Daganatok, rák, stb. szétoszlatása és okaik kiirtása, sérülések és csonttörések gyógyítása többnyire meglehetős tudást kíván meg a gyógyítótól. Azt mondom:
„többnyire”, mert lehetséges az is, hogy az akaratot magasabb síkról vezethetik még ott is, ahol hiányzik a fizikai világbeli tudás, ha a gyógyító a fejlődés előrehaladott fokán van. A gyógyítás módszere, ha a gyógyító tudással rendelkezik a következő. A gyógyító a beteg szervről mentális képet alkot a tökéletes egészség állapotában, képzeletével létrehozza azt a részt mentális anyagban, aztán ebbe asztrális anyagot épít, így sűrűsítve a képet, majd a magnetizmus erejét használja fel, hogy tovább sűrítse éterikus anyaggal, beépítve a gázok, folyadékok és szilárd részek anyagát ebbe a mintába, felhasználva a testben található anyagokat és kívülről pótolva a hiányokat. Mindebben az akarat a vezető erő, és az anyag ilyen kezelése csupán tudás kérdése, akár ezen, akár a magasabb világokban. Az ilyen módszerű kúrában nincs meg az a veszély, mint amely azokat kíséri, melyeket egy könnyebb módszerrel végeznek, és ezért gyakrabban, a szimpatikus idegrendszerre hatva, mint ahogy fent utaltunk rá. Egyes most népszerűsített módszerekben azt ajánlják, hogy összpontosítsuk gondolatainkat a hasi idegközpontra, a szoláris plexusra és „annak uralma alatt éljünk”. A szimpatikus rendszer uralkodik az életfolyamatokon – a szív, a tüdő működésén, az emésztési rendszeren – és a szoláris alkotja legfontosabb központját. Ezek a vitális folyamatok, mint ahogy már megmagyaráztuk, a fejlődés folyamán a szimpatikus idegrendszer uralma alá kerültek, amint a gerincagyi rendszer mindjobban előtérbe jutott. Ennek a rendszernek az uralmát akarattal, a gondolatösszpontosítás folyamatával újra feléleszteni, hátrafelé jelent egy lépést és nem előre, még ha gyakran elő is idézi a tisztánlátás bizonyos fokát. Ezt a módszert, mint ahogy már említettük, sokan követik Indiában a Hatha-jógának nevezett rendszerben, és a tanuló megtanul uralkodni a szív, a tüdő és az emésztőrendszer működésén, így meg tudja állítani a szívverését, a tüdeje működését, meg tudja fordítani a perisztaltikát, és így tovább. És amikor mindez megtörténik, felmerül a kérdés: mit értünk el ezzel a folyamattal? Megint az akarat uralma alá hoztunk egy rendszert, amely a fejlődés folyamán eme alacsonyabb rendű funkciók tulajdonságainak nagy könnyebbségére gépiessé vált, és így a fejlődésben hátraléptünk egyet. Ez az idők folyamán kudarcot jelent, még ha pillanatnyilag kézzelfogható eredmény is mutatkozik. Emellett komoly fizikai veszélyt jelent, ha a szimpatikus idegrendszer egy központjára összpontosítjuk a gondolatokat, hacsak nincs a tanuló tanítójának fizikai megfigyelése alatt, vagy hacsak nem képes átvenni és lehozni fizikai agyába egy magasabb síkon kapott tanítást. A szoláris plexusra való koncentráció különösen csökönyös betegséget okozhat. Mély melankóliához vezet, melyet majdnem lehetetlen eloszlatni, a rettenetes lehangoltság rohamaihoz, és néha a bénulás egy formájához. Nem ezeken az utakon kellene járnia a komoly tanulónak, aki az Én ismeretét tűzi ki célul. Ha ezt az ismeretet megszerezte, teste olyan eszközzé válik, amelyre hatni tud az Én, és mindaz, amire közben szükség van, annyi, hogy megtisztítsuk és megfinomítsuk, hogy összhangba kerülhessen a finomabb testekkel, és kész legyen velük ritmikusan együttrezegni. Így az agyat sokkalta fogékonyabbá fogjuk tenni és a szorgalmas gondolkodás és a meditálás – nem az agyon, de magasztos eszméken – hatása fokozatosan meg fogja javítani. Az agy jobb eszközzé válik, amint gyakoroljuk, és ez a fejlődés irányában van. Egyenesen a szimpatikus központokra koncentrálni azonban visszafejlődést jelent. Sokan jönnek és kérik, hogy szabadítsuk meg őket a gyakorlatok eredményeitől, és csak azt lehet szomorúan válaszolni: „A baj helyrehozása évekbe fog kerülni.” A visszafelé menés által gyors eredményeket lehet elérni, de jobb szembenézni a felfelé kapaszkodással, és aztán fentről használni a fizikai eszközt, nem lentről. Még egy szempont van a betegségek akarattal való gyógyításánál – az a veszély, hogy a betegséget egy magasabb eszközbe hajtjuk, amikor kihajtottuk a fizikai testből. A betegség sokszor végső kihatódása valami rossznak, ami előzőleg a magasabb világokban létezett, és így sokkal jobb, ha így hagyjuk lezajlani, semmint hogy erőszakkal gátat vessünk neki, és visszaszorítsuk a finomabb testbe. Egy rossz vágy, vagy rossz gondolat végső utórezgése az, és ilyen esetben a fizikai gyógymód alkalmazása biztosabb, mint a mentális módok, mert az előbbi nem vetheti azt vissza a magasabb világokba, holott ez az utóbbinál előfordulhat. A mesmerikus gyógymóddal nem jár ez a veszély, tekintve, hogy a fizikai világhoz tartozik, mindenki felhasználhatja, akinek élete, gondolatai és vágyai tiszták. De abban a pillanatban, amikor az akarat erőit árasztjuk a fizikaiba, fenn áll a visszahatás veszélye, és a betegség visszaütése a finomabb testekbe, ahonnan előjött. Ha a mentális gyógyítást a gondolat és a vágy megtisztításával végezzük, és a megtisztított gondolatoknak és vágyaknak a természetes, nyugodt ráhatásával a fizikai testre, nem történhet baj, a fizikai összhangot a mentális és az asztrális test harmonikussá tételével visszaállítani: a mentális gyógyítás igazi módszere, de nem olyan gyors, mint az akarati gyógymód, és sokkal nehezebb. A gondolat tisztasága jelenti a test egészségét, és ez a gondolat – hogy ahol tiszta az elme, a testnek egészségesnek kellene lennie – indított arra sokakat, hogy alkalmazzák a gyógyítás e mentális módjait. Valaki, akinek elméje tökéletesen tiszta, és egyensúlyban van, nem termel újabb fizikai betegségeket, bár lehet még némi törlesztendő, ki nem merített karmája, vagy magára vehet valamit a mások okozta diszharmóniákból. A tisztaság és az egészség valóban együtt jár. Ha, mint ahogy megtörténik, és megtörtént, hogy egy szentet láttunk fizikailag szenvedni, az ilyen vagy elmúlt rossz gondolkodását dolgozza le, vagy a világ diszharmóniájából hordoz valamit magában, felveszi a diszharmónia erőit, összehangolja őket saját eszközeiben, és a jóakarat és béke áramaiként küldi ki ismét őket. Sokakat ejtett zavarba az, hogy látták a legnagyobbakat és legtisztábbakat szenvedni, mind mentálisan, mind fizikailag. Ők másokért szenvednek, nem önmagukért, és ők valóban fehér mágusok, szellemi alkímiával alakítván át saját szenvedő testük olvasztó tégelyében az emberi szenvedélyek alacsonyrendű érceit a szeretet és béke áramaivá. Eltekintve attól a kérdéstől, hogy mi módon hathat a testre, egy másik kérdés merül fel a gondolkodó ember elméjében: jó-e az akaratot ily módon saját megsegítésünkre felhasználni? Nem lealázó-e bizonyos fokig, ha a bennünk lévő isteni legmagasabb erejét testünk szolgálatába állítjuk, pusztán a jó testi egészségi állapot létrehozása érdekében? Rendben van-e az, hogy az Isteni ily módon a köveket kenyérré változtassa, és így pontosan abba a kísértésbe essék, amelynek Krisztus ellenállt? Vehetjük ezt a történetet történelminek vagy misztikusnak, nem számít, mély szellemi igazságot rejt, és az okkult törvénynek való engedelmesség egy példája. Mindig igaz marad a megkísértett válasza: „Nem csak kenyérből él az ember, hanem Istennek minden igéjéből, amely az ő szájából származik”. Ez az etika úgy látszik egy magasabb világba tartozik, mint az, amely az Istenit a fizikai test szolgálatának igájába köti. Korunk egyik veszélye, a fizikai test imádata, a testnek túl magas piedesztálra helyezése, a túlzásba vitt aszkézisnek ez a visszahatása. Ha az akaratot a test szolgálatára használjuk, rabjává tesszük, és ha a kis bajokat és fájdalmakat állandóan azzal szüntetjük meg, hogy akarjuk távozásukat, aláássuk a kitartás magasabb rendű tulajdonságát. Az így cselekvő hajlik arra, hogy kis fizikai kellemetlenségektől, melyeket az akarat nem tud kiküszöbölni, ingerültté váljék, és az akarat magasabb ereje, mely nem tud uralkodni a testen, és fenn tudja tartani munkájában még szenvedő állapotában is, alá van ásva. Habozásunk, hogy az akarat hatalmát a test könnyebbségére felhasználjuk, nem kell, hogy kétségből fakadjon, az elgondolás józanságát vagy a törvény valóságát illetően, amely az idegen cselekvés alapja. Fakadhat abból a félelemből, hogy az ember kísértésbe eshet, a fizikainak szolgálatára használni fel azt, ami a szellemi világokba kellene, hogy emelje, és így a test rabszolgájává válhat, és tehetetlenné olyankor, amikor a szükség órájában a test felmondja a szolgálatot. Minden beavatottra kötelező okkult törvény, hogy ne használjon okkult erőt önmaga megsegítésére, ha ezt megteszi, elveszti a képességét, hogy másokon segítsen, és nem érdemes a nagyot a kicsinek feláldozni. Krisztus megkísértésének már említett története tágabb jelentőségű, mint ahogy a legtöbben értelmezik. Ha okkult erejét felhasználta volna a kövek kenyérré változtatására, éhségének csillapítására, ahelyett, hogy türelmes erővel várt volna, amíg a Fénylők élelmet hoznak neki, nem bírta volna ki később a kereszt misztikus áldozatát. Az akkor szemére vetett gúnyolódás okkult igazságot tartalmazott: „Másokat megmentett, önmagát nem tudja megmenteni”. Ő nem használhatta fel egyetlen fájdalma ellen sem azokat az erőket, amelyek látóvá tették a vakot és tisztává a leprást. Azok, akik önmagukat szeretnék megmenteni, fel kell, hogy adják azt az isteni küldetést, hogy a világ megváltói legyenek. Választanunk kell az egyik vagy a másik között, amint fejlődünk. Ha fejlődésünkben az alacsonyabbat választjuk, és az elnyert nagy erőket önmagunk és testünk szolgálatába állítjuk, akkor fel kell adnunk magasabb küldetésünket, a faj megváltása érdekében való felhasználásunkat. Jelenleg olyan óriási az elme aktivitása, hogy annál nagyobb a szüksége annak, hogy erőit a legmagasabb célokra fordítsuk. 4. Fehér és fekete mágia A mágia az akarat használata a külső természet erőinek a vezetésére, és valóban, mint ahogy nevében benne van, a nagy tudomány. Az emberi akarat, az Istennek hatalma révén az emberben, le tudja igázni, és uralkodni tud az alsóbb erőkön, és így létre tudja hozni a kívánt eredményeket. A fehér és a fekete mágia között a különbség az indító okban rejlik, ami az akaratot meghatározza, hogy ez az akarat a mások javára irányul, mindazok segítésére és áldására, akik körébe kerülnek, akkor az ember fehér mágus, a gyakorlott akaratával létrehozott eredmények jótékonyak és segítik az emberi fejlődés menetét. Ő maga mindinkább tágul ettől a gyakorlattól, mind kevésbé válik külön fajától és messze ható segítség központjává lesz. De aki az akaratot az alsóbbrendű én érdekében működteti, személyes hasznára és céljaira fordítja, az fekete mágus, a faj veszedelme, és eredményei gátolják és hátráltatják az emberi fejlődést. Mindinkább összehúzódik ettől a gyakorlattól, mindinkább különválik fajától, burokba zárja magát, ami elszigeteli, és ami mind vastagabbá és sűrűbbé nő képzett erői gyakorlásával. A mágus akarata mindig erős, de a fehér mágus akarata erős az élet erejétől, hajlékony, ha kell, merev, ha kell, mindig hozzáhasonul a nagy Akarathoz, a világegyetem Törvényéhez. A fekete mágus akarata olyan erő, mint a vasé, mindig a személyes érdek felé mutat, és a nagy akaratba ütközve előbb-utóbb darabokra zúzódik rajta. Ez a fekete mágia veszélye, ettől védi az okkultizmus tanulóját az a törvény, mely megtiltja neki, hogy okkult erőit a maga számára használja, mert bár senki sem fekete mágus, aki nem szántszándékkal szegezi személyes akaratát a nagy törvény ellen, jó megismeri a fekete mágia lényegét, és a rossznak a kezdet kezdetén elejét venni. Éppúgy, mint ahogy fent említettük, hogy a szent harmonizálva magában a diszharmónia erőit, valóban a fehér mágus; éppúgy fekete mágus az, aki a maga hasznára fordítja mindazt az erőt, amit tudás által szerzett, saját elkülönültségének a szolgálatába állítja őket, és önző harácsolásával növeli a világ diszharmóniáját, s közben saját eszközeiben megpróbálja megtartani a harmóniát.
5. Belépés a békébe Amikor az Én olyan közönyössé vált eszközei iránt, melyben lakik, hogy rezgéseik már nem érinthetik többé; amikor bármely célra felhasználhatja őket; amikor látása teljesen világossá vált, amikor az eszközök nem fejtenek ki többé ellenállást, minthogy az elementális élet elhagyta, és csak a belőle áradó élet élteti őket, akkor a béke körülveszi őt, és elérte a hosszú küzdelem célját. Én központunk nem téveszti többé össze magát eszközeivel. Eszközök azok, amelyekkel dolgozik, szerszámok, melyeket kedve szerint kezel. Akkor átérzi a Mester békéjét. Azét, aki teljesen ura eszközeinek, és ezért az élet és halál ura. Képes arra, hogy felvegye beléjük a világ zűrzavarát, és összhanggá redukálja. Képes arra, hogy rajtuk keresztül érezze mások szenvedését, de nem a saját szenvedését, minden vihartól távol és fölötte áll. Mégis mindig le tud hajolni a viharba és kiemelni abból valakit a nélkül, hogy elvesztené lába alól az isteni szikláját, melyet tudatosan önmagának ismer. Az ilyenek valóban Mesterek, és békéjüket itt-ott megérezhetik, legalábbis egy időre azok, akik ugyanazt az utat igyekeznek járni, akik azonban még nem érték el az öntudatos Isteninek ugyanazt a szikláját. Az elkülönül akaratnak az egy Akarattal való egyesülése a világ megsegítésére olyan cél, amelynek elérése kívánatosabb bárminél is, amit a világ felajánlhat. El nem különülni az emberektől, hanem egynek lenni velük; nem csupán egyedül érni el az üdvösséget és békét, hanem az Áldott kínaival együtt mondani: „Sohasem fogok egyedül a végső békébe lépni: hanem mindig és mindenütt fogok szenvedni és igyekezni, amíg mindenki belép velem” – ez az emberiség koronája. Amilyen mértékben meg tudjuk érteni, hogy a szenvedés és igyekezet annál hatékonyabb, minél inkább mások szenvedéseiben szenvedünk, és nem szenvedünk önmagunkért, az Istenibe fogunk emelkedni. Járni fogunk azon a „borotvaéles ösvényen”, melyen a nagyok jártak, és rá fogunk jönni, hogy az akarat, amely ezen az úton vezérelt minket, és amely ennek az útnak a járása közben valósította meg önmagát, elég erős ahhoz, hogy még szenvedjék, amíg mindenki túl lesz a szenvedésen és küszködésen, s mindenki együtt lép be a Békébe. BÉKE MINDEN LÉNYNEK!