előáll a megszakítás nélküli élet, amely jön és megy, emelkedik és süllyed, önmagától, az eredendő Erőnek a házában. Érezni lehet akkor a világosságot és a végtelenséget. Az egész test könnyűnek érzi magát, és repülni szeretne. Ez az az állapot, amelyről azt mondják, hogy "felhők borítják az ezer hegycsúcsot". Lassan és csöndesen mozdul az öntudat ide-oda, emelkedik és süllyed észrevétlenül. A lüktetés megáll, és a lélegzés megszűnik. Ez az igazi nemző egyesülésnek a pillanata, az az állapot, amelyre vonatkozik, hogy "a Hold magába gyűjti a tízezer folyót". Ebben a sötétségben aztán az égi szív váratlanul mozdulni kezd. Ez a visszatérése az egyetlen világosságnak, amikor a gyermek megszületik.

Ámde az egyes részleteket kellően meg kell magyarázni. Amikor az ember valamit néz, vagy valamit hallgat, akkor megmozdul a szem és a fül, és követi azokat a dolgokat, amíg csak el nem tűnnek. Ezek a megmozdulások mind alárendeltek, és amikor az égi uralkodó a maga tevékenykedésében követi azokat, ez annyit jelent, mint "démonokkal együtt lakni".

De ha az ember, minden megmozdulásban és a mozdulatlanságnak minden fázisában, emberekkel és nem démonokkal lakik együtt, akkor maga az égi uralkodó az igazi ember. Ha mozdul, vele együtt mozdulni annyit jelent, hogy a megmozdulás az égben gyökerezik. Ha mozdulatlan, vele együtt csöndben maradni annyit jelent, hogy a mozdulatlanság a Holdnak az üressége. Ha pedig a megmozdulás és a csöndben maradás szünet nélkül váltakozik, szüntelenül vele együtt végezni minden megmozdulást és mozdulatlanságot, és ha a be- és kilélegzésben felszáll és lesüllyed, vele együtt felemelkedni és alásüllyedni a be- és kilélegzésben, ez az, amit úgy neveznek, hogy "ide-oda járni az ég gyökere és a Hold üressége között".

Amikor az égi szív még nyugalomban van, akkor a megmozdulás, amelynek még nincs itt az ideje, a gyengeség hibáját őrzi magában. Amikor az égi szív már mozdult, akkor az annak megfelelni akaró megmozdulás, amely csak utána következik be, az élettelenség hibájával bír. Mihelyt az égi szív mozdul, azonnal, egész tudatosságunkkal fel kell emelkednünk a Teremtőnek a házába, és akkor az öntudat világossága megláthatóvá teszi a csúcsot - ez a Vezér. Az ilyen megmozdulás felel meg helyesen a kellő időpontnak. Az égi szív felemelkedik a Teremtőnek a csúcsára, és itt teljes szabadságában kiterjeszkedik. Aztán váratlanul a mély csöndet keresi. Akkor teljes tudatosságunkat gyorsan a Sárga Kastélyba kell vinnünk, mert akkor a szemek világossága megláthatóvá teszi az öntudat központi sárga lakhelyét.

Ha azután a csöndnek a megkívánása következik, akkor nem merül fel egyetlenegy gondolat sem:, a befelé tekintő elfelejti hirtelen, hogy tekint valahová. Ebben az időpontban a testet és a szívet teljesen el kell hagynunk. Minden kapcsolat és csábítás nyomtalanul eltűnik ilyenkor. Akkor már azt sem tudom, hogy hol van számomra az öntudatnak a lakhelye, és hol van az olvasztótégelyem. Ha meg akarunk győződni a saját testünk valóságáról, akkor azt tapasztaljuk, hogy nem található sehol. Ez az állapot az Égnek a behatolása a Földbe, az az időpont, amikor minden csoda visszatér a maga gyökeréhez. Ez az, amikor a kikristályosodott tudatosság belép az Erőnek a Terébe.

Az Egy: a világosságnak a körforgása. Amikor hozzáfogunk a megvalósításához, akkor kezdetben még szétszórt, és azon igyekszünk, hogy összefogjuk, amíg csak a hat képesség nem működik. Ebben áll a táplálása és ápolása a saját eredetünknek, az olaj feltöltése, amikor elindulunk, hogy az életet vegyük. Ha pedig már odáig jutottunk, hogy összefogtuk a világosságnak a körforgását, akkor könnyűnek és szabadnak érezzük magunkat, és a legkisebb fáradozásra sincs szükségünk többé ezen a téren. Ez az öntudatnak a megnyugvása az ősök birodalmában, az előző égnek az elfoglalása.

Ha ezután már annyira jutottunk, hogy minden árnyék és minden visszhang kihunyt - olyannyira, hogy a teljes csönd és a nyugalom megszilárdult bennünk -, akkor eljutottunk az Erő barlangjának a biztonságába, ahol minden csoda visszatér a gyökeréhez. Nem változtatjuk a helyünket, de a hely megosztódik. Ez a tértelen űr, amelyben ezer és tízezer hely: egyetlen hely csupán. Nem haladunk együtt az idővel, de az idő is megosztódik. Ez a mérhetetlen idő, az örök jelen, amelyben korszakok összessége: egyetlen pillanat csak.

A szív mindaddig nem tud megmozdulni, amíg nem érte el a teljes és tökéletes nyugalmat. Megmozdítjuk a megmozdulást, és elfelejtjük a megmozdulást:, ez nem az igazi megmozdulás. Ezért mondják: "Amikor a külvilág dolgaiból eredő ingerek hatására mozdulunk meg, akkor a hajtóerő az Örökkévaló Természetben rejlik". Ha azonban nem a külső világ dolgaiból eredő ingerek hatására mozdulunk meg, akkor ez a megmozdulás az Égből fakad. Az Örökkévaló Természet, amely egyenértékű" az Éggel (Kién), alámerülhet a mélybe, és az ösztönök uralma alá kerülhet. Az ösztönök onnan erednek, hogy vannak külső dolgok, hogy van külvilág. Ezek olyan emlékek, amelyek a bennünk rejlő hajlandóságok hatására készek kimozdulni a maguk pozíciójából. Ekkor minden megmozdulás újabb megmozdulásokhoz vezet. Ámde ha egyetlen emlék sem merül fel, akkor fellép az igazi emlékezés. Ez a Valóságnak a felismerése. Ha pedig a nyugalomnak az állapotában, amikor teljes a mozdulatlanság, az Égből váltódik ki váratlanul a megmozdulás, vajon nem egyéni szándék nélküli megmozdulás ez? Ez az értelme nem-cselekvésben való cselekvésnek.

Ami a vers elejét illeti, az első két verssor teljesen az aranyvirág működésére vonatkozik. A következő két verssor a Napnak és a Holdnak a kölcsönös egymásba merülésével foglalkozik. A hatodik, vagyis a legmelegebb hónap: Li, a tűz. A szálldogáló fehér hó: az igazi fény-poláris sötétség a tűznek a jegyében, amely jegy kész arra, hogy a befogadóba (Kun) térjen meg. A harmadik őrház: az örvénylés mélysége, Kan, a víz. A napkorong az egyetlen poláris vonal a víznek a jegyében, amely utóbbi kész arra, hogy a teremtő jegyévé változzék át. Ez a két sor foglalja magában, hogyan értelmezendő az örvénylés mélysége a valóságban, és hogyan fordítható meg a lefelé irányuló lüktetésnek a jegye.

A következő két verssor a nagy jármű küllőrúdjának a magatartásával foglakozik, a polaritás kiváltásának a felszállásával és az alámerülésével. A víz az örvénylés mélységének a jelképe, a szem pedig a szelídség szele (Szun). A szemek világossága bevilágít az örvénylés mélységének a házába, és kormányozza a magját a Nagy Világosságnak, vagyis az Öntudatnak. "Az égben (Kién) vándorolva, fogyasztjuk a befogadónak (Kun) az erejét" azt jelenti, ahogyan a tudatosság behatol az erőbe:, ahogyan az Ég a Földbe behatol, ami a tűz táplálásának az érdekében történik.

A két utolsó verssor végül a legmélyebb titokra mutat rá, amelyet tudnunk kell a kezdettől egészen a befejezésig. Ez a szívnek a megmosása és a gondolatoknak a megtisztítása - a fürdő. A szent tudomány a megállítani tudást tekinti a kezdetnek, és a legnagyobb jó melletti megmaradást a befejezésnek. A szent tudománynak már a kezdete túl van a poláris különbségeken, és ugyancsak túl van a poláris különbségeken a befejezése is.

Buddha úgy beszél a mulandóról, mint a tudatosság létrehozójáról, és ezt a megállapítást a vallása alaptételének tekinti. A mi tanunkban és a taoizmusban pedig az "üresség kieszközlése" kifejezésben benne van az egész arra irányuló munkának a fogalma, hogy az Örökkévaló Természet és az Örök Élet egyesíttessék és teljessé tétessék általa. Mind a három tan megegyezik abban az egy mondatban, hogy a tudatosság elixírjét kell megtalálni ahhoz, hogy a halálból az életbe lehessen eljutni. Miben áll a tudatosságnak ez az elixírje? Nem más az, mint: a mindig a szándéknélküliségben való tartózkodás. A fürdőnek ez a legmélyebb titka a tanunkban, így a szív üressé tevésének a munkájára korlátozódik. Ezzel eleget teszünk a nagy feladatnak. Amit itt egyetlen szóval elárultam, az évtizedekig tartó, megfeszített munkának a gyümölcse valójában.

Ha még mindig nem vagytok tisztában azzal, hogy egyetlen szakaszban hogyan lehet jelen egyidejűleg a három szakasz, akkor megvilágítom nektek az ürességre, a káprázatra és a középpontra irányuló háromféle buddhisztikus kontemplációnak a segítségével.

A háromféle kontempláció közül az első az ürességre irányul. Minden dolgot, bármi legyen is az, üresnek kell látnunk. Azután következik a káprázatra irányuló kontempláció. Annak ellenére, hogy tudjuk a dolgokról, hogy üresek csupán, mégis zavartalanul hagyjuk a dolgok káprázatát, és a káprázatként felismert káprázatban folytatjuk a magunk foglalatosságait. Ha pedig a káprázatokat zavartalanul meghagyjuk ugyan, ámde nem figyelünk a megnyilatkozásaikra: ez a középpontra irányuló kontempláció.

Valójában pedig azalatt, amíg az ürességre irányított kontemplációt végezzük, tudjuk azt is, hogy a világban lévő megszámlálhatatlanul sok dolognak a káprázata meg sem szüntethető, a megnyilatkozásaikat viszont nem méltatjuk figyelemre közben. Ily módon a háromféle kontempláció egybeesik. Végeredményben azonban a hangsúly az ürességnek a szemléletén van. Ezért, amikor az ürességre irányuló kontemplációt végezzük, az üresség teljességgel és valóban üres, ámde a káprázat is üres, és a középpont is üres ugyanakkor. Ha a káprázatra irányuló kontemplációt végezzük, nagy erőre van szükségünk hozzá: akkor a káprázat valóban káprázat, ámde az üresség is káprázat, és a középpont is káprázat ugyanakkor. A középpontra irányuló kontempláció folyamán is felmerülnek az ürességnek a káprázatképei, ámde az ürességet ilyenkor nem üresnek, hanem központinak látjuk. Szemléletünkben felmerülnek a káprázatok is, ámde ilyenkor a káprázatot sem igazi káprázatnak látjuk, hanem valójában központinak ismerjük fel. Ami pedig magát a középpontot illeti, arról nem is kell többet mondanunk.