Juji: A tudat kibontakozása XII.rész

TISZTA SZÍVTUDAT

Yu Világnak Világosságóceánja
a Tiszta Fényű Szeretet

Ezt találod a közösségünkben:

  • Tagok - 209 fő
  • Képek - 4506 db
  • Videók - 869 db
  • Blogbejegyzések - 1957 db
  • Fórumtémák - 26 db
  • Linkek - 18 db

Üdvözlettel,

Apokrif-iratok vezetője

Amennyiben már tag vagy a Networkön, lépj be itt:

TISZTA SZÍVTUDAT

Yu Világnak Világosságóceánja
a Tiszta Fényű Szeretet

Ezt találod a közösségünkben:

  • Tagok - 209 fő
  • Képek - 4506 db
  • Videók - 869 db
  • Blogbejegyzések - 1957 db
  • Fórumtémák - 26 db
  • Linkek - 18 db

Üdvözlettel,

Apokrif-iratok vezetője

Amennyiben már tag vagy a Networkön, lépj be itt:

TISZTA SZÍVTUDAT

Yu Világnak Világosságóceánja
a Tiszta Fényű Szeretet

Ezt találod a közösségünkben:

  • Tagok - 209 fő
  • Képek - 4506 db
  • Videók - 869 db
  • Blogbejegyzések - 1957 db
  • Fórumtémák - 26 db
  • Linkek - 18 db

Üdvözlettel,

Apokrif-iratok vezetője

Amennyiben már tag vagy a Networkön, lépj be itt:

TISZTA SZÍVTUDAT

Yu Világnak Világosságóceánja
a Tiszta Fényű Szeretet

Ezt találod a közösségünkben:

  • Tagok - 209 fő
  • Képek - 4506 db
  • Videók - 869 db
  • Blogbejegyzések - 1957 db
  • Fórumtémák - 26 db
  • Linkek - 18 db

Üdvözlettel,

Apokrif-iratok vezetője

Amennyiben már tag vagy a Networkön, lépj be itt:

Kis türelmet...

Bejelentkezés

 

Add meg az e-mail címed, amellyel regisztráltál. Erre a címre megírjuk, hogy hogyan tudsz új jelszót megadni. Ha nem tudod, hogy melyik címedről regisztráltál, írj nekünk: ugyfelszolgalat@network.hu

 

A jelszavadat elküldtük a megadott email címre.

A tudat kibontakozása XII.rész

7 éve | [Törölt felhasználó] | 0 hozzászólás

Az érzelem (folytatás) 1. Az érzelmek nevelése Mint láttuk, az érzelem a hajtóerő az emberben: gondolkodásra ösztönöz, cselekvésre késztet, olyan, mint a mozdonynak a gőz: nélküle tétlen, passzív volna az ember. Vannak azonban sokan, akik szüntelenül prédául esnek érzelmeiknek: akiket érzelmeik ide-oda hánynak-vetnek, mint a viharos óceáni szelek a kormányát vesztett hajót; akiket magasra dobnak, és mélységbe rántanak az örömteljes és fájdalmas érzések hullámai, akiknél egymást váltja az emelkedett hangulat és a kétségbeesés. Az ilyen embert magával ragadják, leigázzák az érzelmek, állandóan gyötrik konfliktusaik. Belsejében többé-kevésbé káosz uralkodik, külső cselekedeteiben rendszertelen, a pillanat hatása alatt cselekszik, megfontolás nélkül hagyva a körülményeket, holott a megfontolás tetteinek helyes irányt szabhatna. Az ilyen, un. jó embert nemes indítékok inspirálják, ösztönzik szép cselekedetekre. Tele van rokonszenvvel a szenvedők iránt és rögtön kész segíteni, fejest ugorva a műveletekbe, melyeknek célja a szenvedő megsegítése. Nem a közömbös vagy a kegyetlen emberről van itt szó, hanem az olyanról, akit az érzelmei beleugrasztanak a cselekvésbe, mielőtt megfontolhatta volna a körülményeket, vagy tettei előre látható, a szem előtt álló fájdalom közvetlen enyhítésén túlmenő hatásait. Az ilyen ember – bár a segítés vágya sarkallja, bár az érzelmi indítást a rokonszenv és a szenvedés enyhítésének vágya adja neki – nem egyszer cselekvésének megfontolatlansága folytán több kárt tesz, mint hasznot. Az érzelem, amely hajtja, természete szeretet-oldalából fakad, abból az oldalából, amely összehozza az embereket, s amely építő és fenntartó erények gyökere, és éppen ebben rejlik az ilyen ember veszélyessége. Ha az érzelem a rosszban gyökerezne, ő volna az első, aki kiirtaná. Mivel azonban a gyökere abban a szeretet-érzelemben van, ahonnan az összes társas erények származnak, nem gyanakszik rá, nem igyekszik féken tartani. „én olyan együttérző vagyok, annyira megindít a szenvedés, nem bírom a nyomorúság látását.” Mindezek a kijelentések bizonyos öndicsértet rejtenek magukban, bár hangjuk lehet, hogy lesajnáló. Igaz, hogy a rokonszenv, mint olyan, nagyszerű dolog. Ha azonban rosszul van irányítva, sokszor bajt okoz. Néha magát a rokonszenv tárgyát károsítja meg úgy, hogy a végén rosszabbul áll, mint annak előtte. Nagyon is gyakran oktalan a segítés formája, s inkább célozza a rokonszenvező fájdalmának eloszlatását, mint a szenvedő baja meggyógyítását, s pillanatnyi kínt enyhít egy tartós sérelem árán – valójában, de be nem vallottan azért, hogy a néző szenvedését enyhítse. A rokonszenv visszahatása a rokonszenvezőre jó, mert mélyíti benne a szeretet-érzelmet; a másikra való hatása azonban nagyon gyakran rossz, mert hiányzik a mérlegelő meggondolás. Könnyű a fájdalom láttára eget-földet megrázni sikolyainkkal, míg a lég megtelik velük; nehéz megállni, fölmérni a fájdalom okát és a gyógymódot, s aztán olyan módszert alkalmazni, amely gyógyítja, ahelyett, hogy meghosszabbítaná. A helyes értelemnek kell az érzelmeken uralkodnia és irányítania, ha azt akarjuk, hogy jó hatása legyen. Az érzelemnek a cselekvés indítójának kell lennie, de nem irányítójának. Az irányítás az értelem dolga, és az irányítás előjogát sohasem szabad tőle elragadni. Akiben így működik a tudat, erős érzelem által indíttatva, és a helyes értelem által irányítva, az az ember rokonszenvező és bölcs is, és hasznos kortársai számára. A vágyakat helyesen szokták lovakhoz hasonlítani, amelyek a test szekere elé vannak fogva, és a vágyak az érzelmekben gyökereznek. Ahol a vágyak féktelenek, hasonlatosak az ágaskodód, be nem tört lovakhoz, amelyek veszélyeztetik a kocsi épségét, és a kocsis életét fenyegetik. A gyeplőt az értelemhez hasonlítják, mely irányítja a lovakat, visszatartja vagy elengedi őket, szükség szerint. Jó ábrázolása ez az érzelem, értelem és cselekvés viszonyának. Az érzelem adja a mozgást, az értelem fékez és irányít, s akkor az Én a legelőnyösebben használja fel a cselekvést, amint az illik az érzelem urához, és nem áldozatukhoz. A tudat ezen aspektusának kibontakozásával, amely a hatodik alfajban, még teljesebben a hatodik törzsfajban, mint Buddhi fog megmutatkozni, az érzelmi természet gyorsan fejlődik az ötödik faj haladottabb egyedeiben, s gyakran mutat egy ideig sok kellemetlen, sőt aggasztó tünetet is. A fejlődés haladtával kinőjük ezeket, természetünk kiegyensúlyozott és egyszersmind erős, bölcs és nagylelkű lesz: közben azonban a gyorsan fejlődő természet viharos, sokszor gyötrelmes és élesen, hosszan kell szenvednie. Éppen ezekben a szenvedésekben rejlik azonban jövendő ereje, akárcsak jelen megtisztulása. Az eredmény nagysága éppen a szenvedés élességével lesz arányos. Éppen ezekben az erőteljes természetekben küszködik megszületéséért a Buddhi, a Krisztus, a „kisgyermek”, a Bölcsesség és Szeretet együtt, ez pedig magas értelemmel egyesülve a szellemi Ego, az igazi, a belső ember, a Halhatatlan Uralkodó. Aki tanulmányozza saját természetét, hogy kézbe vegye fejlődését, és irányíthassa menetét, annak gondosan meg kell figyelnie saját erejét és saját gyengeségét, hogy az egyiket szabályozhassa, a másikat pedig helyesbíthesse. Egyenlőtlenül fejlett személyeknél az értelem és az érzelem gyakran fordított arányban áll egymással. Erős érzelmek járnak gyönge értelemmel, és erős értelem gyönge érzelmekkel; az egyik esetben az irányító erő gyönge, a másikban a hajtóerő. A tanulmányozó tehát önelemzése során nézze jól meg, jól fejlett-e értelme, ha úgy találja, hogy érzelmei erősek, tegye magát próbára, vajon vonakodik-e a dolgokat az értelem száraz, tiszta fényében szemlélni. Ha azt látja, hogy taszítja őt, amikor a tárgy ebben a megvilágításban áll előtte, biztos lehet abban, hogy természetének érzelmi oldala túlfejlett az értelmi oldalhoz viszonyítva. Mert a jól egyensúlyozott emberi természet, sem az irányító intelligencia tiszta fényét, sem az indító érzelem hatalmas erejét nem utasítja vissza. Ha a múltban az egyik oldal túltenyésztődött, ha az érzelmek részesültek ápolásban az értelem hátrányára, akkor az értelem megerősítésére kell törekedni, s a hidegen intellektuális szempontokkal szembeni ellenérzést szigorúan meg kell fékezni, felismerve a különbséget az értelem és a rokonszenv között. 2. Az érzelem torzító ereje Az egyik dolog, amelyet az emocionális ember rendszerint nem vesz tudomásul az, hogy az érzelem rezgésekkel tölti meg az őt környező atmoszférát; minden ezen az atmoszférán keresztül látható, ez színezi, és ez torzítja el úgy, hogy a dolgok nem igazi formájukban és színezetükkel érkeznek el az értelemhez, hanem kicsavarva és elszíneződve. Auránk körülvesz bennünket, és kristálytiszta közegnek kellene lennie, amelyen át a külvilágból mindennek a maga saját formájában és színével kellene hozzánk érkeznie, mikor azonban az aura érzelmektől rezeg, nem szolgálhat ilyen közegül, s ami csak átmegy rajta, minden megtörik; mire hozzánk ér, egészen más, mint amilyen. Mikor valaki víz alatt van, s a közelébe a levegőben egy botot tesznek, s ő utánanyúl, kezét rosszul irányítja, mert arra a helyre teszi, ahol a botot látja, s minthogy a róla jövő sugarak megtörnek, mikor a vízbe lépnek, a bot az ő számára nem lesz ott, ahol lennie kellene. Ugyanígy, mikor egy külvilági benyomás egy érzelmekkel túltelített aurán keresztül jut el hozzánk, arányai eltorzulnak, helyzetét pedig hibásan ítéljük meg; az értelemnek szolgáltatott adatok tehát végesek, a rájuk alapított tétel pedig ennél fogva szükségképpen helytelen, bármilyen pontosan működjék is az értelem. Még a leggondosabb önvizsgálat sem óvhat meg teljesen ettől az érzelmi zavartól. Az értelem mindig hajlik arra, hogy kedvezően ítélje meg azt, amit kedvelünk, és kedvezőtlenül azt, amit nem kedvelünk, a fönt említett fénytörés miatt. Az érveket egy bizonyos viselkedési mód mellett éles fénybe állítja az a vágyunk, hogy úgy viselkedjünk; az ellene szóló érveket pedig homályba borítja. Az egyik oly világosnak és hathatósnak tűnik, a másik oly kétesnek és gyöngének. Értelmünk pedig, amely az érzelmen keresztül látja a dolgot, oly bizonyos benne, hogy nekünk van igazunk, és hogy mindenki, aki nem úgy látja őket, mint mi, vagy előítélettel viseltetik iránta, vagy szándékosan önfejűsködik. E mindenkori veszély ellen csak nagy gonddal és állandó erőfeszítéssel lehet védekezni, de csak akkor szabadulunk meg tőle véglegesen, ha felülemelkedünk az érzelmeken, és teljesen urukká válunk. Marad még egy mód, amellyel helyes ítélethez segíthetjük magunkat, és ez az, hogy másokban tanulmányozzuk a tudat működését, és mérlegeljük a mienkhez hasonló körülmények között tett döntéseiket. Azok a döntések lesznek számunkra valószínűleg a leghasznosabbak, amelyek leginkább taszítanak minket, mivel egy, a mienktől nagyon különböző érzelmi közegen át jöttek létre. Összehasonlíthatjuk a magunk elhatározásait másokéval, és ez által, hogy megfigyeljük, mely tényezők hatottak rájuk leginkább, és ránk legkevésbé, melyek voltak számukra a legnyomósabbak, számunkra pedig a legsúlytalanabbak, kibogozhatjuk egymásból ítéleteink emocionális és intellektuális elemeit. És még ha végső következtetéseink tévesek is, az értük tett erőfeszítés maga helyesbítő és megvilágosító, segíti az értelmi elemet. Az ilyen vizsgálódást természetesen olyankor kell megejteni, amikor éppen nincs érzelmi zavarunk, gyümölcseit pedig el kell raktároznunk arra az időre, amikor éppen erősek az érzelmek. 3. Az érzelmeken való uralom módszerei Az első és leghatékonyabb módja az érzelmeken való uralom megszerzésének – és mindennek, ami a tudatra vonatkozik – a meditáció. Még mielőtt a világgal való kapcsolat megzavarta volna érzelmeinket, vegyük igénybe a meditációt. Visszatérve a testbe a fizikai álom időszaka után, az Ego nyugalmasnak fogja találni lakását, és nyugodtan birtokba veheti a kipihent agyat és idegrendszert. Ha később meditálunk napközben, amikor az érzelmek nyugalma már megzavarodott, s már erősen tevékenyek, az már nem olyan hatásos. Az alvás utáni csöndes időszak az igazi jó ideje a hatékony meditációnak, minthogy a vágytest, az érzelmi természet nyugodtabb, mint amikor már belemerült a világ forgatagába. Abból a békés reggeli órából árad majd ki a hatás, mely egész nap védelmünkre szolgál, s a megnyugtatott és elcsöndesült érzelmeken könnyebb lesz majd uralkodni. Amikor lehetséges, célszerű előre szemügyre venni a nap folyamán fölmerülő kérdéseket, és eldönteni, miféle álláspontot foglaljunk el, miképp viselkedjünk. Ha tudjuk, hogy olyan körülmények közé kerülünk, amelyek fölkeltik érzelmeinket, elhatározhatjuk előre, milyen legyen mentális magatartásunk, sőt azt is eldönthetjük, hogyan fogunk cselekedni. Ha aztán ilyen döntésre jutottunk akkor, amikor a körülmények beállnak, idézzük fel a döntést, és cselekedjünk a szerint, még ha az érzelmek áradata más cselekvési mód felé ragad is. Például, találkozni fogunk valakivel, akit nagyon szeretünk, a meditációnkban elhatározzuk, miképpen fogunk legbölcsebben cselekedni, eldöntve a nyugodt értelem tiszta világosságánál, mi a legjobb az összes érdekelt számára. Ehhez a döntéshez aztán ragaszkodunk, még ha meg is lesz a hajlandóságunk, hogy úgy érezzük: „Nem helyeztem a kellő súlyt erre vagy arra a szempontra.” Voltaképpen ilyen körülmények között túl nagy súlyt helyezünk rá, a helyes súlyt pedig a nyugodtabb gondolkodásban kapta meg; s a legokosabb, ha az előre kirajzolt utat követjük, bár érzelmeink abban a pillanatban másra buzdítanak. Ítéletünkbe csúszhat be hiba, de ha a hiba nem látható a meditációban, nem valószínű, hogy az érzelmek forgatagában láthatóvá lesz. Az érzelmek megzabolázásának egy másik módszere az, hogy mielőtt beszélünk, meggondoljuk, mit is fogunk mondani, féket teszünk a nyelvünkre. Egy régi keleti törvényhozó mondása szerint, aki megtanult uralkodni beszédén, az mindent meghódított. Aki soha ki nem ejt egy éles vagy meggondolatlan szót, messze jár már az érzelmei megfékezésében. Uralkodni szavainkon annyit jelent, mint uralkodni egész természetünkön. Célszerű nem szólni addig, vagyis szándékosan visszatartani a beszédet, amíg nem vagyunk vele tisztában, mit is akarunk mondani, nem vagyunk biztosak afelől, hogy beszédünk igaz-e, hogy alkalmazkodik-e ahhoz, akihez intézzük, és hogy egyáltalán el kell-e mondani. Legelsősorban jön az igazság, és semmi sem mentheti a nem igaz beszédet; sok minden hamis, amit az érzelem hevében mondunk, vagy mert túlzott, vagy mert torzított. Aztán az érzelem forgatagában vagy egy erős érzés mohóságában igen gyakran elfelejtjük, hogy beszédünknek alkalmazkodnia kell ahhoz a személyhez, akihez intézzük. Egész helytelen képzetet kelthetünk egy nagy igazságról, ha nem tartjuk észben a hallgató szempontját; szimpátiára van itt szükség, arra, hogy úgy lássuk, ahogy ő lát, mert csak akkor lesz az igazság hasznos és segítő. Amikor valakinek szeme elé tárunk egy igazságot, nem magunkon akarunk segíteni, hanem rajta. A változatlan, sérthetetlen, teljesen részrehajlás nélküli törvény fogalma talán igen inspiráló, erőt adó, fölemelő a beszélő számára, a fejletlen ember számára azonban irgalmatlan és lesújtó ez a fogalom, és a helyett, hogy segítené, bajt okoz. Az igazság nem azért van, hogy lesújtson, hanem, hogy felemeljen, és rosszul használjuk az igazságot, amikor olyannak szolgálunk vele, aki még nem kész rá. Bőségesen van minden, mindenki szükségletére, de bölcs belátás kell ahhoz, kinek mit választunk, és nem szabad, hogy lelkesedésünkben idő előtti elvilágosultságot erőszakoljunk ki. Sok fiatal teozófus tesz több kárt, mint hasznot azzal, hogy túlbuzgóságában ráerőszakolja másokra a kincseket, amelyeket oly nagyra becsül. Végül meg kell fontolni a beszéd formáját, elmondásának szükségességét vagy hasznosságát. Azzal, hogy hogyan adunk elő egy igazságot, amely segíthetne, olyanná változtathatjuk, amely inkább hátráltat. „Sohase mondj olyasmit, ami nem igaz, sohase mond olyasmit, ami kellemetlen.” – ez a beszéd aranyszabálya. Minden szónak igaznak, édesnek és kellemesnek kellene lennie. A beszéd kellemességéről gyakran megfeledkeznek azok a jóindulatú emberek, akik még büszkék is őszinteségükre, mikor pedig csak durvák, és nincsenek tekintettel azok érzésére, akikhez szólnak. Ez azonban sem jó nevelés, sem pedig vallásosság, mert a modortalanság nem azonos a vallásossággal. A vallásosság a tökéletes igazságot tökéletes udvariassággal köti össze. Ezen felül a fölösleges, a haszontalan mindig ártalmas, és igen sok bajt okoz a sok felületes érzelem túláradása a fecsegésben és tereferében. Az olyanok, akik nem bírnak hallgatni, és szüntelenül fecsegnek, nemcsak hogy elfecsérlik intellektuális és morális erőiket, hanem még ezer oktalanságot is kibeszélnek, amit jobb lett volna el nem mondani. A mentális gyengeség jele, ha félünk a hallgatástól, és a nyugodt hallgatás jobb, mint az oktalan beszéd. Mikor hallgatunk, érzelmeink nőnek és erősödnek, de uralmunk alatt maradnak, s így természetünk mozgatóereje gyarapszik, de egyszersmind tőlünk függésben is marad. A hallgatás képessége nagy képesség és sokszor igen megnyugtató hatása van; másrészt azonban, ha valaki megtanult hallgatni, vigyázzon, hogy hallgatása ne menjen az udvariasság rovására, s hogy mások társaságában helyén nem való hallgatással ne keltsen fagyos és kényelmetlen érzést. Sokan talán attól tartanak, hogyha szavaikat, mielőtt beszélnének, a fent leírt módon megfontolnák, annyira gátolná a gondolatok kicserélését, hogy egyenesen megbénítaná a társalgást. De mindazok, akik már gyakorolták ezt az önuralmat, tanúsíthatják, hogy rövid gyakorlat után a válasz már nem hangzik el észrevehető késedelemmel. Az értelem mozgása gyorsabb a villámnál, s egy lélegzetnyi idő alatt végigfut azokon a pontokon, amelyek megfontolásra szorulnak. Igaz, hogy eleinte lesz egy kis habozás, de pár hét múlva már nem lesz szükség erre a szünetre, s amit mondani akarunk, oly gyorsan megvizsgáljuk, hogy nem okoz akadályt. Számos szónok tanúsíthatja, hogy a deklamáló periódus gyors özönében elméje nyugodtan ül, forgatja magában a különböző lehető módozatokat, és mérlegeli előnyüket, mielőtt kiválaszt egyet közülük, s félredobja a többit; az elragadtatott hallgatóság körében azonban senki sem tud semmit erről a közjátékról, s nem is álmodja, hogy a gyorsan pergő mondatok mögött ilyen kiválasztó tevékenység folyik. Az érzelmek legyőzésének harmadik módszere az, hogy tartózkodunk az impulzus hatása alatti cselekvéstől. A sietős cselekvés jellemző vonása a modern léleknek, s a gyorsaságnak sok túlzásba vitelét tekintik erénynek. Ha nyugodtan szemügyre vesszük az életet, rájövünk, hogy soha sincs szükség sietségre; mindig van idő elég, s a cselekvés, bármilyen gyors is legyen, megfontolt és sietség nélküli. Amikor egy erős érzelemtől kapott impulzus hatása alatt minden megfontolás nélkül erőteljesen felugrunk, oktalanul cselekszünk. Ha rászoktatjuk magunkat, hogy minden apró dolgunkban gondolkozzunk, mielőtt cselekszünk, akkor, ha baleset vagy bármi más ér, ami azonnali cselekvést kíván, a fürge értelem felméri a pillanat kívánalmait, és gyors cselekvést indít, de elmarad a sietség, meg a sok megfontolatlan, oktalan balfogás. „De hát sohase kövessem intuíciómat?” – kérdezheti valaki. Nagyon gyakran összetévesztjük az impulzust az intuícióval, noha gyökeresen különböznek egymástól, mind eredtük, mind jellemző vonásaik tekintetében. Az impulzus a vágy-természetből származik, az asztrális testen keresztül működő tudatból, s olyan energia, amelyet kívülről jövő behatásra válaszolva vetítünk kifelé. Az értelem által nem irányított, elsietett, megfontolatlan, hebehurgya energia. Az intuíció a szellemi Egótól származik, erős, nyugodt és célirányos. A kettő megkülönböztetésére, míg természetünk egészen egyensúlyban nincs, nyugodt megfontolás szükséges, és lényeges a késleltetés is; az impulzus az ilyen megfontolás és késleltetés alatt elhal; az intuíció tisztább és erősebb lesz az ilyen körülmények között; a nyugalom lehetővé teszi, hogy az alsóbb értelem meghallja és érezze higgadtan kényszerítő hatását. Sőt, ha az, amit intuíciónak vélünk, voltaképpen egy magasabb lénytől jövő sugallat, ez a sugallat csöndes meditációnkban még hangosabbá válik, és semmit sem veszít erejéből az ilyen nyugodt késleltetéssel. Igaz, hogy van bizonyos öröm abban, ha átengedjük magunkat az ilyen hebehurgya impulzusoknak, és hogy magunknak e kényszerű visszatartása kínos egy ideig. Erőfeszítéseink azonban a magasabb élet irányában mind tele vannak az effajta lemondásokkal a gyönyörről, és a fájdalom elfogadásával, s lassanként úgy érezzük, hogy nagyobb öröm van a nyugodt, megfontolt cselekvésben, mint ha engedünk a viharos impulzusoknak, és hogy a megbánás állandó forrását küszöböljük ki velük együtt. Mert az ilyen engedékenység minduntalan a bánat forrásának bizonyul, s az impulzusról kiderül, hogy hibás volt. Ha a szándékolt cselekvés jó, szándékunkat csak erősíti, és nem gyöngíti a gondos megfontolás. Ha pedig a szándék a meggondolás folyamán gyengül, bizonyos, hogy az alsóbbrendű forrásból származik, nem a magasabból. Mindennapos meditáció, gondos megfontolás, mielőtt szólnánk, ellenállás az impulzusok alatti cselekvésnek, ezek a fő módszerek ahhoz, hogy érzelmeinket veszélyes parancsolók helyett hasznos szolgákká tegyük. 4. Az érzelmek használata Csak az használhat egy érzelmet, aki urává lett, és tudja, hogy az érzelmek nem ő maga, hanem eszközeiben játszanak, s az Énnek és a Nem-Énnek kölcsönhatására vezethetők vissza. Folyton változó természetük jelzi, hogy a testekhez tartoznak; külső dolgok hozzák őket működésbe, melyekre belül a tudat válaszol. A tudatnak az a tulajdonsága, amelyik az érzelmeket kelti, az üdv és a gyönyör-fájdalom, a mozgások a vágy-testben, amelyeknek okozója a külvilággal való érintkezés, és az Énnek, mint üdvnek a válasza e testen át, mint ahogy a gondolatok is hasonló érintkezésekre vezethetők vissza, és az Énnek, mint tudásnak a rájuk adott válaszára. Amint az Én megismeri önmagát és megkülönbözteti magát eszközeitől, urává lesz az érzelmeknek, s a gyönyör és fájdalom egyformán az üdv változatai lesznek. Amint haladunk előre, úgy találjuk, hogy mindinkább egyensúlyban tudunk maradni a gyönyör és a fájdalom nyomása alatt, és hogy az érzelmek nem borítják fel többé lelkünk egyensúlyát. Mindaddig, amíg a gyönyör emelkedett hangulatba hoz, a fájdalom pedig megbénít úgy, hogy megakadályozza vagy gátolja kötelességünk teljesítését, az ember rabszolgája, nem pedig ura érzelmeinek. Amikor megtanul uralkodni rajtuk, érezheti a gyönyör legnagyobb hullámát, a fájdalom legélesebb szúrásait, s elméje mégis szilárd marad, és nyugodtan veszi kézbe elvégzendő munkáját. Ilyenkor akármi jöjjön is, mindent hasznára fordít. A fájdalomból erőt nyer, a gyönyörből életkedvet és bátorságot. Minden segítő erővé válik, ahelyett, hogy akadály lenne. E használatokat jól illusztrálja a szónoklás. Hallhatunk valakit, akit a szenvedély tüzel, szavai egymást kergetik, taglejtése heves, érzelmei hatalmukba kerítették, elragadták, de ő nem ragadja magával hallgatóságát. A magával ragadó szónok az, aki ura érzelmeinek, arra használja fel őket, hogy hasson velük hallgatóságára; szavai megfontoltak és jól megválogatottak még beszéde csúcspontjain is, taglejtése alkalomszerű és méltóságos. Nem érzi az érzelmeket, de érezte őket, s múltját most a jelen formálására hasznosítja. A szónok abban a mértékben tudja használni érzelmeit, amilyen mértékben érezte őket, és felülemelkedett rajtuk. Senki sem lehet jó szónok erős érzelmek nélkül, nagysága azonban növekszik, amint érzelmeit uralma alá hajtja. Hatásosabb a robbanás, ha gondosan elrendezzük a robbanószereket, és kiszámítottan alkalmazzuk a gyufát, mintha lecsapjuk őket valahová, s utánuk a gyufát, remélve, hogy valami majd csak tüzet fog. Mindaddig, amíg valakit felkavarnak az érzelmei, el is homályosítják a segítő szolgálathoz szükséges tiszta látást. Az olyan ember az értékes segítség, aki nyugodt és egyensúlyozott, s egyúttal tele van rokonszenvvel. Miféle orvos volna az, aki operáció közben könnyekben törne ki? Sok embert mégis annyira gyötör a szenvedés látása, hogy egész lényét megrázza, és így inkább növeli a szenvedést, ahelyett, hogy könnyítené. Minden érzelem erős rezgéseket okoz, s ezek átmennek egyik emberről a másikra. A hatékony segítő legyen nyugodt és szilárd, maradjon rendületlen és sugározzon nyugalmat. Aki szilárdan áll a hullámok fölött, jobban segíthet a másiknak, hogy elérje a szilárd pontot, mint ha maga is a hullámokkal harcolna. A szorosan kézben tartott érzelmeknek egy másik használata az, amikor felidézünk és felhasználunk egy alkalmas érzelmet arra, hogy valaki másban, számára jótékony hatású érzelmet ébresszünk. Mikor valaki haragszik, rezgéseire a harag a természetes válasz attól, akivel találkozik, minthogy minden rezgést hajlamosak vagyunk rokonrezgésekkel reprodukálni. Mivel mindnyájunknak van érzelmi testünk, minden közelünkben lévő test, amelyik egy bizonyos módon rezgésben van, arra törekszik, hogy bennünk is hasonló rezgéseket keltsen, ha testünkben megvan a megfelelő anyag. A harag haragot ébreszt, a szeretet szeretetet, a jóság jóságot. Ha urai vagyunk érzelmeinknek, és érezzük, mint gerjedünk haragra egy másik személy harag-rezgéseire adott válaszképpen, azonnal gátat kell vetni ennek a válaszadásnak, és hagynunk kell, hogy a harag hullámai hozzánk csapódjanak, de minket meg ne indítsanak. Aki nyugodtan tudja tartani saját érzelmi testét, amikor a környezetében lévő többi test erősen rezgésben van, az alaposan megtanulta az önuralom leckéjét. Ha ezt megtette, jöhet a következő lépés, amikor egy rossz érzelem rezgésével szemben a megfelelő jó érzelem rezgését bocsátja ki, s így nemcsak magát tartja vissza a haragtól, hanem olyan rezgéseket küld ki, amelyek a másik személy haragrezgéseinek lecsitítására alkalmasak. A haragra szeretettel válaszol, a dühre jósággal. Ez a válaszadás eleinte szándékos, előre elhatározott, és haragos embertársainkat arra használhatjuk, hogy gyakoroljunk rajtuk. Mikor elénk kerülnek, hasznosítsuk őket. A kísérlet eleinte kétségkívül hideg lesz és száraz, a szeretésből csak akarása lesz meg benne, de nem az érzelem; egy idő múlva azonban a szeretni akarás egy kevés érzelmet gerjeszt, s végül meggyökeresedik a szokás, és a jóság lesz a spontán válaszunk a barátságtalanságra. Ha kitartóan, céltudatosan rászoktatjuk magunkat arra, hogy ily módon hassunk vissza a kívülről hozzánk érkező helytelen érzelmekre, érzelmi testünkben gyökeret ver ez a szokás, úgyhogy gépiesen adja majd a helyes választ. Az erkölcs minden nagy mestere ugyanezt tanítja: „Viszonozd jóval a rosszat!” Ez a tanítás pedig a rezgések kölcsönhatásán alapul, melyeket a szeretet és gyűlölet-érzelmek okoznak. Ha rosszra rosszal válaszolunk, erősítjük, ha pedig jóval, közömbösítjük a rosszat. Mindennapi életünkben érzelmeinknek legmagasabb rendű használata az, amikor szeretetérzelmeket keltünk másokban úgy, hogy ilyen érzelmeket árasztunk feléjük, s ez által serkentünk bennük mindent, ami jó, és gyöngítünk mindent, ami rossz. Célszerű, ha szemünk előtt tartjuk az érzelmek megfelelőinek listáját, s e szerint végezzük a gyakorlatot, alázattal felelve a gőgre, részvéttel az udvariatlanságra, engedelmességgel az önteltségre, jósággal a durvaságra, nyugalommal az ingerlékenységre. Így építünk magunknak olyan természetet, amely minden rossz érzelemre a megfelelő jó érzelemmel válaszol, s áldás lesz mindenki számára, mert kisebbíti bennük a rosszat és erősíti a jót. 5. Az érzelem értéke a fejlődésben Láttuk, hogy az emberben az érzelem a mozgatóerő, s ha azt akarjuk, hogy segítsen fejlődésünkben, arra kell használnunk, hogy fölemeljen, s nem szabad engednünk, hogy lealacsonyítson. Az Egónak, fejlődéséhez szüksége van pontokra, amelyek fölfelé vonják, ahogy a Csend Hangja mondja, mert a fölfelé menő út oly meredek, hogy lehetetlen megbecsülni egy vonzó tárgy értékét, ami fölöttünk van, s ami felé törekedhetünk. Nagyon is gyakran megtörténik, hogy elmaradozunk az úton, mert nem vágyunk továbbmenni, aspirációnk élettelen, a vágy, hogy emelkedjünk, elszállt belőlünk. Ilyenkor hívhatjuk az érzelmet segítségül, s odaadásunknak valamely tárgya köré fonva megkaphatjuk a szükséges lökést, a fölemelő erőt, ami után sóvárgunk. Az érzelemnek ezt a formáját hős-kultusznak szokták nevezni, s ez az a képesség, hogy nagyon tudunk csodálni és szeretni valakit, aki különb nálunk, és ha tudunk így szeretni és csodálni, az emberi fejlődés egyik nagy fölemelő ereje áll rendelkezésünkre. A hőskultuszt gyakran becsmérlik, mert tökéletes eszménykép nem található az emberek között a világban, de a részleges eszménykép, amelyet szeretni és dicsőíteni tudunk, nagy segítség a fejlődés gyorsításánál. Igaz, hogy ebben a részleges eszményképben lesznek fogyatékosságok, és hogy szükséges lesz megkülönböztetni egymástól a hősi tulajdonságokat és a velük kapcsolatos gyöngeségeket; figyelmünket azonban a hősi tulajdonságokra kell összpontosítanunk, amelyek serkentenek, nem pedig a foltokra, amelyek beszennyeznek mindenkit, aki még nem emelkedett felül az emberiségen. Felismerni, hogy a fogyatékosságok a Nem-Énhez tartoznak, és mulandók, a kiválóság pedig az Éné, amely maradandó; szeretni azt, ami nagyszerű, és mellőzni tudni azt, ami kicsinyes: ez a magatartás vezet oda, ahol a Nagyok tanítványaivá leszünk. A hőskultuszt űző csak nyerhet eszményétől, ha tiszteli nagyságát, és nem veszi figyelembe gyöngeségét, a hősre pedig visszahull saját tökéletlenségének karmája. De ezt mondhatnánk: amikor így felismerjük az Én kiválóságát az emberi gyöngeségek közepette, csak azt tesszük, amit mindenkivel tenni kellene; miért alkotnánk tehát hőst valakiből, akiben még vannak emberi gyöngeségek? Azért a segítségért, amit hősünk, mint inspiráló jelent számunkra, s mint saját haladásunk fokmérője. Közönséges emberből nem lehet hőst „csinálni”; csak amikor az Én a közönségesnél nagyobb fénnyel ragyog elő, akkor kél föl a hajlandóság, hogy hősként tiszteljük. Az ilyen ember valóban hős, bár még nem ember-fölötti, és gyöngeségei olyanok, mint a foltok a napon. Egy közmondás azt mondja, hogy „senki sem lehet hős az inasa előtt”, s a cinikusok ebbe azt magyarázzák, hogy a leghősibb ember is csak a távolságnak köszönheti nagyságát. Pedig nem azt jelenti-e inkább, hogy az inas-lélek, amelynek legfontosabb a cipő fénye vagy a jól megkötött nyakkendő, nem tudja értékelni azt, ami az embert hőssé teszi, minthogy semmi nincs benne, ami rokonrezgésekkel felelhetne a hangokra, amelyeket a hős megüt? Mert csodálni tudni annyi, mint elérni a megcsodáltat, és a nagyok iránti szeretet és tisztelet a jele annak, hogy az ember őhozzájuk hasonlóvá kezd válni. Amikor ily módon felkeltettük az érzelmeket, eszményképünk fényénél vizsgáljuk meg magunkat, és szégyenkezzünk, amikor olyasmit csinálunk vagy gondolunk, ami a bánat árnyékát boríthatná a szemére annak, akit tisztelve szeretünk. Jelenlétének tudata mindig velünk legyen, mint fölemelő erő, míg megvizsgálván magunkat az Ő nagyobb teljesítménye fényénél, egyszer csak látjuk, hogy mi is kezdünk valamit elérni. Az igaz, hogy az Én tiszta fénye nem süt át senkin sem, aki a föld sáros útjait járja, de vannak olyanok, akikből elég fény ragyog, hogy megvilágítsa a sötétséget, és megmutassa nekünk, hova lépjünk. Jobb, ha hálával és tisztelettel vagyunk irántuk, ha örvendezünk nekik, mint ha ócsároljuk őket, amiért még nem egészen égiek, amiért az emberi gyöngeség néhány szála még mindig rátekeredik lábukra. Boldogok azok, akikben megvan a hősi természet, s ennél fogva fölismerik idősebb rokonaikat; rájuk vár a felsőbb régiókban a kitárt kapu, s minél jobban szeretnek, minél jobban tisztelnek, annál gyorsabban haladnak a kapu felé. Nem érheti az embert jobb karma, minthogy megtalálja a hőst, akinek a társaságában haladhat a bejáratig, nincs szomorúbb karma, minthogy egy megvilágosult pillanatban meglátjuk őt, s aztán elvetjük, mert megvakít egy tökéletlensége, melyet pedig hamarosan kinő.

Címkék:

 

Kommentáld!

Ez egy válasz üzenetére.

mégsem

Hozzászólások

Ez történt a közösségben:

Szólj hozzá te is!

Impresszum
Network.hu Kft.

E-mail: ugyfelszolgalat@network.hu