ÉL pontos jelentése : „legELől álló“, a „sorban a legELső“, időben értve :
ELőd. Ami legelől áll : ÉLI. (Mint végi, széli, pl. sor végi, kert széli). Az ÉLIből
származik az ELeje szó is. ÉLI a meghatározó e-vel : ÉLIe : az i hang j-vé vált, s lett ÉLje, ejtéskönnyítő e beszúrásával és ékvesztéssel ELeje. Az ÉL toldva  ELső (mint pl. hát-só, utol-só, mell-ső.)
Ez az ÉL, ÉLI szó Isten legelterjedtebb neve a JÓ és az EGY mellett. (Nem
jelzők e szavak, hanem nevek!)
Az ÉL, ÉLI név jelentése : a teremtésben az ELső. Régiesen : ÉLI, ELI, régen ELU. Tehát az ELI, ÉLI egész pontosan : „az ÉLen, azaz a kezdetnél lévő“.
A Czuczor-Fogarasi szótár szerint : „ÉL lény, mely más lényeket megelőz, felülmúl“
/.../ „Első, fő lény, melyből mások erednek”. Így tehát az ÉLI szó pontosan
kifejezi a Teremtő fogalmát.
Az ÉLI, mint istennév igen elterjedt volt Kis-Ázsiában is egykoron (kevéssé
ismeretes, hogy itt is jelen volt a magyar nyelv, mégpedig az ottani népek mindegyikének műveltségét meghatározó erővel). Nem csoda tehát, hogy az EL, ÉL, ÉLI, mint istennév átkerült ott a sémita nyelvekbe is. ÉL, ÉLI a héberben ugyancsak „Isten“. Például ELIHU „maga az Isten“, ÉL SADDÁI „mindenható Isten“, ÉLIA „az Úr az Isten“ stb. ÉLI a héberben többes számban : ELOHIM. Káld nyelvben is ÉL, EL, ELOA, ELOHU alakokban fordul elő. ÉL további megfelelői: „arab evvel (elő, előbbi, első; honnan a török ewelki = első), iláh vagy alláh (Isten), török ilk (első), latin elementum stb“ (Czuczor-Fogarasi szótár). De kizárólag csak a magyarból magyarázható meg e szó igazi jelentése. Így különösen érdekes Krisztus utolsó mondata : „ÉLI, ÉLI, lama sabaktáni!“ Jézus tehát ősi-mai magyar nyelvű megnevezésével szólította Istent. Hogy nincs tévedés, azt Isten másik megnevezése, a JÓ, kifogástalanul igazolja. A héberben ugyanis ÉL másik neve : JÓ, csakúgy, mint a magyarban. Ez tökéletesen
igazolható az alábbi táblázattal. Itt az egymás alatti szavakban látjuk, hogy csupán a JÓ és ÉL cserélődik, de a jelentésen ez a csere semmit sem változtat : ÉL ÉLI(akim)
Isten (felemel)
ÉLI(ás) Isten (adta)
ÉLI(áb) Isten (atya)
ÉL(jada) Isten (tudja)
JÓ JÓ(akim) Isten (felemel)
JÓ(ás) Isten (adta)
JÓ(áb) Isten (atya)
JÓ(jada) Isten (tudja)
ÉLI a héberben kettőzve is előfordul : ÉLIÉL = ISTEN ÉL, másképp ÉLŐ
ISTEN. Aztán jó és él együtt: JÓEL = JÓ ÉL. E szavakban olyannyira összesimul a magyar ÉL és JÓ, hogy többféle olvasatukat eleve magyar nyelven közelíthetjük meg, pl. : JÓÉL = „Isten ÉL“, „JÓ az Isten“ és így tovább. Mindennek további bizonyítéka : Mindegyik régi magyar alapszónak van v-s változata, mint pl. tó-tav, kőköv, ugyanis tó, kő régi kiejtéssel : tau, köü, s e kettős magánhangzó vagy összevonódott, miáltal az u előtti hang hosszúvá vált : tó, kő, vagy az u-ból v hang lett: tav, köv. Ugyanígy a jó eredetileg jou, s ennek kiejtési változatai a jó és a jav.
Pl. javít, javul = jóít, jóul. Tehát a JÓ istennév természetes v-s változata : a JAV, héberesen JAHVE (tovább rontott kiejtéssel : JEHOVA.) Itt tehát az a különösen erős bizonyíték a magyar eredet mellett, hogy a héberben egyaránt megvan a JÓ és a JAV. E szópár eleve magyar.
Hogy bezárjuk a kört : szükségszerűen nem csak a JÓnak, hanem az ÉL-nek is van v-s változata. ÉL régiesen : ELU, v-s megfelelője : ELV (mint hamu-hamv), ejtéskönnyítő magánhangzóval ELEV, vagy ELEVE. Írott bizonyság : „Teremté ELEVE mi ősünket Ádámot...“ áll a Halotti Beszédben. Vagyis „teremté Isten a mi ősünket, Ádámot”. Tehát világos, hogy ELEVE a JÓ, EGY egyik további magyar neve, és az ÉLI v-s párja. Hogy mennyire így van, igazolja az eleven és az élő szavak hiánytalan felcserélhetősége. Továbbá az is, hogy az ÉL és ELEVE kifejezhető így is : ELőd. Mert pontosan ezt fejezik ki. (Ha a hun ELEVED szóból kivonjuk a v-t, az ELŐD szót kapjuk.)
S végezetül egy bizonyság arra, hogy az óhéber (tehát még szigorúan kisázsiai) szókincsben egyáltalán nem volt ritkaság a magyar szó. Íme alább néhány óhéber-magyar szóegyezés a saját gyűtésemből, ám főként Katona István :
Óhéber gyökérszavak a magyar nyelvben (1941, Bp.) című könyvének 500 szónyi gyűjteményéből. (Nem tudni, hogy a szerző miért gondolta fordítva, talán hitbuzgalmában, ugyanis e szavaknak még a képzése is hibátlanul magyar, pl. szoros, kapar, harag) :
álom : chalóm
apa : ábá
ár : arah
asszony : isszáh
avar : áfár
-ba, -be : bá, be
báb, baba : bábáh
bagó : bag
balzsam : baalszemin
bárány : bar
barom : beirim
bát(or) : batah
bokor : bókór
cifra : szefárá, thefóróh
dag(ad) : dagáh
eme : em
én : éni, áni
ének : ánáh
ez : zeh (szófordítás)
fész(ek) : vóth, béth
forr : bór
frigy : brith
fú : fuach
gádor (kőfal) : gódér, gádér
gödölye : gedáje, gedij
gyerek : jerek

Bízom abban, hogy senki sem veszi rossz néven az alábbi anekdotát. Ugyanis jobban nem is lehetne igazolni, hogy a fenti szópárok jobb oldalán szükségszerű az a kiejtés, amit látunk.
Erdélyi József költő Az árdeli szép hold című nyelvészeti könyvében a Halotti Beszéd furcsa szavaival kapcsolatban említi az adomát, ezzel mutatva be, hogy a tájszólás és azon túl is egy másféle nyelv hangzó rendszere mit tehet a szavakkal: „A hitközségi iskolában magyar nyelvből vizsgáznak a gyerekek. A tanító könyvet tart fel. – Mi ez? – kérdezi a tanítványoktól. – Khünf – feleli a gyerek. – Az nem khünf, hanem khönf – javítja ki a mester a rossz kiejtést. Megszólal akkor a hitközségi elnök: – Tonitu ór she nem todja jól modjorol. Az she nem khünf, she nem khönf, hanem az khö-nöff!...”
Nos, éppen így lesz java jáfá, szava szófóh, virág ferách, mint ahogyan láttuk fentebb a szavak kis mutatványában.
E tanulmányban leírtak tisztán mutatják, hogy mely nyelv által megteremtett műveltség volt a követendő minta az ókori Közel-keleten is.