Szilárd unitárius hit birtokában – ami Isten ajándéka – az ember nyugodt derűvel olvassa az olyan könyveket, mint a Nicolas Notovitch-féle Jézus ismeretlen élete. Unitárius gondolkodás, a Biblia unitárius értelmezése szerint Jézus ember volt, akit Isten a maga igazságainak hirdetésére választott ki, hívott el (mint másokat is, akik között kétségtelenül ő a legjelentősebb); életéről aránylag keveset tudunk; tanításait a Biblia könyvei közül négy, a négy evangélium őrizte meg számunkra.

Ez a szemlélet nem csupán megengedi, hanem szívesen be is fogadja az olyan tényeket s az olyan feltételezéseket, hogy Jézus tanításai más írásokban is megjelenhettek – hiszen a szentírásunknak tekintett Biblia is tartalmaz olyan írásokat, Pál apostol leveleit például, amelyek „továbbgondolják” Jézusnak az evangéliumokban olvasható tanításait. Számos keresztény egyház azonban szigorú, megmásíthatatlan hittételnek tekinti mind az evangéliumokban, mind a Biblia más könyveiben foglaltakat, bonyolult teológiai magyarázatokkal hidalja át ellentmondásaikat, s itt aztán lehúzza a redőnyt: más kijelentés nem származik Istentől. E szerint a szemlélet szerint egy olyan írás, mint a Notovitch orosz utazó által lejegyzett Jézus életéről és tanításairól szóló „titkos tibeti evangélium” semmi egyéb nem lehet csak hamisság és hazugság, csalás és szentségtörés.

Itt már nincs nyugodt derű: számos keresztény egyház vagy idegesen, vagy durván reagál az ilyen írások megjelenésére, terjedésére, a körülöttük támadó érdeklődésre, közbeszédre, vagy úgy tesz, mintha nem venne tudomást a létezésükről. A másik oldal, a kereszténység s a keresztények hite ellen fellépő, sokféle színt viselő ateizmus azonban – éppen ellenkezőleg – felkapja, kolportálja őket. Nem azért, mert valamilyen igazabb vagy jobb új hitet talál bennük (ha ezt találna, igyekezne gyorsan megfeledkezni róluk), hanem azért, mert a keresztény hit megingatásának eszközét látja bennünk.

Maradjunk a magunk unitárius és vallástörténeti szemléletével. És ebből fakadó nyugodt derűjével.

Mondjuk el, hogy a konkrétan szóban forgó könyv pár hónappal ezelőtt jelent meg LébErzsébet gördülékeny, örömmel olvasható fordításában – pedig a fordítónak két, merőben különböző stílussal kellett megbirkóznia: egyfelől Notovitch útleírásának jellegzetesen tizenkilencedik századi „Királyi Földrajzi Társaság”-stílusával, másfelől a tibeti evangélium vallásos emelkedettségével. Mondjuk el, hogy a Nicolas Notovitch nevű furcsa fickó, akinek életéről majdnem olyan keveset tudunk, akár a Jézuséról, azt írja az előszóban, amely több mint kétszer olyan hosszú, mint az utána következő evangélium: 1887-ben vette útját India felé (5. old), onnan átment Tibetbe, ott érdeklődni kezdett a lámakolostorok olyan szent iratai után, amelyekről már hallott, s amelyek állítólag Jézus – tibeti nyelven Issa – életéről, Indiában és Tibetben töltött ifjúságáról szólnak. Végül egy láma két nagy tekercskötetből felolvasott neki erre vonatkozó szövegrészeket tibeti nyelven, ezt egy tolmács ott helyben fordította neki (nem tudni, milyen nyelvre), erről ő jegyzeteket készített az úti noteszében, e jegyzeteit később rendezte, majd franciául kiadta. A jelenlegi magyar kiadás utószava szerint ez az első kiadás 1884-ben jelent meg (113. old.), ami elég meglepő ahhoz képest, hogy az alapjául szolgáló jegyzetek valamikor 1887-ben vagy az után készültek. Engedjük meg azonban, hogy az utószó adata sajtóhiba is lehet.

Az viszont már nem sajtóhiba, hanem – legyünk jóhiszeműek – Notovitch valószínű memóriazavara, hogy miután a francia kiadás számára a fenti módon írta le, hogyan készült az általa publikált szöveg (69 old.), a későbbi angol kiadás számára már azt írja: a Jézusra vonatkozó tibeti szövegek „szétszórtan lelhetők fel, több, cím nélküli könyvben”, de „én vettem magamnak a fáradságot, hogy nagy-nagy türelemmel összeválogassam a verseket, és egymáshoz illesszem őket” (106. old.).

Mondjuk el aztán, hogy Notovitch hatvanöt könyvoldalnyi szövege után következik a Szent Issaélete című, Aki az ember fiai között a legjobb alcímű, harminc könyvoldalnyi szöveg: a „titkos tibeti evangélium”. Ez néhány könyvoldalon összefoglalja az egész Ószövetséget a teremtéstől Jézusig, s többek között az írja, hogy Mózes – tibeti nyelven Mossa – nem zsidó, hanem egyiptomi volt, méghozzá herceg, a fáraó fia. Megsajnálta az Egyiptomban rabszolgaságba süllyedt zsidókat, megtetszett neki a vallásuk, s elkérte őket az apjától, hogy visszaadja nekik a szabadságot, s visszavezesse őket őseik földjére. A zsidók istenének néhány figyelmeztető csapása után a fáraó teljesítette fia kérését: elbocsátotta a zsidókat, s azok Mossa vezetésével „egy másik várost” alapítottak. Később azonban bűnbe estek, elhanyagolták istenük tiszteletét, s ezért azzal bűnhődtek, hogy leigázták őket a római pogányok. Igaz bűnbánatukat látva döntött úgy a Nagy Buddha, hogy újra megtestesül, amint ezt már többször megtette, és újra megváltja a világot.

Ez a Nagy Buddha-megtestesülés volt Issa, azaz Jézus, aki már gyermekkorában „az egyetlen és oszthatatlan Istenről beszélt, figyelmeztetve azokat a lelkeket, akik rossz úton jártak, hogy tartsanak bűnbánatot, és tisztuljanak meg bűneiktől.” Tizenharmadik évét betöltve, csatlakozott egy karavánhoz, és elment Indiába, hogy tökéletesítse magát Isten ismeretében. Miután ez megtörtént, több tartományban prédikált és tanított, eljutott Tibetbe is, majd huszonkilenc éves korában visszatért Izráel földjére, s itt folytatta tevékenységét, egészen addig, ameddig Pilátus, Jeruzsálem kormányzója el nem fogatta, mert félt, hogy fellázítja a zsidókat a római uralom ellen.

Nem állhatjuk meg, hogy közbe ne vessük: bámulatos, milyen karriert csinált ez az egyébként jelentéktelen császári helytartó. Nemcsak az apostoli hitvallásba került bele (amelyben a krisztusi kereszténység központi fogalmát jelölő szeretet szó nem kapott helyet), hanem még a messzi Tibetbe is eljutott a híre.

De kövessük tovább a titkos evangéliumot. Már nincs sok hátra, s a lényeg következik. Pilátus a zsidó főpapokkal akarja elítéltetni Issát, hogy ne vonja magára a nép haragját, de azok bűntelennek találják. Még a kezüket is megmossák, amikor kivonulnak a tárgyalóteremből, s azt mondják: „Mi ártatlanok vagyunk ennek az igaz embernek a halálában.” Pilátus tehát a saját szakállára rendeli el a megfeszítést; később megijed, és a holttestet átadja a szent ember szüleinek, hogy temessék el; aztán újra megijed, s katonáival titokban kiásatja, és máshol temetteti el. Így indul el a szóbeszéd a feltámadásról.

Léb Erzsébet több mint negyven könyvoldalnyi utószóval zárja a kötetet, s e sorok írója bevallja, hogy a könyv három fő része közül ezt találta a legérdekesebb, legtanulságosabb olvasmánynak.

Az utószó egyrészt a Notovitch-mű fogadtatását és utóéletét, másrészt a klasszikus – a bibliai, újszövetségi – és a hivatalos egyházi (mondjuk: katolikus) Jézus-képektől és Jézus-élettörténetektől eltérő, modern, huszadik századi Jézus-képeket és -élettörténeteket mutatja be. Hozzáállása az, hogy Jézus alakja a mai napig is kiváló elmék seregét foglalkoztatja, akik hol elmélyült tudással, roppant nyelvismerettel, filológiai és régészeti kutatómunkával, hol termékeny fantáziájukkal teremtenek egy-egy – mindig tiszteletreméltó – Jézus-alakot, családfát és legendát. Léb Erzsébet nem ítélkezik ezek fölött sem tudományos, sem teológiai szempontból; maga is elámul az elméletek, elképzelések gazdagságán, s érezhetően örül nekik, valósággal élvezi őket. Még Badiny Jós Ferenccel szemben sem kritikus, aki pártus hercegnek tartja Jézust, s a pártusok és magyarok számunkra nem egészen világos kapcsolata, összefüggése vagy titokzatos sorsközössége mentén oda lyukad ki, hogy tanításainak, szellemiségének igazi örökösei a magyarok. Badiny Jós „egy nagyon szép és a maga nemében dicséretes elméletet próbál fölépíteni” – írja Léb, és ezt a recenzens őszinte jóérzéssel nyugtázza. De hozzáteszi: vajha inkább ne vérségi úton örököltük volna Jézus szellemiségét, hanem elsajátítottuk volna, s a szerint élnénk.

Igen, egy kicsit a barguzini csontvázra emlékeztetnek ezek a maguk módján érdekes és szép elméletek. Mert: itt a csont; tegyük fel, esetleg tényleg a Petőfié, de hol vannak a Szibériában írt Petőfi-versek? És hol vannak azok a jézusi tanítások, amelyek többet mondanak földről és mennyről, emberről és Istenről, megbocsátásról és szeretetről, életről és örök életről, mint amennyit a négy evangélium Jézusa mond?

Szilárd unitárius hit birtokában olvasva mindezeket akár itt, Léb Erzsébet összefoglalásában, akár magukban az eredeti művekben, nem botránkozunk meg, nem szörnyülködünk el még nyilvánvaló vadhajtásaik észrevételekor sem: Jézust embernek tartjuk – bár kiválasztott embernek, képletes értelemben felkentnek, Krisztusnak, tanítómesterünknek. Lehet róla elméleteket szőni, regényt írni, filmet forgatni, apokrif iratokat összeállítani, eredetieket találni (mint például a kumráni töredékek), s azokat tetszés szerint, a tudományos tisztesség feltételeinek betartásával, így-amúgy magyarázni. És biztos, hogy aki Jézus jobb megismerésének, mélyebb megértésének szándékával kutat és gondolkodik, állít fel elméleteket és hoz létre műalkotásokat, az olyan meglátáshoz juthat, olyan igazságokkimondójává válhat, amelyek részei a folytonosan felénk áramló isteni kijelentésnek.

A jelen sorok írója nem történész, nem orientalista, nem teológus; nem illetékes arra, hogyNotovitch tibeti evangéliumáról szakmai megállapításokat tegyen. Csak mint esztétikumra és etikumra szomjas olvasó mondja, hogy talált benne szép mondatokat, szép gondolatokat az egy és oszthatatlan Istenről, s felfigyelt arra, hogy az orosz utazónak vallási kérdésekről nyilatkozó tibeti lámák már akár mondták, amit Notovitch a szájukba ad, akár csak Notovitchgondolta, hogy mondhatták volna – milyen bölcsen magyarázzák a buddhista és a keresztény vallás tulajdonképpeni azonosságát, a mindenség s az ember teremtőjével való egyesülés, azonosulás vágyát.

De arra is felfigyelt, hogy egy tibeti bölcs egy ízben azt mondja Notovitchnak: a keresztények egyetlen hibája az, hogy megalkottak maguknak egy másik dalai lámát, nem ismerik el az igazit. Ki a keresztények dalai lámája? – kérdi mű-meglepődve az ortodox Notovitch, mire gyorsan kiderül, hogy a pápáról van szó, aki „félrevezetett tömegek” fölött uralkodik. Aha, gondolta ekkor akaratlanul a recenzens. Aztán még egyszer aha, amikor azt olvasta, hogy a bölcs Láma így szól: „A muzulmán vallásnak nincs semmiféle érintkezési pontja a miénkkel. Nem olyan régen, győzelmes hadjáratuk során, a muzulmánok erőszakkal térítették át híveink egy részét az iszlám hitre. Erőfeszítéseink arra irányulnak, hogy ezeket a muzulmánokat, akik buddhisták leszármazottai, visszatérítsük az igaz Isten útjára.” (35 old.) Nesze neked, monoteista ökuméné.

Az orosz–török háború utáni évtizedekben vagyunk; Notovitch orosz, ha igaz, ráadásul krími születésű; a recenzens nem tudja elhessenteni magától azt a sejtelmet, hogy a Jézus távol-keleti lábanyomát kereső utazó politizál.

És akkor eszébe jut az is, hogy a könyv első, francia kiadása a Dreyfus-per előestéjén jelent meg (Alfred Dreyfust 1894-ben tartóztatták le), amikor Európa-szerte – jelesül akkor pont Franciaországban – fellángolt az antiszemitizmus, amelynek sok gyökere közül az egyik kétségtelenül az, hogy keresztény teológusok és hitszónokok évszázadok óta hirdették a zsidók kollektív bűnösségét Jézus, az Isten Fia megölésében. A recenzens nem tudja, hogyan lehetett egyáltalán bűnösségről beszélni akkor, amikor ugyanezen teológusok és hitszónokok azt is hirdették, hogy Jézus a megváltó, az emberek bűneiért egyszeri és tökéletes elégtételt adó halála előre elhatározott dolog volt Isten részéről, ő szánta az ő egyszülött fiát erre a sorsra – de hát most nem a teológia, hanem a politika mezején járunk. Ezen a kies helyen pedig: Notovitch hirtelen, villámlásszerűen, úgy tűnik fel, mint egy őszinte bűnbánattal eltelt pravoszláv lélek és ugyanakkor felvilágosult, humanista értelmiségi, aki – vesd össze Mossa egyiptomi herceggel (majdnem azt írtam: nagyherceggel) – segíteni akar az üldözött, a fenyegetett zsidókon. Leg­alább, gondolja magában, a Krisztus-ölés vádja alól próbálom felmenteni őket, relativizálni próbálom annak az elbeszélésnek a hitelességét, hogy a vasárnap még hozsannát kiabáló tömeg csütörtök este „feszítsd meg”-et kiáltott; bebizonyítom, hogy egy távol-keleti monoteista pap szemében éppolyan hihetőnek, ha nem még hihetőbbnek tetszik a megfeszítés tényének oly módon megvilágított háttere, hogy az a rómaiaknak állt érdekében, ők csinálták meg, a zsidók ellenezték.

Ebben az optikában Notovitch a szó legjobb érzelmi és lelki értelmében vett kereszténynek tűnik, és – mi tagadás – hamisítónak. Ismer még ilyen jó szándékú hamisítókat a művelődéstörténet.

Ne legyen félreértés: a recenzens nem azt állítja, hogy a Jézus ismeretlen élete emberbaráti vagy politikai célú hamisítvány. Ilyesmit egyszerűen nem szabad állítani – csak bizonyítani szabad, ha lehet. A recenzens mindössze azt állítja, hogy neki személyesen hamisítványnaktűnik. Mint sokat próbált szerkesztő, több olyan apró jelre is rá tudna mutatni, amelyek mind erre utalnak.

De egyáltalán nem ez a lényeg. A lényeg az, hogy ez a gyanú, a hamisítás gyanúja, ráveti a maga árnyékát a Biblia evangéliumaira is. Az ember, ha már az előbbiek megfordultak a fejében, önkéntelenül arra gondol: vajon Pilátus kézmosása, a zsidó főpapok mesterkedése, hogy elveszejtsék Jézust stb. nem azért kerültek-e bele ezekbe a sokszor átmásolt és közben sokszor átfésült szövegekbe (nem szólva arról, hogy már általunk ismert görög eredetijeik is fordítások), hogy valamivel posszibilisebbek legyenek abban a római birodalomban, amely nagyjából éppen keletkezésük idején vert le, nem csekély erőfeszítéssel, egy elkeseredett zsidó szabadságharcot? Nincsenek-e vajon más ilyen, politikai, egyházpolitikai, dogmatikai meggondolásokból korrigált, átírt, megváltoztatott, esetleg éppen az ellenkezőjükre fordított részek a Bibliában?

Érdekes, hogy ez is jellegzetesen unitárius kérdés, más hívő keresztény számára a Biblia – úgy, ahogy van – Isten beszéde. Ismerjük fel: egy hívő unitáriushoz közelebb férkőzik a kétkedés kísértése, mint mondjuk egy hívő katolikushoz. Az utóbbi már az első szippantás kénkőszagra azt mondja: távozz, Sátán; az előbbi, az unitárius, előbb meghallgatja, mit mond az ördög. Mi több, gondolkozik is rajta. Ugyanakkor a szilárd unitárius hit, bár statisztikailag ritkább (és nem csak azért, mert unitáriusok kevesebben vannak), a többiek hiténél tartalmasabb. Mi legalábbis így véljük. Ha van, akkor megvizsgálásból, megítélésből, ebbőlfakadó meggyőződésből van, nem elhívésből.

Nem csoda, ha a keresztény egyházak többsége általában fél a Biblia szövegei és a rájuk épített hittételek relativizálódásától: ez ártalmasabb számunkra, mint a nyílt nem-hit, a tagadás. Ez beindítja a fentebb leírt gondolkodási folyamatot, megszüli az emberben a kételkedést, zavart kelt vagy éppenséggel pusztít, akár a vírus a számítógépben. A hívő unitárius azonban immúnis vele szemben. Tudja, hogy a szövegek emberi művek, s ezért gyarlók és néhol vitathatók. Tudja, hogy az isteni igazság nem a szövegek betűjében van, hanem a szellemében. Hiszi és vallja, hogy a kijelentést, ezt a folyamatos „adást” bárki „foghatja”, ha megvannak az ehhez szükséges értelmi és erkölcsi „receptorai” (más megfogalmazásban: ha Isten kiválasztja őt és megadja neki ezeket), s ily módon a kijelentés közvetítőjévé válhat és „prófétálhat”. Érzi, hogy egy Vörösmarty-versben is, egy Ady-versben is, egy Kodály-kórusműben is, egy Munkácsy-festményben is – hogy csupán a pártusok örököseinél maradjunk – lehet, sőt van annyi isteni kijelentés, mint mondjuk Habakuk próféta könyvében.

Mindezek után még csak azt kell tisztáznunk, hogy eme nyugodt és derűs, a zavar- és kételkedés-keltéssel szemben immúnis, nyitott és befogadó unitárius hit miért áll mégis bibliai alapon. Miért szentírás a Biblia számunkra is? Miért nem elég nekünk a sok, a mindenki prófétálása, amelyből majd mi okosan kiszűrjük a hitelest, az igazat, miért kell inkább a kevés?

A válasz kétágú, de azért egyszerű.

Egyrészt azért, mert minden közösségbe tömörült emberi sokaságnak szüksége van egyezményesen elfogadott értékrendre és egy vagy több, ezt az értékrendet megfogalmazó, mintegy magában foglaló szövegre. Egy államnak például szüksége van, az alkotmány mellett, egy törvénykönyvre. És nem az az igazán fontos, hogy a törvénykönyv a Corpus Juris-e vagy a BTK, hanem az, hogy rendelkezéseit a polgárok betartsák. Ellentétben Notovitch és lámája vélekedésével, a recenzens ki meri jelenteni, hogy minden bizony­nyal a Korán alapján is lehet annyira szentül élni, mint akár a buddhisták több tízezer szent irománya, akár a keresztények egyetlen szentírása alapján.

Másrészt: akkor miért nem mindegy, hogy mi melyik szövegben lefektetett értékrendhez próbálunk igazodni? Miért kell nekünk is, független szel­lemű unitáriusoknak, pont a Biblia? Nos: egyetemes emberi szempontból talán mindegy. Számunkra azonban nem. Mert a Biblia azt a kultúrkört jelenti, amelybe beleszületettünk, amely a mienk. Azt a frazeológiát jelenti, amellyel a világmindenségről és teremtőjéről, a saját életünkről és annak ér­telméről támadt érzéseinket kifejezzük, gondolatainkat megfogalmazzuk. Azt a szöveget jelenti, amelynek klasszikus fordításai anyanyelvünket pallérozták, a magyarul beszélők nyelvjárásaiból a magyar köz-és irodalmi nyelvet megteremtették. Anyanyelvről lévén szó, eszünkbe juthat egy roppantul egyszerű hasonlat: a Biblia képviselte kultúra az egyetemes emberi kultúra sajátos része, olyan számunkra, mint anyánk: nem azért szeretjük, mert szebb, vagy jobb, vagy okosabb, vagy kevesebb más asszonyoknál, hanem azért, mert ő szült és nevelt fel minket. Ő adatott számunkra és mi az ő számára. Ő a sorsunk.

Lám, milyen tanulságokhoz vezetheti az embert a „titkos tibeti evangélium” is. Köszönet érte.

Veress Zoltán (Svédország)