Mi az egyenesség? Ki az őszinte ember?

Éppen a mai korban nagyon is gondolkodnunk kell erről a kérdésről.

Az elmélkedés előkészítésekor, mint mindig, először is Aquinói Tamásnál néztem utána a dolognak. Kerestem a sinceritas, őszinteség szót. Egyetlen helyet sem találtam rá. Először megdöbbentem, hogy lehet ez? Lehetséges, hogy éppen erről az erényről egy szó sem esnék a legnagyobb egyháztanítónál? Aztán tovább kerestem, és rábukkantam a simplicitas, egyszerűség szóra. Ez volt a helyes nyom. A szó jelentésének ez a kis eltolódása mélyebben bevezet abba, amiről itt szó van. Nemcsak egy erkölcsi magatartásról, hanem a létnek egy tulajdonságáról. Az emberi lét világosságáról, átlátszóságáról, tisztaságáról, derűjéről.

A tanítványok egy napon odamentek Jézushoz és tudni akarták, milyen rend érvényes az emberi létnek abban a lényegi birodalmában, amelyet ő az Országnak hívott. Jézus kézenfogott egy gyermeket, közéjük állította és így szólt: ,,Mondom nektek, aki nem fogadja az Országot úgy, mint a gyermek, bizonyosan nem jut be oda.'' Ezzel állított mércét. A lét lényegébe úgy hatolhatunk be, ha ,,olyanok leszünk, mint a gyermekek''. Mire gondol Krisztus, amikor ilyen jelentőséget tulajdonít a gyermek magatartásának? Bizonyára nem valami gyöngeségre, vagy éretlenségre. Nem egészségtelen önállótlanságra. Krisztusnak ezzel a szavával gyakran visszaéltek. Szentimentális, ostoba, kisebbrendűségi elemek torzították el. Az a magatartás, amelyet itt Krisztus a végső emberi lényeg mértékeként megkövetel, lényünk gyökereiig nyúlik. A neve: ,,a szív egyszerűsége'' (régiek együgyűségnek mondták). Miben áll ez?

A gyermek öntudatában még nem önmaga uralkodik, vagy legalábbis nem elsődlegesen. Egzisztenciájának alapmozgása kifelé tart önmagából. ,,Nyitott'' Tudatában dolgok, események, emberek élnek, nem elsősorban saját énje. Az a magatartás tehát, amelynek szimbóluma: minden ,,szándék'' alapvető hiánya. Teremtő ifjúság ez, amely nyitott, mindent szemügyre vesz, és ha valamivel vagy valakivel találkozik, feléje tart; képes arra, hogy a határtalanba nézzen, megérezze a lényeget és minden hátsó szándék nélkül magába fogadja.

Krisztus szava szerint tehát le kellene győznünk magunkban felnőtt-voltunkat, amennyiben ez tettetést, makacsságot, a világhoz való mesterkélt viszonyt és pusztán külső korrektséget jelent. Ez a megifjodás belső folyamat. Alapvető megtérés. Én, mint keresztény, mindenbe fenntartás nélkül belebocsátkozom. Akkor fogadom be és szeretem az igazi valóságot a maga teljességében, ha nem ragaszkodom önmagamhoz és semmihez, ami bennem van, nem nézek vissza többet magamra, hanem elszakadok magamtól. Gyermekek játszanak így néha, szívük egyszerűségében. És így kellene a kereszténynek élnie.

,,A szív egyszerűségéről'' beszélni ma kényelmetlen érzést és ellenállást vált ki. Éppen ezért kell beszélnünk róla. Az őskereszténységben ez az egyszerűség egyenesen a keresztény ember ismertetőjele volt. Erény, amelyet az evangélium nemcsak dicsőít, hanem középpontjába állít. Nélküle nem léphetünk be Krisztus birodalmába, nem juthatunk az ő közelébe.

A menny az egyszerű ember szívéből fakad. Ez a keresztény eszkatológia egyik alaptétele. Az őskeresztény vallásosságban ,,a szív egyszerűsége'' az ember föltétlen hódolatát jelenti Istennel szemben, önmagunk teljes odaadását. Olyan létállapot, amelyben az ember egészen beleadja szívét-lelkét mindenbe, amit csinál. Egész-szívű ember: egészen odaadó, egészen becsületes, egészen barát, egészen szeret. Szíve nincs megosztva, ,,szétforgácsolódva''.  Hogyan lesz az ember igazi, sajátmagával egyezségben élő ember? Az ószövetségben ez áll:

,,Nincs az égben... nincs a tengeren túl sem... szívedben van, úgyhogy megvalósíthatod'' (MTörv 30,12-14).

 A lényeg minden ember számára elérhető. Még akkor is, ha sejtelmünk sincs az égről, még akkor is, ha nem láttuk meg, milyen tágas a világ.

A lényeg ,,a szívbeli magatartás''.  A becsületesen élt, őszintén állt emberségben benne van a Krisztushoz álló pozitív viszony lehetősége, akkor is, ha az illető nem tud kifejezetten Krisztusról.  Aki nem fér hozzá a szentségekhez és Isten szóbeli kinyilatkoztatásához, de mégis elfogadja és véghezviszi azt, ami emberi feladatként előtte áll és megvalósulást sürget, az részese a Krisztus-hozta üdvösségnek. Ahol egy ember őszintén, önmagának megfelelően él, ahol vágyakozást érez, ahol átéli az elégedetlenséget és saját elégtelenségét, vagy a szerelem vagy barátság boldogító voltát, ahol valami halálosan érthetetlennel kerül szembe - ott mindenütt már a felfoghatatlant ,,fogja fel'' és Krisztus kegyelmének jegyében áll, akkor is, ha ezt tárgyilag nem tudja, sőt talán ateistának tartja magát.

Aki becsületesen elfogadja embervoltát, az az Emberfiát fogadta el. Végső soron az embert Isten önkinyilatkoztatása magyarázza.  Isten az emberszív minden őszinte megmozdulásában ,,jelen van''.

Azért, mert választottak vagyunk. Nem az üdvösség kiválasztottjai. Azt minden ember elérheti. Hanem a tanúságtétel kiválasztottjai, választottak arra, hogy átlátszók legyünk az Abszolútum felé. Az a feladatunk, hogy ,,sűrítve'' képviseljük magunkban Isten jelenlétét. Hans Urs von Balthasar így mondta: mi vagyunk az ,,Ernstfall'', az az eset, amit komolyan kell venni. Rajtunk kell láthatóvá válni annak, hogy Krisztus Lelke nemcsak névtelenül, hanem kifejezetten is köztünk időzik.

Mario von Galli egy gondolatába kapcsolódunk itt bele: A Szentlélek az utolsó vacsora termében mindenkire leszállt. De ott - a Szentírás kifejezetten mondja - együtt voltak asszonyok, Jézus rokonai, az ,,igazságos'' melléknevet viselő József. Mindnyájan beszéltek, úgy, amint a Lélek sugallta nekik. Ma is minden keresztény megkapja a bérmálás szentségét, hogy a Szentlélek vezetése alatt tanúságot tegyen Krisztusról. Senkisem kivétel. Mindenkinek azt az átlátszóságot kell megvalósítania életében Isten felé, amely az ő tanújává teszi a világban. Eszerint az Isten iránti átlátszóság, az egyszerűség, a kétértelműségtől való mentesség a keresztény voltaképpeni feladata a világban. Ez karizmatikus tett.

A karizma a Szentlélek hatásos működése az egyes hivőben. Ember ki nem kényszerítheti, az Egyház hivatalos szervei ki nem számíthatják, még a szentségek sem biztosítják.

Loyolai Ignác lelkigyakorlatainak 15. megjegyzésében felszólítja a lelkigyakorlatos mestert, ,,hagyja a Teremtőt teremtményével és a teremtményt Teremtőjével közvetlenül érintkezni''. Ezzel megfogalmazta az egyéni kegyelmek alaptörvényét. És ha mindegyikünk életében észlelhetők a Szentlélek ilyen közvetlen hatásai. De erre elő kell készülnie. 

De fölkészültek-e a keresztények arra, hogy egyéni életükben fölismerjék Isten közvetlen sugallatait? A személyes lelkivezetés, a Szentlélek hangjára való hallgatás és a szellemek megkülönböztetése semmiképpen sem csak beavatottaknak szóló, kiváltságos gyakorlatok, hanem a mindennapi keresztény élet formái. Ha el akarunk jutni egyéni keresztény sorsunk tökéletességére, nem elég jámbor, derék és engedelmes kereszténynek lenni. A Szentlélek sajátmagának tartotta fenn ennek a sorsnak a kinyilatkoztatását. A lelkivezetés persze megkísérelheti, hogy az egyes keresztényekben kifejlessze a szívnek azt a megnyílását, amely észreveszi a Lélek közeledését és készségesen befogadja őt.

Az az egyéni, pótolhatatlan valami, ami életemet átlátszóvá teszi, Isten fényes közegévé változtatja. Amennyiben és amennyire keresztények vagyunk, annyiban és annyira tanúknak is kell lennünk. Közvetlen és pótolhatatlan - mert karizmatikus és egyéni - kegyelemnek embertársaink részére, Isten ajándékának barátaink számára. Isten Országát kegyelmileg föl kell állítani bennünk. Ez talán a legmélyebb értelme annak az erénynek, amelyet az ,,egyenesség'' szóval jelölünk.

A 2. korinthusi levélben (6,2-10) Pál apostol a következőképpen írja le az Abszolútum igazi tanúját a világban: ,,Most van a kegyelem ideje, most van az üdvösség napja. Mindenben viselkedjünk úgy, mint Isten szolgái: nagy türelmet tanúsítva a megpróbáltatásban, a szükségben és szorongattatásban, ha vernek, fogságba vetnek, fellázadnak, ha elfáradunk, virrasztunk, böjtölünk, tisztaságban, megismerésben, béketűrésben és jóságban, a Szentlélekben és színlelés nélküli szeretetben.

Boros Lajos

http://www.szepi.hu/irodalom/vallas