Az akarat

 A szabadságát elnyerő akarat Most visszatérünk annak az emberben lévő erőnek a megszemléléséhez, amellyel elkezdtük, az akarathoz. A tanulmányozó emlékezni fog, hogy megállapítottuk: az Én akarata volt, hogy egyénné vált Énné, egyénné vált, bár még nincs ennek a tudatában, aki őt a megnyilvánulásba vitte. Nem kényszerből, nem külső szükségszerűségből, semmi kívülről vele szembeálló folytán, hanem a nagy Akarat folytán, amelynek saját akarat egy része – az Ő akarata, mely mint központ individualizálódott, de még nincs elvágva a körülötte lévő anyagtól – amely úgy lüktet benne, mint az anya vére lüktet a még meg nem született gyermekben. Törekszik ő a megnyilvánulás felé, homályosan vágyva az anyagba burkolt élet gazdag rezdüléseire, a tevékenységre vágyó erők gyakorlására, a mozgással zsúfolt világok tapasztalatára. Az, amit a Logosz tudatosan akar, s a Logosz egy világegyetemben akar testet ölteni – a benne levő egyéniesült élet minden központja szintén akarja, bár úgyszólván vakon és botorkálva egy teljesebb élet felé. Ez az élet és tudni akarás, és ez a kifelé tartó akarat a megnyilvánuláshoz visz. Láttuk, hogy ez az akarat, az Én ereje az anyag sűrűbb síkjain az un. vággyá lesz, és hogy elvakítva az anyagtól, és képtelen lévén útját meglátni, irányát a külső tárgyak ráható vonzása és taszítása határozza meg. Így hát nem mondhatjuk az Énről ebben az időszakban, hogy ő irányítja önmagát, vonzások és taszítások irányítják, melyek kerületén érik. Láttuk továbbá, hogy amikor a vágy érintkezésbe lépett az értelemmel, és az Énnek ez a két aspektusa hatással volt egymásra, akkor keletkezett az érzelem, melyre szülei - vágy-anyja és értelem atyja – rányomja bélyegét. És tanulmányoztuk a módszert, amellyel uralkodni lehet az érzelmen, igazi rendeltetésére felhasználni, és így hasznossá tenni, nem pedig veszélyessé az emberi fejlődésben. Lássuk most, hogy az akarat, a rejtett erő, amely mindig tevékenységre ösztökél, bár még nem uralta a tevékenységet, miként nyeri el lassan szabadságát, azaz önrendelkezését. Mindjárt meg fogjuk vizsgálni, mit értünk a „szabadság” szón. Az akarat, mely eredetileg, mint az Én ereje, lényegileg és alapvetően szabad, kötötté és korlátozottá vált abban a kísérletében, hogy uralja az anyagot, amelybe az Én belépett. Nem kell visszariadnunk attól, hogy azt mondjuk: az anyag uralkodik az Énen, nem pedig az Én az anyagon, ezt pedig azért teheti, mert az Én az anyagot önmagának tekinti, azonosítja vele önmagát, minthogy azon át akar, azon át gondolkodik, azon át cselekszik, az valóban önmagává válik számára, és félrevezetve felkiált: „Én vagyok ez!” – és bár az anyag korlátozza és megköti, ő ezt önmagának érezve felkiált: „Szabad vagyok!”. De az anyagnak ez az uralma az Én fölött csak ideiglenes, mert az anyag folyton változik, jön és megy, mulandó, állandóan formálódik, és öntudatlanul veszik fel és maradandó a mulandók között. Álljunk meg most az emberi fejlődés azon fokánál, amelyen az emlékezés erősebb lett a kellemes felé való ösztönszerű vonzódásnál, és a kellemetlentől való ösztönszerű húzódásnál; amelyen az intelligencia uralja a vágyat, és az értelem már diadalmaskodott az impulzus fölött. A hosszú korszakok fejlődésének eredményét le kell aratni, és ennek az eredménynek egy része a szabadság. Amíg az akarat, mint vágy fejeződik ki, és irányát külső vonzások határozzák meg, nyilvánvalóan nem szabad, de igen nyilvánvalóan kötött. Éppen úgy, mint ahogy egy élőlényt az ő erejénél nagyobb erő egy általa nem választott irányba húzhat, úgy vonszolja el az akaratot a tárgyak vonzása, és húzza-vonja olyan úton, amely örömet ígér, amelyet kellemes követni; nem aktív, mint Én irányította erő, hanem ellenkezőleg, az Ént egy külső kényszerítő vonzás vonja el. Nem adhatunk jobb képet az Énről ebben az állapotban, mint az előbb idézett ősi hindu írás, amelyben az Én, mint kocsi szerepel, és az örömet adó tárgyak vonzotta érzékek, e zabolátlan lovak, a test kocsiját magukkal ragadják, benne a tehetetlen kocsissal. Bár az akarat az Én igazi ereje, addig az Ént ezek a zabolátlan lovak elragadják, kimondottan kötött és nem szabad. Hiú dolog valakinél szabad akaratról beszélni addig, amíg a körülötte lévő tárgyak rabja. Mindig le van kötve, nem válogathat, mert habár úgy gondolhatunk az ilyenre, mint aki maga választotta az utat, amely felé a vonzalmak húzzák, igazában véve nincs itt szó választásról, sem a választás gondolatáról. Addig, amíg vonzások és taszítások határozzák meg az utat, minden szabadságról való beszéd üres és balga. Még ha egy ember úgy is érzi, hogy ő választhatja a kívánatos tárgyat, a szabadság érzése csalóka, mert a tárgy vonzó mivolta ragadja el, és a benne lévő örömre sóvárgás. Épp annyira, hogy épp oly kevéssé szabad, mint amennyire a vas szabad, mikor a mágnes felé közeledik. Mozgását a mágnes ereje szabja meg, és a vas természete, amely vonzásának enged. Ahhoz, hogy felfogjuk, mit értünk az akarat szabadságán, el kell hárítanunk egy előzetes nehézséget, amellyel a „választás” szónál kerülünk szembe. Amikor úgy tűnik, hogy szabadon választhatunk, vajon a választásunk un. szabadsága azonos-e az akarat szabadságával? Vagy nem igaz-e, ha azt mondjuk, hogy a választás szabadsága csupán azt jelenti, hogy semmi külső erő nem kényszerít bennünket arra, hogy az egyik vagy a másik lehetőséget válasszuk? De a fontos kérdés e mögött ez: „Mi késztet választásra?” Hogy szabadon cselekedhetünk-e, miután választottunk, egészen más dolog annál, hogy „szabadon” választhatunk-e, vagy hogy a választást olyasmi határozza-e meg, ami mögötte van. Hányszor halljuk, mint bizonyítékát az akarat szabadságának: „Szabadon választhatok, hogy elhagyjam-e a szobát, vagy nem, szabadon dönthetek, elejtsem-e ezt a súlyt, vagy sem”. Az ilyen érv azonban mellébeszélés. Senki sem vonja kétségbe egy fizikailag szabad személy képességét, hogy elejtsen vagy tartson egy súlyt. Az érdekes kérdés a következő: „Miért választok?” Ha elemezzük a választást, látjuk, hogy indító ok határozza meg, és a determináltat így ok határozza meg, és a determinált így érvel: „Izmaid fenntarthatják vagy leejthetik a súlyt, de ha van lent egy értékes törékeny tárgy, nem fogsz úgy dönteni, hogy leejtsed. Az, ami meghatározza választásodat, hogy leejtsed-e vagy sem, az a törékeny tárgy jelenléte. Választásodat indítóokok szabják meg, és a legerősebb indíték irányítja. A kérdés nem ez: „Szabadon cselekedhetem-e?” – hanem ez: „Szabadon akarhatok-e?” És világosan láthatjuk, hogy az akaratot a legerősebb indítóok határozza meg, és hogy ennyiben a deterministának van igaza. Ez a tény, hogy az akaratot a legerősebb indítóok határozza meg, voltaképpen minden szervezett társadalom alapja, minden törvényé, minden büntetésé, minden felelősségé, minden nevelésé. Az az ember, akinek az akarata nincs így meghatározva, felelőtlen, abnormális, olyan teremtmény, aki hozzáférhetetlen, akivel nem lehet érvelni, akiben nem lehet bízni,
esztelen, logikátlan vagy emlékezet nélküli személy, azok nélkül a tulajdonságok nélkül, amelyeket emberieknek tekintünk. A törvény előtt felelőtlennek tekintik az embert, ha semmi indítóok nem befolyásolja, ha a szokásos érvek nem hatnak rá; az ilyen ember beszámíthatatlan és törvényes büntetésekkel nem büntethető. Egy akarat, ami semmiféle irányba nem mutató erő, ami indíték, ok, értelem nélkül ösztökél cselekvésre, szabadnak nevezhető talán, de nem az, amit „az akarat szabadságán” értünk. Minden józan, az akarat szabadságáról folyó vitában szükséges előfeltétel, hogy az akaratot a legerősebb indíték határozza meg. Mit értünk az akarat szabadságán? Legfeljebb csupán feltételes, relatív szabadság lehet, mert az elkülönült Én egy egésznek a része, és az egésznek nagyobbnak kell lennie a részeknél, és kényszerítenie kell azokat. És ez egyformán igaz az Ént és minden testét illetően, melybe be van burkolva. Senki sem vonja kétségbe, hogy a testek a törvény birodalmában vannak, és a törvényen belül mozognak, csak a törvény által mozoghatnak, és a szabadság, amellyel mozognak, csupán egymáshoz viszonyítva létezik, s annak a számtalan erőnek a kölcsönhatásánál fogva, mely változóan és vég nélkül egyensúlyozza egymást; és ez a változatosság és végtelenség számtalan lehetőséget nyújt, így a mozgás szabadságát is a megkötöttség merevségén belül. Az Én szintén a törvény birodalmában van, sőt Ő maga a törvény, minthogy a része annak a természetnek, ami minden lény élete. Egyetlen különvált Én sem menekülhet az Éntől, ami minden, és habár szabadon mozoghat már különvált Éneket tekintve, nem mozoghat, nem tud mozogni az őt éltető életen kívül, ami természete és törvénye, amiben él és mozog. A részek nem korlátozzák a részeket, az elkülönült Ének nem korlátozzák az elkülönült részeket; de az egész korlátozza és irányítja a részeket, az Én korlátozza és irányítja az Én-eket. De még itt is, minthogy az Én-ek az Én, szabadság fakad a látszólagos korlátoltságból és „senki más nem kényszerít”. A rész szabadsága a többi rész tekintetében az egésznek a korlátoltjai között világosan látható a fizikai természetben. Egy világ részei vagyunk, amely a téren át és a saját tengelye körül is kering mindig keleti irányban forogva. Erről mi mit sem tudunk, tekintve, hogy mozgása magával visz bennünket, és minden együtt mozog egyszerre és egy irányban. Kelet felé fordulunk világunkkal és semmit sem tehetünk, hogy megváltoztassuk irányát. De egymást és a körülöttünk levő helyeket tekintve szabadon mozoghatunk és változtathatjuk viszonylagos helyzetünket. Mehetek egy hely nyugati oldalára, bár szüntelenül kelet felé sodródok vele. És egy résznek egy részhez viszonyított mozgásáról tudomást veszek, bár kicsi és lassú, míg teljesen öntudatomon kívül marad az óriási, gyors mozgás, ami minden részt állandóan kelet felé és előre visz, s tudatlanságomban azt mondom: „Íme, nyugat felé mozoghatom.” És a magas Istenek megvetően nevethetnének a töredék tudatlanságán, amely mozgása irányáról beszél, ha nem úgy volna, hogy Ők, bölcsek lévén, tudnak a mozgáson belüli mozdulatokról és az igazságról, ami hamis és mégis igaz. És mégis megint láthatjuk, milyen megingathatatlanul dolgozik a Nagy Akarat a fejlődés ösvénye mentén, és mindent arra kényszerít, hogy ezen az úton utazzék; mindemellett meghagyja mindenkinek, hogy kiválassza előrejutásának módszerét és öntudatlan munkájának módját. Mert ennek az Akaratnak a kiviteléhez minden munkamódszerre szükség van, és az előrejutás minden módjára, mert mindezeket elfogadja és felhasználja. Valaki nemes jellemmé formálja magát, magasztos aspirációkat táplál, és mindig lojális és hű szolgálatot igyekszik tenni társainak; akkor olyan helyre fog születni, ahol nagy alkalmak kiáltanak hangosan munkások után, és az Akaratot olyan nemzetben fogja teljesíteni, amelynek szüksége van ilyen segítségre, s a hős szerepét fogja ott betölteni. A szerepet a nagy szerző írja meg, a képesség, s hogy betöltse, az emberen múlik. Valaki enged minden kísértésnek, és alkalmassá válik a rosszra, rosszra használja a meglévő erőit, és figyelmen kívül hagyja a könyörületet, igazságosságot, és az igazat az apróságokban, a mindennapi életben; akkor olyan helyre fog születni, ahol elnyomásra van szükség, kegyetlenségre és rossz módszerekre, és az akarat teljesül rajta keresztül is egy olyan nemzetben, amely egy rossz múlt következményeit dolgozza le. Azok közé a gyenge jellemek közé fog tartozni, akik kegyetlenül és hitványul zsarnokoskodnak, és meggyalázzák azt a nemzetet, amely tűri őket. A szerepet megint csak a nagy Szerző írja, és betöltésének a képessége az ember saját dolga. Így dolgoznak a kis akaratok a nagy Akaratban. Látva tehát, hogy az akaratot indítóok határozza meg, módosítja pedig az elkülönült ént beburkoló anyag és az Én, melynek az akaratot gyakorló én része. Mit értünk tehát az akarat szabadságán? Bizonyára azt értjük, hogy a szabadság belülről határoztatik meg. A korlát kívülről határoztatik meg; az akarat szabad, amikor az Én cselekedni akarván, ehhez az akarathoz indítékát olyan forrásokból meríti, amelyek benne rejlenek, és nem kívüle lévő forrásokból jövő indítóok vezeti. És valóban ez a szabadság, mert a nagyobb Én, melyben mozog, egy vele: „Én vagyok Az”; és a roppant Én, melyben a nagyobb Én mozog, egy a nagyobbal, és szintén mondja: „Én vagyok Az” – és így tovább nagyobb és nagyobb távlatokban, ha világrendszerekre és világegyetem-rendszerekre gondolunk; és mégis, a legkisebb „én” is, aki ismeri önmagát, befelé fordulhat, s nem kifelé, és egynek ismerheti magát a Belső Én-nel, a Tratyagatmával, az Egy-gyel, és ezért igazán szabadnak. Ha kifelé néz, mindig megkötött, bár rabságának határa végtelenül, korlátlanul tágul; ha befelé tekint, mindig szabad, mert Ő Brahma, az ÖRÖK. Ha az ember Én-irányított, akkor mondhatjuk azt, hogy szabad minden értelemben, amelyben a szabadság szó értékes, és Én-irányítottsága nem kötöttség a szónak semmiféle zavaró értelmében. Az, amit legbenső Énemben tenni akarok, az, amire senki más nem kényszerít, az viseli a jelzést, ami megkülönbözteti a szabadot és a kötöttet. A szabadság szónak ebben az értelmében mennyire mondhatjuk, hogy akaratunk szabad? Legnagyobbrészt csak kevesen vallhatunk magunkénak ebből a szabadságból többet, mint egy kis részt. Eltekintve az előbb említett kötöttségtől a vonzalmakkal és taszításokkal kapcsolatban, megkötnek a múlt gondolkodásunk, szokásaink alkotta csatornák, - leginkább gondolatszokásaink – a tulajdonságok és a tulajdonságok hiánya, amit múlt életekből hoztunk át, a velünk született erők és gyöngeségek, nevelésünk és környezetünk, fejlődési fokunk parancsoló kényszere, a fizikai átöröklés, valamint nemzeti és faji hagyományaink. Tehát csupán keskeny ösvényünk marad, melyen akartunk mozoghat; állandóan a múltba ütközik, ami falként jelentkezik a jelenben. Nyilvánvaló, hogy a mi akaratunk nem szabad. Csupán a szabaddá levés folyamatában van, és csak akkor lesz szabad, amikor az Én teljesen úrrá lett eszközein, és saját céljaira használja őket, amikor minden eszköz csupán eszköz, teljesen reagál minden ösztönzésre, nem pedig egy küszködő, rosszul betört állat, amelynek saját vágyai vannak. Amikor az Én felülemelkedett a tudatlanságon, legyőzvén a múlt tudatlanságát jelző szokásokat, akkor szabad az Én, és akkor jövünk rá a paradox értelmére: „akinek a szolgálatában tökéletes a szabadság.” Mert akkor tudjuk meg, hogy nincs különváltság, hogy nincs külön akarat, hogy a bennünk rejlő isteniség folytán akaratunk része az isteni Akaratnak, és hogy ez az, ami erőt
adott nekünk a hosszú fejlődés folyamán ahhoz, hogy ezt a fejlődést továbbvigyük, és hogy az akarat egységének az átélése a szabadság megvalósítása. A gondolatnak ezen a vonalán találták meg némelyek az akarat „szabadsága” és a determinizmus közti hosszú vita végét, és felismerve az igazságot, amelyért a determinizmus harcolt, megtartották és igazolták a benne rejlő érzést is: „Szabad vagyok, nem vagyok megkötve.” Ennek a lényünk belső rejtekeiből spontán jövő erőnek az eszméje magán az öntudat lényegén alapul, az „én”-en, ami az Én, az az Én, ami szabad, mert isteni. 2. Miért e sok küzdelem? Amint áttekintjük a fejlődés hosszú menetét, az akarat fejlődésének lassú folyamatát, önkéntelenül felmerül az elmében a kérdés: „Miért kell mindennek a küzdelemnek és nehézségnek lennie? Miért kell ennek a sok tévedésnek és bukásnak lennie? Miért e hosszú megkötöttség a szabadság elérése előtt?” Mielőtt erre válaszolnánk, egy általános álláspontot kell leszögeznünk. Minden kérdés megválaszolásánál a kérdés határait kell szem előtt tartani, és a választ nem szabad ki nem elégítőnek tekinteni, ha nem felel egy másik kérdésre is, amely egész idő alatt ott van a háttérben. Egy kérdésre adott válasz megfelelő lehet, még ha nem is válasz minden kérdésre, és megfelelő voltát nem mértük le helyesen, ha félredobjuk, mert nem válaszol egy további kérdésre, amely felvetődhet. A tanulmányozók elégedetlenségének a fele abból a nyugtalan türelmetlenségből származik, amely nem hajlandó semmiféle rendszer szerint foglalkozni az elmében csapatostól felmerülő kérdésekkel, hanem azt akarja, hogy egyszerre kapjon választ valamennyire, és hogy az egyik kérdésre adott válasz fedjen minden továbbit. Az eszközök alkalmasságát az eredményhez mérten kell megítélni, amit az eszközökkel el akarunk érni. A választ minden esetben a feltett kérdéshez való viszonya szerint kell megítélni, és nem aszerint, hogy nem válaszol valamely más csatolt, az elme hátterében lévő kérdésre. Így egy világegyetemben talált bármely eszköz megfelelő voltát az ebben a világegyetemben elérendő cél szerint kell megítélni, és nem úgy, mint a további kérdésre szánt feleletet. „Miért kell egyáltalában világegyetemnek lennie?” – ez a kérdés valóban feltehető és megválaszolható, de ez a válasz nem lesz bizonyítéka egy eszköz alkalmasságának egy világegyetemben elérendő bizonyos cél eléréséhez. Ez nem bizonyítja az eredeti kérdésre adott válasz meg nem felelő voltát, ha a kérdező így válaszol: „Igen, de minek kell egyáltalában a világegyetemnek lennie?” Válaszolva erre a kérdésre: „Miért kell mindezeknek a tévedéseknek és hatásoknak lenniük a fejlődés ösvényének járása közben?” – nekünk úgy kell vennünk a világegyetemet, mint ami létezik, mint ami tény, amelyből kiindulunk, és tanulmányoznunk kell, hogy felfedezzük a célt, vagy legalábbis a célok egyikét, amely felé tart. Hogy miért tart afelé az – mint ahogy mondottuk – további kérdés, és a legmélyebben érdekes kérdés, de a felfedezett cél az, amely szerint meg kell bírálnunk az elérésre alkalmazott eszközöket. Még ha csak futólagosan tanulmányozzuk is a világegyetem azon részét, amelyben találjuk magunkat, megmutatkozik előttünk, hogy legalábbis egyike céljainak – ha nem a célja – magas intelligenciájú és erős akaratú élőlények létrehozása, akik képesek aktívan részt venni a természet tevékenységeinek a vitelében és vezetésében, s együtt működni a fejlődés általános menetében. További, a belső képességek kibontakoztatásával folytatott kutatás, melyet az ősi írások is alátámasztanak, megmutatja nekünk, hogy ez a világ nincs egyedül, hanem egy sorozat egyikét képezi, hogy emberiségének fejlődését régebbi növésű emberek segítették, és saját növésű embereit át kell majd adnia fiatalabb, még meg nem született korok emberiségeinek segítésére. Megmutatja továbbá az ember feletti lények óriási hierarchiáját, akik a fejlődést igazgatják és vezetik, és a világegyetem központjául a háromszoros Logoszt, rendszerének uralkodóját és urát; és elmondja nekünk, hogy a rendszer gyümölcse nem csupán a hatalmas intelligenciák egy hierarchiája, mely mindig csökkenő ragyogású rendekkel terjed lefelé, de ugyanakkor egy Logosz a legmagasabb tökélye, mint mindennek koronája. És mindinkább növekvő fényesség perspektíváit fedi fel, világegyetemeket, ahol minden rendszer olyan, mint egy világ, és így tovább és tovább, a végtelen élet határtalanul dicső teljességének mindinkább terjedő körében. És ekkor felmerül a kérdés: „Milyen módszerekkel érhetjük el ezeket a Hatalmasokat, akik a porból a csillagoktól, amelyek egy hatalmasabb rendszer pora, más csillagokhoz, mint a mi mocsarunk a naphoz?”  Így tanulmányozva, a képzelet nem képes más módot találni, mint azt, hogy ezek a kiegyensúlyozott, szabad elhatározású Lények meglelhetik azt a tökéletes egyensúlyt, és a bölcsességnek azt a szilárd csalhatatlanságát, amely alkalmassá teszi őket arra, hogy egy rendszerben a „természet” legyenek, mint éppen a küzdelemnek és a tapasztalásnak azt az útját, amelynek mentén mi törekszünk ma, mert ha létezhetnék egy kozmoszon kívüli Isten, akinek más a természete, mint az Én-é, melyet magunk körül kibontakozni látunk, az összefüggő sorozat harmonikus biztonságában, akinek szabálytalan és szeszélyes, önkényes, változó és kiszámíthatatlan a természete, akkor előfordulhatna, hogy ebből a zűrzavarból felmerülhet egy „tökéletesnek” nevezhető lény, aki azonban a lehető legtökéletlenebb, tekintve, hogy a legkorlátoltabb, aki mögött nem lévén tapasztalat, értelem és ítélet nélkül „helyesen” cselekedhetik, mint egy gép, a dolgok valamely adott rendszerében, és mint egy gép lemorzsolhatja a számára kiszabott mozdulatok sorozatát. De az ilyen lény csupán az ő sémájába illenék bele, azon kívül hasznavehetetlen, tehetetlen volna. De élet sem volna itt, ami változó alkalmazkodás a változó körülményekhez anélkül, hogy elvesznék, szétesnék. Az a hányatott út, amely mentén kapaszkodunk, készíti fel a jövőben a világegyetemek minden eshetőségére, amelyekkel dolgunk akadhat, és ez az eredmény nagyon megéri a megpróbáltatásokat, amelyeknek ki vagyunk téve. Arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy azért vagyunk itt, mert ki akartuk fejleszteni erőinket az alsóbbrendű világok élettapasztalatain át; hogy sorsunk önkéntes, nem ránk erőszakolt, hogy saját „élni akarásunk” következtében vagyunk a világban. Amennyiben ez az akarat megváltoznék – bár igazában nem olyan változékony – megszűnnénk itt élni és visszatérnénk a békébe, anélkül, hogy learattuk volna a termést, amiért jöttünk. „Senki más nem kényszerít.” 3. Az akarat ereje Ez az erő - melyet mindig felismertek az okkultizmusban, mint ami a szellemi energia az emberben, egy azzal, amely küldi, fenntartja és behívja a világokat – az, amely után ma törekednek a külvilágban, és majdnem öntudatlanul használják, másként elérhetetlen eredmények elérésére. A Christian Science, a Mental Science, az Elmegyógymód, stb. iskolák eredményei mind az akarat kiáradó erején múlnak. A betegségek nem tudnak ellenállni az ilyen erő áradásának, és nem csupán az ideges panaszok, mint ahogy egyesek képzelik. Az ideges rendellenességek engednek neki a leggyorsabban, mert az idegrendszer azért jött létre, hogy kifejezze a szellemi erőket a fizikai világban. Az eredmények ott a leggyorsabbak, ahol a szimpatikus rendszert éri a hatás, mert az közvetlenebb kapcsolatban van az akarattal a vágy formájában, mint ahogy a gerincagyi közvetlenebbül függ össze a megismerés és a tiszta akarat aspektussal.