Az aranykori ember 
a mítoszok szerint képes volt bi- és multilokációra (egyszerre kettő vagy annál több helyen való megjelenésre), levitációra (a gravitáció semlegesítésére, „lebegésre"), az Univerzum bármely szegletében való időn kívüli megjelenésre; tökéletesen ismerte a múltat és a jövőt; tudati energiája által a tér és az idő felületén változásokat volt képes előidézni (akaratlagos tér-, illetve időugrás); 
• az összes aranykormítosz szerint az Aranykor emberisége az istenekkel, az 
anyagfeletti hatalmakkal közvetlen közelségben és közösségben élt; nem imával, 
félelemmel vagy bűntudattal fordult hozzájuk, hanem mintegy idősebb fivéreknek-
nővéreknek tekintve őket, teljes természetességgel élvezte barátságukat,

• a mítoszok állandóan visszatérő motívuma, hogy az aranykori ember értette 
az állatok, a növények és az ásványok nyelvét, tehát bármely létformával képes 
volt kommunikálni, ebből adódóan még a világkorszak hanyatló fázisában sem 
fogyasztott állat vagy növény halálával járó táplálékot, hanem kizárólag „a fák 
gyümölcseit és a vadméhek mézét" (a vegetarianizmus ily módon - a mítoszok 
szerint - aranykori eredetű, a méz pedig színe és jelentősége miatt is az Aranykor 
globálisan ismert szimbóluma);

• Hésziodosz 
Istenek születése (Jheogonid) című költeményében és egyéb aranykorhagyományokban is szerepel az Aranykor azon sajátossága, hogy társadalma nem ismert sem elnyomást, sem kizsákmányolást; ismeretlen volt a hierarchia; 
nem voltak urak és szolgák, parancsolok és engedelmeskedők, gazdagok 
és szegények,

A mítoszok egyöntetően állítják, hogy az Aranykor világkorszakának helyszíne 
egy óceán közepén elterült hatalmas szigetbirodalom volt, amelyen szabályos sugárutakkal épült, hófehér tengerparti városok, égig érő toronytemplomok ragyogtak a trópusi napsütésben; tiszta vizű források öntözték a pompázatos virágok szőtte buja kerteket, amelyek fáinak ágán ma már ismeretlen fajtájú madarak énekeltek. Az Atlanti-óceánban elterült aranykori szigetet Platón görögül Atlantisznak, a kelták Avallonnak, a germánok Altlandnak, az aztékok Atzlánnak, az egyiptomiak Amentetnek, az irániak Árjana Védzsának, az óindek Szvetadvipának, a magyar népmondák 
Aranyos Szegeletnek nevezték. Atlantisz északi, a mai Grönland félszigetét 
alkotó földnyelvét a skandináv mitológia Thule, a maja-kiese indiánok eposza Tula néven ismerte, Sztrabón, a görög földrajztudós viszont Hüperboreaként említi. Az iranykori sziget, Atlantisz a hagyomány szerint egyetlen éjszaka alatt süllyedt az óceáni talapzat alá, hátrahagyva számos, a víztömeg borította fennsíkokon ma is látható városmaradványt, az óceán növényzetével borított kőoszlopok, szobortöredékek százait. Más mitikus beszámolók viszont azt tanítják, hogy a csodálatos sziget nem vulkanikus geológiai katasztrófa folytán, hanem téridő-anomáliák (dimenziófelületi torzulások) miatt tűnt el az érzékelhető környezetből, ám a beavatottak, a mágusok, a sámánok képesek lehetnek megtalálására. Az ilyen, Tibetből és Írországból is ismert történetek szerint a találkozás pillanatában a vándor megcsodálhatja az Aranykor időfeletti, mozdulatlanná dermedt, álomszerű szépségét. 

Az EGYIPTOMI ARANYKORMÍTOSZ (a Tehén Könyve alapján) 

A teremtést közvetlenül követő világkorszakban Ré isten uralkodott az emberiség 
felett. Az ő idejében ismeretlen volt a betegség, a fáradságos munka és a halál. 
A későbbi túlvilágkönyvek szerint az ekkoriban virágzó szigetbirodalom, Amentet 
területén a boldog nemzedékek magas fallal körülvett drágakő-városokban laktak; a földeken hatalmasra nőtt gabonák táblái kínálták önként aranyszínű kalászaikat. 
A Napisten, az Aranykor királya azonban megöregedett: haja ezüsthöz, szakálla 
lazúrhoz lett hasonló, és az emberek gúnyolódni kezdtek korosodásának jelein. Ré napisten bánattól sötéten, haragra gyúlva szállt fel az égbe, s elhatározta az arcátlan emberfaj kiirtását. Elküldte hát Tefnutot, a vérengző istenasszonyt, akit Ré Szemének, Szahmetnek és Hathornak is neveznek, hogy pusztítsa és ne kímélje az emberiséget. Eltelt egy nap, és hajnalra az emberek egyharmada halott volt. Eltelt még egy nap, és hajnalra újabb egyharmad végezte be életét. A harmadik nap feljövetele előtt Ré megijedt, hogy ha még egyszer az emberiségre bocsátja Tefnutot, az véglegesen kiirtja az emberi fajt, s nem lesz, aki a templomokban áldozna. Szerette volna megkímélni a népesség maradék egyharmadát, ám a rettentő istennő tombolását senki, még maga a Napisten sem volt képes megfékezni. Thot, az istenek mindentudó írnoka azonban bölcs tanácsot adott: készítsenek édes sört, fessék azt bíborszínű pirosra, és hajnalban löttyintsék oda, ahol az istenasszony pusztító útját megkezdené. így is tettek. Tefnut a bíborszín folyadékot vérnek vélvén jó nagyot hörpintett abból, az édes sörtől pedig úgy lerészegedett, hogy nem találta meg az emberiség megmaradt egyharmadát. így menekült meg a bűnös nemzedék, amely nem becsülte méltón Ré napisten szeretetteljes, békés uralmát. 

Az emberek maradéka Ré akaratából halandó, betegségre, öregségre hajlamos, 
kenyerét verítékes munkával előteremtő fajtává vált. A Napisten úgy döntött, hogy bár megkímélte, mégis elhagyja teremtményeit: az égi tehén, Nut hátán örökre eltávozott az érzékelhető világokból. Immár csak az üdvözült holtak ismerhetik meg halhatatlan ragyogását. 

DZSAMSÉD KIRÁLY ÉS AZ ARANYKOR ELVESZTÉSE 
iráni aranykormítosz 

Az óperzsa hagyomány szerint az aranykori világkorszak utolsó uralkodója Yima, 
más néven Dzsamséd király volt. A Bundahesh című szentirat elbeszéli, hogy ez a sah mentette meg az élőlények teljességét a három évig tartó kegyetlen tél idején: az istenség, Ahura Mazda útmutatását követve ugyanis barlangot {vara) épített, s oda húzódott vissza házanépével, valamint az emberek és állatok sokaságával együtt. 

Az ő idejében ismeretlen volt a bánat, a háború, a hazugság; a társadalom pedig a Világrend tükörképeként a mágusok, a harcosok, a földművesek és a kézművesek hivatásrendjeire osztva élt a Bölcs Úrnak, Ahura Mazdának ajánlva mindennapi szolgálatát. Azt mondják, Dzsamséd uralkodásának háromszáz éves időtartama alatt senki nem halt meg Iránban, a tökéletessé lett emberek ugyanis testi múlhatatlanságot élveztek. A király azonban, uralma szépségét és magasztosságát látva a gőgösség vétkébe esett: egy alkalommal miniszterei színe előtt kijelentette, egyedül ő maga méltó az imádatra, tehát a szentélyekben fohászkodjanak személyesen hozzá, mint Istenhez. 

Ebben a pillanatban elsötétedett a világ, s mikor újra látni lehetett, a körülötte 
állók döbbenten vették észre, hogy Dzsamséd király fejét elhagyta az addig homloka körül ragyogó fénykoszorú, a khvarena6. A fényköröcskét hiába űzték a vadászok, az bizony ellebegett fegyvereik és hálóik érintése elől, hiszen az Aranykor elveszítése után immár senki nem volt méltó viselésére Iránban. Azt mondják, utoljára a Kaszpi-tenger közelében látták a khvarenát: egy nádas között fennakadt, majd lebukott a fodrozódó hullámok közé. Évezredekkel később jelent csak meg újra, egy újszülött homlokát övezve, egy gyermekét, aki felserdülve a legnagyobb iráni mágussá, a tűzmágia legkiválóbb mesterévé lett a

történelemben... 
S hogy mi lett Dzsamséddal, az ostobán dicsekvő, valaha volt nagykirállyal? A 
nép többé nem követte az uralkodót, aki Isten átkát viselve, szívében állandó rettegéssel menekült országról-országra. Az Aranykor egykori királyát végül Dahák, a démonikus sah ölte meg: a Sahname elbeszélése szerint elfogatta, és saját kezűleg vágta ketté egy fűrésszel az égiek kegyét immár nem élvező Dzsamsédot. 

A KŐ És A BANÁN -maori aranykormítosz 

Valaha, az elveszett kezdetek korában az első emberpár élete könnyű, fáradság nélküli és boldog volt, hiszen naponta kimentek a tengerpartra, ahol az Istenatya kosarat eresztett le számukra, tele minden ízletes és hasznos dologgal; elvették azokat a kosárból és gondoktól mentes szívvel tértek aludni. Egy alkalommal azonban, amikor hajnalban újra a tengerhez léptek, hogy lássák, aznap mivel kedveskedett nekik az Atya, íme, egy nagy, alaktalan kő volt a kosár mélyén. Forgatták, ízlelgették, végül úgy látták, hogy semmire sem jó, semmihez nem tudnak kezdeni vele. 
Másnap panaszkodva, haraggal telve vitték vissza a követ a tengerpartra és kiáltozni kezdtek az Atyához, hogy jelenjen meg előttük. Az Istenség kérdésére, hogy mi bántja őket, méltatlankodva elmondták, hogy ezt a követ egyáltalán nem tudják használni, ezért másik ajándékot kérnek helyette. Az Atya elszomorodott, majd felment az égbe és kisvártatva leengedte a kosarat, amelyben ezúttal egy fürt banán lapult. Az első emberpár boldogan kivette a banánt és elégedetten eszegetni kezdte az immár hasznos ajándékot. 

Ám ekkor mennydörgés közepette megjelent előttük az Atya. Haraggal szólt az 
emberekhez, hangja betöltötte az egész Univerzumot: 

- Ti ostobák! Azt kívántam, hogy életetek olyan legyen, mint a kő, amelyet viszszaküldtetek: erős, szilárd és maradandó, hogy halhatatlanok legyetek, mint az istenek! 
Ti azonban a kő helyett a banánt választottátok. Legyen hát! Életetek ettől 
kezdve olyan lesz, mint a banán: könnyen múló, pusztulásra ítélt. Rajtatok és gyermekeiteken uralkodni fog az idő, és a gyümölcsökhöz hasonlóan, életetek delén fog a halál leszüretelni benneteket! 
A döntést megváltoztatni többé nem lehetett. így vesztette el az eredeti halhatatlanságot és boldogságot az első emberpár, s múlandóságában azóta osztoznia kell minden nemzedéknek.